A kun vezér levette a válláról a kürtjét, s megmerítve azt a sáncárok vizében, felvetette a vizet az ég felé, azután a görbe késével egy marok füvet vágott le, azt is a feje fölé szórta; harmadszor pedig egy marok porondot vett föl, s azt a tenyerén fölemelve, szerteszét hagyta a szétnyílt ujjai közt omlani. A vándor népeknél ez volt a bizonysága, hogy békés szándékkal jönnek, nem kívánnak se vizet, se mezőt, se földet elfoglalni. – Ez volt az üdvözlet.
– Fogadjon Isten! – válaszolt rá az úrnő, s azzal egy intésére lebocsátották a dobogót a vízárkon keresztben; s akkor négy felövedzett asszony kenyeret, sót, bort és tüzet hozott át a kun vezérhez, fatálakon, tökkobakban, rézserpenyőben. A szívesen látás jelvényei ezek.
Ekképpen kicserélve a hagyományos üdvözleteket egymás közt, a jövevény szólt előbb:
– Az én nevem Kuthen vezér, kunok főcsakánja, Thatha fejedelem fia: a hét nemzetség választottja. Ez itt jobb kezem felől Zezárma, jós és három fia, Osd, Zab, Bod, garaboncok. Kívánságunk, hogy minket és népünket és minden marháinkat a tuhudunok földjén keresztül bocsássatok: se népünkből, se marhánkból senkit le ne vágjatok, el ne fogdossatok; víz mellett legelőt, erdő mellett tüzet adjatok; ha egy emberünket vétekben találjátok, az egész népet érte meg ne átkozzátok; isteneiteket miránk ne haragítsátok, rossz lelkeket csillagesés alatt, harmathullás alatt ránk ne bocsássatok. Kalákába tőlünk egy karika orsót szívesen fogadjatok.
Az úrasszonynak nem volt szüksége tolmácsra, hogy megértse a kun vezér beszédét: közel atyafiság voltak, sokszor találkoztak egymással, ha nem is rokoni lélekkel.
– Úgy lesz minden, ahogy kívánjátok. A nevemet már tudjátok. Aki jó, ahhoz jó vagyok, aki rossz, ahhoz rossz vagyok. Többet magamról nem mondhatok. Amíg a mi földünkön jártok, minden jóban részesüljetek, amit ez a föld adott. Aki benneteket megbánt, azon bosszút ne álljatok, a maga bírájával megtoroltassátok. Karikára fűzött orsópénzeitekért cserébe a mi országunkban járó pénzt fogadjátok. És azután ti is az ország békéjét meg ne háborítsátok, se testében, se lelkében e népet meg ne károsítsátok. Nekünk csak jó Istenünk van, attól ne féljetek; a rossz lelkeket ne káromoljátok, nem támadnak fel. A ti csakánjaitok a mi rabonbánjainkkal tűzzék ki a határt, ahol táborozni fogtok; és azután gondotok legyen rá, hogy a ti kakasaitok a mi tyúkjaink közé ne keveredjenek; viszont mi is vigyázni fogunk az erkölcsre. Ha tetszik a kötés: esküvel megerősítjük innen is, túl is.
A kun vezér elfogadta a kötést.
Erre jelt adott az úrnő a várba zászlólobogtatással, s akkor ott benn megkondult a harang a kis kápolnában, s arra a várkapun kijött az egyház embere, az esperes, a feszülettel a kezében.
Az ószékelyeknél a keresztyén papnak csak olyan viselete volt, mint a többi előkelőknek: süveg a fején, kard az oldalán. Hogyne? Ha dulakodásra került a dolog, neki kellett elöl menni mint vezérnek. A különbség csak az volt nála, hogy amíg a székely hadnagyok csákányt emeltek a kezükben, az esperes a feszületet hordta a markában, egyébiránt rézből volt az is, s szükség esetén azzal is lehetett áldást osztogatni a pogányok tar koponyájára. Az esperest Domonkos atyának nevezték.
Sok külső egyházi szertartást még ekkor a székelyek nem ismertek. Templomaik még csak fából voltak, mint az oláhok beszerikái, az irhabőr zászlóra szironnyal volt a Szűz Mária-kép kihímezve: remekmű volt!
Nem is papoltak, se nem énekeltek a régi magyar keresztyén esperesek, gyiakónusok semmiféle idegen nyelven. Egyszerű szavakkal beszéltek a néphez, mint a régi halotti szózat bizonyítja: „Latiatvc feleim zwmtwkhel mic wogmvc! Isa por es chomvw wogmvc.”
Az esküvés is igen egyszerű volt: a harang egyre kongott alatta. Az úrnő bal kezét a feszületre tevé, jobbját felemelte az ég felé, s tartózkodás nélkül mondá:
– Én, özvegy Mike Istvánné, Szováth Sára, Várbérc, Várhely, Torja úrasszonya, esküszöm az atya, fiú, szentlélek egy Istenre, a boldogságos Szűz Máriára, s égnek minden szenteire, hogy amely kötést a mai napon kun atyánkfiaival szereztem, azt, amíg az én földemen járnak, minden részében megtartom. Isten engem úgy segéljen. Amen.
Kuthen vezér a fejét rázta: hát nem jön több? Semmi áldozat, kehely, vérbocsátás, nyílbemártás, ami a magyar eskühöz tartozik? Kájon felvilágosítá, hogy az csak az ősvallás híveinél dívott; akik az új vallást vették fel, azok a keresztre feszítettre esküsznek.
– No, hát hozzák ide azt a keresztre feszítettet: én is megesküszöm reá! – mondá Kuthen vezér.
– Nem úgy lesz az, vitéz csakán! – mondta az asszony. – Ki miben hisz, abban idvezül. Te esküdjél meg a kun szokás szerint: esküdjél meg a kutyára!
A kun vezér megrázta a lelógó üstökeit haragosan.
– Te a nagy esküvést kívánod tőlem?
– Az egész esküt. Az esküt a felemelt karddal, ásott gödörben állva; az esküt a négy éltetőre; az esküt a kutyára: ahogy nálatok szokás.
– Nagy a te eszed, asszony.
– Megmondtam! – dörmögé a vezér fülébe Kájon horkáz. Kuthen vezér azt hitte, hogy az ő esze még nagyobb.
– Megkapod ezt az esküt, úrasszony; ámde a nagy esküt maga a fejedelem tegye meg: apám, Thatha; ő a kun nemzet feje.
– Nem fogadom el – mondá határozottan Mike Sára. – Ismerem jól a kunok szokását. Mikor a fejedelmük megvénül, a fia pedig férfivá lesz, akkor a vén fejedelmet meg szokták ölni. Ezt olyankor teszik, mikor egy idegen ország határán belépnek. Akkor aztán az ifjú fejedelmet nem köti az eskü, amit az öreg tett. Az öreg békét, barátságot esküdött, azt hazaküldik az örök békességbe, barátkozzék a férgekkel; az ifjú fejedelem aztán kezdheti a harcot, az ellenségeskedést. Neked kell a kutyára esküdnöd, a fejedelemfinak, akinek a kezében van az új hold.
Kuthen vezér a rézpajzsára ütött az öklével.
– Ennek az asszonynak alirumna szeme van, a beleimbe lát! Legyen meg! Leteszem az esküt a kutyára! Készüljetek a szerhez!
A három garabonc erre a kapa alakú nyeregvasakkal négyszögű gödröt kezde ásni, míg a bokolabrás elment az eskütételhez való ebet elhozni. Annak hímneműnek kellett lenni és tiszta fehérnek. Mikor a gödör meg volt ásva, úgy, hogy egy embernek derékig ért, akkor leszállt belé Kuthen vezér; kivonta a kardját, s kinyújtott karjával feltartá hegyével az égre. És aztán elmondta a rettenetes esküt, amivel a pogány ősök meg szokták erősíteni a szövetséget.
„Én, Kuthen vezér, fia Thatha fejedelemnek, kunok főcsakánja, a hét nemzetség választottja, esküszöm a négy éltetőre, hogy ami szövetséget ma a székely nemzettel kötöttem, azt mindenben megtartom, amíg a Székelyföldön járok: ha e szövetséget megszegném, föld elnyeljen, hegy betemessen, víz elborítson, tűz megemésszen, ég rám szakadjon; magam és egész nemzetem fegyver miatt elpusztuljunk.”
E kegyetlen átokmondás alatt a nagy fehér kutyát ott tarták az eskütévő előtt kinyújtóztatva; négy garabonc fogta a négy lábát, a bokolabrás a fejét, a horkáz a farkát.
Ekkor a kun vezér megsuhintá a kardját a levegőben, s úgy csapott le azzal a széttartott kutyára, hogy azt derékban kettészelte. Az eb egyik fele a fejével ottmaradt a Zezárma kezében, a másik fele a farkánál fogva a Kájonéban.
„Így legyen kettévágva mindenki, aki e szövetséget megszegné!” – szólt a vezér, kilépve a gödörből.
Akkor a garaboncok hirtelen megtölték a vermet szurokfenyő gallyakkal, s a kettévágott ebet máglyára vetve, meggyújtották azt alatta.
„Így égjen porrá mindenki, aki e szövetséget megszegné, ahogy e kutya porrá fog égni!”
Ez volt az eskü végmondata.
Annak a kutyának a két lapockacsontját pedig a két pogány pap, a bokolabrás és a horkáz egymás közt felosztják majd: az égett csontokon fehér foltok szoktak maradni, s ők azokból majd megjósolják a jövendőt. Ez az ő tudományuk.
E nagy esküvést megtéve, Kuthen vezér odajárult a dobogóhídra: Mike Sára asszony fele útján eléje jött, a híd közepén találkozónak, s ott kezet nyújtottak egymásnak, ősi szokás szerint.
Mike Sára asszony délceg, száltermetű alak volt, fénylő fekete haja, villámló két szeme, barnapiros arca; nem volt még idősebb, mintha két menyasszony korát együvé tennék. – Kuthen vezér a férfikor delét élte: a száldokfa, amit születésekor ültettek, negyven karikát nevelt már.
Jól odanézett az asszonynak: az is megállta lelkesen.
– Minthogy már így egymás kezét tartjuk – szólt a kun vezér – mondanék én neked egy szót. Még én soha e világi életemben ilyen asszonnyal nem találkoztam, mint te. Egészen hozzám való vagy. Jöjj énhozzám feleségül. Adok neked kétezer tulkot, tízezer juhot, arany kösöntyűt, gyöngyös főkötőt, sávolyos gyapjúsátort. Több feleséget nem veszek melletted.
Mike Sára asszony tűrte a vezér vasmarkának szorítását, s asszonyi szelídséggel felelt a nászkérésre:
– Nagy becsületnek veszem szívbeli ajánlatodat, vitéz csakán! De három okom van rá, hogy megköszönjem, el ne fogadjam.
– Halljam! Igazak-e?
– Az egyik az, hogy mint igaz székely asszony, az én megboldogult uramhoz még alvó porában is megtartom hűségemet.
– Majd elfelejtenéd azt, ha engem megismernél!
– A második okom, hogy ha feleséged lennék, vagy énnekem kellene teveled bujdosóba mennem, vagy teneked kellene velem itt maradnod. Nálunk pedig az a törvény, hogy amely székely asszony idegenhez megy nőül, azt a birtokából a szomszédai kibecsültetik.
– Adnék én neked tízannyi birtokot, tejjel-mézzel folyó termőföldön, nagy Magyarországon, ami nekem van adva a két víz között.
– A harmadik okom pedig az, hogy te bálványimádó vagy, én pedig az egy igaz Istennek és az ő szent fiának a híve.
– Megengedném én, hogy te a keresztre feszítettnek az oltárát az én áldozatkövem mellé építsd.
– De én nem engedném meg, hogy te odaállítsd a te bálványodat az én Jézusom mellé.
S ezzel visszaszorítá a kun csakán kezét Mike Sára asszony, hogy csak úgy ropogott bele. Tudja meg, hogy ha az ő keze vas, ezé meg acél.
– És most már, miután egymás kezét így tartjuk – folytatá az úrasszony –, én is mondok teneked egy szót. Te megesküdtél rá a nagy esküvéssel, hogy az én kötésemet bizony mindenben megtartod. Az én kötésem pedig így szólt: „Az én népemet se testében, se lelkében meg ne károsítsátok.” Megértetted-e jól?
– Bizonnyal így mondtad.
– S te erre esküdtél. Azt pedig jól tudod, hogy az én népem az új vallás híve; az egy igaz Istené, a keresztre feszített Jézusé. – Ha te most itt a te bálványisteneidnek áldozatot tartasz, ha a tűzhalmokon tüzet gyújtasz, ha kürtöléssel, énekléssel, táncolással bálványtiszteletet támasztasz, ezzel te az én népemnek a lelkét megkárosítod. Még nem múlt el egy emberöltő idő, hogy keresztyén királyunk itt a Székelyföldön az ősvallás miatt fellázadt népeket fegyverrel és nagy vérontással engedelmességre hajtotta; több vidékében a Székelyföldnek még most is ragaszkodnak az ősvalláshoz, a Had istenhez, a Damasek úrhoz, s a rejtett szent berkekben áldozatokat tesznek. Ha most egyszerre a te nemzeted meggyújtja az oltártüzeket, ez az egész nép fel fog háborogni miatta, a szakadárok fellázadnak, s az igazhívőket megrémítik. A babona könnyen terjed. – Azért, ha a szövetséget meg akarod tartani, úgy bizonnyal megtiltod papjaidnak és bokolabrásaidnak, hogy amíg a Székelyföldön keresztülmennek, bálványtisztelő áldozatokat tartsanak a székely nép nyilván láttára.
Kuthen vezér szótlanul rázta a fejét; de annál hangosabban rivalltak fel a kun papok és garaboncok e szavakra; még a székely horkáz, Kájon is haragba jött és odakiálta:
– Még ebbe majd a bálványosi rabonbánnak is lesz beleszólása!
– Hallod-e, úrasszony! – mondta Kuthen –, ez nem az én dolgom, ez a papok ügye. Erre engemet ne kényszeríts!
– Jól van. Nem kényszerítelek. Én sem beszélhetek az egész székely nemzet nevében, csak a magaméban. Talán megérthetjük egymást. Jöjjetek fel a ti bölcseitekkel és papjaitokkal holnap hajnalban a Tanácsdombra; mi is lejövünk a mi elöljáróinkkal, s együtt megtartjuk a körültájt: a közös nemzetgyűlést és abban határozunk. Addig Isten közöttünk!
A vezér ráhagyta. Azzal mindkét csapat visszatért: az egyik a várba, a másik a táborhelyre. – Az est leszállt, a megtelepült kun nép ezernyi tábortüze, mint a földre szállt csillagsereg, borította el a mezőt. A Fergettyűvár, változó tűzszemeivel, gyorsított keringéssel forgott körül a tetőn, szétküldve a Tanácsdombra hívó izenetét az egész vidéknek.
*
Éjszakára kelve, a mocsárban lakást megunták a banyák, s a vad férfiak nyakába ülve, kicepeltették magukat a rétyi nyír bozótjaiba, ott tüzet raktak, ruháikat száraztották; s megszedték a ciherről az ehető bogyókat, a homokból a kucsmagombát, a mocsárból az ehető kecskebékát; összehányták, összefőzték, olyan bogyó is volt közte, amitől az embert bolondság szállja meg; mikor abbul ettek, olyan bakugrásnak, tivornyának mentek végére a lobogó tüzek mellett, hogy az odatévedt pásztorlegényt, ki ezt egy faodúból nézte, a láz törte ki rémületében: soha el se hagyta.
Az Olt és Feketeügy partját pedig meglepték a szép kun leányok: a holdvilágnál ott fürödtek, s fürdés után, a vízből kikelve, a zöld mezőn karéjban táncoltak, karban énekeltek; tündérszépek voltak: – a sás közt elrejtőzött halászlegény, aki őket nézte, holdassá lett e látástul egész életére.