A veres naponta - néha kétszer is, délelőtt és délután meglátogatott, mert ambícióját, orvosi hírnevét tette föl arra a tételre, hogy a menthetetlennek látszó beteget meglátogatja.

(Egypárszor már, amint a regék mondják: más betegek ágya mellett is birokra kelt a csontemberrel a haldokló érdekében, és úgy odateremtette a csontembert, hogy az még a tájékon se mert esztendőkig mutatkozni. Igaz, hogy izmai is voltak a birkózáshoz.)

Nekem csak az nem tetszett, hogy mindig a szokásos, fehér kabátos, nagy orvosi kísérettel jött. Nem tudtam vele bizalmasan beszélgetni a másvilági eseményekről, amelyekből már kóstolóba kaptam egy-egy jelenetet.

A veres még csak közel se jött az ágyamhoz, csak messziről figyelt, mint egy vizsgálóbíró, persze mindig civilbe öltözve a fehér kabátos szanatóriumi orvosok között, mintha nem akadt volna a házban az ő természetfölötti termetéhez alkalmas köpönyeg.

Vagy vidor mosollyal, vagy unottan nézte a velem való eseményeket. Az úgynevezett láztáblákat és más ápolói jelentéseket tartalmazó híradásokat nem is igen nézte, csak ült többnyire a háttérben, néha olyan egykedvűen - mondom - mint aki véletlenül vetődött volna a szanatóriumba, a beteg­szobába, akit alapjában véve nem is nagyon érdekel az egész eset - vagy olyan vidor teleintettel, mint valami cirkuszban, ahol kedvére való előadásokat rendeznek ápolók, ápolónők, orvosok és hozzátartozóik.

A veres, mikor hírét vette a női látogatásoknak, kicsinyt elfintorította húsos nagy orrát...

- A nők közül csak az ápolónőt szeretem a beteg körül - mondta elég megrovó hangon (hálistennek, nem volt jelen az újpesti vagy rákosligeti vasorrú bába, hogy a veres megjegyzését hallotta volna - odakint volt a perifériákon, ahol bizonyosan koraszülött gyermeket ásott el a szemétdomb alá, mint általában gondoltam erről a hölgyről, aki jó darab ideig megkeserítette az életemet.)

- Az ápolónőjével aztán levizsgázott, tisztelt főprofesszor úr - szóltam az ágyból olyan elszántan, mint akinek már minden mindegy -, ha a londoni vagy svájci kórházakban, ahová tanulni jár, ilyen ápolónőket adnak a betegek mellé, akkor sem angol, sem svájci állampolgár nem szeretnék lenni. Megmaradok inkább alföldi betyárnak.

A veres tündöklő kék tekintetével rám nézett, mintha nagyon tetszett volna neki a megjegyzésem. A körülöttem üldögélő szanatóriumi, azaz helybeli orvosokhoz fordult komolyan, mint valami tanácsadással.

- Szeretném, ha az a bizonyos ápolónő valamivel korábban jönne be esténként és szigorúbban ügyelne arra, hogy az előírt szabályok betartassanak a beteg körül, mert a szabályok megtartása nélkül a mi közreműködésünk hiábavaló. Nagyobb rendet és szigorúságot javaslok betegünkkel szemben.

Szinte felordítottam kínomban, amikor barátom, pártfogóm, minden reménységemnek szavait meghallottam:

- Tehát főorvos úr kevésli eddigi szenvedéseimet? - kérdeztem kétségbeesett hangon.

- A szenvedéseknek csak az elején vagyunk. Két kézzel kell tartanunk önt, tisztelt barátom. Reméljük, hogy akkor siker koronázza munkánkat - felelt a veres, és többet nem válaszolt hozzá­intézett szavaimra.

Szokása szerint erős szivarra gyújtott, és vidáman pöfékelve ment ki az ajtón.

Ezekben az istentől, embertől elhagyott napokban, amikor igazában olyan egyedül éreztem magamat, mint egy halott érezheti magát az idegen temetőben, mély kábultságomban, a fal felé fordult vagy pokrócok között töltött állapotaimban, mint egy fehér kísértet a rengetegben: átvonult néha egy női alak, aki néha valóban szólott is hozzám emberi nyelven, akinek kezét megfoghattam és megsimogathattam.

Barcsainé volt a neve a barna szemű, kreol arcú asszonyságnak, valami kulcsárnői vagy hasonló minőségben működött doktor Cipész szanatóriumában, hol általában Madámnak hívták.

Esténként, amíg Pista bácsi a pipáját szívta a folyosón, a Madám fehér köpenyes alakja megjelent a szobámban a borzasztó Zöldné mellett, és megszólalt kellemes hangján.

Mindig házvételekről, telekvásárlásokról beszélt Zöldnével, aki nyilván minden megmozdít­ható telket ismert a főváros környékén, a házikóknak még a régi tulajdonosaira is emlékezett. Bizonyosan sok erzsébetfalvai, újpesti, óbudai házikót közvetített életében, amint beszédéből kivettem. Úgy tudta dicsérni a szentlőrinci házakat, mintha ott volnának a legszebb házak kerek e világon.

Azt hiszem, legjobb barátságba keveredtünk volna, ha magam is házvételt tervezek Cinkotán.

A Madám komolyan házat akart venni, és erről esténként hosszan ábrándozott, szinte földöntúli hangulatban elbeszélgetett Zöldnével. Mintha a mennyországról tudakozódott volna a Madám olyantól, aki már megjárta a mennyeknek országát... Ültek egymás mellett, és órákig beszélgettek egy erzsébetfalvai házikóról, amely alkalmas volna árban és helyzetben a Madámnak.

- A sarokra boltot lehetne töretni, mert ez nagyobb jövedelmet hoz. Fűszeresnek igen alkalmas volna a bolt, mert a környéken nincs fűszeres. Az udvaron egy kocsiszínt lehetne építeni, ahol a fűszeres tartaná a kocsiját. Hátul van a házban egy raktárnak való épület, ahol a fűszeres a portékáját elzárhatná, habár ezeknek a kisebb fűszereseknek nemigen szokott raktárra szükségük lenni, hetenként vásárolnak a fővárosi nagykereskedőtől.

Az angyali Madám mélyen, szerelmesen sóhajtott:

- Én mészárosnak szeretném bérbe adni a boltot, mert a mészáros megbízhatóbb ember rendszerint, mint a fűszeres. És nagy kényelem, ha a mészáros ott van a házban.

- A fűszeres is nagy kényelem - felelt Zöldné.

Rendszerint ilyen és hasonló szavak hallatszottak a kanapéról, ahol a két asszony egymás mellett a legnagyobb bizalmassággal üldögélt. Fűszeres és mészáros, adó és bérlet, fizetési módozat és valami Kersánc érdekelte őket, akiknek adás-vételi irodája volt Cinkotán vagy Erzsébetfalván.

Hátistennek, velem ilyenkor nem törődtek, hagytak nyugodtan feküdni, bambább vagy legkirályibb gondolataim, alig elviselhető testi és lelki fájdalmaim vagy a közelgő halál örömeivel foglalkozó gondolataim közepette az ágyon, a fal felé fordulva, mintha nem is volnék a világon. Ilyenkor még kezemet is kinyújtottam valamely fali árnyék, rendszerint a rám leselkedő szörnyeteg után, amely majd éjjel megfojt, vagy a puskás rendőrök felé, akik odakint a házereszen üldögéltek, és azt várták, hogy mikor tartóztatnak le. Nem ütött a kezemre Zöldné, mert élete boldogságairól, a külvárosi kis házikókról beszélhetett, ahol tulajdonosként élni egyetlen boldogság.

A Madám fuvolázva sóhajtott, amikor arról hallott, hogy még egy kétszemélyes kis mellék­épületecske is tartozik a házhoz.

- Az egyik kulcsot átadnám a bérlőnek, a másikat magamnak tartanám - mondta a kis épület felől.

- Ez így szokott lenni mindenütt, ahol bérlő is van a házban. A háztulajdonosnak külön hely dukál, nem járhat együtt mindenféle piszkos bérlővel - kontrázott Zöldné.

Ezek az estéim általában a legelviselhetőbbek voltak, amikor Zöldné elmélyedt a mátyásföldi házikók dicséretében. Aktivitását másfelé értékesítette, mint szegény személyemen.

De valahol a folyosón az óramutató fáradhatatlanul haladt, Pista bácsi - mert fogytán volt a dohánya - ásítozva (ahogy csak az ápolók tudnak ásítozni a beteg körül) be-benyitott a szobába. A Madám, ez a fehér, drágalátos tündér, aki házvételi szándékával kegyes-kedvesen eltérítette rólam Zöldné figyelmét, indulóban volt. Jaj, gondoltam, mint egy elkárhozott.

Valóban, egy éjszakán Zöldné egy ki nem elégült beszélgetés után a fogaimat akarta kinyomni az ujjaival, mert Pista bácsinak korábban elfogyott a dohánya... Ki tehessen erről más, mint a nyomorult beteg?

Vannak bizonyos hangok, amelyek a beteg idegekre jobban hatnak mindenféle narkotikumok­nál. Tudják ezt azok, akik életükben valaha súlyos betegségen esnek át, tudják ezt a jó orvosok is, akik szívbeli gonddal foglalkoznak a beteggel...

- Talán éppen a veres rendeletéből vagy közbenjárására jön be esténként a szobámba a tüneményes Madám? - jutott egy napon hirtelen eszembe, minden átmenet nélkül valamely titkos úton, amelyet sohase lehet tudni...

A veres csak a rendszeressége miatt adja a rossz embert többi orvostársai előtt, de voltaképpen mégiscsak szeret - valahogyan így is meg akar menteni, amikor a jóságos Madámot esténként a szobámba küldi...

A Madám az ő kémje, bizalmasa, megfigyelője, hogy Zöldné mégse éljen vissza a látszólagosan beléje helyezett bizalommal - gondoltam váratlanul egy napon, amikor kizökkentem a gyógyulás útjáról, és ismét nem tudtam másban bizakodni, mint a veres emberfeletti tudományában és jóságában, amely utóbbinak semmi tanújelét nyíltan nem adta. De hitem és meggyőződésem volt, hogy egy ilyen nagy tudós, nagyon okos ember nem lehet más, mint jó, aki titokban jót tesz azokkal, akiket szemmel láthatóan kínozna.

Ha ez a kifejezés, hogy "vakbizalom az orvosban" vagy az, hogy "egy kétségbeesett utolsó reménye" fedné azt az érzést, amely a Madám tulajdonképpeni hivatásáról bennem keletkezett, meg lehetnék elégedve az eddigiekkel, amelyet a Madámra magamban gondoltam.

De a Beteg ember fantáziája kiszámíthatatlan.

Egy napon eszembe jutott, hogy a Madám azért jár esténként a szobámba, mert a Madám szerelmes belém.

Most már belátom, hogy nagyfokú elbizakodottság kellett az utóbbi megállapításhoz, de megint csak nem védekezhetek mással, mint a betegek másvilágias gondolkozásával, akik éppen úgy hisznek a jó és rossz orvosokban, mint gyógyszerekben és a babonákban, az ápolónők csodatételében, a jobbulás titokzatos útjában vagy a rosszabbodást jelentő álmatlan éjszakákban, mint például a házőrző kutya vonításában vagy a kuvikmadár megszólalásában, amely a közeli halálukat jelentené. Ezeknek a babonáknak a legmélyéről jött ez a különös érzés, amely napról napra erősödött bennem, hogy a Madám hosszadalmas esti beszélgetései csak Zöldné félrevezetésére szolgálnak, a Madám szeret, és a kritikus szerelem a bosszúálló Zöldné ellen is megvédelmezne... A házvétel és a többi dolgok csak ürügyes beszélgetések arra nézve, hogy közelemben maradhasson.

(Valószínűleg valamely regénykönyvben vagy még regényesebb vérbeli élettörténetben hallottam az ápolónő és betege között kifejlődő életkapcsolódásról. Ha már ennyit szenvedtem, nem akartam kisebb lenni egy regényhősnél. A "Szerelmes Madám" azonban fáradhatatlanul beszélt esténként Zöldnével a külvárosi házak tehermentességéről, a beléjük fektetett tőke gyümölcsözéséről és a jó, rossz bérlőkről.) Amíg a pipái kiszívása után Pista bácsi beásított az ajtón, mint a körülöttünk levő valóságos élet, aki nem törődik a regényessé­gekkel.

És egy este, egy őszi este, amikor a holdvilágot csak sejteni lehetett, mert elbújtatták előlem, a Madám új témával jött Zöldné látogatására, mint ezt már vártam.

E. budapesti orvosról volt szó, akit a napokban hívtak be a szanatóriumba olyan betegséggel, amelynek érdekében föl kellett áldozni egyik lábát. E. orvos ezt tudta, és hősiesen viselte magát betegszobájában.

Részt vett az orvosi konzíliumon, amelyet beteg lába fölött tartottak a szanatóriumi orvosok, amikor a Madámra is szükség volt a szobában, minthogy az orvosi tudomány mai állása több szabadságot engedélyez a nőknek.

A Madám esti előadása szerint az orvos maga jelölte meg azt a helyet a lábszárán a térde fölött, ahol az amputációt javasolta.

- Itt kell elvágni - mutatta -, főorvos úr! - szólt a fehérlepke külsejű Madám, és most váratlanul ágyamhoz lépett, fölemelte a barna teveszőr takarót, az alatta levő lepedőt, amelynek mélyén áhítatos szívvel hallgattam a Madám mindig kellemetes, folyamatos előadását, és két végtelenbe nyújtott, sokat próbált, sokat szenvedett, csontig lesoványodott meztelen lábszáraim egyikén mutatta meg azt a helyet, ahol E. orvos lábát holnap délelőtt az orvosok levágják.

Megmutatta mégpedig Zöldnénék, aki előtt nem voltak ismeretlenek ezek a sárgává hervadt lábszárak, mert állítása szerint álmában sokszor feléje rúgtak.

Istenem, mennyivel finomabb, fehérebb, gyengédebb kezei voltak a Madámnak, mint eddigi ismeretségeimnek, midőn lábammal foglalkozott!

- Itt kell levágni - javasolta a főorvos úr - ismételte a Madám, és gyengéd titokzatossággal, alig észrevehetőlég, mint ez már a jó ápolónőnek szokása, megsimogatta a lábamat.

- A maga kedvéért, asszonyom, még ebbe is beleegyeznék - mondtam olyan hangon, amelyet magam is alig hallottam.

Zöldné felfigyelt a kanapéról:

- Mit beszél megint ez az őrült?

- Semmit, alszik - felelt a Madám, és visszatelepedett Zöldné mellé, hogy a kedvére való téma­körről, a pestkörnyéki házakról tárgyaljon, ábrándozzon.

Csak a beszélgetés végén (Pista bácsi jöttére) tért vissza E. főorvos problémájára:

- Nem tudom elképzelni, hogyan tesz eleget hivatásának az a férfi, akinek fél lábát levágják.

- Ha muszáj, meg kell történnie - felelt egykedvűen Zöldné.

Még egy éjszakai gondolatra való szót vetett oda az angyali Madám:

- Nagyon sajnálom szegényt, oly türelmesen fekszik az ágyban, mint egy gyermek.

Ezen aztán elgondolkozhattam egész éjszaka...

Vajon nem nekem szólt ez a megjegyzés?

Andalító gondolat volt azt hinni, hogy nekem szólt, és Zöldné hiába kínozott ezen az éjszakán, türelmes voltam, mint E. doktor a szobájában.

Másnap persze alig vártam az angyali Madám megérkezését, hogy hírt hallhassak a láb további történetiről.

Zöldné mérgesebben nézett rám, mint máskor, mintha megsejtette volna ez a vasorrú bába, hogy már nemcsak a fantomokkal, a téboly jelenségeivel foglalkozom magamban, hanem érdekelni kezd a valóságos élet is. Mintha kiszökni próbálnék borzasztó, csontos markaiból...

De végre megjött a Madám, és éterszagot hozott a betegszobába. Elmondta az operáció történetét. E. doktor lábát levágták, mégpedig valóban azon a helyen, ahol ő megjelölte.

- Nem engedte magát elaltatni - mondta emeltebb hangon (mintha valóban példaadás céljából mondaná a hőslelkű orvos történetét). - Csak éppen azt a helyet érzéstelenítették, ahol a műtőorvos dolgozott. Ő maga intézkedett az utolsó percig, kérte orvostársait, hogy ne sajnálják őt, aminek meg kell történnie, az úgyis elkerülhetetlen. Még búcsúzott is a lábától. Igaz, hogy ekkor már reszketett kicsit a hangja, de nem sírt, nem jajveszékelt, hanem igazi férfi módjára viselkedett.

Az igazi férfit nagyon hangsúlyozta a jó Madám.

A többi mondanivalóját már csendesebben folytatta:

- Igaz, hogy elájult az operáció alatt, és még mindig eszméletlenül fekszik szobájában.

Zöldné szárazon hallgatta a történetet, egyetlen megjegyzése sem volt, mintha legalábbis azt várta volna titkon, hogy majd valami tragikus fordulattal végződik az ügy. S miután ez nem következett be, megcsalatkozott.

- Legyen olyan szíves, Barcsainé, nézze meg holnap azt az erzsébetfalvi házat, amelyről beszélgettünk, mert komoly vevő van a láthatáron. Engem ma felkeresett a háztulajdonos, és kijelentette, hogy tovább nem vár.

Így szólt Zöldné szárazon, mintha máris elveszett volna ez az üzlet, amelynek létrehozásán fáradozott.

- Csak vasárnap mehetek, mert akkor vagyok szabad - felelt zavartan a Madám.

- Jó, majd megpróbálok a háztulajdonossal beszélni, hogy várjon még egy darabig.

Így Zöldné, és ezen az estén kevésbé volt ábrándos hangulatban, mint máskor. Nem szerette, ha az ő tudta, közvetítése nélkül adtak el külvárosi házakat. Ezért nem érdekelte az orvos lábának históriája.

Napról napra kezdtem többet gondolkozni, nemcsak a megváltó halálon, hanem azon a lehetőségen is, hogy innen megszökhessek, és a külvilágból vegyem fel a harcot itteni ellenségeimmel, doktor Cipésszel és társaival.

Nem tudom, beszéltem-e már emlékeimben a vasemberes házról és Retyezátiról, akitől és a vasemberes ház lakójától tulajdonképpen megmentésemet vártam?

Ha nem beszéltem volna, nagy hiányosságot követtem el, mert tulajdonképpen ők voltak azok, akik hosszú-hosszú, soha megvirradó éjszakákon távoli reménységet tartottak bennem, hogy innen valaha megszabadulok. Ez pedig így történt:

Valamikor sűrűn megfordultam egy házban, amelynek kapubejárata fölött egy kalapácsos ember állott. Kovácsműhely vagy hasonló lehetett a házban, ezt jelképezte a vasember.

(De most az én álmaimban az erő szimbólumaként jelentkezett.)

A házban tudniillik egy nőismerősöm lakott, János néni, ahogyan tréfásan nevezték.

János néni nagyhatalmú nő volt. Megjelenése hasonlatos valamely királynőhöz - mindig tele talppal, emelt fővel s arcán megvető büszkeséggel lépdelt az élet útjain, mert a férfiakat úgy ismerte, mint a tenyerét. Fiákeresek és hercegek rajongtak érte hajdanán, míg a régi Pest rózsanyílásában volt, a sajtó munkásai (akik mindenhová szeretik bedugni az orrukat), valamint a Nemzeti Kaszinó grófjai hirdették János néni mondásait. A legjobb ruhákat varratta Pesten - de otthonában slafrokban járt-kelt, mikor egy-egy kedves vendégének saját kezével készített rántottát (ahogy csak ő tudta, paradicsommal és kevés hagymával, mellé házi kenyérrel és valódi tokaji borral). Mint már ezekből is látható: János néni jószívű nő volt, aki gondolkodóba esett az élet problémáin. Árva leányoknak, akik eltévedtek, elszédültek, elbujdostak, az életben pártfogója volt. Mindig lakott nála, mint valami menhelyen, három-négy megzavarodott lelkű kisasszony, akik mint udvarhölgyek szerepeltek János néni körül.

Különös nő volt. Bizonyos kérdésekben - többnyire praktikus kérdésekben - olyan okos, mint a nap (ahogyan abban az időben mondták), míg ábrándos, idealisztikus, mondjuk szívbéli dolgokban olyan naiv, mint egy gyermek. (Így például a szerelmet is komolyan, sőt életre-halálra fogta fel gondolataiban. Bizonyára így mondta magában: - Szerelem.)

A vasemberes ház lakója körülbelül tíz esztendeig a Szerelem nevében ragaszkodott nyomorult személyemhez.

Nem tudnám megmondani, hogyan és miért, mert meglehetős kicsapongó életmódot folytattam, amelyről jobb nem beszélni. A vinkótól kezdve a francia pezsgőig lerészegedtem éjszakánként. A konyhaszolgálótól a hercegnőkig futkostam mindenféle elérhetetlennek látszó nők után. Barátaim voltak hordárok és császári és királyi kamarások, a Nemzeti Kaszinóban éppen úgy megfordultam, mint a hajnali lebujokban. Platinahamisítók között hallgattam a tárgyalás menetét ("űztem a lapot" - mint abban az időben mondták), valamint a főrendiház ezüstfejű tagjait tanítottam a magyarországi közjogra.

Szóval ilyen bizonytalan foglalkozású ember voltam - miközben hírlapi cikkeket írogattam, többnyire erkölcsös cikkeket, amelyekben megostoroztam a világ mostani állapotát. De hát mit volt mit tenni, amikor egy hókupacon éjjel, a Szerecsen utcában, ahová éjjeli séta alkalmával darab időre leültünk: belém szeretett, és ettől kezdve tíz évig irányítani akarta az életemet.

Igen, a havon ültünk, mint a gyermekek, mert akkor egészséges voltam, egyetlenegyszer sem csúsztam el kimerültségből, betegségből, szédülésből, vérszegénységtől, nyomorúságtól, amitől felbukni szoktak az emberek. Tréfáltam János nénivel, sehogyan sem tudtam komolyan venni irántam táplált vonzalmát, holott János néni mindent komolyan tett az életben. Ha csak ebéddel kínált, azt is olyan komolyan tette, mintha attól az egyetlen ebédtől függött volna létem vagy nemlétem. Ha találkozott velem, olyan aprólékosan kikérdezett, hogy még azt is be kellett vallani neki, hogy ekkor meg ekkor valamely helyzetben mit gondoltam magamban. Ha pedig búcsúzásnál azt mondta: isten vele - ezt talán a leghalálosabb komolysággal tette, hogy majd velem lesz az isten útjaimban. (Pedig lám elhagyott, sírtam bele a párnámba.)

Tehát a legzavarosabb napjaimban János néni úgy mutatkozott előttem, mint valami mentőangyal, csak ő segíthet rajtam, amikor csupa ellenségekkel vagyok körülvéve, akik a veres kivételével mind életemre törnek. (Mintha én olyan sokat érnék nekik!)

A segítséget pedig úgy gondoltam, hogy János nénivel felbéreltetek erős fiákereseket és hordárokat, akik egy bizonyos percben megrohanják a házat, már tudniillik a szanatóriumot, elbánnak az idevaló szolgákkal, még az erős Ferenccel is, aki a pokrócokba szokott burkolni, Pista bácsival és Zöldnével pláne elbánnak, mert követelni fogom, hogy üssék le őket. Aztán felkapnak, magukkal visznek innen a gyötrelemtanyáról akárhová, akármerre, János néni útmutatása nyomán.

Csak a beteg lehet olyan naiv és ravasz, ahogyan tervem kivitelébe fogtam. Vörösbajszú, gonosz ápolómat, aki napközben kijárt a szanatóriumból, szemeltem ki segítőtársamnak, mégpedig olyanformán, hogy vele juttatom el a levelet János nénihez.

De zilált gondolataim közepette nem tudott eszembe jutni az utca neve, ahol a vasemberes ház állott, de még a ház száma se, mint olyan házé, ahol az ember anélkül is gyakran megfordul, és nem tartja érdemesnek a házszámot megjegyezni, csak annyit tudtam, hogy a ház valahol az Operaház mögött fekszik...

- Úgyis megismeri a kalapácsos vasemberről, amely kapuja felett áll. Húsz forintot kap az említett helyen, ha a levelet átadja - biztattam az ápolót, akiről feltehető volt, hogy húsz forintért akár az egész szanatóriumot elárulja.

A vörhenyes Pista bácsi gonosz szemével hunyorgatva hallgatott, átvette a levelet. Sohase derült ki, hogy megpróbálta-e a kézbesítést. Csak egyszer mondta méltatlankodva, hogy vasemberes ház nincs az Opera környékén.

(Aminthogy később ki is derült, mert a kovács a házból kiköltözött, és magával vitte jelvényét, a kalapácsos embert a kapu fölül.)

Persze a levelet Pista bácsi átadta doktor Cipésznek, akinek kárörvendő kacagását sokáig hallani véltem a fejem fölött az emeleten.

- Fiákeren akart megszökni! Hahaha! - visszhangzott a folyosóról, mikor ott Sári, az orvosnő vagy egy másik orvos végigment.

Csak a veres nézett rám komolyan, de nem árulta el egy szóval sem, hogy tud a levélről. Ellenben Barcsainé, a kedves Madám szemében már felfedezni véltem bizonyos dévajságot, mintha azt mondta volna ő is:

- Fiákeren akart megszökni!

Bár János nénivel megjártam, mégse hagytam abba tervezgetéseimet kiszabadulásomért.

A hosszú őszi éjszakákon, mikor nyomorúságomban bátor ismerőseimre gondoltam, akik nem adnák fel a csatát helyemben, hanem utolsó harapásig küzdenének: eszembe jutott Retyezáti, egy különös ember, aki emberemlékezet óta olyan szegény volt, hogy csak az élet apró örömeinek tudott örülni. Így örült, mikor a felésége megszökött mellőle, és mással élte világát:

- Végre-valahára egyedül lettem! - sóhajtott egy boldogat Retyezáti.

De ugyanígy tudott örülni téli hajnalon egy cseppnyi tűzparázsnak, amely kipiroslott vaskályhájából, egy darab barna kenyérnek, amelyet szalonnával és vereshagymával és saját bicskájával úgy fogyasztott el, hogy a királyok se különben.

- Kata néninek ma jobb kedve volt, mint máskor! - mondogatta, mikor bevásárlásai miatt a piacon ténfergett, és a kofa nagyobb szelet kenyeret vágott neki.

Tudta, hogy hol lehet apró, zöld, igen erős paprikákat venni, amely ugyancsak korán reggel jó a friss kenyérhez, és ugyancsak tudta a helyet, hol mérik a valódi seprőpálinkát, mert reggel azt szerette. Két-három kupicával is bevágott, míg rendbejött magával, hogy kellő derűvel nézzen a világba:

- Most már nem történhetik velem semmi baj a nap folyamán! - mondta bicskáját becsattintva.

Kedves ember volt, lakását senki sem tudta, tán nem is volt neki, mert többnyire a tabáni kocsmákban aludt, mégse félt az élettől, ha jól megreggelizett.

- A reggeli a fontos, a többi, ami utána jön, már mellékes - mondogatta, és én valóban csodálkoztam ezen az igénytelen emberen, aki reggelinek merte nevezni, amit elfogyasztott, esetleg egy faladék szalonnát, amely utóbbit egy egész életen át nem lehet megunni. No, meg a kenyeret!

Hát erre a barátomra gondoltam legtöbbet valamennyi barátom közül, mert úgy ítéltem, hogyha ez a fejébe veszi, hogy kiszabadít, meg is tenné azt, míg többi civilizált barátaim, a civilizációval járó hervadtságok miatt nem is fognának lehetetlenségbe.

De Retyezáti a hátán vinne át a kerítésen, ha megtudná, hogy szökni akarok.

Mindig többet és többet gondoltam Retyezátira. Lerajzoltam magamban magyaros csizmáját, amelyben télen-nyáron járt, tollas, fácán- és túzoktollas vadászkalapját, amelyet szemére húzva viselt, bekecsét, botját, alattomos jókedvét és az emberek iránt érzett megvetését. De nagy erejét is, amellyel könnyedén emelt fel nagy súlyokat.

Ismét csak a naiv és ravasz beteg lettem, és Pista bácsihoz, gonosz ápolómhoz fordultam. Elmondtam neki, hogy Retyezáti az az ember, akire rábíznám életem nagy titkát, hol ástam el bizonyos pénzösszeget. Mert én nemsokára amúgy is meghalok.

Pista bácsi, mint minden ápoló, babonás volt a betegekkel való foglalkozás mellett. Egyik beteg meghalt, a másik életben maradt. Ezen is lehet eleget gondolkozni... De, ha még hozzávesszük, hogy Pista bácsi falusi ember volt, aki ugyan a pesti szanatóriumban szolgált, de onnan alig mozdult ki, megmaradt tehát falusinak, akkor könnyen megérthetjük, hogy miért hitte el Pista bácsi az elásott kincs meséjét az első hallásra.

- Hát hol van az a Retyezáti? - kérdezte ő maga, mikor állapotom mind rosszabbra fordult. (Kár volna, ha a beteg a sírba vinné magával az elásott pénz titkát.)

Így aztán megmagyaráztam neki, hogy miféle tabáni kocsmában találhatja meg Retyezátit, hol üti össze örvendezve a bokáját egy szépen fejlődött fokhagymának (mert azt is szerette) vagy egy ajándékba kapott cigarettának, hol vidul fel attól, hogy mások bort isznak, míg ő a reggeli seprőpálinkára gondol, amelyet orvosság, táplálék, életerő szempontjából vett magához.

Pista bácsi kijelentette, hogy a legközelebbi vasárnapon igénybe veszi régen nem élvezett kimenőjét, a vasárnap délutánt, és ellátogat a Tabánba, hogy Retyezátit megtalálja. Magához való szegény embernek nézte őt előadásomból kifolyólag, akivel esetleg szövetséget lehetne kötni a megszerzendő kincsre.

Hogy Pista bácsi, ez a ravasz, minden hájjal megkent ápoló valóban járt a Tabánban, erre nézve a következő bizonyítékaim vannak:

Egy este - már nem tudom, milyen este - mert egészséges koromban sem szoktam figyelni az egymásba folyó estékre - beállított Retyezáti a félhomályba dermedt betegszobába, ahol teljes elhagyatottságban feküdtem az alkonyattal, mint olyan beteg, akivel már nem érdemes törődni, mert csak órái vannak hátra.

A jövevénynek csizmája van, fején vadászkalap, barna bekecs a derekán, nagy bot a kezében, az első pillanatban valóban kinyújtottam két karom feléje, mint megmentőm után. De a jövevény nem szólott, csak állt az ajtónál, és várakozni látszott megszólalásomra.

(Talán mindjárt a kincs helyét jelölöm meg!)

- Pista - mondtam neki, mert Retyezátit valóban Istvánnak hívták.

Hanem a jövevényre varázshatással volt ez a szó. Megfordult, mintha puskából lőtték volna ki, az ajtón kiugrott. Mikor háta közepét látom, nyomban felismertem, hogy ez nem volt más, mint maga Pista bácsi, kiváló ápolóm, aki ebben az álöltözetben akart a titok birtokába jutni.

Ha kedvem lett volna akkoriban a nevetéshez, bizonyára nevetni kellett volna ezen a dolgon, de miután a komor, komoly, hol ünnepélyes, hol bolond halállal vívtam mindennapi párbajomat, csak még jobban elszomorodtam. Tehát még a Retyezátival való tervem se sikerült. Ugyan ki fog végre megmenteni a pokoltól?

Sári, a már említett doktorkisasszony lelkes, tüzes, szenvedélyes lány volt, valódi asszony­ember a talpán, aki mindenféle nagyképűség nélkül akár éjjel-nappal is dolgozott volna betegei között. Igaz, hogy hangosakat kiáltott, ordinárékat kacagott, ha egy jó, úgynevezett szaftos viccet hallott, felvisított: - "Jaj, mindjárt leesik a szoknyám!" - de azért jószívű, megértő ember volt az a kövér lány.

Ez a Sári a fejébe vette, hogy nem hagy elpusztulni mind mélységesebbé váló letargiámban, amellyel a világ dolgai iránt viselkedtem, abban a kimondhatatlan búbánatban, amely rám lomhult, hogy nem érdekeltek más dolgok, mint borzalmas vízióim. Szinte miséztem mindennap a borzalmas gondola­tokkal, az elképzelt bűnökkel, amelyeket elkövettem, kínlódó lelkiismeretemmel, amely visszatük­rözte az elképzelt bűnöknek hatását, a furdalásokat, álmatlanságokat, fetrengéseket. Nem, nem lehetett elhinni józan ésszel, hogy valami nagy bűnt ne követtem volna el, amelyért most szenvedek.

De Sári nem hitt semmiféle bűnökben, mert egészséges, kicsit felületes, jó étvágyú ember volt, aki megmutatta mind a harminckét fogát, amikor arról beszéltem neki, hogy milyen bűnös ember vagyok.

- Előttem ne hencegjen, Szindbád úr, hanem menjen le a kertbe, ahol szép őszi idő van, amilyen tíz esztendőben se fordul elő.

- Ó, nagyságos kisasszony, nem vagyok én való azok közé az emberek közé, akik a szanatórium szép parkjában, bizonyosan csodaszép parkjában mutatkozva töltik életüket, bágyadt, kis, képzelt és dédelgetett betegségeikkel garnírozott életüket. Ahol a bárónő álmát fejtegeti a lélektani professzor, talán éppen maga doktor Cipész, lélektani alapon.

- Hallja, ne bántsa mindig a főorvosomat. Most már le fog menni a kertbe akár akar, akár nem. A kert végében, ahol a pavilon áll, egy magányos heverőpadról gondoskodtam a részére, ott senki se háborgatja, élhet gondolatainak.

Összetettem a kezem, és úgy könyörögtem Sárinak, hogy ne vigyen emberek közé, mert éppen előlük menekültem el ebbe a szörnyeteg házba, a pokolba.

Sári megmutatta mind a harminckét fogát, a beteg bosszantására még ő, a derék is nevetett:

- Tudja, ott hátul a parkban Retyezáti könnyebben átemelheti a falon - mondta a doktor­kisasszony, leleplezvén legtitkosabb terveimet.

S nyomban két ápolót küldött, hogy a kertbeszállítást végrehajtsák.

Ilyen makacsok a doktornők, ha valamit a fejükbe vesznek. Szegényke, nem akarta belátni, hogy annyit nem kívánom a friss levegőt, mint a hideglelést.

Az ápolók felültettek arra a szégyenletes, hordozható székre, amelyen véleményem szerint minden embernek szégyellenie kell magát, aki nem római pápa, és hivatalánál fogva a hordszék megilleti. Nagy diadallal vittek, mint akit végül megcsíptek, és mutogatni visznek, mint valami majmot, amely eddig bőgésével zavarta a szanatórium rendjét. Talán még szemüvegüket is felteszik a rövidlátó bárónők, hogy a sültbolondot megbámulják.

A gyáva férfiak, akik eddig remegtek Szindbád karjától, kardjától, észbeli fölényességétől, megmagyarázhatatlan erkölcseitől, kitapasztalhatatlan ravaszságától: a gyáva férfiak, akik itt diétás kosztot esznek, beleiket gyógyíttatják vagy rongyos reumájukat kezeltetik, egy rongyos hasrágástól megijednek vagy egy tüdőgyulladástól, ami ellen mégiscsak legjóbb a pióca, nem a doktor, a gyáva férfiak most kárörvendve mosolyognak, mikor tönkrement közülük a legkülönb, nyomorult, tehetetlen csontváz. Alig élő emberroncs, a hajótöröttnél is nyomorultabb lett Szindbád, mert a legdrágábbat, a tiszta eszét vesztette el.

Ezeket vagy ilyenféléket gondoltam magamban, amikor lehunyt szemmel vittek lefelé a lépcsőkön, a borzasztó hordszékben, elöl az életteljes doktorkisasszony haladt a menetben, mögötte a micisapkás Pista bácsi, míg távolabbról a már többször említett külvárosi házra alkudozó Madám, mintha valamely házi, szanatóriumi ünnepélyt tartanának, amikor a minden kívánságával meghalni vágyó betegüket a szép kertbe vitték, hogy remélhetőleg utoljára megmutathassák neki ezt a világot.

A kertben valóban arra a helyre tettek le, a szalmafonatú padra (amelyen hosszú angolszürke kabátomban, lehunyt szemmel nyomban végignyúltam, hogy ne lássam ellenségeimet, az embereket).

Itt feküdtem a friss levegőtől rövidesen félálomba merülve, de a hangokat a kert magas kőfalai között megerősödve hallgatva magam körül. És néha szempilláim sövényén át kilesve a világba, a kavicsos parkba, a piros-fehér kerti székeken üldögélőkre, az ebédjükre várakozó hasfájós urakra, a két migrén-rohamjuk között kerti természetet élvező hölgyekre, mindazokra, akiknek a részére ilyen divatos szanatóriumban a kertet, a parkot a műkertészek berendezni szokták késő őszre növényekkel, amelyeknek nincs illatuk, csak rikító színük, mintha festve volnának, azokra az emberekre, akik mindennap megmérik a vérnyomásukat, pulzusukat, hőmérsékletüket, a testsúlyu­kat, akik szeretnek orvosi rendelet szerint (mintegy elhárítva magukról a felelősséget) élni, kelni, feküdni, emészteni.

- A doktor ezt mondta - ismétlik magukban a nap minden órájában többször is, és bizonyára régen meghaltak volna az én helyemben, míg nekem tovább kell küzdeni megutált, megvetett, meggyűlölt életemért.

Ilyenforma barátságos gondolatok között feküdtem az úgynevezett csodaszép parkban a késő őszi égboltozat alatt, kitéve messzire nyújtott félcipőmben és barna harisnyámban (amelyet éppen úgy utáltam, mint a fegyenc a ruháját), kandi, kárörvendő, gúnyos, lenéző, gyűlölködő pillantásoknak, mert az emberek nem szeretik maguk között a nagybetegeket. Mintha járványt hordanának magukkal, kórházban, ispotályban, temetőben van a helyük.

Egyszer aztán nevemet hallottam abból a csoportból, amely a legelőkelőbben, a kert közepén, az úgynevezett centrumban foglalt helyet, mégpedig a házból ápolóik, szobaleányaik által hozott gyógyszékeken, s oly előkelő betegek voltak, hogy senkivel sem beszélgettek, csak egymás között, mégpedig mindig ugyanarról a témáról: hová kellene utazni innen, ha egy napon az őszi hideg időjárás mégiscsak bekövetkezik. Ahogy a magam esze szerint gondoltam: ezek azok a betegek, akik mindig egy csoportban keresik fel a különböző szanatóriumokat (az élelmesebbek tán keresnek is a csoportos utazáson és percentet vesznek). Turgenyev regényeiben voltak (a múlt században) ilyen előkelő orosz társaságok, amelyek fürdőhelyről fürdőhelyre utazgattak, mindig a Grand Hotelben laktak, és az oroszok fájánál vagy a forrásnál találkoztak. Ilyenek lehettek az én ismeret­len­jeim, hosszúorrú, öreg hölgyek, akik még oly szemtelenül kötöttek harisnyát, mintha valóban egész életükben azt csinálták volna, pedig tán tejkereskedőnék vagy uzsorások voltak, és fiatal hölgyek, akiknek kezében mindig volt egy angol regény, bár egyetlen szót sem tudtak angolul.

Unatkoztak, és egy fekete pápaszemes, borotvált arcú ember, aki leginkább hasonlított valami éjjeli karmesterhez, aki váratlanul, talán örökség révén, amely a háziasszony után maradt, pénzhez jutván, eszébe jutott régi szembaját kezeltetni - ez a fekete pápaszemes, kappanhájú ember volt a mulattatója az előkelő társaságnak, mert az előkelőek tévednek a legnagyobbat, amikor ismeretségi körüket kiterjesztik.

- Szindbád? - mondta fitymálva. - Régen hurokra kellett volna kerülnie. Ismertem Pozsonyban, ahol egy jó családból való előkelő leánykát akart a zárdából megszöktetni, de a háziszolgák megakadályozták.

Így szólt az egykori karmester, és hangját figyelve most már magam is emlékeztem rá, mint karmesterre egy nem egészen jóhírű házból, ahol mindenféle ledér nótákat gajdolt zongoraszó mellett, és ezüstpénzt vetettem a tálcájára elmenőben.

De mit csinálhattam volna helyzetemben? A megrökönyödött előkelő hölgyek a fekete pápa­szemesnek hittek, ő csak vak volt, de én bolond voltam. S ugyanezért ki kellett állnom a megvető, felháborodott pillantásokat szürke kabátomban, legyűrt karimájú zöld kalapomban, amelyek még a régi jó időkből maradtak. Ki is állottam az egész felháborodást, alvást színlelve.

De ugyanekkor egy idetévedt nagy, fekete kandúrmacska a szanatórium parkjában kergetni kezdett egy csúnya, girhes, sovány szürke macskát, amely olyan kopott volt, mintha bőrbetegségben szenvedett volna.

A szürke macska végigfutamodott a szanatóriumi park jól ápolt útjain, és egyenesen felugrott a fejemre, az arcomba, hogy csak karmozdulattal tudtam lerázni.

- Az ördögök még mindig üldöznek - gondoltam magamban, és fölemelkedvén nagy nehezen fektemből a sok kárörvendő, gúnyos, kaján arc között, akik láthatólag nagyon mulattak az eseményen: jelt adtam a nem messzire pipázó Pista bácsinak, hogy vezessen el a csudaszép parkból, az előkelő dámák és urak közül, akiket mégse voltam hajlandó tovább mulattatni megjelenésemmel és balsorsommal.

Pista bácsi a közönség előtt karját nyújtotta, mint egy jóságos ápoló, aki életre-halálra vigyáz a betegére, de a folyosóra érve zápfogai közül ezt mormogta a fülembe:

- Még egy óráig kellett volna levegőn lennünk, amíg az ebéd ideje elérkezik. Most aztán mit csináljak magával abban a büdös szobában?

Falusi ember volt, szerette a friss levegőt.

- Köttessen pokrócba, Pista bácsi, mert nagyon rosszul érzem magamat az emberekkel való találkozás után. Gyertek, bolond víziók, nem lehettek bolondabbak az életnél...

Elfelejtettem mondani, hogy a macskaugrás közben, aki a legjobban mulatott a dolog fölött: egy pesti hamiskártyás és lóversenyjátékos ült hozzám legközelebb, aki a kártyanyereségből megengedhette magánalt azt a luxust, hogy fogyókúrát használjon. Mily gyönyörűen kacagott!

Faluhelyen nagyon szerettem valaha a kutyákat, ezeket a megbízható, hű barátokat, amelyek éjjel-nappal talpon voltak a ház körül, szükségszerűleg, talán a saját és gazdáik unalma ellen, jeleztek minden, a ház körül járót, elmenő vagy jövő szekeret, vándorlót vagy koldust, mert a falusi élet többnyire aluszékonyságra van berendezve, legyenek éberek legalább a kutyák. Szerettem őket, mikor rövid vizitjeik után kivágyakoztak a konyhából vagy a szobából a szabad levegőre, éjszakánkint a hóban aludtak karika alakban, meglátogattak színt, vermet, kertet, kapubejáratot, mint valódi csendőrök, télidőben megnőtt a bundájuk, akár a farkasoknak, őszi időben a vásárra menő gazda kocsija után szaladtak és megállónál a kocsi alá bújtak, hogy el ne tévedjenek idegen helyen. Nem hagyták el a szekeret, mint akár életüket se, a városi, idegen helyen, mert tisztában voltak az eltévedés veszedelmével. Ellenben annál inkább gyűlölöm a kutyát a városban, ahol nézetem szerint semmi keresnivalója nincs, mint vadállatnak.

A szanatóriumban, ezen az ördögi helyen az egyik bárónő foxterrier kutyát tartott. Egy irtózatos, fülhasogató, elkényeztetett hangú kis vadállatot, amelyet különösen vasárnaponkint, a maga mulatta­tására ugattatni szokott. Bizonyosan valami rejtett szenvedélyét, titkos vágyát, freudista ösztönét (mint az orvosok mondták) elégítette ki a bárónő.

- Az anyád! - mondtam, mikor a vékony, lyukakkal árfúrt falakon késként átvágott a foxterrier elviselhetetlen ugatása.

Talán ezt is abból a szempontból tartják a házban, hogy letargiámból felébresszenek, amely szempontból Bihari doktor kis acélkalapáccsal megkopogtatni szokta a folyosó porcelánfalait, mintha térdemre ütögetett volna.

- Önnek mint régi világbeli úriembernek állatbarát híre van a szanatóriumban, Szindbád úr - mondotta Sári, a doktorkisasszony, akiről most már nem tudtam, hogy jóakarattal van-e irányomban vagy dühös, konok, kaján gyűlölettel, amit a hasonló kövér nők részéről egyformán tapasztaltam az életben.

- Igen, állatbarát vagyok, mert sajnálom a verebeket, galambokat, amelyek az ennivalós falusi élet helyett ezzel a kietlen városi élettel cserélték fel életmódjukat. És sajnálom a szegény kutyát, amelyik egy hisztériás öreg bárónő mellett kénytelen életét tölteni. Ennyiben állatbarát vagyok, de a dívány alá korbácsolnám azt a kutyát, ha a maga vagy gazdája mulattatására ugatni kezdene.

Így feleltem, mert a fültépő foxi-ugatásnak, ennek a tűzoltósípnak következményei is voltak.

A városliget tájékán, ahol ez a pokoli ház állott: többnyire kutyás emberek laktak. Házmesterek, akik kutyát tartottak segítségül nehéz foglalkozásukban, vagy nagy villa­tulajdonosok, akik ugyan­csak kutyát tartottak, amellyel vasárnap délelőttönként, mint valami polgári tennivalóként sétálni jártak a városligetbe.

Nagy és bőszhangú kutyája volt a szomszédos virágkereskedőnek, még ma sem sikerült kideríteni, hogy mely szempont vezérelhet egy jámbor, öreg virágkereskedőt, ahol a szanatórium látogatói a betegeknek szánt virágadományokat vásárolták, arra nézve, hogy borjú nagyságú farkaskutyát tartson, amely a foxterrier biztos helyről hangzó, idegtépő ugatására utcai spektákulumot rendez? A farkaskutya vasárnap délelőttönként a maga bömbölő hangján ugatni kezdett, mintha tüzet érezne, és csatlakoztak hozzá a környék sétáló vagy otthon maradó kutyái, mint valami karnagy jeladásához.

Néha félóráig is eltartott ez a hangzavar, amelyet láthatólag nem élvezett más, mint az én szerénységem, akinek hallása a hosszú, rejtelmes betegség alatt megélesedett.

(Ha egy pók mászott volna végig a falon, tán azt is meghallottam volna. De valamiképpen pók nem volt doktor Cipész szanatóriumában, talán azért, nehogy betegei elbízzák magukat a szerencsés jel láttára.)

Természetes, hogy akkori lelkiállapotomban a kutyák magaviseletét ugyancsak ellenem irányuló merényletnek véltem, a kutyák, akiket felbiztatnak az emberek, hogyan lehet bosszút állni egy emberen, akinek annyi bűn nyomja a lelkiismeretét.

De a kutyák kegyelmesebbek voltak az embereknél, legfeljebb félóra alatt a szanatórium környékéről az öreg bárónő foxterrierjébe alattomosan belerúgott valamely kormos fűtő, aki ugyancsak nem rajongott az ilyen elkényeztetett ebekért, mert maga is faluról származott, ahol a kutyák ok nélkül, pláne vénasszony intézkedésére nem ugatnak, hanem inkább lehúzzák a sántikáló vén boszorkányokat.

- A sors közbelépett - mondtam magamban az élet apró örömeit élvezve, amikor a fertelmes kutyaugatás megszűnt a környéken. Korbácsot vagy ölbeültetést kaptak a vasárnapi csetepatéért. A magam részéről leginkább bottal vertem volna őket. A városi kutyának nincs joga ugatni!

Mit, mit nem gondolt magában Sári, a doktorkisasszony gyógyításomra vonatkozólag, arról csak egy jellemző példát mondok el a kutya-macska hecc után.

Lakott itt a betegházban egy ember, bizonyos Karvalyi úr, akinek ajtajára mindig ki volt függesztve a haldoklási vagy a nehéz betegséget jelentő tábla: A beteg látogatása tilos. Gondolom, az én ajtómon is ilyen tábla volt, de hát én komolyan beteg voltam, míg Karvalyi posztó papucsaiban, prémes kaftánjában, mozdulatlan, fehér és többnyire borotválatlan arcával napközben többször is végigtotyogott a folyosón, igaz, hogy nyomban elrejtőzött, amint a legkisebb zajt hallotta, bemenekült ismeretlen szobákba, mellékhelyiségekbe, mosókonyhákba, ha távolabb volt szobájától, mintsem azt a rövid idő alatt elérhette volna.

Ez a Karvalyi a felesége elől bujkált a maga szobájában, mert nem is egészen alaptalanul az volt a meggyőződése, hogy a felesége fogja megölni.

Karvalyival a lépcsőház egy sarkában ismerkedtem meg, amely helyre a kerti ápolgatás után kikönyörögtem magam Sári doktorkisasszonytól, aki ellensége volt az örökös ágyban fekvésnek, álmodozásnak, megadásnak, letargiának. (Pedig én azt szerettem.)

Sári doktorkisasszony a maga mázsányi testmértékéhez szabott fehér kabátjában üldögélt mellettem a sarokban, kupecvicceket, szaftos vicceket vagy orvosvicceket mondogatott, amelyeken elsősorban ő nevetett jóízűen, míg a beteg pokolba kívánta az egész vicckalendá­riumot, amit a szanatóriumi orvosok hordanak a fejükben, és minden betegnek elmondanak.

Ámde a beteg ravaszságával figyelmesen hallgatóztam, még nevetést is hamisítottam, nehogy Sári őnagyságának eszébe jusson az ápolókkal megint a borzalmas szép parkba levitetni, ahol a szanatóriumi betegek úgy viselkednek, mintha a műkertész ültette volna őket a növényeivel együtt. Inkább itt szenvedtem a kevésbé látogatott, második emeleti lépcsőházban, ahol ugyan járkáltak mindenféle emberek, meg maga a nagyszakállú pesti főkapitány is, aki egy délben eljött megfigyelésemre, és negyedóráig nyugtatta rajtam a szemét.

(Amint ezt egy szakállas úrról gondoltam, akiről később kiderült, hogy matrácokat jött eladni a szanatóriumba.)

De mégis általában nyugalom volt, a liftes többnyire az első emeleten állt meg a maga zörgő masinájával, vagy a harmadik emeletre pályázott a kivilágított bérhintóval, szörnyű utasokkal, akik a harmadik emeletre kívánkoztak.

Ekkor jött ama Karvalyi úr a szokásos lappadt, papucsos lépéseivel, amelyeket a falakon túlról már ismertem, és nem tartottam ellenségesnek. Öreg mókusnak gondoltam őt lépései hangjából, aki járkál esténkint a szanatórium folyosóján, hátha történik vele valami, de semmi egyéb, mint az alkalmazottak, orvosok tisztelettel köszöntik, mint fizető vendéget szokás. Aztán csinálhat Karvalyi úr, amit akar. Még sajtot és üveges sört is hozathat föl a szobájába, mert az ajtajára kifüggesztett tábla ellenére sem volt olyan nagybeteg, mint hittük volna.

Lelki beteg volt, a felesége elől bujdosott.

Ez a feleség egy feltűnően rövidre nyírott hajú, kifestett, terjedelmes, de fiatal asszonyság, akinek meglehetősen pörgött a nyelve férje kocsmajárása miatt (más hibát nem tudott felhozni), aki nyílván a szanatóriumot is kocsmának nézte a földszinten terített, bejáró gyomorbeteg vendégek étterme miatt, ez a feleség egykoron és egyszerűen megszökött Karvalyi úrtól, de a nők gyakori szemérmet­lenségével az anyagi összeköttetést továbbra is fenn akarta tartani Karvalyi úrral, aki emiatt kénytelen volt elmenekülni otthonából, és egy betegház lakói közé felvétetni magát.

- Ez a boldogtalan úr a maga partnere! - mondta Sári, amikor az óvatos Karvalyi urat megpillantotta, és az ismeretséget a nők gyakorlottságával összehozta.

- Hallom, hogy ugyancsak beteg embernek méltóztatik lenni - kezdtem olyan hangon, amelyet nem ismertem magaménak, mert már régen beszélgettem emberekkel, az igen-en és a nem-en kívül más szavakkal.

- Hja - felelt igaz fájdalommal Karvalyi úr mellém telepedvén, és egyszerre ütött mind a két kezével a térdére, mint minden leüléskor, mintha önmagát ellenőrizné a paralízis elől. - Vajon meg tudnának maguk védelmezni, ha valaki kiugrana a liftből, és bottal nekem jönne? - kérdezte igen halk hangon, miután a kivilágított lift éppen akkor suhant el a maga kéményében, és ez Karvalyi urat láthatólag nyugtalanította.

De ugyanilyen nyugtalan lett, amikor lépéseket hallott a lépcső felől - velem együtt. Én kárörvendő, gonosz emberarcoktól féltem, míg Karvalyi úr felesége nyájas tekintetétől, aki tőle megszökött egy fiatal, de állás nélküli inzsenőrrel, de kosztpénzért és hasonlókért még mindig elhagyott férje nyakára jár.

- Itt nem szabad verekedni - mondta Sári doktorkisasszony a maga vidám terjedelmességével, mint aki komolyan hiszi, amit beszél.

- Az illető nem nagyon kérdi, hogy mit szabad, mit nem szabad - már az utcán is megtámadott zsebpénze végett. Mit csináltam volna? Rendőrhöz kellett fordulnom, olyan erőszakos volt. Inkább hát odaadtam neki tárcám tartalmát, és aznap nem ebédeltem - mondta Karvalyi úr azon a csodálkozó hangon, amely az idealistákat jellemzi, akik mindig valamely földöntúlisá­got tulajdonítanak a nőknek, nem tudják leszállítani őket a kellő értékükre.

Majd később így folytatta:

- Véleményem szerint az illető nem is tudja moraliter mit cselekszik, ugyanezért komolyan nem is lehet rá haragudni. Egy elbolondított nő, amilyen ezerszámra szaladgál a világon a maga "fixa ideá"-jának élve, keresztülgázolva régi törvényeken, szokásokon, becsületeken, hírneveken. Így veszítette el a talajt lába alól nőm is tizenöt évi házasélet után, miután akadt egy barátnője, bizonyos cigány-zsidó származású Horvát kisasszony, aki egyéb nők módjára férfiak zsebtolvajlásából, félreveze­téséből, hamis kártyajátékból és egyéb ilyen aljas foglalkozásokból éldegélt Óbudán egy házban, amelyet egy öreg embertől örökölt bizonyos hamis végrendelet révén. Ez az úrhatnám kisasszony beférkőzött otthonunkba, és rövidesen fölborította azt szamárfülű feleségem segítségével. Az ember sohase tudhatja, hogy mit gondolnak, mit cselekszenek a tőle messze eső pólusokon, például egy pesti lakossal Óbudán. Ott ülnek este valamely kályha körül, a cigány-zsidó származású Horvát kisasszony kártyát vet, szép szerencséket és jövendőket jelent, ha bizonyos kártya szerint igazodik a szamárfülű nagyságos asszony, mármint nagyrabecsült nőm: valóban a kártya szerint igazodott, a kerítőnő révén megismerkedett az állás nélküli inzsenőrrel, mire elkezdődött fosztogatásom. Szomszédos utcába költöztek, hogy közelében legyenek annak a háznak, amelyet kifosztani szándékoznak. Ültek kettesben - mármint a foglalkozás nélküli inzsenőr és megboldogult nőm - hogyan lehetne készpénzre szert tenni Karvalyi úr adományából? Így nemegyszer sikerült a napi kosztpénzt birtokába keríteni őnagyságának az ismerős cselédtől a maga háziasszonyos fellépésével, amikor ugyancsak ebéd nélkül maradtunk. Őnagysága izgalmasan szaladt el a házból, konyhából a kicsalt kosztpénzzel. Nem volt ebédre kása, sült kolbásszal, mint azt kiterveztük.

- Talán nem kellett volna olyan engedékenynek lenni? - vélekedtem a magam szerencsétlensé­gében.

- Hejnye - úgy mondta, hejnye - próbált volna nem engedékenynek lenni uraságod. A fővárosi tűzoltóság vonult volna ki becses otthonába, mert őnagysága felgyújtotta volna azt.

Beláttam, hogy Karvalyi úrnak, ennek az elgyötört és ócskások piacára került idealistának igaza volt, mikor egy halálos ellenséggé válott és másba megszerelmesedett feleség támadásait, készpénz után való rohamait nem akarta visszaverni másként, mint a sorsba vetett bizalommal, az örök igazság törvényeivel, amelyek éppen úgy kedveznek a gyengéknek, mint az erőseknek, kinek van kedve odaállni egy hajdanán szép, de most mocsokkal teli női száj elé, miután a szerelem elpárolgott, és a nőből kijön igazi lénye? Nálunk, a magyarság családi körében már egy feltűnően hosszú bajuszú Madách nevű úriember foglalkozott a női problémákkal. Mint hallottam, a külföldi más tudományos írók is, akiknek nevét szerencsétlen­ségemben elfelejtettem. De vajon mi közöm van nekem Karvalyinéhoz vagy Karvalyi úrhoz a maguk házassági komédiájában?

Sári, a doktorkisasszony a bűnös, aki mindenáron föl akart ébreszteni letargiámból, még ilyen erőszakos eszközök árán is, mint a Karvalyi úrral való ismeretség, aki valami bestia elől keresett menedéket a betegházban.

- Azt hiszem, a foglalkozás nélküli úrinőnek lesz igaza az egész történetben - mondtam, mikor Karvalyi úr meggyötört saját családi történetének előadásával, amelyet végeredményben éppen olyan szemérmetlenül mondott el, ahogy azt az asszonyka tettekben véghezvitte.

A drága doktorok gyógyítási kísérleteinek következménye természetesen az volt, hogy magányos óráimban magam is reszketni kezdtem az elhízott Karvalyinétól, aki télidőben bizonyos drótokra feszített fátyolkalapot hordott, míg nyáridőben valamely kiadós bársony­kalapot, talán prémet is, mint a nőknek ez szokása.

- Pénzt ide! - hallottam egy gyanúsan kifestett, manikűrözött körmű nő elvetemedett hangját betegségemben, bár pénzem tudvalevőleg egy fillér se volt, mert jó emberek gondoskodtak arról, hogy a pénzt, mint az élet lehetőségét elvegyék tőlem.

- Pénzt ide! - kiáltotta Karvalyiné az ajtó előtt, és a hideg rázott ki, hogy ez a nő betörhet az én szobámba is, hogy kedvesét eltartsa, miután férjét az utolsó fityingig kifosztotta.

Ismertem ezeket a Pénzt ide! kiáltással járó hölgyeket. Többnyire nagyétkűek voltak, rendszerint a kirántott borjúhúst tömködték magukba, de hajlamosak voltak a különböző édes tésztákhoz is, amelyeket elgondolkozva emlegettek. Levest fogyókúra szempontjából nem fogyasztottak, és kétségbeejtették a velük élő férfiakat állati önzésükkel.

- Ó, milyen boldog lehet Karvalyi úr, hogy túladott az ilyen fajta nőn - gondoltam magamban világos perceimben. De aztán felhangzott a Pénzt ide! kiáltás az ajtóm előtt, és én kétségbe­esve kutattam párnáim alatt, pedig tudtam, hogy egy fillérem sincs.

Ugyanezek a nők édespálinkákat, pezsgőket és más hasonló italokat kedveltek a gramofon­zene mellett, elbújva, mint boldogtalan regényhősök mindenféle díványpárnák mögé, amelyek szerelmi kalandjaikból ismeretesek voltak, és férjüket a lehető legnagyobb megvetéssel kezelték, miután az fél liter bort engedélyezett magának valamely bormérő helyen, ahol felváltva hallgatta a betévedő téli fuvarosok mendemondáit a mérőasztal körül vagy pedig a törvényszéki irodatisztek fontoskodását törzsasztaluk körül.

- Hitvány kocsmajáró gazember! - üvöltötték ezek az édespálinkás hölgyek Karvalyi úrnak és más uraknak, akik nem akartak mindenben engedelmeskedni nekik. - Pénzt ide! Tán csak nem hagytad az utolsó garasodat is a kocsmában?

Mondhatom, hogy betegségemben nem voltak kellemes látogatók ezek a Karvalyi úr által felidézett, múltbéli hölgyek, de szerencsére jött újabb kellemetlenség, amely a rosszindulatú hölgyekről elterelte a figyelmemet kíntól nedves betegágyamban, ahová hiába csalogattam a megváltó halált.

Egy napon éjjel vagy nappal, mert az idők megint összefolytak körülöttem, a kedves Karvalyi úr jóvoltából, aki új veszedelmeket ígért az eddigiek tetejére - valami borzasztó dologra riadtam fel.

Mint mondám, amúgy is folyton rendőrökre, ügyészekre, törvényszéki bírákra gondoltam, akik majd valamiért felelősségre fognak vonni - gondoltam éppen, de semmiféle észbontó szerelembe, színpadi vagy költeményes könyvbeli jelenetbe nem megyek bele - vélekedtem magamban még mindig Karvalyi úr hatása alatt állván, amikor tébolyító jelenség mutatkozott sablonszerű ideggyötrelmeim­ben, mintha tűzoltók rohanták volna meg a kórházat, ahol nyilvánosan kárörvendő tekintetek előtt szenvedtem.

Feküdtem a fekete pápaszemes ember tekintete előtt macskával harcolva, feküdtem a virágkereskedő kutyája előtt, akitől fohászkodva kértem, hogy hagyná abba bömbölését, feküdtem Karvalyi úr előtt, hogy mentsen meg titkaitól... Amikor a pesti lovasrendőrök kezdtek rohamozni a kikövezett Aréna úton, amely felé ablakaim nyíltak. No, most a lovasrendőrök elé kell feküdnöm, hogy megkegyelmezzenek.

A lovasrendőrök le- és felvágtattak, hol csak egyenletesen trappolva, de később rohamozva, mintha most akarnák végre bevenni a szanatóriumot, hogy az itten elbújt bűnös embert felelősségre vonják. Képzeletben láttam kifeszített kardjaikat, csillogó rézsisakjaikat, rettentő véres sarkantyújukat, hallottam harci kiáltásukat, éreztem lovaik forró leheletét, mellemen acélpatáikat, lobogó sörényüket. No, most mindjárt meghalok, amint az első lovasrendőr beugrat az ajtón, és széttapossa fejemet. A párna alá menekültem, de odáig is elhallatszott a vad rohamozás, amely lassan távolodott.

Mint később kiderült, a tejeskocsisok sztrájkoltak Pesten, és a szanatórium körül verték szét őket a lovasrendőrök.

Tehát nem hallucináció volt az egész esemény, amire később büszke is voltam Sári kisasszony előtt, aki minden panaszomra csak legyintett, és harminckét fogát mutogatta:

- El fog múlni az egész dolog, csak türelmesen viselje magát.

No, türelmesebb már nem lehetett beteg, amilyen én voltam a magam idejében.

No, de elkeserítés, bosszantás, ingerkedés szempontjából megbántóim nem sok fórt adhattak az apró tárgyaknak, amelyek kellemetlenkedés szempontjából körülvettek. Igazán csak az apró tárgyak, ezek az örökös ellenségek tudják olyan méregbe hozni az embert, hogy még a betegségéről is megfeledkezik néha miattuk.

Még az egészséges embert is megviselik az apró tárgyak szekatúrái, de milyen kész prédájuk nekik az amúgy is türelmetlen, beteg emberek, akik az élet és halál mezsgyéjén haladnak hol erre, hol arra, hol az élet, hol a halál felé nyúlnak bizonytalanságaikban. Mi volna jobb: tovább élni esetleg nyomorékon, vagy mindörökre kitérni az élet küzdelmei elől?

Ekkor jön egy nadrággomb, rendszerint a nadrág hátulsó részéről, amely nélkül nem lehet használni a nadrágtartót, a nadrágot, mikor már nagy nehezen fölkelt az ember az ágyból, miután Pista bácsi hússzor-harmincszor kiment a szobából, bejött a szobába. Sohasem tisztította ki senki se a ruhákat, se a cipőket, se a kalapokat, mert a szanatóriumok erre nincsenek berendezkedve. A betegek innen úgyse az utcára mennek, hogy tiszta ruhára legyen szükségük, hanem a másvilágra vagy további enyhébb betegszobába, ahol még egy darabig elszöszmötölik idejüket. Ritkán megy ki valaki a szanatóriumból az íróasztalához vagy a boltjába.

De maradjunk a nadrággombnál, amely leszakadt helyéről, a nadrág amúgy sem áll meg a lesoványodott emberen, tehát kárba veszett minden mosakodás, fésülködés és egyéb izgalmas előkészület ahhoz, hogy az ember doktori rábeszélésre fölkeljen az ágyból.

Különben is olyan betegnél, mint amilyen én voltam, mindennek kívülről kellett történni, hogy valami mozgás, lépés, elhatározás, cselekedet létrejöjjön. Letargiámban elültem volna a pokol tornácán is, gondtalanul, megadással várván azt a percet, amíg az ördögök védelmemről gondoskodnak, vagy valamerre elmeneküljek. De a nadrággomb dolga felbőszített, mert nem találtam meg, miután leszakadt, pedig hallottam gurulni a szobában.

Hát most itt vagyok, miután fölöslegesen megmosakodtam (a lelkibeteg elsősorban a tisztálkodást tartja feleslegesnek), hiábavaló bolond módjára megfésülködtem, tiszta ingbe bújtam, a cipőt őrült kínok között felhúztam a barna harisnyára, a két nadrágszárba olyanformán bújtam bele, hogy majdnem az orromra buktam a szoba közepén, ami fájdalmassága mellett nagyon nevetségessé tett volna a házban, ahol különben is minden alkalmat megragadnak, hogy rajtam mulassanak.

Azt azonban ne higgye senki, hogy elmentem volna a nadrággombot keresni, talán ágy alá, dívány és szekrény alá benézegetni. Nem mozdultam én egyetlen lépést sem a széktől, ahová gombszakadás után letelepedtem, csak onnan mérgelődtem magamban. Ez a gomb is bizonyára ellenségeim közé tartozik, pedig nem vétettem neki semmit. Mint ahogy azoknak az embereknek se vétettem, akik most gyűlölnek, kárörvendően nevetnek, vesztemet kívánják, anélkül hogy maguk is tudnák, miért. Végre jött Pista bácsi, és ugyancsak dühösen nézett rám vöröses szemeivel.

- Azt hittem, már a folyosóra ment, hogy itt takaríthassak.

Gyűlölte a takarítást, nem találta férfias, magához illő munkának, mint a cselédi munkák között is mindig akadnak válogatósak, akik például seprőt nem szívesen vesznek a kézbe, de a trágyát kihordják a szántóföldre. Így volt Pista bácsi a takarítással. Fölkelés óta azon dühöngött, hogy majd takarítani kell.

Röviden elmondtam neki, hogy a leszakadt gomb miatt nem tudtam öltözködni.

- Egy rongyos gomb miatt ilyen nagy feneket keríteni.

Váratlanul egész derűsnek hangzottak Pista bácsi szavai. A zsebkéssel levágott egy gombot a mellényemről, és fölvarrta a leszakadt nadrággomb helyére.

- A kabátot majd begombolja, akkor senki sem látja, hogy hiányzik a mellénygomb.

A gomb Pista bácsi öltései nyomán tán még ma is a nadrágon van, ha ugyan az a nadrág megvan valahol. (Barna kockás nadrág volt, már maga se normális, mint az egyszerű posztóból varrott nadrágok.)

...Máskor a szekrényajtóval és az éjjeli szekrény márványlapjával volt bajom, mindkettő fejem épségét veszélyeztette.

Akárhányszor közeledtem a szekrényhez, valami ellenségeskedést vettem nyomban észre a szekrény részéről, mert itt tartotta Zöldné éjjeli holmijait, szoknyáit, meg tudom is én, miféle vénasszony rongyait. Ugyancsak ide lopkodta a boros és pálinkás üvegeket, amelyekből a doktorok megkínálgattak, hogy hatásukat kipróbálják, de én úgy utáltam az italt, hogy csak behunyt szemmel, mint valami keserű orvosságot tudtam bevenni egyetlen kortyot is. De Zöldné, ez a gonoszságban következetes vén banya nem hitt nekem, éppen úgy rejtegette előttem az italt, mint valami részeges ember előtt, mert ő már csak nem hitt a férfiaknak.

Tehát a szekrény inkább Zöldné szekrénye volt, mint az enyém, ugyanezért tapasztaltam ellenségeskedést a tükrös, politúros tucatszekrény részéről.

Igaz, hogy én magam sem tudom, mi keresnivalóm volt mindig a szekrényben, amikor holmijaim többnyire szét voltak dobálva a szobában, könyvet nem olvastam a hőmérőn kívül (amelyet többször le akartam nyelni súlyosabb napjaimban), a mosdón levő szappan, fogkefe, fogpor, Pista bácsi önborotva készüléke volt a mulattatóm.

Mégis a szekrényhez mentem, kinyitottam az ajtaját, és az ajtó éles része rendszerint homlokon ütött, miután egyenesen állni nem volt erőm. Többször megpróbáltam ezt a birkózást a szekrényajtó és köztem, de csak évek múlva jöttem rá, hogy mindez azért történt, mert nem álltam szilárdan, inkább minden tagomban reszketve az ajtó nyílásakor.

Igaz biz az, hogy alkonyattal, mikor Zöldné korábban termett elő, átvette a parancsnokságot beteg testem és lelkem felett, felgyújtotta a villamos lámpát az addigi őszi délután félhomályá­ban, az elmúlást, lemondást, az élettől való megszabadulás félhomályát jelentő merengésben sokszor hittem, hogy Zöldné nem is az ajtón jött be, hanem a kéményen át vagy a szekrényből lépett ki, amelynek bizonyára volt összeköttetése a szomszédos szobával, ahonnan Zöldné napközben kileste, mi lesz éjszakára a feladata, hogy jól megkínozhasson nappali teendőimért.

(De erről majd később, mert még beteg koromban is követtem el bűnöket, ami természetesnek látszik egy józanul gondolkozó ember előtt, de annál fertelmesebben az olyan beteg előtt, aki régi bűneiért amúgy is haragban van a lelkiismeretével, és újabb bűnöket halmoz a régi mellé.)

Tehát rá kellett jönnöm akár akartam, akár nem, hogy a Zöldné pendelyeivel telített szekrény az említett asszonyság cinkostársa. Bár nehezemre esett a kínok utáni vággyal, a fejbevágáso­kat kívánó lelkiállapottal szembeszállni, mind ritkábban nyitottam ki a szekrényt.

...Már nem nyitogatja! - hallottam egyszer a szomszéd szobából egy hangot, ahonnan valószínűleg éppen úgy megfigyeltek, mint az emeleti szobából a már említett lyukakon át.

...Az éjjeli szekrény márványlapjával pedig más kalandom volt, de az ugyancsak fejem épségét veszélyeztette.

Sokszor hallottam a lélekharangot, általában harangokat, amelyek valami közeli templomból hallatszottak át.

A harangozók rendszerint úgy csinálják, hogy három versre osztják fel harangozásaikat. Az első rész a legrövidebb. Szinte csalatkozva látod, hogy vége van az esti, hétórai harangozás­nak... Dehogyis, akkor jön a közepe, amely már valamivel kiadósabb, majd a vége, amely olyan hosszan terjed az egész világ fölött, hogy az ember elalhatik a középső harang kondulásai közepette.

De a lélekharang, ez a sikoltozó, csendet, szundikálást felriasztó harang, amely mint valami vészjel szólal meg, amikor valaki haldoklik, és meghalására már megtörténtek az összes intézkedések, talán éppen egy rokon áll a torony alatt, aki a kipillantó harangozónak zsebkendőjével majd jelt ád: mikor volt elég a harangozásból, mikorára a veszendő lélek már megtalálta a kivezető utat a testből, a házból, a földről is talán, ha nem kell itt maradnia kísértetnek, a lélekharang nem hagyja magát könnyen, ha szabadjára hagyják, jól kitombolja magát, hogy olyan emlékezetessé kell tenni egy halálesetet, hogy az emberek még évek múlva is emlékeznek rá.

A lélekharangot rendszerint nem is hivatásos harangozó szólaltatja meg, annak éppen elég dolga van a maga harangozásaival, a szabályszerű, rövid, egyszeri ötóraival, a hétóraival, a félkilencessel, a tizenegyórással, a délivel és háromórással és a különböző temetési harangozá­sokkal, mikor valamennyi harangnak meg kell szólalnia, hogy a torony csak úgy dől jobbra-balra.

A lélekharangot rendszerint amatőrök szólaltatták meg, néha maga egy-egy jó rokon vagy örökös, felfogadott fiú vagy a harangozó alharangozója, mert az igazi harangozónak körül kell járni a különböző kocsmákban, és elmondani, hogy ki halt meg, miként, mióta volt beteg, mi volt az utolsó szava, betegsége, meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet.

A harangozó a visító, sikoltozó lélekharang kétségbeejtő megszólalási idején szívesen látott vendég mindenütt, mert hiába, mégiscsak egyházi ember, aki bár részeges fráter, valamit csak tud a halál ellen, hisz annyiszor van vele dolga. Jó, ha egy ilyen vörösorrú zümmögve, de fölényesen nagyképű fontoskodással beszélgető harangozó, aki éppen fontoskodásával ad becsületet sekrestyési és harangozói hivatalának, jó, ha a lélekharang hosszúra nyúló verssorai alatt a házban van, és forralt bort segít inni, miközben fejbólintással vagy főrázással kíséri a toronybeli harangozást, mint a zeneszerzők, mikor műveiket mások adják elő.

A lélekharangnál a harmadik vers tart legtovább, néha félóráig is, amíg a makacskodó lélek valóban elrepül, hogy a hallgató egy másik félóráig még képzeletben hallja a lélekharang visítását, pedig az már régen elhallgatott.

Elgondolkoztam néha, hogy nekem húzzák a lélekharangot, kék őszi délutánon, három óra után, amikor az arra jól megérett emberek meghalni szoktak, akár a bőrdíványra heveredve, mellényüket kigombolva, szívükre helyezve tenyerüket, akár az ágyban, ahol ebéd után, miután kedvenc ételeiket megették, utoljára ettek szilvás gombócot vagy szegénysorsban a szomszédasszony húsleveséből, azt úgyis literszámra főznek, azt úgyis csak az asszonyok jószívűsége dönti el, hogy ki és mennyit kap a levesből.

...Ámde akárhogy volt az eset, akárhogy figuráztam ki akkori lelkiállapotom szerint a lélekharang és más harangok megszólaltatását - a lélekharang harmadik, hosszúra nyúló versénél, amikor az alkalmi harangozó minden pillanatban kipillog a toronyablakon, hogy a "tüzet szüntess" nevű zsebkendő-parancsot várja - a harmadik versnél mindig önkéntelenül összetett kézzel, mint egy megzavarodott, fölemelkedtem ágyamból és ilyenkor akár nappal, akár éjjel: az éjjeli szekrény márványlapjának vágtam a homlokomat. Nyilván cserélni akartam a lélekharang szárnyán elszökő lélekkel, hadd menjek én egy csizmadia, asztalos vagy lakatos lelkében a túlvilágra, és ő maradjon itt az irigyelt szanatóriumban, amelynek levélpapirosára franciául és angolul is föl voltak írva a tudnivalók, sürgönycímek, telefonszámok.

Fölemelkedtem imára kulcsolt kézzel ágyamból, mikor már hosszúra nyúlott a harangozás: hadd menjek én helyetted, Kovács, Tóth vagy Kiss embertársam, fiatal vagy öreg barátom, maradj te itt a szanatóriumban, ahol valóban a német kémiai gyárból való gyógyszerekkel gyógyítanak, a járványos, fertőző betegeket sárga vászonba burkolják, látogatási időben senkinek sem szabad dohányozni, de az orvosok és ápolók elviselhetetlenek az én részemről, ezért talán próbáld meg te, földi atmoszférából elrepülni készülő lélek, miután neked úgyis mindegy.

Így akartam fohászkodni a középkoriasan csengő lélekharang második versének hallatára, de a fejem mindig beleütöttem a márványlap szélébe, a cinkostárséba, aki mint szanatóriumi bútor ugyancsak ellenem szövetkezett. Igaz, hogy vallásom szerint imádkozhattam volna akár fekve is, nem fölemelkedve, mert hiszen a mi vallásunkban a lelki bűnbánat többért kárpótol, mint a fölfeszítés. Ámde szerzetesek, akik a különböző rejtélyes kolostorokban valaha az életre előkészítettek, mindig azt ajánlották, ha istent hívom, lehetőleg emeljem föl a fejem.

Fölemeltem a fejemet, de a márvány homlokon vágott. A fal felé fordultam, valami sötétkék éjszakát képzeltem magam körül, amelyben csendesen repül egy kis fénysugár, a földről imént eltávozott lélek.

Lehetnék én is a helyében.

Az ember bánatában, betegségeiben, szenvedéseiben sohasem tudhatja, hogy merről kaphatja a megváltást, mert kiszámítani nem lehet a legfejtörőbb munkával sem.

Mikor már azon a szakadékon áll a nagybeteg, hogy két karral várná a halált, amely szenvedéseitől megszabadítja, különösen vonatkozik ez a lelki szenvedésekre, akkor történik valami váratlanság, amely hirtelen megállítja a meredélyről való lefelé szédültében - az utcán egy jóindulatú idegen, aki nem engedi földre zuhanni a megtántorodottat, a halálos ágyon egy hang, amely visszaszólítja az élők sorába. Csak éppen a barátságos idegent vagy a hangot kell megtalálni... Ezért mondják a hozzáértők, hogy az emberek közé nyúlva: mindig a megfelelőt kell megtalálnunk céljainkra, és vele összeköttetésbe lépni, mert az ügyünknek akkor sikere lesz.

Így találtam én meg halálos ágyamon T. lelkészurat, aki szíves volt segítségemre jönni, amikor erőm és az emberek, de még az élettelen tárgyak is elhagytak abban a nagy lelki betegségben, amelynek magyarázatát még ma sem tudom.

Tehát ebben a nagy zűrzavarban, amely minden felől körülvett: egy délután a magam bomlott világán jártatván érzelmeimet, mert gondolataim már régen elszöktek, mint kalitkájukból a kiszökött madarak - ösztönszerűleg T. római katolikus káplán neve jutott eszembe, akiről valaha hallottam, hogy itt teljesít szolgálatot valamelyik közeli plébánián, kint a Városligetben, ahol levegősebbek, világosabbak, tisztábbak a templomok, mint a divatos Belvárosban, ahol a nők parfőmjei, szoknyasuhogásai, furfangos bűnökkel telt úriemberek hazug imádságai fertőzik meg a templomok leheletét.

T. egy színésznek és színésznőnek volt a fia, aki nyilván azért ment a papi pályára, mert fiatalságában eleget látott a világi életből, nyilván a színészeknél szokásos, szabadabb erkölcsökből, a sörös üvegekből, amelyeket atyja fájdalmakat okozó korhelyeskedései után már korán reggel az ágyban elfogyasztott, a családi bajokból, amelyek az ilyen színész­házaspárt kísérni szokták végig az életen át, valamint a haj- és arcfestékekből, a lyukas harisnyákból, a gyűlölködésekből és irigységből, amelyek anyja színésznői életét igazgatták, mint akár a többi színésznőét.

Sajátságos, de úgy van, hogy éppen a könnyűvérű szülők gyermekeiből lesznek a legrendesebb emberek, mintha szüleik vétkeit akarnák jóvátenni. Ilyen volt T. római katolikus káplán a városligeti plébánián, akihez egyszer elküldtem Pista bácsit, a közismert gazembert egy levélkével.

Pista bácsi nyilván azt hitre, hogy a papnak fogom meggyónni, bevallani, hogy hová lett az elásott kincs, amelynek felemlítése óta határozott változás állt be az ápoló életében, bánásmódjában, magatartásában, mintha védelmezte volna még életemet is, még Zöldné elől is, amíg az esetleges kincs rejtekhelyéről valamiképpen tudomást nem szerezhet. Pista bácsi ismerte a szanatóriumi szoba berendezését, ahonnan a betegeket kémlelni, megfigyelni, kihallgatni szokták, mert hiszen doktor Cipész valószínűleg többször igénybe vette Pista bácsit és fúróját a különböző lesőhelyek megszerkesztésénél.

Pista bácsi elment T. káplán úrért, akinek boldogtalanságomban azt írtam, hogy lelki vigasztalást kérek tőle, miután azt többé sem magamban, sem a közhasználatban levő imakönyvekben nem találhatom meg. Esetleg töredelmes gyónásom meghallgatását, feloldozásomat, megáldoztatásomat és az utolsó kenetet is reméltem T. római katolikus káplán úrtól, mert megint olyan cudar napja volt életemnek, rejtélyes napja, amikor a halálfélelmek vadállatok módjára rohantak meg, amikor emberi gyűlölet, káröröm, gonoszság engem keresett a világon, mint a legérzékenyebb emberi lelket, amikor a legerősebb szívizgató szerek (digifolinok, chinidinumok, injekciók) sem tudtak életet verni a haldokló szervezetbe.

Csak a halált! Jöjjön a pap, hogy mellettem legyen utolsó utamnál!

Így került T. káplán úr egy délután a szanatórium folyosójára, ahonnan egyházi ornátusban, fehérben és pirosban lépett be az ajtón, mint a megváltás.

Mint már az élettelen tárgyakról, cselédekről, ápolókról elbeszéltem, hogy sietnek a bajban levő tisztességes emberek ellenségévé szegődni - a fésűről, amelynek foga kitörik, a ruhakeféről, amely elvész, a fogkeféről, amelynek szálai kihullanak a hosszú betegség alatt -, ugyanez az ellenséges­kedés nem mondható el váratlanul szép emberekről, akik megérkeznek életünkbe. Ilyen váratlanul szép ember volt T. káplán úr, aki az ajtón belépett.

T. tisztelendő úr - mint később kiderült - még az egyházjognak is doktora volt, aki ismerte a legmodernebb tudományokat, de a hajdani ördögűzéseket, középkori szokásokat is (amelyekből voltaképpen mit sem vontak vissza a pápák, az inkvizíció nevű eljárást bármely nap el lehetne kezdeni, ha akadnának hozzá megfelelő bűnösök, de úgy látszik, az egész világ megjavult, csak magam vagyok gazember).

És emellett bájos, romantikus, szőkésbarna, világos szemű fiatalember volt, aki papi ornátusban sem tudta elfelejteni, hogy szülei színészek voltak, legalábbis előttem nem, akinek atyjával hajdanában a legkülönbözőbb s e feljegyzésekhez nem méltó helyiségekben találkoztam. Anyját csak a színen láttam pörögni kurta szoknyájában.

De éppen elég volt ennyi is, hogy az ifjú papban felfedezzem a romantikát, a másvilágiasságot, magasabb gondolatot, amely esetleg az égbe visz. A bűnös életéből - a magam életéből - kimenekedett, kivirágzott, már életében szentté vált ifjúnak néztem a halovány arcú papot, amint kereszttel a kezében, fehér ingben és stólával felém közeledett, mint egy valósággá vált vízió a jó víziók közül.

- Atyám! - mondtam kezemet összekulcsolva - önre akarom bízni veszendő lelkemet, talán a pokol helyett a tisztító helyre juthatnék, mert nem vagyok eléggé elvetemedett, s már a földön is szenvedtem eleget.

Valószínűleg így kezdtem vagy hasonlóan: a megindulásig fokozódott lelkiállapotban, amikor a távolban levő barátok és a közelben levő ellenségek képzelt társulati körében az ifjú szentet (lehet, hogy Imre vagy Ágoston volt a keresztneve) üdvözöltem.

- Isten küldetéséből jövök erre a helyre, ahol a gazdag és hitetlen emberek szoktak meghalni anélkül, hogy testi szenvedésük miatt eszükbe jutna nekik a túlvilág - felelt az ifjú arkangyal, akinek jövetelére, fehér ingének, stólájának megérkeztére szinte világosság lett a késő alkonyatba borult szobában.

- És az én legalázatosabb kérelmemre, főtisztelendő atyám, hogy kezeibe helyezhessem lelkemet, amelytől megválni szándékozom - válaszoltam, amint félig öntudatlan állapotban tudtam.

- Ha öngyilkossági vagy hasonló terveket forgatna a fejében, arra az esetre úgysem jó az én segítségem, mert egyházunk mindig ellene volt az öngyilkosságnak, mert az egyházatyák irataiban ezt olvashatta volna, ha erre ráért volna, Szindbád úr!

Így szólt a várva várt próféta, rám szögezve szemeit, mintha nem tartaná állapotomat eléggé kétségbeejtőnek, hogy aztán megbocsátóbban, megértőbben az anyaszentegyház hangján szóljon hozzám.

- Fiatal ember, nem ismeri az életet - gondoltam magamban a betegek ravaszságával, akik mindenféle előnyökre akarnak szert tenni anélkül, hogy a maguk színészi szerepéből engednének, meg akarnak továbbra is maradni kíméletet érdemlő betegnek. Ugyanezért meglehetős indulatos­sággal vagy tán csak támadó szánalomkeltéssel válaszoltam a káplán szavaira:

- Főtisztelendő atyám, ön talán nem tudja, hogy életemnek ifjúságát egy régi kolostorban töltöttem a Kárpát-hegységben. Páduai szent Antaltól kezdve, aki most annyira divatban van Pesten, hogy már nekünk, igaz katolikus embereknek kellene tiltakozni a torzító szent Antal kultusz ellen, ismétlem, a páduaitól kezdve az esztendőt záró Szilveszter pápa élettörténetéig - átal a Xaveriakon, a szaléziakon, asszisziakon, szent Ferenceken, Loyola Ignácokon, az összes értelmes és agyvelőhöz szóló szent atyákon át a szív érzelmeihez szóló szentekig, mint szent Teréz, Péter Pál irataiig áttanulmányoztam aquinói Tamás, Patrik püspök, Oktavián vértanú, Pál remete, Antal remete történeteit és a testi kiválóság szentjeit, mint például szent Györgyét, a kereszttel, Mártonét, Flóriánét megjegyeztem magamnak.

Az egykori színészpár fia (de magam is) elcsodálkozott a bőbeszédűségemen, amilyen csak egy beteg ember lehet, aki mindenáron meg akarja menteni az életét (vagy legalábbis a halálos percét a fájdalmak idején, amikor a lélek katasztrofálisan válik el a testtőt.) De a káplán hamarosan vissza­nyerte fölényét (mert mint később kiderült, azok közé a hitvallók közé tartozott, akik ecclesia militans néven védelmezték a katolikus egyházat).

- Aki a közhasználatban levő kalendáriumokat végigolvassa, az is megtalálja azokat a kiváló neveket, amelyeket felsorolt. Őszintén megvallom, Szindbád úr - mi sokkal többet tudunk Önről, a magánéletéről, az eddigi cselekedeteiről, mintsem elhihetnénk, hogy bármely evangelistának, így akár Lukácsnak vagy a próféta Dánielnek bármely könyvét ismerné.

Felelhettem volna ugyan azt is T. káplán úrnak, hogy ha nem hisz a szavaimnak, akár ki is kérdezhet a szent könyvek körül való ismereteimről - mert valóban kolostori növendék, okos jezsuiták és jóságos piarista atyák nyájában is voltam valaha, és tőlük olyan dolgokat tanultam, amelyeket élete végéig nem felejt el az ember... De most betegségemben, mikor megmenekülé­semről volt szó, a kedves T. káplánnak az a másik megjegyzése vert éket a gondolataimba (amelyek szerettek volna elcsapongani a régen olvasott szent könyvekig).

- Vajon mit tudnak rólam, szegény szerencsétlenről, hogy érdemtelenné válok még a szentatyák nevének kimondására is? - kérdeztem.

T. káplán, aki csak nagy messzeségtől, a képzeletből látszott olyan romantikus lénynek, akire én gyengeségemben számítottam: most megszólalt, hogy ezzel vallomást tegyen, hogy ő sem tartozik többé barátaim közé, mint ahogy remélni merészeltem:

- A közismert dolgokról most nem akarok beszélni, amelyeket önről a verebek is csiripelnek, hogy milyen korhely, kéjenc, haszontalan, istentagadó életet élt, miket prédikált a fiatalembe­reknek, a nem létező erkölcsökről, a szerelmi titkokról, a házasságtörésekről, szent Pál leveleinek meghamisítá­sáról... Ezek a dolgok szokásosak a mindennapi életben, miután a háború óta leromlottak az erkölcsök, felébredtek a bestiák az emberekben. Az általános Rossz ellen, az ördög elhatalmaso­dása ellen az Egyház majd megteszi a megfelelő intézkedéseket.

- Alávetem magam minden penitenciának, búcsújárásnak, sőt nyilvános vezeklésnek is, csak annyi erőt adjon hozzá az Egyház, hogy akár a halálra ítélt, megnyugodott szívvel a bitófáig elmehessek - feleltem mohón.

- Ez megint más kérdés, az igazi töredelem kérdése, amelynek még semmi jelét nem adta, csak az egyházatyák nevével dobálózott, hivalkodva - felelt a lelkiatya, aki méltán lehetett elégedetlen előbbi viselkedésemmel, mikor még a szent ereklyetárgyakat, amelyeket valaha megérintettem tapintatosan férfikoromban, térdre borulva gyermekkoromban: védelmemre akartam felhozni. Valóban nem így kezdődik az igazi töredelem... Nem lehet csak szent Andrásra támaszkodni, amúgy is elég nehéz terhe van a vállán levő kereszti agerencával. De mit kell tenni, mit tegyek én szerencsétlen, hogy mostani lelkiállapotomból kimenekülhessek?

Az ifjú lelkiatya száraz szemmel nézte vergődésemet, amilyet már bizonyára eleget láthatott a bűnös emberek részéről eddigi pályafutása alatt is, és tekintetében, kék, hamukék, nyugodt tekintetében ekkor különös fényt fedeztem fel.

Nem mertem nyomban hinni a szememnek, mert a fény, amely a lélekdoktor szeméből véletlenül rám sugárzott: egy másik, most már mind ritkábban látott szempár fényével volt egyenlő. Mégpedig a veres doktoréval, testi orvosoméval, akiről már olvashattunk ezeken a lapokon.

Egy másodpercnyi volt ez a bizalmi kisugárzás a harcos egyháziakhoz tartozó ifjú pap szeméből, de elegendő volt ahhoz, hogy felkiáltsak:

- Tehát még volna isteni irgalom a számomra?

- Isten irgalmas - felelt a kora ifjúságában már egyházatyává emelkedett lelkipásztor. - Most elmegyek, de holnap újra eljövök. Addig gondoljon arra, hogy imádkozom önért, hogy kellő bűnbánatra tegyen szert. Mondja utánam a Miatyánkot, mert bizonyosan elfelejtette.

Így mondtuk el háromszor a Miatyánkot, a világ fennállása óta fogant legszebb költeményt. Az ifjú pap a kezével intett: nem tudom áldást vagy intelmet, mert már régen nem volt egyháziakkal dolgom.

- Pax vobis! Pax vobis! - rebegte, és elment.

Hát persze hogy nem adják olyan könnyen a bűnbocsánatot, mint azt némelyek hinnék, akik kicsi, mindennapi, iskolás bűnökkel bibelődnek, amelyeket hetenként egyszer, a királyok és más kiválasztottak mindennap meggyónnak a templom sötét hátterében, lelkigyakorlatot tartanak, elmondják a kiszabott imádságot, és a bűnbánat virágai oly szomorúan lepik el lelkük kertjét, mint tavaszi virágok a földet.

De könnyíti a töredelmet a kéklő messzi-messzi reménység, hogy valaha valóban lelki megnyugvást, bűnbocsánatot nyerhetünk nagy bűneinkben is, ha azt a kékséget megpillantjuk lelki atyánk szemében, mint ahogy én is megpillantottam egy villanásnyira való időben.

Az éjszakát titkon virrasztva töltöttem, mint valóban régi könyvekben olvastam a megboldogult pápákról, mielőtt megkoronázták volna őket, az elhunyt püspökökről felavatásuk előtt, a mártírokról, a hitvallókról - a csodatevőkről és az egyszerű szerzetesi fogadalmat tevőkről is életük nagy napja előtt, akik az éjt nem a szokásos álmodozásokkal, teli hassal való forgolódásokkal, sőt nőkről való ábrándozásokkal töltötték, hanem igenis böjtöléssel, kegyes gondolatokkal, imádkozás­sal... Az erdei remeték segélynyújtásokkal, a pusztai remeték énekszóval tartották magukat ébren kakasszóig, amikor tudvalevőleg elmúlnak az éj borzalmai, főleg az éjféli kísértések, mikor Júdás megcsókolta Jézust a getsemáni kertben, amikor Krisztus Pilátus előtt állott: éjfélkor, mikor az ördög, kísértetek, rossz szellemek, nyugtalan lidércek és gonosz ámító gondolatok manapság is a földön járnak.

A böjtölés megkezdését könnyű volt keresztülvinnem, mert a sokat szereplő Pista bácsi minden gondolkozás nélkül átvette vacsorámat, valamely esti rizskását, amelyre, persze egyetlen pillantást se vetettem.

De már a virrasztást nehezebb volt keresztülvinni a jóságos Madám (Barcsainé) esténkint beadott altatóporai, ezek a vízzel nyelhető porok - Sári doktorkisasszony esti látogatásai, valamint a mind tűrhetetlenebbé váló Zöldné miatt, akivel kölcsönösen úgy megutáltuk egymást, mint egy magára unt, csalódott házaspár, ahol egy harmadik is keveredett a játékba.

(A harmadiknak lehetne nevezni Pista bácsit, aki a rizskása után a díványon büfögött.)

Zöldnét nem lehetett olyan könnyűszerrel kijátszani szimuláns alvásommal (és titkos virrasztá­sommal), mint hittem volna, mert gonosz szemekkel vigyázott arra, hogy eleget tegyek a szanatóriumi beteg kötelezettségeinek, sóhajtozásoknak, panaszoknak, nyafogásoknak, időnkénti rosszullétnek, a váladékok kínos elmulasztásának, amelyben szeretett személyesen segédkezni, hogy az orrom pirult bele.

Egy asszony segédletével végezni kínos feladványokat, amelyeket minden zsákhordó tud - akár a fal alatt, akár egy magános kerítésnél? (Zöldné ezekre a dolgokra volt "pali", hogy az akkori pesti nyelven jellemezzem őt.)

Később beláttam, hogy a betegápolási teendők közül leginkább erre volt hajlamos. Szegény kis öreg fejével nem tudott gondolkozni a csodatevő szenteken és más kiválóságokon, akik a messzeségből, a csillagokból, az emberi képzelemből, a szentírásokból, a bibliából előjöhetnek, hogy egy szerencsétlen embertársukat megnyugtassák, aki csak azért nem vált szentté maga is, mert életkörülményei doktor Cipész szanatóriumába sodorták.

Zöldné ügyelt a szentekre, akik a történelem nagy messzeségéből előjöttek, hogy valakin segítsenek. Talán illetéktelen beavatkozásukat nehezményezte az ápolásba, gyógyításba, mert mikor például alattomban legerősebben gondoltam szent Ferencre és jótéteményeire: hirtelen megcsiklandozta a talpam.

- Azt hiszem, hogy ez az egyén nem alszik - mondta Zöldné, aki darab idő óta - különösen a célba talált rúgásaim óta - leszokott arról, hogy állandóan gazembernek nevezzen alvásomban.

Most már egyénnek nevezett, ami nagy siker egy betegápolónétól, aki negyven esztendeig segítette át a másvilágra a nagyságos és méltóságos urakat és asszonyokat, fölszedte értük az ápolási díjakat, sőt még örökölt is egyet-mást, ruhaneműt, ékszert vagy készpénzecskét a betegek után, akik utolsó órájukban csak Zöldnére gondoltak.

Én sohasem gondoltam komolyan Zöldnére, nem hagyományoztam neki semmit legrosszabb pillanataimban sem, nem eskettem meg, hogy a temetésemen részt vesz, talán azért is fejlődött ki köztünk ez a sok félreértésre okot adó viszonylat, amely a szentek éjszakáján is bekövetkezett.

Zöldné nem volt jó barátságban szent Mártonnal, mert mikor az ő eltépett köpönyegét emlegettem magamban, Zöldné megismételte szavait:

- Mondom, ez az egyén nem alszik! - szólt volna Pista bácsihoz, aki azonban már a fal felé fordult.

Pedig éppen azért gondoltam Mártonra, a betegek ravaszságával, hogy efféle katona, vitéz emberrel való foglalkozásom megnyeri még tán Zöldné tetszését is.

De Zöldné szokás szerint felém rúgott, hogy elcsendesítsen, nem imponált neki Márton, akit egy darabig magam mellett gondoltam. Újabb szentet kellett tehát elővennem, aki segítsen a virrasztásban, a Zöldnével való érintkezésben, általában a közelgő éjféli órákban.

Így jutott eszembe szent Flórián... Ugyancsak barna ember, mert ezek a legmegbízhatóbb éjjeli virrasztók, páncélban, karddal, sisakkal a fején láttam egész életemben, ameddig vissza­emlékezni tudok. Bátorságra, férfiasságra s egyben szent életre tanított, ami kevés szentnek az erényessége, ha fiatal korában a római légióban szolgált...

- Óbudán? - szólt közbe Zöldné.

- Talán a régi Aquincumban? - kérdeztem magamban, miután hirtelen nem voltam bizonyos szent Flórián szolgálati éveivel.

- Nem tudom - felelt Zöldné -, meg én még akkor ott laktam Óbudán, mostani házikóm megszerzése előtt, amikor érdemes volt a kis óbudai házakkal kereskedni. Az ember nem is hitte volna, hogy mennyit is lehet kapni egy düledező, kormos, csorgó tetejű, de mély udvaros, egyik utcáról a másikra átnyúló, kétkapus házféléért, amelyben csupa kislakás volt. Egy szoba, egy konyha! Ez volt a legjobb az óbudai házak közül.

Szerencsém volt, mert Zöldné szent Flóriánnal kapcsolatban megtalálta azt az időpontot életéből, amelyre kellemesen emlékezett vissza. Ment a házvétel és a házeladás! Tizenöt-húsz éve ennek - Zöldné kegyesen emlékezett meg szent Flóriánról.

- Búcsú volt Óbudán a tiszteletére. Mindig, mint a város pártfogóját emlegették őt, a Flórián-szobor körül álldogáló házak többet értek, mint a távolabb levők.

Az éjjeli elbeszélés alatt, amelyet Zöldné részére kitaláltam, kitűnt, hogy Óbudán volt már egy különb házügynök is Flóriánnál, ez pedig nem volt más, mint Lakics úr, egy karikalábú, agyagszín­bajszú, de megtermett úriember, aki egy pesti kávéházból intézte az óbudai házak eladását és vételét. Zöldné voltaképpen Lakics úrnak volt a jobb keze, mert akkor még nem önállósította magát.

Lakics találmánya volt az, hogy szent Flórián gipszszobrát felállítgatta az eladó házak udvarán, mintha ott lakott volna valamikor a szent. Minden vevőnek tetszett az olyan udvar, ahol Flórián-szobor volt.

- Kár, hogy ez a Lakics vagy Bakics nincs benne a szentek történetében - gondoltam magamban Zöldné előadása alatt -, mert ilyen furfangos szent, aki ilyen ravaszul bánt el szent Flóriánnal: talán már engem is meg tudna segíteni. Hogy megszöktetne Zöldné karmai közül.

De ez volt talán az utolsó éjszakám, amikor Zöldné komolyan törődő szavait figyelembe vettem, és általában foglalkoztam kiállhatatlan lényével. Az embernek elsősorban az ápolói behatás alól kell szabadulni, ha komolyan akar gyógyulni. A rossz ápolás már sok embert segített a másvilágra. Nem lehet betegen, érzékenyen, halálra fáradtan belecseppenni mindenféle, sohasem látott emberek markába, kik a legjobb esetben sem cselekszenek vele többet, mint az ápolói szabályok előírják. Talán minden ezer ápoló között lehet egy jó szanitéc vagy irgalmas nővér, akivel harmonizálni lehet, aki komolyan fogja fel hivatását.

Ám Lakics érdekelt, mert rájöttem, hogy ezt a kövér, oldalszakállas, igen mulatságos úriembert magam is ismertem valaha a pesti kávéházakból, amikor még valóban óbudai házat vagy telket, termetemhez szabott díszmagyar ruhát, trafikjogot vagy hasonlót akart eladni a legmulatságosabb formák között. Sőt politikai és társadalmi összeköttetéseket is árult, nem beszélve bíróságról és gazdag partikról, közben forintos kölcsönökből, ügyesen elzálogosított holmikból és különböző rendjelek kijárásának ígérgetéséből élt. Egy Kerepesi úti szabónak udvari szállítói címet ígért, a kávésnak lump grófokat, akiket majd elhoz a kávéházba, a kasszírnőnek gazdag udvarlókat.

Igen, ilyen karikalábú, mindig jókedvű, az élettel mindig táncmesterkedő barát kellene nekem, aki innen megszöktetne, kiszabadítana, mert mondanom sem kell, hogy a szabadulás vágya megint felébredt bennem, amint a szentek és a rájuk való gondolás révén kissé magamhoz tértem.

Ilyen gyarló az ember! Nem tudtam megmaradni az igaz úton, a töredelem, a lelki bűnbánat útján, hanem megint a törvénytelenség, a huncutság kacskaringós ösvényére gondoltam, amikor egy megfelelő szélhámost, terveimhez való társat pillantottam meg a szemhatáron. Azt hittem, hogy Lakicsban jobban megbízhatom, mint a szentekben vagy T. káplán úrban. Ó, milyen botorság!

De mondjuk el, hogyan történtek a dolgok.

Mindenekelőtt Zöldnéhez szóltam oda!

- Mondja, asszonyom, nem volnának még Óbudán eladó házak, mert ha meggyógyulok, szeretnék óbudai lakos lenni.

Zöldnében nyomban felébredt igazi szenvedélye, a ház- és ingatlanközvetítés, mintha erre külön születni kellene, és így beszélt:

- Inkább másfelé, a pestkörnyéki falvak, községek felé terjed most a közérdeklődés. Sokan vannak már, akik nem tudnának máshol lakni, mint faluhelyen. Így például én se tudnék többé városban lakni. Óbuda pedig, akárhogy vesszük, városnak számít. Tessék talán azon a házon gondolkozni, amelyet a Madámnak kellett volna megvenni, ha egy csöpp esze van!

Én így folytattam:

- Arról a Lakicsról hallottam ugyanis, mikor házat akartam venni, de aztán elfelejtettem, beteg lettem, ide kerültem. Talán meggyógyulok azonban, és szükségem volna házra. Ilyen nevezetes ember, híres házeladó ismeretsége nem ártana.

Zöldné gondolkozott, vajon megoszthatja-e a hasznot mással, miután az utóbbi időben megszokta, hogy önállóan dolgozzon. Nem is felelt mindjárt, mintha megbánta volna, hogy előbb Óbudát szóba hozta. Én is jobbnak láttam a hallgatást, mert ravasz beteg módjára nem akartam gyanút kelteni magam iránt.

Inkább alvást tettettem, de most már nem a jóságos szentekre gondoltam, hanem Lakicsra, aki egy házeladási üzletért nyilván hajlandó volna a szanatóriumból megszöktetni.

(Láttam is képzeletben a szentek eltorzult arcát. Láttam páduai Antalt, aki eddig gyermekkel a karján tán a folyosón sétált, hogy jó magaviseletemért esetleg segítségemre legyen. De most elment ő is, a legjobb, miután Lakicsot hívtam segítségül, nem akart vele konkurrálni.)

Félálomban hallottam, hogy Zöldné azt kérdezi a krákogva ébredező Pista bácsitól:

- Mondja Pista bácsi, lehetséges, hogy ennek az egyénnek házvételre való pénze lenne?

- Beszélt valami elásott pénzről, de nem mindig lehet az ilyen sült bolond szavára adni - felelt mogorván Pista bácsi, mert nem tetszett neki, hogy Zöldné is az elásott pénzre kezd gondolni.

Aznap hiába vártam T. tisztelendő urat. A jó papnak bizonyára megsúgta valami, hogy rosszban töröm a fejem, vagy tán kezdettől fogva nemigen hitt megtérésemben.

- Bizonyosan temetése van - mondta Pista bácsi, mikor szóvá tettem előtte a dolgot.

Ezalatt Zöldné gondolkozott. Azt hitte bizonyára, hogy hatalmában vagyok, nem sürgős neki az üzlet, minél tovább vár, annál jobban fog keresni.

Csakhogy orvosok is vannak a világon. A veres, aki megvizsgált egyszer, és úgy elnevette magát, hogy szinte megrázkódott a dereka:

- Nincs magának semmi baja, kedves úr, csak az a baja, hogy még mindig nem akar visszatérni az életbe, annyira belejött a betegeskedésbe. Mars ki a ligetbe! Szép őszi idő van.

- Kimehetek a házból? - kérdeztem elámulva.

- Sőt megparancsolom - kiáltotta még vidámabban a veres.

- Én nem veszem észre, hogy meggyógyultam volna - mondta bennem a félénkség.

- Tessék minden délelőtt a ligetben sétálni. Persze, nem egyedül, hanem Pista bácsival - ismételte erélyesen a veres. - Ágyban csak annyit fekszik ezután, amennyi az alváshoz szükséges.

A veres azután kezet fogott velem és elment.

Én pedig ottmaradtam ülve az ágy szélén, mint akit főbe kólintottak. Mit jelent az, ami velem történt? Tegnap, tegnapelőtt még teljes zűrzavar, hol az angyalok uszályába kapaszkodva, hol az ördög körmös keze után kapkodva! Csalásokon és bűnbánaton, gazságokon és jóságon törve fejemet, T. főtisztelendő úron vagy Lakicson, a házügynökön.

Mi történt itt, hogy börtönöm ajtaja egyszerre felnyílott előttem?

...Megvallom, először nem örvendeztem a dolognak, mintha valami kellemetlenség ért volna.

Talán küszöbön áll közeli halálom? Amikor az orvosok többé nem bíznak felépülésemben?

- Három teljes hónapig kínlódtunk vele - mondta például a veres, akit a legokosabbnak, legcini­kusabbnak ismertem az orvosok társaságában.

- Három hónapig nem tudtál megjavulni, háromhónapi önfeláldozó ápolás után is még mindig szökéseken töröd a fejed, amelyeket hol a szentek, hol meg Lakics útján akartál végrehajtani. Most már meguntuk veszendő életedre vigyázni, menj a fenébe, miután gyógyíthatatlannak bizonyultál! - gondolám magamban az első percekben, kimeresztett szemmel üldögélve az ágy szélén, és a verejték csepegett rólam.

Azt is megmondom, honnan vettem ezt a gondolatot.

Még egészséges, ép ember koromban, amikor a veres először figyelmeztetett szervezetem romlására, a mértéktelen dohányzás, búfelejtő bőséges ivás és főleg szerelmi rendellenességek, kicsapongások, telhetetlenségek miatt: akkoriban különböző rendszabályokat állított fel a dolgok mérséklésére. Többek között éjszakázásaim ellen voltak kifogásai.

- Én ugyan nem szoktam lehetőleg semmit se eltiltani a betegnek, mert bolondság volna egy megrögzött vétkezőt megjavítani, de ami sok, az sok: ott már én is felemelem a szavam. Addig örüljön, amíg eltiltok valamit.

Így szólt a veres.

Így történt ez valaha, és most kiszabadulásom, felnyíló börtönajtóm küszöbén eszembe jutottak ezek a szavak. A hideg borsózott végig a hátamon... A veres nem tiltja el többé a külvilágot, nem tiltja el a szabadban való járáskelést, sőt talán a szökést sem. Tehát menthetetlen vagyok. Azért bocsát szabadon, mert nem akarja a szanatórium hírnevének érdekében, hogy itt fejezzem be az életemet. Inkább egy városligeti padon.

Ó, mennyire tévednek azok, akik egy lábadozó betegnek örömujjongásaiban hisznek! Az igazi, komoly nagybeteg, aki naponkint eljegyezte magát a halállal: az igazában nem akar meggyógyulni, mert fél a gyógyulás fájdalmaitól, amelyek még tán súlyosabbak, mint a betegségek.

Így történt velem is. Rettenetes fáradtságot éreztem minden tagomban, lelkemben, szívemben, amikor állítólag nem kell vagy nem érdemes a szabadságért, a gyógyulásért, a megváltásért küzdeni, hanem az bekövetkezett magától is.

- Menjünk tehát a szabadba, Szindbád nagyságos úr! - mondta mellettem egy szokatlanul alázatos hang.

Felpillantottam, Pista bácsi volt a felszólaló.

- No - gondoltam magamban -, most már csakugyan a végső óráimat élem, amikor ez az elvetemedett ember is ilyen nyájas alázatossággal szól hozzám.

Úgy megijedtem nyájasságától, mint akár az ördögtől.

- Majd holnap, holnap - feleltem.

- Ki tudja, lesz-e holnap ilyen sétára alkalmas szép időnk - nyájaskodott Pista bácsi.

- Tehát, tán holnapig se élek! - gondoltam magamban.

- Ma még nagyon fáradt vagyok - mondtam hangosan.

- A főorvos úr elrendelte. Ő aztán az egyetlen, aki igazán tudja, hogy mi történik a nagyságos úr érdekében - ha már meggyógyultunk - kedveskedett Pista bácsi, és a pipát egyetlenegyszer se vette ki a zsebéből, sőt olyanforma magatartást tanúsított, mint egy hűséges tiszti szolga, aki a legnagyobb odaadással ápolta gazdáját hosszú betegsége alatt, és most szívből örül a fölépülésnek.

- Úgy látszik, a jó doktorok előbb az ápolókat gyógyítják meg! - gondoltam magamban, és engedtem, hogy a megalázkodott Pista bácsi a cipőmet felhúzza.

- Majd meg is borotválkozunk a legközelebbi üzletben, ha az utcára érünk - csillogtatta a reménységet Pista bácsi. - Tessék elhinni nekem, hogy sokkal jobb egy tiszta, jószagú borbély­üzletben borotválkozni, mint ezeknél a rosszindulatú, halott emberek borotválásához szokott szanatóriumi borbélyoknál. Már csak a kölnivíz miatt is!

Máskor is tapasztalhattam, hogy az úgynevezett halni vágyók, letörtek, felfordultak, koldustestű, kolduslelkű emberek részére csak a papiroson szerepel az a bizonyos részvét, megértés, gyengédség, amit ők a külvilág részéről a maguk betegségében megkövetelnének.

- Részvét nincs, uraim - mondotta Szindbád, midőn története befejezéséhez közeledett. - Aki meg akar halni, az haljon meg, mondja a mindennapi emberi érzelem, visszatartani senkit sem lehet a haláltól, annál több marad az élőknek a levegőből, esetleg a régi ruhákból vagy egyéb földi javakból, mint például elásott kincsekből, amelyet a vörösbajuszú Pista bácsi még mindig nem felejtett el, mert nyájasságából az látszott, hogy az ásást, mint afféle legyengült ember, majd az ő társaságában végzem. (Ráfizetni nem lehet az ilyen munkára.)

Ellenben sokszor észrevettem, hogy az erősek, bátrak, elszántak, nagy kockáztatók, az életet nem túlságosan értékelők milyen sikereket tudnak aratni - hogy fordul feléjük az érdeklődés, amely körülbelül egyenlő a szeretettel, mert az emberek melegebben szeretni nem tudnak.

Igen, már az érdeklődés is jelentős valami az emberek részéről, amit magamon tapasztaltam, amikor Pista bácsi társaságában kisétáltam egy októberi napon, mint valami születésnapon a betegszobából a szabadba.

A hosszú ősznek ideje volt, hogy mindenféle színváltozást megpróbáljon a legpirosabbtól a legfakóbbig. A ligetben volt egy bokor, amelynek olyan gyöngyei voltak pirosból, hogy az ember megállott messzire, a fák sárgulása pedig szinte természetfölötti volt. Máskor tán nem is volt ilyen ősz. A nap sütött, és a fák mégis hervadtak, a levelek hullottak a Stefánia út mentén, a mellék­ösvényen, ahol először mertem megtelepedni Pista bácsival, mint búvóhelyen, ahonnan a Stefánia gyér közönségét úgy szemügyre vehettem, hogy ne legyek terhére senkinek.

Közömbös asszonyok sepergették a faleveleket a környéken, néha elment egy fogat, egy autó vagy tejeskocsi, szóval olyan dolgok, amelyek nem zavartak meg még akkor nagyon érzékeny, az emberektől rettegő lelkiállapotomban.

Pista bácsi nyájasan szívta pipáját a szomszéd padon, míg a szegény asszonyok telesöpörték kosaraikat a falevelekkel, őszi délben...

Vajon kihez hasonlítottam, ha valaki szemügyre vett a távoli sétányútról? - kérdeztem magamban, mert beláttam, hogy a veres intézkedése folytán nem lehetek többé se leromlott, züllött halott, mint egy dunai hulla, mint ahogy néha szerettem volna, de nem lehetek félbolond szökevény se, aki elhagyván a szanatóriumot a megengedett idő előtt, köz- és önveszélyessé válik. Meg kell tehát maradnom valamiképpen valami emberformájú embernek, akit esetleg a sétányról szemügyre vesznek az erre járó nem is feltétlenül jóindulatú emberek.

Kihez hasonlítottam tehát a magános padon?

Társaitól elmaradt, fogságba esett darumadárhoz, akinek szárnyait megnyírták, hogy ne repülhessen - gondoltam magamban.

Még jobb indulattal azt gondoltam magamban, hogy tán egy nagyratörekvő, de elbukott regényhőshöz hasonlítok szürke köpönyegemben, átkozott barna harisnyámban, kitágult gombos cipőmben, ócska kalapomban, mert nemigen törődött senki az öltözködésemmel, még magam se, miután az előbb említett okból semmiféle érdeklődés nem volt irántam. Regény­hőshöz hasonlítok itt a mellékúton, ahonnan óvatosan gusztálom az embereket, a tört remények, nem sikerült kalandok, a nagy bukás után ismét közéjük kell keveredni.

Nem hasonlítok regényhőshöz, mondta bennem valami régi hang, amelyet hosszú idő óta itt a mellékúton hallottam újra, talán a kiábrándultság vagy a józanság megvető hangja, a mindenféle bomladirozások ellen való hang.

A regényhősök még azután is, miután feladványukat elvégezték: daliák maradnak, öreg daliák, lehetőleg szép őszülő fürtökkel, szabályos arccal, tiszta tekintettel, az élet fölényességével magaviseletükben, hogy hinni lehessen múltjukban.

De hát akkor kihez hasonlítok, ha valaki erre megy, megnéz, és fogalmat akar alkotni magában a látványról, melyet nyújtottam?

- Kihez? - szólalt meg bennem az ábrándtalan hang -, megmondom mindjárt, kihez. Egy leleplezett svindlerhez, egy tetten ért hamiskártyáshoz, egy vén, talaját vesztett szélhámoshoz, aki a beteg­ségével, de a halállal is huncutkodni akart, de az orvosok és a papok, a valódi szélhámosok (ŕ la Lakics) okosabbak nála, és nem engedték, leleplezték, visszakergették a mindennapi életbe, miután nem érdemes vele foglalkozni se mint beteggel, se mint haldoklóval.

- Nem olyan könnyű a hamiskártyázás! - mondta most mellettem egy korhelyes, recsegő, anekdotás könyvből való hang, mintha gondolataimat a maga furfangosságával kihallgatta volna.

Vörös szeme volt a vendégnek, aki mellém a padra telepedett. Ezekben az időkben az emberek szemét figyeltem, mintha bennük keresném sorsomat. Ármányos, tolvajos, de nevetős és egyben barátságos szeme, mint aki megszokta a világ ostobaságai fölött mosolyogni, néha még a saját rovására is, de főként olyankor, amikor az ostobaságokból valami haszna volt. De még az arcjátékakor mutatkozó ragyamaradványok, a húsos nagy orr, a természettől kunkorgós, fodros, hervadt vörös bajusz, az őszülő, oroszlános pofaszakáll, a terjedelmes toka, a nagy nevetős száj az apró vörös szemekkel együtt azt bizonyították, hogy az élet nem mindennapi lovagjával kerültem össze.

- Nem olyan könnyű a svindlerezés, hogy azt mindenki megcsinálhatná, mert akkor svindler volna száz ember közül kilencven. Micsoda értékük volna az igazi svindlereknek? - folytatta a mellém telepedett úriember, akinek vállban olyan terjedelme volt, mint az igazi jó svindlereknek. (Mert sovány svindlerek hamar kézre kerülnek.)

Böfögött néha a hangja, mintha akkor ebédelt volna rampsteaket, antrekót, böftököt vagy más vesepecsenyét, amilyent a jóétvágyú svindlerek szoktak, akik azért csalnak, hogy jól éljenek, valamint benne lehetett legalább egy másfélliter sör, amelyet a pohár fülén, kisujja nyújtásával öntött a tokájába. Legalábbis negyvennyolcas gallérja volt a kékbabos, fehér csokorra kötött nyakkendő fölött. Persze a szalagra kötött monokli is ott lógott a kabátján. Milyen érdekes lehet, amikor ezt felteszi szemére, s ezen át olvassa az ügyiratokat, amelyek mellette a kézitáskában várakoztak minden alkalommal! Szűrke keménykalap födte nagy fejét, fehér mellénye volt szürke zsakettje alatt és kamásni a lábán: a cipő fénye mint tükör, nyilván a folytonos tisztítás miatt.

- Nem olyan könnyű huncutnak lenni, mint azt egynémelyek hiszik, mint azt Szindbád úr, akit egyébként tisztelek és becsülök: a maga példáján is tapasztalhatta. Először is egy igazi hamis embernek nem szabad soha betegnek lennie, mert akkor már elveszett. "Kihajt a pályáról", "mehet a pékhez" - ahogyan Pesten mondják.

Mikor ezeket a szavakat hallottam, végre tisztába jöttem az úriemberrel, aki mellém a padra letelepedett és kedveskedett. Senki más nem volt ő, mint Lakics, akit esztendők óta nem láttam, de akire az utóbbi időben gondoltam, aki minden esztendőben változtatta a külsejét. Mostani császárszakállával és egyéb pompáiban bízvást a névjegyére nyomtathatta volna: Lakics Bertalan (Berci) köz- és váltósvindler, oly sikerülten változtatta meg külsejét. Vagy csak az én emberlátástól elszokott szemem látta így?

Nevetős, böfögős korteshangján így folytatta:

- De hát manapság már kiment a divatból a svindler szó, inkább életművészeknek mondják azokat, akik ésszel és kedéllyel, betegség és gyávaság nélkül élik át életüket, mert tudják, hogy egykor a leghosszabb életnek is vége szakad, addig tehát nevetni kell a közbeeső dolgokon. A világ halad, új találmányok jönnek divatba, a megnehezedett életmódnak új mesterei jönnek, benzinerővel jár a régi lóerő helyett, képzelje el, mily nehéz nekem is a helyzetem, aki megmarad régi világbeli svindlernek, és óbudai házakkal, telkekkel kereskedik?

- Tehát Zöldné mégis értesítette? - gondoltam magamban.

- Nem értesített engem senki se - mond Lakics -, csak véletlenül hallottam Szindbád úr állapotáról, és miután azt hiszem magamban, hogy még mindig a régi svindlerek fajtájához tartozik, mint jómagam is: nem ártana, ha nehéz napjaiban felkeresném. Voltam én már börtönbe jutott kortársainknál is látogatóban, mert tudom, hogy ilyesmi jólesik. Nem tehetek róla: jó szívem van, néha egy üzleti lehetőséget is elmulasztok, hogy egy bajba jutott, korombeli embert meglátogassak. Az embernek vigyázni kell a maga múltjára, gyönyörű életére, mint valami ereklyére, de kortársaira is, mert ugyan ki becsülné meg ezeket a dolgokat, ha nem mi magunk? Manapság csak a sekrestyéseknek és más hivatali embereknek van jó dolguk, azok esznek disznókörmét paszulyban, isznak bort délelőtt, délután. Nekünk, régi feltalálóknak befellegzett!

Így beszélt Lakics a városligeti padon, folyton nevetve kis vörös szemeivel, mintha a legmulatságosabb dolgokat beszélné el. Szemtelen volt valóban, mint egy régi pesti svindler, aki rögtön a zsebébe vagy a fejére akarna állni annak, akivel a sors összehozta. Már azzal is mérgesített, hogy nem hitte el, hogy komolyan beteg voltam... Hasonlóvá akart tenni önmagához, felvett a pesti svindlerek névjegyzékébe.

Hosszú idő után először tettem komoly erőfeszítést az emberi támadások visszaverésére.

Mikor éppen legjobban böfögött, krákogott volna Lakics - mert hiszen neki okoztak elsősorban élvezetet a beszédei -, határozottan rászóltam:

- Akárki küldte ide, most már elég volt magából, takarodjon innen.

Lakics még mindig nevetett, mint aki tréfára veszi a dolgot. Egy ilyen nyomorult, beteg ember merne vele, kicsattanó egészségűvel így gorombáskodni! Egy ember, akibe még most is hálni jár a lelke!

De én nagy nehezen a pad karjába kapaszkodva felálltam, ugyanekkor felemelkedett Pista bácsi is a másik padon, és pipáját nyomban zsebre dugta, amint katonai állásban várakozott, nyilván imponált neki erélyes magatartásom.

- Tessék parancsolni nagyságos úr, dél már elmúlott - mondta, és kétlépésnyire jött a hátam mögött.

Mikor a fordulónál visszanéztem, azt vettem észre, hogy Lakics vörös szemei mind apróbbak lesznek, sőt terebélyessége is kisebbedett.

Másnap komoly levélbeli ajánlatot, üzleti hangon írt levelet kaptam tőle egy óbudai ház megvételére vonatkozólag. De már kezdtem magamhoz térni, és félredobtam a levelét.

De nagyot nézett Zöldné is, amikor nemsokára ezután, egy napon megkérdeztem tőle, hogy vajon nem ő volt-e a híres Grünau Poldi fiatal korában, aki híres táncosnő és énekesnő volt Pesten az elmúlt évtizedekben, mert járása, hangja még ma is egy régi primadonnára emlékeztetnek?

- Nem - felelt a régi gyűlölködéssel.

- Ha így lett volna, se kellene szégyellenie, mert Grünau Poldi híres "egyén" volt a maga idejében Pesten - folytattam anélkül, hogy a hüledező Zöldnére egyetlen pillantást vetettem volna.

Barcsainét, a kedves Madámot viszont azzal leptem meg, hogy felemlítettem neki az erzsébetfalvi házat (Zöldné majd hanyatt esett), amelyet valóban érdemes volna megvenni olyan magányos asszonynak, mint ő.

- A világ valóban a falusi, egyszerű, olcsóbb életmód felé orientálódik - mondtam szó szerint. - Mindnyájunknak kell gondoskodni öregségünkre egy kis fészekről, ahol lehajtjuk fejünket. Magam is falusi lakos leszek a fővárosi élet után, ha teljesen rendbejövök egészségemmel.

- Erzsébetfalvi - kottyantotta el magát Zöldné, holott eddig nem sokat törődött beszélgeté­seimmel.

De a könnyebb természetű hölgyeken kívül, akikkel már a magam módja szerint elbarátkoztam, találkozásom volt doktor Cipésszel is:

- Most már lassacskán elmegyek innen, és eszembe jut az a sok kellemetlenség, amit a jó hírnevű háznak okoztam jelenlétemmel. Ha még egyszer így fordulna az életem, bizony másképp volna!

- Ugyan - felelt gyanakodva doktor Cipész. - Ön javíthatatlan ember, ha tőlem függne, mindig zárt intézetben tartanám.

- No bizony megjárná velem. Hogyan készülne el akkor egyetemi tanári vizsgájával, ha mindig ilyen kiállhatatlan betegekkel foglalkozna, mint amilyen csekélységem is?

Doktor Cipész visszavonult a nem várt szavakra.

No, most még Sári doktorkisasszony volt hátra, akinek természetesen mindenekelőtt házassági ajánlatot tettem, majd miután ezen nagyot nevetett (pedig talán nem lett volna rossz az én szempontomból), megkérdeztem illő komolysággal, hogyan tarthatnám meg emlékezetében magamat?

- Ha nem jön ide többet soha vissza! Mert nem szeretném még egyszer olyan állapotban látni, mint amilyenben volt - felelt igazán érzelmes nő módjára, és nagyon fénylettek a szemei, míg az én tekintetemet könnyek homályosították el.

...Eközben szorgalmasan sétálgattunk Pista bácsival az őszi ligetben, mert hiszen már csak napok voltak hátra az őszből és az én itteni tartózkodásomból is. Pista bácsinak mindig dohányt vettem a sarki trafikban, egy délolasz tekintetű hölgynél, aki minden alkalommal így köszönt vissza, mintha utoljára látna:

- Tudjuk, hogy a beteg úr elmenőben van - szólt, mintha kezdettől fogva érdeklődött volna sorsom iránt.

Pista bácsi bevallotta, hogy az érzékeny olasz szépség néha érdeklődött a szanatóriumi állapotok iránt, mikor oda gyufáért és pipaszurkálóért betért.

- Különös - gondoltam a kis trafikra visszanézve. - A női nem érdeklődött, és én ezt nem tudtam.

Most már nemcsak a melléksétányon, nem a tó elhagyott részein telepedtünk le sétaközben, hanem a névtelen jegyző szobra elég forgalmas környékén is.

Itt csípett meg Bunkóczi, aki felépülésem hírére természetesen felkeresett a múlt időből.

Bunkóczit igazán Blankónak hívták, de olyan magatartása volt, aki mindig hódítani, fejbe verni, leigázni akarta a körülötte levő férfiakat, így többek között engem is. Most is ragyogva, a legutolsó divat szerint öltözve jelent meg a promenádon, és oly bizalmas repüléssel közeledett felém, mintha egész betegségem idejében legalábbis leveleztünk volna. Egyéb érdeklődésről úgyse lehetett szó.

- Ó, Szindbádkám - mondta a maga madárhangján, mintha az életben a legkellemesebb meglepetés érte volna. - Maga még mindig a régi, randevúkra jár a ligetbe.

- Valóban - feleltem ugyancsak könnyedén -, ápolómat, Pista bácsit várom, hogy segítsen haza menni.

Most még a verestől kellett búcsúzni, de ő kézlegyintéssel felelt:

- Még látjuk egymást az életben, mert valószínűleg lesz még beteg... mint magam is szoktam néha, s ilyenkor háziorvosomat felkeresem. Csak jöjjön nyugodtan hozzám.

Majd az ajtónál, ameddig kísért, komoly hangon így szólt hozzám: - Hanem azt a papot, aki magánál volt, se mulassza el felkeresni. Ő állapította meg először, hogy életereje visszatért, már kacsingat a mennyország felé. Hazudik, mint minden élő ember.

[1933]