I. Régi ember, új idő

Cogito; ergo sum.” (Gondolkozom; tehát vagyok.)

Tehát, ha „non cogito”, akkor „non sum”.

Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, híreszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek, hála a komáromi kapitulációnál kezembe nyomott geleitscheinnak; s dacára annak a muszka lándzsának, amely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyáltalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért, és különösen, hogy miért tovább, mikor a fű éppen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga útján, mint ha én nem segíteném is fogyasztani. Hanem hát az Úr rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, amik félig növények; tehát – vegetáljunk!!!

Ilyenforma beszédeket lehetett hallani az öreg Garanvölgyi szájából azokon a korán beállt téli ködös estéin egy nagyon szomorú esztendőnek, midőn egynéhány millió ember abban a kedélyállapotban volt, hogy nem szerette azt kérdezni: mi újság odakinn.

Az öregúr elég jókor vetődött még haza a hadjárat után, hogy tapasztalhassa, miszerint csűrei üresek, földei harmadából sincsenek beszántva, s fundus instructusáról éppen nincs, aki beszámoljon. Nagy birtoka, mely tízezer holdat foglal magában, tisztek, cselédek, ekék, szekerek, ökrök, lovak és birkák nélkül; házi bútorain keresztülvonult hadsereg gazdálkodásának tanújelei, tárcájában egypár ezer forint olyan bankjegyekben, amiket mutogatni is veszedelem.

Hanem hát ki törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok elvesztek!

Az ember meghúzza magát a szobájában, néha átrándul az esmerőseihez, nagyokat iszik, ha rossz kedve van, akár van kiért inni, akár nincs. Legrosszabb esetben reggeltől estig ütheti a filkót puffra, magához hasonló nagy urakkal, kiknek részint volt, részint lehetett volna nagy gazdaságuk, részint még van is, ami mindegy, azért csak egyforma szegény az mind; egy-egy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz, aki a tarokk-kompániát kisegíti; ha pedig senki nincs is, az se baj: rágyújt az ember a pipára, s füstöl, míg beesteledik. Hébe-hóba egy-egy hitelező vagy valami ravasz atyafi pörbe idézteti az embert, bízván a „favor in judice” most kedvező alkalmaiban, s ez aztán egy kis „emócióra” is ad alkalmat: az emberrel legalább észreveteti, mint a köszvényes titillációk, hogy az életerő még működik benne.

Ilyenformán „truditur dies die”.

(Sose bosszankodjál, másodszülött olvasóm, hogy annyi latin mondást találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A klasszikusok nyelvéhez, mint egy ókori azilumhoz menekülünk néha, mikor az újkor civilizációja nagyon szorongat bennünket. Héj, mikor még minden diákul ment, nem merték volna azt mondani – no de elég. Az ember fűhöz-fához folyamodik védelemért, s ha az élők nem segítik, a halottakhoz fordul. Ki tudja, ha latinnal keverve marad a nyelvünk, tán most mi is „román” fajnak passzírozhatnánk, s hogy keresnék kedvünket minden oldalról!)

Tehát bizony csak truditur dies; die; egyik nap tolja a másikat. Egy ilyen kedve ellen előretolt napon azt mondák Garanvölgyinek, hogy egész tökéletességgel mégsem lehet a világot kizárni a szobából, a politikai változások ellen semmiképpen sincs az ember azáltal biztosítva, ha azt mondja: hallgatni fogok, mert azok felkeresik az embert legcsendesebb odújában is, s megtámadják a dohánydöböze közepében. – Már ezentúl nem lehet „szűzdohányt” színi: be van hozva a monopólium; a dohányt csak trafikából lehet hozatni, különben házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvencét megkapják nála, nagy pénzzel lesz adósa a státusnak.

Garanvölgyi Ádám erre azt mondta:

– Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz.

És azzal fölviteté a padlásra ősi tajtékpipáit, a minden veszedelemben hű kísérőket, mik annyi veszteségből egyedül maradtak meg családi klenódiumképpen, és soha többet nem dohányozék vala.

Majd ismét egy másik húzva-vonva jött napon azzal a hírrel örvendezteték meg, hogy bizonyára a bor is akcíza alá esik, már ezután majd csak felsőbbek engedelmével lehet csapra ütni a hordót, s meg kell adni az árát jókedvnek és haragnak, mert az ember mindkét esetben mentül többet „fogyaszt”, annál többet kontribuál.

– Jól van. Tehát nem fogok több bort inni. Legalább jobban alszom.

És azontúl nem nyúlt hozzá semmiféle italhoz, kivéve a vizet.

Egy újabb, senkitől nem kívánt napon ismét arra a jó hírre ébredt, hogy a játékkártyák is bélyeget kapnak, már ezentúl azokon is ott lesz a sas.

– Jól van, tehát nem fogok többet kártyázni; – legalább nem vesztek.

És megtartotta fogadását.

Megint virradt, a természet rende úgy hozta magával, hogy reggel legyen. Garanvölgyinek egy kurrenst hoztak, amelyben tudtul adatik, hogy ha vadászni akar, puskát csak a megyefőnök engedélye mellett tarthat, nyerget pedig csak azon esetben, ha az illető járásbeli biztosnál reverzálist ad maga felől, hogy e veszedelmes huszáringredienciát nem használandja a státus jóllétével nem egyező célokra.

– Jól van – monda Garanvölgyi Ádám –, tehát ezentúl nem vadászom és agarászom többet. Legalább nem hűtöm meg magamat.

Egyszer aztán azt is megtudta, hogy ha az ember a szomszéd faluba át akar látogatni, elébb útlevélre van szüksége, amit a székvárosban lehet kapni két tanú jótállása mellett, hogy csakugyan igaz járatban van, s minden sisakos vitéznek előmutatni az úton, s keze írását összehasonlíttatni mindjárt in facie foci, ahol in flagranti „betretoltatott”.

– Jól van – monda rá az öreg szittya –, tehát ezentúl itthon maradok a faluban, nem megyek sehová. Legalább nem dűlök fel a kocsival az úton.

És azontúl nem ment tovább sétálni sem a kertek aljánál; ez volt a leghosszabb út, amit tett, még a vetéseit sem nézte meg soha. Egyszer aztán azt a legújabb intézkedést tanulta meg, mely szerint múlhatatlan szüksége van a státus orgánumainak ellenőrizni azon kihágást, miszerint némely elégületlenek szokatlan alakú föveget viselnek, s a gondviselés rendeleteibe való nemegyezésüket azzal iparkodnak tanúsítani, hogy a kalapjaikon levő szalagot a karimán túl engedik csüggni, annálfogva aki kellemetlen kérdezősködéseknek nem akarja magát kitenni, ennyi és ennyi hüvelyk, vonal és minőség meghatározását vegye figyelembe, mielőtt kalapjával kilépne az utcaajtón.

– Ez is jó – monda Garanvölgyi. – Tehát ezentúl nem megyek ki a házból. Legalább nem szaggatok több csizmát.

És megtartá szavát. Azontúl csak a kertjében sétált, s ha beszorult, foglalkozott pöreivel, amik rögtön megelevenültek a dolgok rendbejöttével, mint az ősszel elhullott légy, ha télen ráfűtik a szobát.

No még egyszer aztán kijött, hogy ezentúl pörlekedni csak oly módon lesz szabad, ha az ember elébb olyan papirost vesz, ami már jogosítva van a bíró előtti megjelenésre; s egyúttal megtanul különbséget tenni kisebb és nagyobb bélyegilletmények között.

– No – hát legyen meg ez is. Tehát ezentúl nem fogok pörlekedni.

És azzal összezsinegelé pöriratait, betette a szekrénybe, felmondott a prókátorának. Aki ellen neki van követelése, hadd szaladjon vele, akinek pedig őellene van, az hadd jöjjön – ő nem felesel többet senkivel.

És aki jártas az etnográfiában, az tudni fogja, hogy mikor a magyar ember lemond arról, hogy dohányozzék, hogy bort igyék, hogy ismerőseivel összejöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az utcára kimenjen, az mind elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet: az már az „ultima Thule”!

Hanem utoljára is nagyon meg találta adni az árát ennek a „passzív ellenállásnak”.

A mindent „laisser faire” következtében majd a hámos lovait egzekválták, majd egyik-másik pajtájára nyomták rá a hivatalos pecsétet, majd még azzal is fenyegették, hogy „personalhaft”-ot eszközölnek ki ellene; de amikkel ő mind sztoikus egykedvűséggel nem törődött. Az utóbbira éppen nagyon vásott a foga: szerette volna tudni, hogy ő, ki vénségeig mindig a maga emberségéből élt, s sohasem jutott hozzá, hogy valaha egy napszámra valót bírt volna megkeresni fáradsága után, hogyan tudná annyira vinni, hogy egy egész esztendeig eltartassa magát más költségén, csupán azon tudománya által, hogy nem tud megfizetni.

No de semmi.

Az egyik uzsorás egzekválta, a másik pedig segítségére jött, s jó nagy procent mellett kisegíté a zavarból. Egyik elhajtatta a birkáit, s elkótyavetyélte párját 2 forinttal a becsáron alul, a másik megszánta, s megvette számára ugyanazon birkákat 2 forinttal a becsáron felül, s megint „rendben” volt minden.

Egyszer a drága birkák is azt gondolták ki, hogy ők megdöglenek. A szisztéma nem tetszett-e nekik, vagy az árpaszalma-provizórium, azt nem tudom, hanem biz azok egy télen nagyon kezdték a kamatszelvények helyett az egész nemzeti kölcsönt beadogatni, gyapjú helyett a nagyon devalvált értékű bőrrel szolgálván a gazdának.

Ez egy kicsit bántotta Garanvölgyi Ádám urat.

Valami ismerőse járt nála, annak panaszkodott is e fátumáról, s úgy mellesleg felkérte, hogy ha be talál vetődni Pestre, küldjön ki neki valami „marhadoktort”, talán tud segíteni a birkákon. Az ismerős ígérte, hogy nagyon szívesen teszi.

– De aztán el ne felejtse!

Alig is múlt el két nap, hogy Garanvölgyi úr udvarára egy pesti bérkocsi kanyarodott be, s megállva az úrilak tornáca előtt, abból egy jól táplált egyéniség lépett elő, a legújabb divat szerint öltözve, bolyhos téli paletotban, simára borotvált állal, haja tarkótul homlokig elválasztva, s leszorítva a legfényesebb kürtőkalappal. Széles sálja nagy turquois-melltűvel keresztüldöfve, kezein jaquemárkesztyűk, agyarán a legfinomabb virginia bocsát illatos füstöt, míg kezében kurta jáspisfogantyús pácikó lóbálódik.

Ez az úri egyéniség ütközék Garanvölgyi Ádám kifelé induló bekecsgombjaiba, amidőn is egy percre kivéve foga közül két ujjával a virginiát s megemelve pálcás kezével, hajfürteitől 1 1/3 hüvelknyi magasra divatos figáróját, e szavakat intézé hozzá:

– Van szerencsém Herr Ádám von Garanvölgyit tisztelhetni? Én vagyok doktor Grisák!

– No hozta Isten! Ugyan jókor jött! – üdvözlé őt Garanvölgyi.

– Ezt már szeretem, hogy ilyen gondos volt az öcsém, hogy mindjárt küldte az urat. Ugyan szükségük is van már a birkáimnak a segítségére, jöjjön csak, édes doktor úr.

Azonnal karonfogta a doktor urat, s mielőtt az bővebb magyarázatokba elegyedhetett volna, átvezette a tápos udvaron keresztül a birkaakolba, behúzta maga után, nyilvános kárával glaszé cipőinek, s beerőltetve a beteg birkák rekesztékébe, elkezdé neki magyarázni a veszedelmes diagnózist.

– No lássa, doktor úr, ennek itt a szája fáj, nem tudja a szénát rágni, emennek meg a lába fáj, nem tud a lábán megállni.

– De megengedjen, uram, ez furcsa… – szólt közbe doktor Grisák.

– Persze furcsa, de csak hallgassa tovább; az még furcsább, hogy amikor a szájfájás elmúlik az egyiknél, akkor beleesik a lábfájásba, s megfordítva, amelyiknek ma a lába fáj, annak holnap a szája fog fájni.

– De megbocsásson, uram, én bámulom… – szabadkozék doktor Grisák.

– Én magam is bámulom, el nem tudom képzelni, mi baj lehet ez. Talán métely?

– De uram, ön úgy látszik, hogy csalódásban van.

– Az meglehet, nemigen értek a barmokhoz, ön jobban tudhatja, hiszen azért hívattam.

– De megbocsásson, uram.

– Jó, jó, hiszen én nem disputálok, egészen kegyedre bízom; hozott kegyed juholtót?

– De uram! – kiálta föl végre egész sértett önérzettel doktor Grisák – kinek néz ön engem? – s mérgében úgy ütött orron pálcájával egy kerge birkát, mely lekonyított fejét pantalonjához kezdte fenni, hogy mindjárt visszafelé keringett.

– Hát nem marhadoktor ön? – kérdé együgyűséggel Garanvölgyi.

– Mit gondol ön? Én doctor juris vagyok! Doctor utriusque juris, Johann Nepomuk Grisák.

– Óh, hát prókátor? – szólt kapacitálódva Garanvölgyi. – Akkor hát ne nézzük a birkákat. Egyébiránt – nem fárasztom az urat a szobámig, itt is elvégezhetjük. Egzekúcióra tetszett jönni?

– De kérem – szólt a juris doctor, az ülhelyül kínált birkafejő széket magas orrú aprehenzióval utasítva el magátul –, talán mégis komfortábelebb volna a szobában értekeznünk.

– Tessék elhinni, hogy nincs ott már semmi lefoglalni való. Tegye ön a kezét, azt tanácslom, ezekre a birkákra. A kliense ugyan nem köszöni meg, mert ez a bőrével fog fizetni, de legalább nagyságod kikaphatja belőle a salláriumát.

– Kérem – szólt doktor Grisák, illedelmes prüderie-vel –, én nem vagyok „nagyságos”.

– Bocsánat, méltóságos uram!

– Óh, az sem vagyok.

– Engedelmet kérek „excellenciádtól”.

– Óh kérem; engem csak „tekintetes” cím illet.

– Csak? – szólt félvállról átmosolyogva a jövevényhez a háziúr. – Már „édes amice”, erre mifelénk tekintetesnek csak azokat szoktuk címezni, akiket megbecsülünk. Hanem hát röviden, mit akar?

– Én éppen nem jöttem uraságodnak kellemetlenségeket okozni, hanem azért jövök, hogy uraságodat őméltósága Ritter von Ankerschmidt úr nevében valami szomszédi szívességre felkérjem.

Most volt még csak a sor Garanvölgyin a bámulásra.

– Ankerschmidt? Ritter von? Szomszédság? Aztán szívességre kér? Nem értem, hogy jutok egyszerre ennyi szórejtvényhez. Nem fejtené meg doktor úr ezt a charádát, mert én soha életembe sem tudtam kitalálni egy rébuszt sem. Honnan szomszédom nekem a nagyon tisztelt Ankerschmidt Ritter von úr őméltósága?

A doktor úr most már bővebb magyarázatokra is készen volt.

– Tehát nem méltóztatik még értesülve lenni. Ez az én úri kliensem és megbízóm, az a bizonyos, aki a hajnácsi parcellát megvette.

– Micsoda parcellát, kérem?

– Azt a bizonyos kétezer holdas tagot itt uraságod jószága mellett.

– Kitől vette meg?

–Természetesen Pajtayné őnagyságától, uraságod sógorasszonyától.

– De iszen uram, az a jószág az enyim. Tőlem csak mint vitalitiumot bírta azt testvérem özvegye; én készpénzen vettem azt meg boldogult öcsémtől, s hogy ő szegény, sok ide nem tartozó ok miatt tönkrejutott, meghagytam az özvegynél atyafiságos jóindulatból, hogy legyen neki miből élni. Az az én törvényes birtokom.

Garanvölgyi úr azt hitte, hogy most olyan igazságokat mondott el, amik előtt le kell venni a kalapját a világ minden jogtudósának. Héj, nevetett is rajta magában eleget a doktor úr! Hogy mosolygott gúnyosan a balga táblabírán, akinek még most is azok az özönvíz előtti fogalmai vannak a jogviszonyokról. Levette a szemüvegét, megtörlé selyemzsebkendővel, mert a birkaakol gőze megfogta, ismét visszatevé orrára, s egyet villantva vele a táblabíró felé, nagy bölcsességgel mondá:

– Ezt én mind elhiszem, uram, elhiszem, önnek egy szavára. Az meglehet.

– De nem „meglehet”, hanem úgy van. Megmutathatom az okiratokat.

– Sajnálom; de ez nem változtat a dolgon. Ez nem tesz különbséget.

– Nem értem.

– Járatja uraságod a Reichsgesetzblattot?

– Járatja biz a kakukk.

– Ah, tehát nem? Kár nagyon. – És itt kebelébe dugva kesztyűs ujjait a doktor úr, nagy folyékonysággal megnevezé a Reichsgesetzblatt azon számát, melyben ennyi és ennyi számú paragrafus alatt azon rendelet foglaltatik, mely a „régi” jogcímeken alapuló igényeket megszünteti, s egyúttal határidőt tűz ki, amelynek lefolytáig minden ember, akinek valamely tettleg birtokában nem levő fekvő vagyona van, eziránt a bitorlót meginteni, megperelni, törvénybe idéztetni, egy régi magyar szóval „meguszultatni”, el ne mulassza, mert azontúl „beati possidentes”; aki a birtokban találtatik, az vétetik tulajdonosnak, s minthogy Garanvölgyi úr a Reichsgesetzblattot nem járatta, s minthogy bélyegpapírra írni nem akart, tehát testvére özvegyénél levő birtoka annak tulajdonává lett, következőleg az ezt el is adhatta; aminthogy meg is tette, s már azon bizony semmi kutyabőr sem segít.

Garanvölgyi úr konvinkálva érné magát.

– Uram. Ön nagy ember. Önnek igaza van. Kapitulálok, s elismerem önt doktornak. Magam vagyok a hibás, amiért a Reichsgesetzblattot nem járattam. Rögtön küldök a postára, s megrendelem, s azontúl ez lesz az, amit „versate diu”, „versate noctuque”, nehogy egyszer tudatlanságom miatt még magamat is eladjon valaki, akinek jusst ád hozzá a paragrafus. És hát már most miben áll a szívesség, amit én Ankerschmidt Ritter von úrnak teljesíthetek? Már azt értem, hogy szomszédommá hogyan lett.

– A lovag úr „szívességnek” kívánja azt neveztetni, ő igen udvarias, gavallér ember, én azonban „jó ügyletnek” nevezem azt; pactum bilaterale: do, ut des, facin, ut facias. Méltóztatik emlékezni, hogy amely cessziót uraságod nagyságos Pajtayné asszonyságnak írásban adott, bizonyos záradékban a maga részére egy igen terhes servitust tetszett stipulálni, mely abból áll, hogy a jószág belső telkén levő régi kastélyt pedig semminemű használatra az özvegy asszonyságnak átengedni nem tetszik.

– Igenis. Azt valami régimódi ősöm építette, s nem akartam, hogy az özvegy haszonbérlője még pálinkafőzőt csináljon belőle. Persze, balga érzékenykedés biz ez egy ilyen vén sastól, mint magam, de már egyszer én ilyen babonás vagyok.

– Szinte kivenni méltóztatott az uraságod kastélyától ama faluvégen levő ócska kastélyig vezető utat az árkon túl egy ölnyi szélességre.

– Igen természetesen; azon oknál fogva, hogy magam valahonnan bemehessek abba az enklávéba, még akkoriban a léghajók kormányozhatósága nem lévén feltalálva, hogy az ember felülről szállhasson le valamely körülzárt területbe. Az út mellékét pedig azért biztosítottam, hogy az árendás ki ne pusztítsa a szép vén jegenyefákat két oldalon.

– Ilyenformán a cesszió értelmében a nagyságos asszony az érintett épület és hozzá vezető útnak sohasem jött tettleges birtokába.

– S ez talán alkalmatlan volna kegyeteknek? Ugyan mit ceremóniáznak vele olyan sokat. Rontsák le a házat, építsenek helyébe palotát. Hát kell erre még tőlem „is” engedelmet kérni?

– Óh igenis, minthogy az okmányok világos szava szerint uraságod tettleges birtokosa az említett útnak és kastélynak.

– És valóban, tekintettel volnának még az ilyen ócska okmányokra?

– Minden bizonnyal! – iparkodék buzgón erősíteni kétkedő hitét a jogok tudora.

– Lehetetlen! – szólt az öregúr, oly együgyű fejcsóválással, hogy a doktor kezdett kétségbeesni embere primitív fölfogási tehetsége felett. – S ha mégis via facti elfoglalná azt tőlem a Ritter von, mit tehetnék én ellene?

– Törvénybe idézhetné! – sietett a kész felelettel doktor Grisák. – Beperelhetné őt!

– S nem lehetne attól tartanom, hogy azon esetben a bíró engemet csukat be, mint elégületlent és csendháborítót?

Doktor Grisák kezdett arra a nyomra jönni, mintha ez a táblabíró nem egészen együgyűségből intézne hozzá ilyen „ártatlan” kérdéseket, s sietett őt szárazon rendreutasítani.

– Uram, meg lehet ön győződve, hogy „itt” mindenkinek egyformán osztanak igazságot.

– Bocsánatot kérek. – Ezt nem tudtam.

Rettenetes ez az ember alázatos iróniájával! Dühönge magában a doktor.

– Talán hát lehetne valami formahibát felfedezni abban az okmányban – szólt irtózatos jóakaratú humorral Garanvölgyi. – Talán, hogy nincsen bélyegpapírra írva, vagy talán, hogy a pecsét nem jó helyre van ütve benne?

– Uram – vágott közbe doktor Grisák –, én nem jöttem önhöz konzultálni, hogy nekem tanácsokat adjon, hogy miként lehetne procedálni saját maga ellen, hanem jöttem önhez egy barátságos ügyletet megkötni, mely uraságodra nézve is nagy haszonnal járand. Hanem – ha megenged egy kérést, tisztelt uraság, elébb; legyen szíves felkelni onnan a szénáról; ezt nem végezhetjük el itten a juhistállóban, legyen jó engemet bevezetni dolgozószobájába.

– Dolgozószobámba? – kiálta fel Garanvölgyi, nagy készséggel ugorva fel a szénahalomról, melyre letelepedett volt. – A büróba? A kancelláriába? Óh igen szívesen! Ha már üzletről van szó, akkor mindenesetre a comptoirba kell mennünk. Tessék elébbre kerülni. Menjünk tehát az irodámba.

S vezette aztán a doktor urat nagy előzékenységgel végig az udvaron; nem is ártott, hogy ő hátul ment, mert négy lompos szelindek nagyon kezdé kerülgetni a perkereső férfiút, ki is nem látta feleslegesnek megjegyezni, hogy az ilyen nagy kutyákat kosár nélkül szájukon szabadon bocsátani nagy felelősséggel járó helyzet; – amely észrevételt Garanvölgyi úr igen helyesnek találván, rögtön kiadá a parancsot az elősiető béreseknek: – Mindjárt kosarakat kössetek a szájukra ezeknek az ebeknek, ti semmirevalók!

Azzal a kertbe vezette át a vendég urat, ott egy tekervényes, fűvel benőtt úton megsétáltatva, végre egy sajátságos alakú, suta épülethez érkezék vele, melynek elfordult oldala olyan csapinósan látszott levágva lenni, mint a vásári sátorok eleje.

Annak az ajtaját kinyitá: – Tessék elölmenni! – s betuszkolta rajta érdemes vendégét.

– Mi az ördög ez!? – kiálta fel a juris doctor, midőn körültekintett, s füleit gyanús zúgás kezdé környékezni, míg szemeit gyilkos fegyverek fenyegették. – Hisz ez méhes!

– Ez az én dolgozószobám, uram – szólt nyájas mosolygással a háziúr. – Itt töltöm én a napot csendes stúdiumokkal. – S hogy bebizonyítsa szavai valóságát, előszedé a méhkasok mellé lerakott könyveket: régi római autorok voltak azok; Blair esztétikája; néhány gazdászati mű s egyéb afféle. Ugyanott papír is volt és egy nagy fakalamáris, melybe szárnyig bele volt ütve egy sárgult írótoll. – Ez egy igen csendes, magányos hely, ahol a tanulmányozót semmi zaj sem háborítja; ahol a világi lárma helyett csak a csendes „örök munkásokat” látja maga előtt, kik megtanítanak bennünket dolgozni az utókor számára. A méhek társasága nagyon hozzánk illő társaság most.

– Igen; de megcsípnek! – szabódék e filozófi ömlengés ellenében praktikus aggodalommal a juris doctor.

– A „jó embert” nem bántják – nyugtatá meg őt a háziúr, a sareptai pusztában lakozott bármelyik pátriárkához illő kedélynyugalommal.

A juris doctor úr most már ezzel angazsírozva volt arra a kísérletre, hogy megtudja maga felől, vajon csakugyan „jó ember” számba megy-e hát ő is. S leült a hárspadra, mely bundával volt szépen leterítve, míg Garanvölgyi egy üres Dzirdzon-kasra telepedett le a doktor úrral szemben.

– Tehát röviden, uram. Kliensem, lovag Ankerschmidt, megszerezvén a jószágrészt s a hozzá tartozó belső telket, bírni óhajtaná a rajta levő épületet is, a hozzá vezető úttal együtt.

– Az természetes – helyeslé az invektívákat Garanvölgyi –, miután az a kastély neki ottan csak útjában lesz, ha építkezni akar. – Igen, igen. És ő oda nagyszerű kastélyt akar építeni.

– Mindjárt gondoltam. Az egész lapályon az az egyetlen darab egészen úri kastélynak való hely. Magam is oda építkezném, ha módomban volna.

(Óh, hisz ez nagyon hajlékony ember – gondolá elégülten doktor Grisák.)

– S minthogy uraságod úgysem veszi jelenben hasznát annak az építménynek…

– Biz az már nagyon rozzant állapotban is van.

– S nem is valószínű, hogy azt ki méltóztassék tataroztatni…

– Dehogy! A baglyoknak és patkányoknak így is elég jó az.

A doktor juris ezt humorisztikus ötletnek találta, s úgy vélte, hogy az ilyesmit tréfásan folytatni kell.

– A denevérek úgysem fizetnek semmi árendát.

– Nem bizony, sem az ősök kísértő szellemei.

– Hahaha! A jámbor kísértetek ugyan haragudni fognak, ha onnan ki kell vándorolniok. Ezer villám! (Az utóbbi felkiáltás már nem volt a nevetés folytatása; a doktor széles jó kedvében pálcájával hadonázni találván, e demonstrációnak vélt mozdulatra egy harcias szellemű méh a nyakacsigájára repült s fullánkjával tréfásan megcsiklandozá.)

– Nem tesz semmit. Kenjen rá egy kis csapóföldet – vigasztalá a jajveszékelőt a háziúr. – Elmúlik az.

De a doktornak már elmúlt a nevető kedve.

– Nos tehát mit gondol, uram, mennyiért mondom fel a szállást a baglyoknak, denevéreknek s az ősanyák kísérteteinek? – szólongatá a sziszegőt Garanvölgyi úr.

– Csak több ne csípne már meg. Én teljhatalommal vagyok felruházva a lovag úr által; …de az ördög vigye el ezt a méhet… azt hiszem, hogy tizenkétezer forintért az a romnak induló épület jól meg lenne fizetve.

– Tizenkétezer forint, uram, nagyon szép pénz. – S az épület nagyon rongyos.

– Az is igaz; sőt még az is igaz, hogy én tizenkétezer forintra nagyon rá vagyok szorulva. Hanem hát csak tessék hazamenni és megmondani a lovag úrnak, hogy én azt a rongyos épületet el nem adom.

– Miért nem?… Még meg fog dagadni!

– A vételár?

– De, ez a méhcsípés…

– Nem adom el, mert az ősapám építette.

– Ahá, ennek több pénz kell! – okoskodék a doktor.

– Essünk át rajta, uram, nekem meg van engedve, hogy ígérjek önnek húszezer forintig. Kezet reá!

– Amit mondtam, megmondtam.

– De hisz az épület idővel összeszakad.

– Annál szebb lesz. Egy regényes ruina a kastély udvarán.

– A szél máris bontja a tetejét.

– Én pedig föl nem rakatom, ha lehordja; s ha le talál dűlni, ott hagyom a romjait feketülni.

Doktor Grisák most kezdte átlátni, hogy micsoda kemény gyerekkel akadt össze; neki pedig a lovag azt adta megbízásul, hogy ha a rozzant kastélyt megveheti „bármi áron”, ő maga ötezer pengőt kap fáradsága jutalmául, tehát az ügy nagyon sürgetős volt.

– De hát, uram, monda ön meg maga, mi véleményben van? – Mit ajánlana egyezkedési alapul?

– Jó, uram, megmondom. Tehát utolsó és megmásolhatatlan véleményem ez: ősi ruinámat sem pénzért, sem szép szóért, sem fenyegetésért oda nem adom; hanem várni fogok, amíg a Reichsgesetzblattban kijön az a paragrafus, mely azt fogja rendelni, hogy akinek rongyos vityillója van olyan helyen, ahová valaki más kastélyt akar építeni, azt onnan bizonyos határidőn túl elhordassa. – És ezzel ajánlom magamat.

Nehogy pedig a doktor úr azt hihesse, miszerint ezt az értekezést még stációnként folytatni is lehet, amint felkelt a hárságyról, Garanvölgyi úr végigfeküdt a bundán, s elővéve Horatiust, oly buzgón kezde belőle tanulmányozni, mintha sohasem olvasta volna.

Doktor Grisáknak rá kellett szánni magát, hogy re infecta kitaláljon magára a kertből, mert Garanvölgyi úr ugyan egy csepp készületet sem látszott tenni, hogy őt kikísérje.

(Ez nagyon merev gondolkozású ember. Jó lesz őt megjegyezni.)

Azonban amíg a kertajtóbul a bérkocsiig defilál az ember, addig a komondorok ugyancsak megszabdalhatják; pedig már a méh is megcsípte.

És sehol egy kertész vagy egy házmester, kit kíséretül szólíthatna.

Amint aztán aggodalmasan kitekintett a kert rácsajtaján, nagy meglepetéssel szemlélé, hogy a béresek ugyancsak szót fogadtak Garanvölgyi úrnak, a vett utasítás folytán mindegyik szelindek fejére egy nagy, füles kosarat kötvén fel, amitől azok úgy tűntek fel, mint valami plasztronsisakos vitézek, kik a vívóiskolában valami asszóra készülnek. A cselédnép hahotázott az udvaron, még a pesti bérkocsis is velök.

Hm. Ezek az egyének, úgy látszik, hogy tréfát űznek az emberből.


KezdőlapElőre