IX. A két fogoly

Eliz az igazak álmát aludta ezalatt.

Azt a tiszta álmot, amit nem zavar még más, mint egy szótalan ideálkép lebegése, kinek alakja csupa aether és napsugár.

A legelső napsugár, mely ablaka függönyein áttört, visszahívta szemeiről a szűz álomképet.

Kora hajnal volt; még nagy a csend a kastélyban: nem kelnek itt korán. Eliz fölkelt, pongyoláját fölvéve, s mielőtt őrei fölébrednének, a rajztáblára feszített képhez ült, s amit tegnap elkezdett s amit álmában továbbgondolt, most folytató. Egy alacsony ablak volt az, nehéz vasrostéllyal, a vasrostélyon belül egy halavány ifjú arc; künn a rostély előtt egy dalosmadárka, körül az ablakon virágos folyondár, mely benyúlik a vasrudak között; ők ketten vigasztalják azt, aki belül van. – Egy dalosmadár és egy árva repkényinda.

Kinek lehetne ez ellen kifogása! Hisz az arcra nem szükség ráismerni, aki a rostélyon belül van, az még csak körvonalaiban látszik. Első a dalosmadár és a repkény.

A leányka egészen elmélyedt munkájában, észre sem vette, hogy a kis asztali óra finom pici csengő hangon már kilencet üt, s még semmi nesz a mellékszobában.

A missz és Hermine ugyan soká alusznak.

A madárka feje igen jól sikerült. Szinte látszik rajta, hogy milyen búbánattal énekel ott, mintha tudná, hogy rabnak teszi. Eliz meg van elégedve nagyon a kismadárral; most már ideje, hogy félretegye a képet, mert mindjárt itt lesz a porkoláb, a keményszívű missz, és mondani fogja: „Allez! zongorasáncmunkát végezni!”

Jó lesz már megnézni, hogy ébren vannak-e.

Eliz sajátságos gyermeteg bosszúállást szokott azzal gyakorolni, hogy míg ő rendesen igen korán fölkelt, a misszt, ki óriás időkig szeretett pihenni, zajos énekszóval költse fel álmából; ami, akárki is tudja tapasztalásból, igen kellemetlen szolgálat annak, aki éppen jóízűn aluszik; de amiért, ha egyszer már fölébredt az ember, minden bosszúsága dacára sem lehet haragudnia, mert hiszen a felköltőnek csakugyan igaza van: „itt a reggel”, sőt még meg kell neki köszönni, hogy nem engedett tovább aludni.

– Itt a reggel! I wish you a good morning, missz! – enyelge, zajosan nyitva át a szomszéd szobába Eliz, s egy víg kuplét kezde rá, melyet gyermekeknek tanítanak a hajnal szépségeiről.

De mint bámult el, amint a szobát egészen üresen találta. Mind a két ágy használatlan, ahogy este fel voltak bontva; látszott, hogy senki sem feküdt bennök.

Eliz nem érté, hová lehettek.

Körültekintett. Hermine íróasztalán volt egy lepecsételt levél, azt fölvevés a címlapon ez állt:

„Eliz testvéremnek.”

Eliz szívdobogva bontá fel a levelet. E sorok voltak benne:

„Kedves jó testvérem!

Ne ítélj el azon lépésért, amit ma tettem. Nem tudok ez ember nélkül élni. Ha gyilkos volna is, vele mennék. Tudom, hogy ez őrültség; nem tudok belőle kigyógyulni. Atyám ma elűzte őt, és nem tudta, hogy engemet is vele együtt űz a világba. Atyámhoz nem merek írni; ő nem olvasná el levelemet, megátkozna. De tégedet szeret, te olyan jó vagy: és nekem senkim sincs, aki előtte védelmezzen, egyedül te. Nem is tudom: mire kérjelek, olyan zavart vagyok. Te legjobban tudod azt. Állj közénk és atyánk közé; a te jó szíved kitalálja, hogy mit tégy. Isten áldjon meg; csókollak százszor, ezerszer.

Hermine

Ui. A missz és a direktor nem tudnak semmiről; ha lehet, védd őket atyám előtt. H.

Sirass meg.”

Ezt az utolsó mondást fölösleges is volt odaírni, mert Eliz, amint e levelet végigolvasta, oly zokogásba tört ki, hogy a könny két piros orcáján mint patak áradt végig; kezeit tördelte, kétségbeesve járt alá s fel a szobában; testvérének egy elejtett kendőjét lelte meg egy széken, azt százszor összecsókolá, kebléhez szorongatta; és újra zokogott és sírt, mint a nyári zápor, és csókolta a levelet, meg a kendőt; úgy, hogy a nagy zokogást meghallották a cselédek, s a szobaleány jónak látta bejönni, hogy nincs-e rá valami szükség.

Az ajtónyitásra a felindult leányka keserve a düh indulatába ment át; azt hitte, a missz jön. Vadul villogó szemekkel rohant az ajtó elé, úgyhogy a szobaleány visszarettent, amint eléje dobbant.

– Hol van a missz? – kiálta rá Eliz, minden ízében reszketve a gáttalan indulattól.

Az bámulva nézett szét, és vállait vonogatta.

Eliz mérgesen ragadta meg a cseléd vállát.

– Hol a missz? Mikor ment el? Ki bocsátotta ki az ajtón? Ki látta Hermine-t?

A szobaleány majd összeesett ijedtében.

– Mi, kérem, nem láttunk senkit, mifelénk nem ment ki senki. Hanem a hátulsó ajtó nyitva van; az elébb mondta a kertész.

Eliz forró homlokára tette összekulcsolt kezét, s lassankint magához kezde térni.

– Megállj! – szólt csendesülten a hátrálni vágyó cselédhez. – Ne beszélj odakinn semmit. Küldd be a kis Gyuszit. A hátulsó ajtót zárjátok be, s hozzátok ide a kulcsát.

A cseléd elsietett, s utána nagy hirtelen beállt Gyuszi.

Eliz szemei akkor már nem könnyeztek, arca nem volt lángveres, haja le volt simítva, kezeit hátratéve járt alá s fel Hermine szobájában.

– Parancsol, kisasszonyom? – szólt a kis legény katonásan emelt kézzel.

– Figyelj! – szólt hozzá Eliz, olyan parancsoló hangon, mint egy tábornok. – Tudsz lőfegyverrel bánni?

– Tudok, kisasszonyom. Puskám is van. A nagyságos úr adta.

– Lőttél már vele?

– Óh, akárhány galambot: még vércsét is.

– Jó. Töltsd meg a puskádat és gyere vissza.

A kis apróság néhány perc múlva vigyorgó képpel jött vissza, holmi kis karabint emelve vállán.

– Most idefigyelj. Mátul fogva ebben a szobában fogsz lakni, míg atyám hazajön. Éjjel azon az ágyon alszol.

– Jaj. Az a missz fekhelye.

– Csitt! Ki kérdte? Nappal itt állsz őrt az én szobám ajtaja előtt, s mindenkit, aki be akar jönni, feltartóztatsz. Tudod, hogyan kell?

– Óh igen! Így! – a kis babszemjankó előrelépett egyik lábával, a puskát szuronyszegezve kapta előre: „Ki vagy? Megállj!”

– Helyesen van. Senkit be nem eresztesz ide, mert ez börtön; te pedig őr vagy. Aki erőszakoskodik, vagy nem ügyel felhívásodra: azt lelövöd; értetted?

– Igenis értettem.

– Tehát aszerint tégy.

Eliz ezzel liliputi őrét a külső szobában hagyva, becsukta hálószobája ajtaját, s leült, atyjának levelet írni.

Minő gyöngédség és minő erő kellett ahhoz, hogy egy ily fájó sebet bekötözni kísértsen olyan férfiúnál, ki indulatainak nem tanult ura lenni!

Mennyire óvakodnia kellett minden bölcselkedéstől, nehogy szemrehányásul essék az az apának, ki Hermine-t tartá a ház címerének, az okos, szerény leányt, kinek szavát ritka volt hallani, kit sohasem kellett figyelmeztetni arra, mit tegyen, mit ne tegyen; ki dicsekedése volt minden nevelőjének, meghalt anyjának kegyence: és akiért most a könnyelmű, szeleburdi, mindig szidott, mindig fenyíték alatt tartott hamupepejkének kell könyörögni, hogy legyen neki nagy vétkeért bocsánat!

No de könnyű annak írni, akinek szíve van! A hideg ész tévedhet ilyenkor, de a szív mindig eltalálja az igazi hangot, s megsúgja, hogy másnak mi fáj, mi esik jól.

„Tudod, mennyire szerette Hermine-t édesanyánk. Ne taszítsd őt el.”

Ez volt legerősebb argumentuma. S nem elég erős-e ez?

– Ki vagy? Megállj! – hangzott odakinn a kis silbak kiáltása.

– Kávét hozok – volt rá a biztos felelet.

– Passirt; mehetsz.

A szobalány jött a reggelivel.

Eliz inte neki, hogy tegye le, és aztán menjen. És ismét írt tovább.

„Tudod, mennyire szereted őt te is. Hiszen ezután is fogod szeretni.”

– Ki vagy? Megállj! – hangzott ezúttal a szokottnál mérgesebb hangnyomattal.

– Jesszusz Maria! – volt rá a sikoltás.

Ez a missz hangja volt.

Eliz hallgatta egy ideig, hogy mi lesz odakünn.

– Vissza! Én strázsa vagyok!

– Nonono, Gyuszikám, ne tréfálj.

– Én nem vagyok „Gyuszikám”; én patrol vagyok; én feuerpikét vagyok, aki közelít, meglövöm.

– Hah! Az égre! Ne tartsa erre azt a fegyvert, el talál sülni magától.

– No hát maradjon ott az ajtóban, s ne jöjjön közelebb.

– De micsoda gondolat az, gyermeknek puskát adni a kezébe?

– Ez a parancs. Ez az ordré.

– Bocsásson a kisasszonyhoz.

– Semmi kisasszony; az fogoly.

– De énnekem be lehet hozzá menni.

– Mi a jelszó? Mondja a jelszót!

– Gyuszi, most mindjárt pofon ütlek.

– Missz! Nem látja, hogy most katona vagyok? Teremtette. Lövök és szúrok.

Eliz már erre kinyitotta az ajtót.

A missz meglátva növendékét, bátorságot vett magának a várőrségen keresztül ostromra rohanni, ami szerencsésen sikerült is neki; bejutott sértetlenül Eliz szobájába, s ott tikkadtan, lihegve megállt, és nem tudta, hogy mit kérdezzen.

Eliz inte neki, hogy üljön le. Érezte, hogy most ő az, aki rendelkezik.

– Olvassa, missz, ezt a levelet – szólt odanyújtva neki a Hermine által írottat.

Az olvasás alatt a missz arcán és homlokán szederjes veres foltok támadtak; mély harag és ijedtség tanújelei. Egészen ki volt kelve alakjából minden vonása.

A levél kiesett reszkető kezeiből.

– Ez szörnyűség, ez borzasztó.

– És most olvassa ön e másik levelet – szólt Eliz, azt nyújtva át, amit ő írt atyjának.

– Kérem, Eliz, az istenért, hallgasson meg elébb.

– Semmit sem akarok hallani, missz.

– Meg kell önnek mindent tudnia.

– Mit gondol ön? Nekem egy „kalandot” akar elmondani, akinek még eddig egy regényt sem engedett elolvasni?

A mély elpirulás a szűz arcon tanúsítá, mily ösztönszerű tiltakozással lép fel a hajadoni szemérmesség e kísérlet ellen. Missz Natalie-nak át kelle látnia, hogy verve van, lecsüggesztett fővel olvasá Eliz levelét, melyet atyjához írt.

Feltűnt a missznek, hogy Eliz különösen sok szót vesztegetett arra, hogy atyját a csábító személye iránt kiengesztelje. A missznek ez nem tetszett; ő azt akarta, hogy ez embert üldözzék, megöljék, megsemmisítsék.

– De hiszen mindezen szerencsétlenségnek az átkozott csábító az oka. És kegyed őt menti!

– Mentem. Mert most már Hermine férje.

– De ő mindnyájunkat megcsalt; megcsalta Hermine-t is; ő az oka annak, hogy kegyed most atyja haragját viseli. Óh, az átkozott, most engemet is semmivé tett!

– Az nagy baj, missz; de önre nézve még nagyobb, ha atyám éppen őiránta nem engesztelődik ki, mert akkor haragja ön ellen fog fordulni, ki valamit elmulasztott, ami rá volt bízva. Hermine azt írja levele végén: Missz Natalie és a direktor nem okai semminek. Ebből én azt értem, hogy önök okai valaminek. Rám van hagyva, hogy önöket védelmezzem. Én nem tudom, mit hibáztak; nem tudom, mit kellene védelmükre felhoznom. Csak annyit tudok, hogy mentül hamarább kibékül atyám azzal, aki hibázott, annál könnyebben megbocsát azoknak, kik a hibát előmozdíták.

– Ön okos leány – sipegé a missz, megalázottan nyújtva át Eliznek a levelet.

– És most megbocsát, missz Natalie, ha tisztelettel felkérem, hogy szobámat ezentúl kerülje el. Foglalja el a kastély bármelyik részét lakásul; de azt, amely nekem fogságul van rendelve, hagyja érintetlen. Nekem szükségem van egy hiteles és gyanútlan személyre, aki atyám visszatértekor bizonyságot tegyen afelől, hogy a rám szabott szigort elviseltem. Ön e tanú nem lehet. Láthatja, missz, hogy már választottam is ajtóm elé őrt, akinek atyám hinni fog, mert gyermek és együgyű. Isten önnel.

A missz ugyan búcsúvétel után is ülve maradt még a díványon, de Eliz a csöngettyűzsinórhoz lépett; a szobaleányt beidézte, s azután az atyjának szóló levelet lepecsételve, azt kezébe adta.

– A lovász rögtön nyergeljen, s vigye e levelet a városba doktor Grisákhoz, az majd elküldi atyám után. Te pedig Luize, légy szíves missz Natalie garderobe-jait és ágyneműit a hölgyvendégszobába átszállítani. Amit parancsol, teljesítsd. Én szobámban fogok étkezni egyedül, míg atyám hazajön. Mikor Gyuszi elhagyja a külső szobát, az ajtót zárja be maga után, s a kulcsot vegye mindig magához. Isten önnel, missz Natalie.

A missz kedélye egészen összevissza volt zavarva e lyányka magaviselete által, ki egy óra lefolyása alatt tudott haragudni, sírni, kétségbeesni, élceket mondani, hidegvérrel beszélni, parancsolni és mindent a legjobb időben.

Vevé tehát sátorfáját, s a szobaleánynak azt az utasítást adta, hogy holmiait, ha már költözni kell, ne is a vendégszobába, hanem egyenesen a direktor úrhoz szállítsák át.

Képzelhetni Maxenpfutsch úrnak az örömét, mikor az ablakon keresztül meglátta, hogy missz Natalie bőröndöstül, cókmókostól jön visszafelé a kastélyból, s egyenesen az ő ajtajának tart.

Eliz pedig, amint egyedül maradt, bezárkózott szobájába, elővette rajztábláját, ecsetét, s azt a legsötétebb szépiába mártva, a megkezdett képen az ablakrostélyok közeit sötétre festé vele, hogy a rajzolt arckép egészen eltűnjön onnan, s ne maradjon ott más, mint a kismadár és a repkény.

Most már tudta azt, hogy nagy vétek egy arcot, amit álmaink előnkbe hoztak, papírra lefesteni.

     

Doktor Grisák nagy kedélynyugalommal szürcsölgeté reggelijét a teáscsészéből; még jókor volt az idő, tizenegy óra, és ő még papucsban és hálóköntösben. A segédek azóta kifáradtak a szaladgálásban; mert most a fő ügyvédi praxis szaladgálásból áll; a principális maga csak audienciákat szokott adni, mire nézve lapidár betűkkel van felírva ajtajára: itthon található reggeli 11-től 1-ig.

Doktor úr éppen a második findzsához fogott, midőn az inas két kliens névjegyét hozta be ezüst tálcán, akik konzultálni kívánnak.

– Ilyen korán! – pöfögött úri dölyffel a doktor úr, pompás kronométerét kirántva oldalzsebéből. – Még csak 10 óra és 57 perc. Mondjad nekik, hogy várjanak. Add ide a jegyeiket, hadd látom, kik?

Az inas odatolta a tálcát.

Doktor Grisák kedélyesen felkacagott, midőn a két jegyet megszemüvegezé; pedig nem állt arcához jól a kacagás, mert igen nagy és ritka fogai voltak.

– Óh, ez derék! No ezeket csak vezesd be mindjárt. Mondd meg nekik, hogy még csak hálókabátban vagyok, de azért „őket” elfogadom. Hisz ez mulatság lesz a reggeli mellé.

Doktor Grisák arca még azután is kedélyesen mosolygó maradt, s úgy tetszék neki, mintha a második csésze teának sokkal erősebb aromája volna.

Szerény kopogtatás hallatszott. „Szabad!” Ki lép be oly osonva? Direktor Maxenpfutsch úr az. Egészen meggörbült a háta a hajlongástól, s a „legalázatosabb szolgáját” olyan vékony hangon tudja elmondani, mintha félne, hogy különben nem hiszik el.

– Ah, jó reggelt, jó reggelt direktor úr. Tessék helyet foglalni. Hát a missz? Hol maradt? Az ő jegye is itt van.

– Igenis, könyörgöm alássan. Ő kinn maradt a várakozó teremben, miután meghallotta, hogy nagysád még hálókabátban van. A világ minden kincsével rá nem bírnám venni, hogy egy férfiúval beszéljen, aki még hálókabátban van.

–Ah! Úgy? No persze, ő igen sokat tart az illedelemre; – neki az métier-je: tudni, hogy mi illik, mi nem. Egyébiránt azt mindegy, akár van ő is itt, akár nem. Mi őfelőle is végezhetünk nála nélkül.

– Hogyan kérem? – kérdezé bámulva Maxenpfutsch.

– Ah, én már mindent tudok – szólt doktor Grisák, kényelmesen helyre fészkelve magát, felrakott lábakkal a causeuse-ön. Önöknek az egész bajáról értesülve vagyok. Straff barátom mindent elmondott még tegnap.

– Straff? – szólt bámuló tekintettel Vendelin úr.

– Hja, vagy úgy! Önök ezen a néven nem ismerik. No, az a bizonyos fiatalember, ki mint zongoramester Ankerschmidtéknál tartózkodott.

– S az önnek barátja!

– No, no, no. Kérem, jegyezze meg önmagának, hogy akiről én azt mondom, hogy „barátom”, annak hirtelen nem tudok más címet adni.

– S hol van ez a gazember! – kiálta föl egyszerre, vérszemet kapva, Vendelin úr; azt hitte tán, hogy még elkaphatja, a kisasszonyt elveheti tőle, hazaviheti, s minden jó lesz.

– Úgy hiszem, hogy azóta Bécsben van. Egyébiránt fölösleges lenne őt üldözni, mert még tegnap délben megesküdött a kisasszonnyal. – Bizonyosan tudom.

Vendelin, mint a lőtt róka bocsátá le karjait e rémhírre.

– Itt járt nálam a kópé – folytatá doktor Grisák, finom török dohányból cigarettet göngyölgetve –, azt akarta, hogy vállaljam el az ügyét Ankerschmidt ellen.

– Minő ügyét? Tán a becsületsértés?

– Ah, hah! – nevetett a doktor, cigarettjét a szeszlángon meggyújtva. – Törődik is ez azzal! A neje hozománya végett.

– Átkozott ember! – szólt izzadó homlokát törülgetve zsebkendőjével Vendelin úr.

– Húszezer pengőt ajánlott azon esetre, ha elvállalom az ügyet; s kiperlem Ankerschmidttől a hozományt.

– Hogyan? Húszezer forintot!

– Az nem sok. A leányok anyai része tesz egyre-egyre 250 ezer forintot: megérdemelné az áldozatot.

– Átkozott ember! – hebegé Maxenpfutsch. – Annyi pénzt elrabolni; 250 ezer! 20 ezer! (Az utóbbit is rablásnak címezé véletlenül.)

– Igen, de én nem vállaltam el az ajánlatot.

– Nem vállalta el?

– Hova gondol ön, uram? – szólt méltóságteljes tekintettel doktor Grisák. – Én Ankerschmidt ügyvédje vagyok, s az hűtlenség volna tőlem, ha klienseim ellenségétől fogadnék el megbízást. Ah uram, ily mocskot nem tűr el az én becsületem.

Maxenpfutsch úr szörnyen csodálkozott azon.

– Megmondtam neki határozottan, hogy nekem a húszezer forintja nem kell, vigye az ügyet más prókátorhoz; azt mondta, hogy majd keres Bécsben. Hanem hát beszéljünk most már önökről. Ez a furfangos kópé önöknek is csúnya levest rántott be.

– Tetszik már tudni?

– Hogyne tudnám? Mindent elmondott. Hogy a kisasszonyt elcsábíthassa, elbolondította a misszt. A missz kedvezései mind az ő javára ütöttek ki a kisasszonynál. Végre önt szólítá fel, hogy mint násznagy, a misszt híja át lakására, minthogy neki tiltva van a kastélyban megjelenni. Ez pedig csak arra való volt, hogy míg a missz eltávozik, s felügyelés nélkül hagyja növendékeit, azalatt ugyanazon ajtón át, melynek rábízott kulcsát a missz maga adta Hermine kezébe, ezt szöktesse el magával.

– Átkozott ember! – mormogá egyre Maxenpfutsch, s már a tarkóját is kezdte törülgetni zsebkendőjével.

– Ördöngös egy fickó – nevetett doktor Grisák. – S méghozzá urasági lovakon; önnek saját hintaján szökteté el a kisasszonyt. Ez zseniál ötlet, zseniál!

Vendelin úr nem találta olyan mulatságosnak a tréfát.

Grisák úr észrevevé, hogy itt kellemetlen húrokon játszik.

– Az igaz, hogy ezzel most önöket igen kellemetlen tintába keverte.

– Azt hiszi, doktor úr?

– Bizonyosan tudom, nemcsak hiszem. Önök úgy fognak feltűnni Ankerschmidt előtt, mint részesei a cselszövénynek. A látszat ellenük van.

– Úgy hiszi, doktor úr?

– Az az egy szerencséjük, hogy Ankerschmidt éppen hosszabb időre eltávozott, nekem nem mondta, hogy hová. Pedig nálam van egy levele Eliz kisasszonytól, melyben bizonyosan tudatja vele a történetet, de nem tudom, hova küldjem utána. Az nagy szerencse önökre, hogy nincs idehaza.

– Tehát azt hiszi doktor úr, hogy későbben nem fog majd a méltóságos úr ránk haragudni?

– Azt, hogy szerencse. De azt nem mondtam, hogy hiszem.

– Tehát miért szerencse ránk nézve, hogy nincs itthon?

– Miért? Hát azért, hogy ha most itthon volna, önt a misszel egyetemben rögtön meglövöldözné; így pedig addig, amíg hazakerül, önöknek idejük van előle – „sutty”, odábbállani.

Az a hang, amivel kiejté, s az a halfark alakú kézmozdulat, amivel kísérte Grisák úr ezt a szót „sutty”, minden kétséget eloszlatott Vendelin úrnál afelől, hogy mi itt a legközelebbi teendő.

– Tehát azt hiszi, doktor úr?

– Semmi kétségem felőle, hogy ez a legjobb tanács. Ahogy én ismerem Ankerschmidt lovagot, ő képes a legelső emberen, akit előkap, bosszúját tölteni: lő és vág! Karmonádlit vág az emberből.

– De hát én ez átkozott fickó miatt hivatalomat elveszítsem! – kiálta fel siránkozó hangon Maxenpfutsch úr.

– Kezdhet kegyed ellene kártérítési pert.

– S fog az nekem használni?

– Kérem: perről és orvosságról sohasem kell azt kérdezni, hogy fog-e használni? A páciens dolga a bizalom.

– Tehát azt éppen nem hiszi doktor úr, hogy a méltóságos úrral még ki lehessen egyenlíteni e fatális helyzetet?

– Sem kegyednek, sem missz Natalie-nak; mondhatom egész bizonyossággal.

– A missz kétségbe fog esni, ha megtudja.

– Persze: rá nézve az a legkellemetlenebb a dologban, hogy neki ötezer forintja van a lovagnál, mely oly feltétellel van hagyományozva, hogy ha férjhez megy, fölvehesse készpénzül, ha pedig hűtlenül viselné magát a házhoz, végképp elveszítse.

– Tudom; ezt már mondta nekem is. A jámbor teremtés. Most ez is szerencsétlenné lesz azon átkozott ember miatt.

– És ön miatt. Mert ön hítta el a háztól.

– Valóságos igaz.

– Különben is nagyon kompromittálta a szegény teremtést, direktor úr. Mit gondol; reggeltől estig az ön házánál!

– Az is igaz.

– Volt-e még valaki jelen?

– Senki sem; hiszen mi azt gondoltuk, hogy a vőlegény és a lelkész mindjárt jőni fognak.

– No lám, ez baj; ez igen nagy baj. Sohasem fogja senki elhinni, hogy Straff csábította el Natalie-t, aki ugyanakkor Hermine-nel állt odább.

– Hát hogy ki!?

– Azt fogják mondani, hogy ön csábította el.

– Én? A misszt? – kiálta fel, székéről felugorva Maxenpfutsch.

– Én nem hiszem, hogy úgy van – szólt nevetve doktor Grisák –, de mindenki azt fog mondani; s ha a missz akarja…

– Mit ha akar a missz?

– Önnönmagának elégtételt venni, azt ecclatanter teheti.

Direktor Maxenpfutsch szédelegni kezdett e borzasztó helyen, ahol mindenből pert csinálnak.

– Az is pert akaszthat a nyakamba?

– Kártalanítási keresettel.

– Borzasztó helyzet!

Doktor Grisák látva, hogy már jó porhanyóra megpárolta az emberét, jónak látta beleszúrni a villáját, hogy feldarabolja. Felkelt tehát a causeuse-ről, s lekötelező mosolygással lépve a sokképpen megtántorított férfiúhoz, így bíztatá meg:

– Kedves Maxenpfutsch. Van egy jó eszmém ön számára; de amit elébb meg kell érlelnem. Most hagyjon magamra, s jöjjön vissza két óra múlva, pontban két óra múlva, érti? Akkor meglássuk, hogy mit lehet önért tenni.

– Óh, ezerszer köszönöm, doktor úr. Nem leszek háládatlan.

A megijesztgetett férfiú sokáig kereste kalapját, míg rátalált a szék alatt, ahová leültekor elhelyezte; még búcsúzott, még hajlongott, midőn a doktor csöngetett, az inas belépett, a doktor frakkját kérte, s parancsot adott, hogy azután bocsássák be a misszt; Maxenpfutsch úr és missz Natalie éppen az ajtóban találkoztak össze.

– Tessék helyet foglalni, missz, tessék leülni – szólt doktor Grisák, a pamlaghoz vezetve a hajadont, ki ezúttal kávészín fátyolt viselt arca előtt, – a zöldet Hermine vitte el; – s azt fel nem lebbentette volna onnan egy kincsért.

– Egészen értesülve vagyok a missz fátumáról – szólt doktor Grisák a hölgy előtt feszesen megállva.

– A dolog nemcsak azért bosszantó kegyedre nézve, hogy Ankerschmidt házát el kell hagynia, hanem azért is, mert a Maxenpfutschnál töltött időt a közvélemény a kegyed jó hírének rovására fog betudni; de kiváltképpen még azért, hogy a tudvalevő ötezer forintot is el lehet kegyednek ez esetnél veszíteni. – Kérem, ne szakítson félbe. Én jogtudor vagyok, szentimentális ügyekkel nem foglalkozom. Annyit mondhatok csupán, hogy kegyed helyzetében alig lehet egyebet tenni, mint kártalanítási pert kezdeni Maxenpfutsch Vendelin ellen, mint aki kegyednek azt a kárt okozta.

– Lenne szíves doktor úr e pert elvállalni?

– Az ön kedveért, missz, igen szívesen.

– Doktor úr, megnyugszom mindenben, amit ön mond – szólt missz Natalie, gravitással állva föl helyéről. – Minek sok szót vesztegetnünk? Én az ön rendelkezése alá adom magamat, amit ön mond, hogy tegyem, tenni fogom; amit elém ád aláírni, aláírom; s ha megnyeri a kérdéses 5000 Ft-ot számomra, abból önnek 500 Ft honoráriumot adok.

No ez már értelmes beszéd.

– Helyesen van, missz. Bízza reám; én biztosítom kegyednek a veszendőben levő ötezer forintját. Jegyezze fel névjegyére szállását, s maradjon otthon, fél óra múlva elküldöm az aláírandó okmányokat, s azután legyen szerencsém délután két órakor.

A missz búcsúzott és ment.

Grisák úr azonnal elkészítteté segédeivel a szükséges okmányokat, amikből nem hiányzott a missz által aláírandó kötvény az ügyvédi honoráriumról sem.

Két óra múlva visszajött Maxenpfutsch úr.

– Igen sajnálom önt – szólt doktor Grisák az érkezőnek –, de amitől tartottunk, megtörtént. Missz Natalie keresetet fog indítani ön ellen, az ön hibája miatt elveszendő ötezer forintért. Itt az ügyvédi megbízás részemre.

Maxenpfutsch úr arcán nagy törekedés volt észrevehető, a szájával nézni, a szemeivel pedig beszélni, ami egyrészben sem sikerült.

– Direktor úr, én csak egy módot látok önre nézve a hínárból kikapaszkodhatni, csupáncsak egyet.

Maxenpfutsch úr nem bánta, ha fél lesz is, csak legyen.

– Ami által ön nemcsak nem veszít ötezer forintot, hanem még kap ötezret.

Vendelin úr azt hiszi, hogy ez boszorkányság.

Doktor úr megfogta a gallérját az érdemes férfiúnak, s homlokával csaknem betörve az orrát, mondta:

– Nincs más mód, mint hogy vegye ön maga nőül a misszt!

S igen jó volt, hogy fogta Vendelin úr gallérját, mert az hanyatt akart esni e szóra.

– No, no, barátom – monda féloldalra fordított fejjel kacsintva Grisák úr. – Gondolja meg a dolgot; ötezer forintot veszteni, vagy ötezret nyerni, az tízezer forint különbség. Aztán a missznek státuspapírosai is vannak, a múltkor én hoztam el a kuponjait. Legalább ötezer forint.

Maxenpfutsch úr most már kevésbé találta visszariasztónak az ajánlatot. Ha jól veszi az ember, a missz egészen az ő idejéhez való feleség.

– Gondolja meg ön gyorsan, s határozzon gyorsan, mert a missz sürget.

– De hisz nem is vagyok arról bizonyos, hogy vajon ő akar-e?

– Azt bízza ön rám.

– Jó, itt a kezem. Legyek én az áldozat – szólt rezignációval a balsors üldözte férfi.

– Tessék írni, itt az én íróasztalomnál; csak be kell tölteni az ügyvédi meghatalmazást; így ni. És erre a másik papírra; kérem a bélyegen keresztül. Úgy hiszem, elég lesz ötszáz forint ügyvédi honorárium.

Vendelin úr megvakarta a füle tövét. Ötszáz. Így aztán csak 4500 marad a hozomány. De az is jobb, mint még egyszer annyit fizetni. Isten neki! Veszett fejszének a nyele!

– Így ni; mármost este hat órakor látogasson ön meg újra; addig végzek.

Maxenpfutsch úr szédelegve támolgott odább.

Két órakor megjelent missz Natalie.

Doktor úr igen fanyar képpel fogadta.

– Kedvesem, a kegyed ügye egészen rosszul áll; beszéltem Maxenpfutsch úrral; s ő azon nyomatékos ellenvetést tevé, hogy kegyed már akkor, midőn alkalmat adott Straffnak, hogy növendékét elcsábítsa, okot adott arra, hogy a stipulált 5000 forintot elveszítse, s így ő e veszteségért nem lehet felelős. – Óh, ez igen furfangos ember! Valóságos prókátor. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy igaza van.

A missz egy pohár vizet kért, nehogy elájuljon.

– Hanem én még látok egy módot magam előtt, mely által kegyed veszendő pénzéhez, s ami több, jó hírneve rehabilitációjához juthatna. Figyeljen kérem rám, s ne aléldozzon; – mert ez nagyon komoly dolog. Nincs más mód, mint kegyednek Maxenpfutsch úr nejévé lenni.

– Ah uram! – kiálta a szemérmes hölgy, fátyolát még sűrűbbre húzva arca előtt.

– A baj megvan, hozzá a kompromisszió. Kegyed, missz, rossz hírbe jön, pénzét is elveszti, míg ha nőül megy a direktorhoz, pénzét megnyeri, híre csorbátlan marad, s kegyed kap egy derék férjet. Gondolja meg, olyan állásban, egy jószágdirektor!

– Ah uram, – de – de akar-e ő?

Jól vagyunk már.

– Azt bízza kegyed rám, missz Natalie. Maxenpfutsch nemeslelkű, hozzájárulható jellem, s ha én lelkére fogok beszélni, átlátandja, hogy egy karakteres ember itt nem tehet mást, mint hogy akit önkéntelenül elejtett, saját kezével emelje fel. Missz, bízza kegyed rám – legjobb barátjára –, hogy sorsa felől intézkedjem.

A missz térdre esett előtte.

– Uram! Ön az ártatlanok őrangyala. Vegyen oltalma alá.

Őrangyal úr felemelé a hölgyet, s igen szépen kérte, hogy délután hat órakor legyen ismét szerencséje ehelyütt; mit az erősen zokogva meg is ígért.

Doktor Grisák délután hat óráig utána járt, hogy a szükséges diszpenzációkat megszerezze védencei számára; akkorra megíratta a szükséges házassági szerződéseket; s midőn a mondott órában a missz és a direktor megjelentek lakásán, készen várt reájuk; külön-külön mindegyik érkezőnek bizalmasan megsúgva, hogy tökéletesen rendben van minden.

Hálás pillantások jutalmazák közlését.

– Missz Natalie – szólt Vendelin úr, ki ezúttal fehér mellényt és nyakkendőt viselt –, én kegyednek mindig őszinte tisztelője voltam.

– Uram! – biztosítá őt a missz. – Az én becsülésem ön iránt nagyon régi.

– Így ni! – kiálta közbe Grisák úr. – Teljesen értjük egymást. Két nemes szív föltalálta egymást. Nagysáim! Itt a szerződvény; tessenek aláírni; el van intézve minden. A lelkész vár reánk.

– Ilyen sietve – sipegé missz Natalie, s igyekezett kesztyűs kézzel aláírni nevét a boldogságot kötelező okiratnak. Hasonlót cselekvék Vendelin úr is.

Egy óra múlva férj és feleség voltak.

Egy óra múlva füttyöket hányva polkázott egyedül alá s fel szobájában dr. Grisák, s danolt hozzá valami rázkódó nótát. Ezeket szépen összeboronálta. A jó mulatság mellé, hogy Maxenpfutsch-csal elvetette a misszt, még az a kis nyereség is járult, hogy így a missz számára megmentett 5000 forintból a vőlegénytől is, a menyasszonytól is juttatott magának 500 forintocskákat; azt pedig a házasság utáni nap rögtön kifizetheté, ő levén Ankerschmidtné végrendeletének végrehajtója. Az illető összeget Ankerschmidt sohasem is kezelte.

Csak az az egy látszik különösnek a doktor úrnál, hogy ő, ki ilyen mulatságosan összetréfált magának hét óra lefolyása alatt ezer forintot, mint utasíthatá vissza Straffnak húszezer forintos ajánlatát, ha Ankerschmidt elleni ügyét elvállalja.

Hanem ezt rögtön értenők, ha úgy láthatnók Ankerschmidtné végrendeletét, mint doktor úr láthatja; levén abban egy végzetes záradék, mely azt rendeli, hogy ha a leányok valmelyike apja ellenére választana férjet, az minden igényét az örökséghez elveszítse.

Innen az a magán semmi foltot meg nem szenvedő nagy becsület!

*

Tapasztalt férfiak tudósításai szerint K*stein a státusbörtönök akadémiája.

Arad, Komárom, Józsefváros, a pesti újépület mind csak gimnáziumok és elemi tanodák hozzá képest; aki még csak ezekben végezte a kurzust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.

Már az ötödik évet tölti Garanvölgyi Aladár e nagy akadémiában.

Szobája hosszában négy lépés, keresztben három s nagyon kevés fényűzéssel van kiállítva; egy szék, egy ágy, egy asztal. Csak az ajtókra nem lehet panasz, az van három, mely egymásra nyílik. Ez fogalmat ad a fal vastagságáról, ahol a középső ajtó nyílhatik a két másik érintése nélkül.

Egy délelőtt szokatlan órában csörömpöltek a kulcsok Aladár hármas záraiban, s eléje lépett egyike azon nagy uraknak, akiket ő nem ismert.

Ez volt Ankerschmidt lovag.

Ankerschmidt azt képzelte, hogy egy halvány, beesett arcú, megtört alakot fog maga előtt látni, kinek lelkét, kedélyét megfogta a börtön penésze, s ki a regényes monománia egyik késő stádiumában teng már; s mennyire meg volt lepetve, midőn egy vidám, kedélyes ifjút lát fölkelni az asztal mellől, kinek életpiros arcán egy árnyéka nincs a búnak, homlokán hiányzanak a ráncok felkiáltójelei és komoly pauzái, szemei derülten ragyogók, s sötét hajzatában egy szál sem őszült meg időnek előtte.

A fogoly sietett megelőzni látogatóját az üdvözlésben.

– Jó napot, uram.

Ankerschmidt inte a tömlöctartónak, hogy hagyja magukra, s az visszahúzódott az ajtók közé.

– Ön Garanvölgyi Aladár? – kérdé Ankerschmidt katonás nyers hangon a fogolytól. A lovag ezúttal katonai egyenruhát viselt.

– Úgy hínak, uram.

– Mióta van ön itt?

– Nem tudom, nincs naptáram.

– Nincs önnek semmi panasza felügyelőire?

– Semmi panaszom. Meg vagyok velük elégedve.

– Szabad önnek kijárni a szobájából?

– Hetenkint egyszer félórára.

– Nem találja azt kevésnek?

– Sőt ezt sem használom fel soha.

– Miért nem?

– Szeretek idebenn.

– S nem árt az ön egészségének?

– Sohasem szokott bajom lenni.

– Nincs önnek valami kívánsága?

– Nincs semmi. Éppen semmi.

– Nem unja magát?

– Nem. Hisz egyedül vagyok. Nincs, aki untasson.

– S mivel tudja magát elfoglalni egész nap?

– Gondolataimmal.

– Nem adnak önnek könyveket olvasni?

– Nem tudom, mert nem kértem.

– Más foglyoknak meg van engedve gondolataikat leírni, képecskéket festegetni, apró faragványokat készíteni. Ön ezzel nem óhajt szórakozni?

– Nem. Mivel az íráshoz toll, a festéshez ecset, a faragáshoz véső szükséges, és azt mind kérni kellene.

– Nos aztán?

– És miután nekem úgysincs egyéb társaságom, mint saját magam, szeretek azzal az emberrel, akivel együtt kell lennem, jó barátságban maradni.

– Eszerint ön saját maga nehezíti meg fogságát.

– Igaz uram, hogy súlyos dolog elítélve lenni, de még súlyosabb lenne, ha én magam is elítélném magamat.

– S nem óhajtozik ön az élet apró kényelmei után?

– Nem. Az ember akkor legboldogabb, mikor legkevesebbel beéri.

– Rokonait nem kívánná-e látni?

– Sőt igen sajnálnám őket, ha ilyen messze útra felfáradnának azért, hogy félóráig idegen emberek ellenőrzése mellett, idegen nyelven egypár nevetségesen közönyös frázist elmondjunk egymásnak. Nem érdemli a fáradságot.

– Nem volt önnek valakije, akit szeretett?

A fogoly nevetni kezdett erre a szóra.

– Dehogynem, uram, minden fiatalembernek volt az. Asszony, agár s más afféle.

– Ön egy kategóriába sorozza azokat?

– Bocsánat. Tudom, hogy hibáztam; s hogy miért tettem, mindjárt be is vallom. Ugyanis, midőn nagybátyámtól, aki egy kissé furcsa ember, utoljára elbúcsúztam, arra kértem, hogy valahányszor nekem levelet fog írni, menyasszonyommal is írassa a levélbe csak ezt a szócskát: „adieu”. A legelső levélben már ott volt az „addio”, de rendkívül iromba betűkkel írva, nagybátyám azután egy utóiratban megmagyarázta, hogy ezt az „adieu”–t menyasszonyom bizonyos okoknál fogva mellőzvén lefirkantani, a tréfás öreg az agaram első lába körmei közé fogta a tollat, s azzal íratta oda; amiből én aztán megtudtam, hogy biz az én menyasszonyom nemigen epedez utánam többé, amit nagyon okosan is tesz szegény; hanem az agaram még most is hű hozzám, s manupropriáját minden levélben odamellékli, aláírva: „Cicke”.

Ankerschmidt azon vette észre, hogy ő maga is kacag a fogoly által elmondott mulatságos adomán, amit az oly jóízűen tudott előadni; hisz ő maga kezdte a nevetést, Ankerschmidtre csak őróla ragadt át. Mikor aztán sokáig nevettek, és egyszer elhagyták, s egymás szeme közé néztek, azt látta mind a kettő a másik szemében, hogy ott valami könny van.

Olyan mulatságos történet az arról az agárról, „aki” a fogolynak menyasszonya helyett levelet szokott írni.

Ankerschmidt ismét szigorú arcot öltött; neki nem volt szabad elárulnia magát.

– Fiatalember, én nem jöttem önhez tréfálózni, hanem azért, hogy a foglyok mintléte felől és magukviseletéről tudomást szerezzek. – Egyet mondhatok önnek. Azt, hogy ön veszedelmes ember.

– Miért uram? Mi vád van ellenem?

– Éppen az, hogy semmi sincs. A panaszkönyvben minden fogolynak fel van jegyezve kívánsága, panasza, vádjai. Öntől egy betű sincs; ön sohasem kér semmit, sohasem panaszol senkire; udvarias, tartózkodó. Ezek veszedelmes körvonalai egy jellemnek. Ha énrajtam állna, ön sohasem szabadulna ki e börtönből.

– Köszönöm, uram!

– Mit?

– E megtisztelő véleményt.

Ezzel magára hagyta Ankerschmidt a foglyot.

Aladár vállat vonított, s elkezdett rögtön rá igen szépen és kitanult művészettel népdalokat fütyülni onnan az alföldről; ez volt legfőbb mulatsága. Szerencse, hogy ezt a mindig kész hangszert mindenüvé magával viheti az ember.

Ankerschmidt még hallhatta az ajtókon keresztül. A börtönőr bizonyítá, hogy az a jókedvű úr odabenn igen szépen tud fütyülni, néha egész operákat elfúj.

A vártoronyban délre harangoztak; Aladár egészséges életműszereit ez a hang figyelmeztetni szokta az ebéd idejére. Nemigen volt elkényeztetve, biz a foglyokat nem tartják marcipánnal; hanem azt igenis megszokta már, hogy pontosan szervíroznak. Amint az óra üt, a hármas ajtó kulcsai csörömpölnek, s jön a porkoláb, hóna alatt egy hosszú zsemlyével, tenyerében meg egy tállal, amiben valami van, amit ételnek hínak. Aladár pedig azt, lett légyen akármi, a végső falatig el szokta költeni, s miután kést, villát nem bíztak a kezére, hanem azokkal egy őr állt a háta mögött, ki a húsfélét számára elmetélte, annak rendesen meg szokta köszönni a szolgálatát, s utalványozó borravalóul a napidíjából fennmaradt krajcárokat, ami a jámbor fiúnak nagy örömet okozott.

Hanem e napon szokatlanul késni találtak a menázzsal. Már egy óra is elmúlt délután, amit a várudvarról hangzó dobpörgés jelentett, az ebéd mégsem jött.

(Hm, bizonyosan ez a haragos vitéz úr szólhatott odakinn valamit, s most meg akarják kísérteni, vajon mivel lehetne elrontani jókedvemet, s nem adnak ebédet. Az se nagy baj.)

Azzal elővett egy tegnapról maradt zsemlyét, azt nagy gyönyörűséggel elköltötte, nagyot húzott utána a vizes korsóból, s mint aki megebédelt, végigveté magát az ágyon.

Még azonban el sem kezdhette jóformán az ebéd utáni sziesztát, midőn csakugyan csörömpölve nyíltak egymás után az ajtók, s nagy sietséggel lépett be rajtuk – ezúttal nem a porkoláb, hanem a felügyelő százados.

– Gyorsan! Gyorsan! Keljen fel ön, uram – szólt az ágyon fekvőhöz, odasietve hozzá, s megfogva egyik karját.

Aladár fölnézett rá, s meg sem mozdult.

– Nem érti ön? Keljen föl hamar!

– Uram – szólt Aladár, humoros pedantsággal –, nekem meg van tiltva civilistákkal beszélnem.

– Hát hogyan?

– Ön pedig előttem e percben civilista, mert nincs kard az oldalán.

– Igen, mert letettem a várkormányzó úrnál, s onnan siettem önhöz.

– Sajnálom, de én tartom magamat a rendszabályhoz, s kikérek minden további diskurzust.

A századosnak nem volt mit tenni, mint elküldeni a börtönészt, hogy hozza el sietve a kardját. Addig Aladár fel sem kelt előtte. Mikor aztán fel volt kötve kardja, akkor Aladár is leszállt a fekhelyéről.

– Parancsára állok.

– Jól van. Tehát parancsolom önnek, hogy azonnal készüljön fel, jöjjön velem a várkormányzóhoz.

– „Kesztyűsen” kell megjelennem? – kérdé Aladár azokra a bizonyos karperecekre mutatva, amik vasból vannak, s nem divatból viseltetnek.

– Sőt azok nélkül. Porkoláb, nyissa fel a fogoly úr békóit.

Azután karjára ölté Aladárt a tiszt, s sietve vonta magával.

– Menjünk, menjünk. Várnak ránk.

Aladár vállat vonított.

– Elég időnk van, míg itt időzünk.

– Ki tudja – szólt a százados, s sietteté a foglyot; kit aztán a várkormányzó ajtajánál, mint illett, előrebocsátott.

A teremben, melybe léptek, a várkormányzón kívül Ankerschmidt lovagot ismeré fel a jelenlevő fényes egyenruhás urak között Aladár.

A várkormányzó eléje ment, s megfogta jobbját; katonai nyíltsággal szólva hozzá:

– Garanvölgyi úr, ön mától fogva megszűnik vendégem lenni; büntetésének hátralévő ideje elengedtetett; ön ez órától fogva szabad. Azért a búcsúlakomát költsük ma el együtt. Ezért hívattam, s örülök rajta, hogy ön elfogadta.

Aladár nagy lélegzetet vett; azt mégsem tilthatá meg keblének, hogy e hírhallás után szabadon föl ne leheljen. Szabadnak lenni ismét! Visszakapni az életet, a világot!

A másik percben már ismét humoránál volt.

– Várkormányzó úr, e kegyre nem vagyok érdemes, mert már ebédeltem.

– A mennykőbe, ön fő dolognak veszi az ebédre hívást! Hát az, hogy szabadságát visszanyeri?

– Ah, hiszen olyan jól ápoltak itten.

– Bizony, uram – szólt közbe mord arccal Ankerschmidt –, ha rajtam állt volna, ön nem is szabadult volna ki egyhamar innen. Minden embernek annyit kell adni a büntetésből, amennyi megjavítja. Aki könnyűnek veszi a láncot, arra még nehezebbet kell tenni. Ilyen embereket, akik csak játszanak a bűnhődéssel, akiken meg sem látszik a szenvedés, majd meg tudnék én tanítani.

Aladár egészen meg volt felőle győződve, hogy ez a vitéz úr valami nagyon kegyetlen ellensége lehet. Dolgába került a várkormányzónak őket annyira vinni, hogy az asztalnál egymás mellé üljenek.

– Bizony, uram – szólt a hadastyán várkormányzó, miután leültek, s a levest kiosztották –, ön csak annak köszönheti szabadulását, hogy valami titkos pártfogója mindent elkövetett sorsa megváltoztatására.

– Nekem? Titkos pártfogóm?

– Az, az; valami úrhölgy, valami delnő, aki nem restellte a folyamodást saját kezűleg leírni; sőt mernék rá esküdni, hogy maga is fogalmazta. Az ide hozzám leérkezett okiratok közt lehetetlen volt meg nem ismerni a nőírást és -észjárást.

Aladár elgondolkozott; ki lehetett volna az más, mint mégis ő? Talán hát mégis mese az a levelezés a kutya körmével? Talán a nő mégis hívebb?

– Nos? Ön kíváncsi ugye azt az írást látni? Megmutathatom. Győződjék meg felőle!

A várkormányzó inte segédének, hogy hozza elő a mondott iratot, s engedjen egy pillantást vetni abba Aladárnak.

A fiatalember beletekintett az iratba, s azután fejet csóvált: ez az írás nem azé, akiének ő gondolta; – pedig nőírás; és minő természethű érzéssel teljes szavak s minő megható könyörgés! Ki írhatta ezt?

– Ejh! nem szabad ezt elolvasni az illetőnek! – kiálta mogorván Ankerschmidt, s kikapta kezéből az iratot, s visszanyújtá a segédtisztnek. – Ezek státustitkok.

Ez ugyan haragos ember lehet! – gondolá Aladár; de azért lelkébe vésve megmaradt minden betűje annak az írásnak, hogy évek múlva is rá fogna arra ismerni, ha ismét meglátná azon kéz vonásait.

Még aznap este elhagyta a várat.

Ankerschmidt elégülten tért haza.

Minthogy senkivel sem közlé, mi dologban és merre jár, kétheti távolléte alatt ő sem tudhatá meg, mik várnak rá odahaza. Könnyű kedéllyel, mint ki magával meg van elégedve, látogatott fel a székvárosban ügyvédéhez, s ösztönszerű elégtételt vélt magának szerezni azáltal, ha a doktor urat mindjárt első kézszorításra e kellemes hírrel lepi meg:

– No, tehát Garanvölgyi Aladár kiszabadult.

Doktor Grisáknak szemlátomást nagyot nőtt az orra e mondásra. Szépen vagyunk! Mármost adieu szép özvegy! Ez természetesen jön vagy a menyasszonyt, vagy a vinkulumot elfoglalni, az lesz az első dolga; s azzal aztán oda a parti! És ezt a szép mulatságot mind Ankerschmidtnek köszönheti; aki szeret olyan lében kanál lenni, amihez neki semmi köze. Ördög vigye az ilyen katonaféle ember nagylelkűségi hajlamait!

Hanem hiszen – gondoló magában doktor Grisák –, ha neked volt az én számomra meglepő híred, majd lesz nekem is a te számodra, amin elmulathatsz.

– Nem méltóztatott levelemet kapni, amit Bécsbe utána küldtem méltóságodnak?

– Nem kaptam semmit. Visszajövet nem jöttem Bécs felé, hanem Fehérvárnak. Nos, mi újság itthon?

– Semmi jó. De itt van egy levél méltóságod számára Eliz kisasszonytól, ebből alkalmasint megérti az egészet.

– Eliztől? Talán megint valami hallatlan bolondságot követett el az a gyerek?

– Óh, az nem. Nem ő követett el bolondságot. Tessék felbontani a levelet.

Ankerschmidt felszakítá a borítékot, s folyton növekedő nyugtalansággal olvasá végig a levél tartalmát.

Amíg pedig ő olvasott, azalatt doktor Grisáknak az a nem bolond ötlet támadt a fejében, hogy hát amit most ez az öregúr elrontott, azt ővele magával helyre is lehetne hozatni. Ankerschmidt kiszabadítá nagylelkűen Corinna vőlegényét, s így elrontotta Grisák úr házasulási tervét; Ankerschmidt az egyik leányával éppen nagyon megjárta, nem volna-e az egészen színpadi igazságtétel, ha ki-ki párjához jutna: ha Eliz kisasszonyt Grisák úr kapná már most nőül. Ez nem elvetendő terv.

Ankerschmidt karjai lehanyatlottak a levéllel, miután azt kétszer is keresztül olvasta.

– Hermine megszökött – rebegé alig hallhatóan.

Doktor Grisák azt várta, hogy a hadastyán fel fog ugrani, széket, asztalt feltaszigál maga körül, szitkozódni, átkozódni fog, kocsit rendel, hogy utánuk rohanjon s meglövöldözze a szökevényeket; s mint csodálkozott, midőn az ehelyett bénító fájdalommal hajtá homlokát tenyerébe, s keserűen ismétlé:

– Hermine megszökött.

Erre az elegiakus hangulatra nem volt készen doktor Grisák; erre nem tudta, hogy mit replikázzék.

Ankerschmidt szomorúan hajtá össze a levelet, s keblébe tevé, csendes hangon kérdezé:

– Mondja meg, doktor úr, őszintén: nagyon keményen bántam én gyermekeimmel? Szigorú voltam hozzájuk? Féltek tőlem?

– Sőt ellenkezőleg, éppen az volt a hiba, hogy nagyon is engedékeny volt hozzájuk méltóságod.

– Hát hiszen leányokkal és gyermekekkel hogy gorombáskodnék egy férfi, egy katona? De Hermine, éppen ő! Hát mit vétettem én neki?

– Méltóságod elűzte a házból, azt, akit ő szeretett.

– Hát tudhattam én, hogy ő szereti? Hát mondta ő azt nekem? Mondta valakinek? El kellett azért szökni utána? Engemet elhagyni? Meggyalázni? Nem tudta azt mondani, amit húga ír e levélben, hogy ne haragudjam azon emberre, hogy az végtére is lehet tisztességes ember, nem olyan, amilyennek én hiszem? Kissé túlbuzgó talán, de azért becsületes jellem. Nem tudott engemet kiengesztelni iránta? Hanem mindjárt el kellett engemet hagynia? Az apját!

Tehát Eliz mentegeti a nénjét, meg a csábítót? Ohó! Ennek útjába kell állni.

– Kétségtelen, hogy a komplottba méltóságod háta mögött már rég befolytak méltóságod legbizalmasabb emberei, a direktor és a gourvernante.

– Hogyan? Maxenpfutsch és missz Natalie? Igaz, Eliz őket is mentegeti; de hát mi a patvarért?

– Hogy ők ketten értették egymást, azt onnan hihetni, mert Maxenpfutsch nőül vette missz Natalie-t.

– Nőül vette? Igazán? Nőül? – kiálta fel hihetetlenül Ankerschmidt. No – az az ő dolga. Ez is rendes dolog.

– És rögtön eltávozott.

– Ő is elszökött? Missz Natalie-t is szöktették? Mennydörgős adta! Hát éntőlem minden fehércselédet az ablakon visznek ki, nem is kerülnek az ajtóra érte?

– Úgy hiszem, okuk volt rá.

– Okuk? Mi okuk? Csak nem féltek tán, hogy meggátolom összekelésüket?

– Attól nem, hanem hogy Hermine kisasszony viszonyáért fogja őket felelőssé tenni méltóságod.

– No, az igaz, hogy nagyon megszidtam volna; de azért megszökni! Elhagyni egy jószágigazgatónak az állomását, az mégis csak sok!

– Úgy hiszem, hogy biztosították magukat a kárpótlás felől.

– Mi úton?

– Nálam voltak, s a nevelőnének hagyományozott összeget az egybekelés után kifizettették.

– Kifizette ön szó nélkül?

– Tartoztam vele.

– Nagyon helyesen tette. Hanem az mindössze ötezer forint. Nálam majd annyira ment a direktor évi fizetése.

– Még egy kis magyarázat szükséges a dologhoz. Ezt az ötezer forintot, bizonyosan tudom, Maxenpfutsch úr oly jól hiszi befektetni, hogy abból huszonöt legyen. Persze csalódik nagyon.

– Mi az? Mit talált fel?

– Egy bolond embert, akire elköltse a pénzét. – Tudatnom kell méltóságoddal, miszerint méltóságod veje (már az, nem tehetünk róla), kinek igazi neve Straff…

– Straff! Átkozott furcsa név.

– Bizony az.

– Az én leányom! Jól van; mondja tovább.

– Tehát az az úr azóta nálam járt, s nekem húszezer forintot ajánlott, ha bizonyos ügyét felvállalom, de amit én visszautasítottam. Azóta megtudtam, hogy Maxenpfutsch úr ajánlkozott ez ügy előleges költségeit fedezni, ha ama húszezer forintot, a per megnyerte esetében, számára kötelezi Straff úr.

– Ah, tehát így kap 20-at 5-ért? S micsoda pör az?

– Semmi egyéb, mint Straff úr keresete méltóságod ellen, mely által neje hozományát kívánja kiadatni az anyai örökségből.

– De hisz akkor Straff nagy bolond, s Maxenpfutsch még nagyobb.

– Én is úgy gondolom.

– Mert hiszen én pör nélkül is kiadom leányom örökségét. Azért nem kell neki húszezret kidobni az ablakon.

– Hogyan? Méltóságod nem tudná, hogy joga van a végrendelet szerint azon esetben, ha leányai valamelyike akarata ellen megy férjhez, őt az örökségből kirekeszteni?

– Ah, uram! Mit gondol ön? Csak nem képzeli, hogy én bármily ürügy alatt leányaim valamelyikének vagyonát bitoroljam?

– De ha a végrendelkező akarata így volt.

– Ah, az csak ijesztgetésnek volt szánva; de ha megtörtént, ki tehet már róla? Én csak nem fogom a leányom birtokát a magam számára lefoglalni?

– Nem, hanem a másik gyermek számára.

– Ah, azt Eliz el nem fogadná. Nem, uram; ami a gyermekeké, az a gyemekeké. Nekem van tisztességes nyugdíjam, amiből megélek. Ők hadd boldoguljanak.

Doktor Grisák látta, hogy olyan ember áll előtte, akin nem fog a golyóbis. Ez megsebesíthetetlen! Könnyű így katonának lenni. Hanem még hátra van az Achilles-sark, hátra van az utoljára hagyott mérgezett nyíl, amely bizonyosan találni fog.

– És így méltóságod hajlandó lenne leánya elcsábítójával kibékülni?

– Micsoda „kibékülni?” – pattant fel haragosan Ankerschmidt. – Az én állásomban szokás „megbocsátani”, de nem „kibékülni”.

– Tehát méltóztatik „amnesztiát adni” Straff úrnak?

– Ej, mit Straff? én nem ismerem őt azon a néven, mondja ön, hogy Bogumil. De mi a patvarért volt ennek az embernek annyiféle neve?

– Óh, ennek nagyon alapos okai vannak.

– Üldözött lett volna?

– Sőt ellenkezőleg.

– Ellenkezőleg? Nem értem.

– E körülmény inkább „megbízás” folytán származott.

– Micsoda? Az az ember valami fontos személy lett volna?

– Óh, igen fontos. E napokban ismertette meg velem Bräuhäusel úr egész állását bizalmasan.

– És megnyugtatólag szólt felőle? – sürgeté ügynökétől a szót Ankerschmidt.

Doktor Grisák húzódott, s tartogatta véleményét.

– Nos, úgy, hát, ahogy vesszük.

– Ahogy vesszük! De énnekem érdekemben áll tudni, hogy mint vesszük? Azt már csak megengedi doktor úr, hogy nekem kötelességem megtudni, mi az az ember, aki leányomat akaratom ellenére elvette, mert attól függ, mennyire érdemli ki utólagosan becsülésemet, hogy magam elé eresszem-e vagy sem.

– Én valóban itt nem tudok tanácsot adni – szólt doktor Grisák, s egy pár török pipát hozott elő, cifra szárral, hogy elbarikádozza magát a támadás elől.

– Nem tud tanácsot adni? – szólt bosszúsan Ankerschmidt. – Csak nem kriminalista az az ember?

– Óh, akkor tudnék tanácsot adni, ha az volna. Au contraire. Tessék rágyújtani.

– Ejh, nem akarok én most – dörgött mérgesen a hadastyán; – hanem azért elvette a pipát, s arra használta, hogy előadása nyomatékossága végett nagyokat ütögetett vele az asztalra. – Feleljen ön egyenesen. Becsüli ön „maga” azt az embert vagy nem?

Doktor Grisáknak éppen be volt dugva a szája a csibukkal, mert éppen akkor gyújtott rá, hát csak a szemöldökeit rángatta, azzal felelt; s csavargatta a fejét jobbra-balra.

– De ugyan az Isten áldja meg, kapok választ?

Doktor Grisák, ha azt nem akarta, hogy vagy a pipaszár, vagy az asztal meghasadjon, kénytelen volt hangot adni.

– No, én nem mondom, hogy nem becsülöm.

– Ez nem felelet.

– Annyit mondhatok, hogy hivatalos állása van.

– Micsoda hivatala van?

– Bocsánatot kérek. Nekem ezt az illető kútforrás titokban engedé merítenem, s nem jogosított fel annak továbbadására.

– Teringettét! – dühönge a lovag úr, a pipaszárat ívvé hajtogatva két keze közt szíve melegében. – Micsoda hivatal lehet az, amit titokban szokás tartani?

Doktor Grisáknak felelet helyett leesett a pipája a csibukszárról, s nagy sietsége volt a tüzes dohányt összeseperni, hogy össze ne égesse a szőnyeget.

– Csak nem – hóhér!?

Doktor úr e tragédiába való felkiáltásra elnevette magát.

– Ah, dehogy! Annyira nem vitte.

– Uram – szólt Ankerschmidt –, én kérem, kényszerítem önt, hogy mondja meg nekem e titkot. Fogadom önnek becsületszavamra, hogy soha senkivel nem fogom azt közleni, sem semmi használatát nem veszem, de nekem azt tudnom kell!

Ez a „kell” oly erélyesen volt mondva, s a lovag úr oly sokat ígérő módon fogta marokra a pipaszárat, hogy doktor úr beteltnek hívé az időt, melyben a kegyelemdöfést ki kell neki szolgáltatni.

Odahajolt tehát a lovag úr füléhez, s bizalmas suttogással monda:

– Straff úr, ahogy én tudom, a „cabinet noir”-ban van alkalmazva!

Ankerschmidt felugrott e szóra a karszékből, mintha elsült bomba lökte volna fel, s nem tudta, hogy micsoda szót találjon legelőbb érzelmei kifejezésére; azonközben a pipaszárat úgy összehajtotta, hogy kettéreccsent, s e „pálcatörés” szájába adta a szót:

– Istennél a kegyelem! – szólt odavetve a tört pipaszárat az asztalra. – Eleget tudok; semmit sem akarok róluk többé hallani!

Ah! Ez tehát mégis talált.

– Doktor úr, tegye ön, amit a törvény parancsol! Én kardbojtom tisztaságára fogadom, hogy azt az embert soha fiamnak, feleségét leányomnak el nem ismerem; hogy jogaimmal a legszigorúbban élni fogok, hogy soha egy fillért, ha a haláltul válthatnám meg őket, nem fogok nekik adni. Cselekedjék ön úgy, mint ügyvéd, s ne próbáljon engem egyezkedésre bírni. Én önhöz utasítok mindent. Hozzám ne írjanak ők soha; mert én meg vagyok ölve, meg vagyok halva. Hat érdemjel a mellemen nem takarja el azt. Köszönöm doktor úr, hogy ezt tudatta velem.

Ankerschmidt annyira ingerült volt, hogy az ügyvéd szobájában felcsapta kalapját a fejére; maga sem vette észre.

Azután tompa hangon mondá még:

– E dolgot ne tudja meg senki. Elég, ha mi ketten tudjuk. Az ördögbe, elég, ha én magam tudom! Hogy kerüljek azután saját szemem elé? Hogy nézzek tükörbe? Vigye el önt az ördög ezzel a hírrel. Köszönöm, nagyon köszönöm.

Azzal eltávozott, s bevágta maga után az ajtót.

Két perc múlva megint visszajött.

– Doktor! Azt gondolom, hogy meg kell változtatnom a nevemet. Mi annak a módja? Járjon utána. Nem akarok Ankerschmidt lenni tovább! Kukorica János, vagy Ludas Matyi, vagy akármi a sárkánykígyó, de le kell vetnem a bőrömet.

Doktor úr azt mondá, hogy jól van jól, csak most már tessék hazamenni.

Ankerschmidt azonban még tovább is főzte az ötletét, s midőn az irodában letett felöltönyét egyik szolgálatkész írnok felsegíté rá, azt kérdezte a jámbor fiútól:

– Hogy fordítaná magyarra e nevet „Ankerschmidt”?

Az ifjú jogtudós hivatalos készséggel megfelelt:

– „Vasmacskakovácsy.”

Ankerschmidt szomorúan nézett végig rajta, s nádpálcáját átvéve kezéből, visszadörmögé:

– Szamár vagy, öcsém; – de annak is én vagyok az oka.

Ankerschmidt lovag haragja annál jobban nőtt, minél jobban közeledett hazafelé.

Már az úton úgy járt a kocsisával, hogy keményen kérdőre találta fogni, ki volt az a felkötni való akasztófa címere a kocsisok közül, amelyik az urasági lovakkal elszállította a szökevényeket, mert azt ő haladék nélkül főbe lövi.

Olyan bolond kocsis persze nincs a világon, aki az ilyen benevolizálásra azt felelné, hogy „a biz én voltam”, hanem ha érzi magában, hogy csakugyan ő volt, hát nagyot esküszik a kalendárium minden szent neveire, hogy fusson ki mind a két szeme, ha ő csak tud is felőle valamit, s mikor aztán a fele úton a csárdánál itatni megállnak, kerül-fordul, a csárda mögé kerül, s azzal vesd el magad, neki a széles világnak; otthagy kocsit, lovat, gazdát, nem kérdezve, hogy miként utaznak tovább.

Tehát Ankerschmidt egészen így járt. Agyonijesztgetett kocsisa a Megitató csárdánál megszökött, s ő utoljára is hosszú haszontalan várakozás után kénytelen volt a kocsmáros kukoricanadrágos kocsisát ültetni fel a bakra a cifra vadász mellé, s úgy hajtani hazáig. Ez még magasabbra fokozta dühét.

Az elszökött kocsis pedig szaladt egyenesen toronyirányban haza: fellármázta a cselédséget, hogy „jön az úr!”, két pisztoly van mind a két kezében, öl, vág, lő minden embert, meglövi legelőbb is a kapust, mért nem vigyázott jobban az ajtón; meglövi a béreseket, mért nem jártak az udvaron; meglövi a szobaleányt, mért nem ügyelt a kisasszonyra; meg a szakácsot, amiért útravaló pogácsát sütött neki; és utoljára a komondorokat, hogy mért nem ugattak.

A házi nép e rémhírre, mintha a tatár jönne Batu kánnal, nagy riadásnak esett, s kevés kellett volna hozzá, hogy Ankerschmidt lovag abban a percben, amidőn megérkezik, egy szolgálatra teremtett lelket se találjon a házánál; ami minden bizonnyal meg is történt volna, ha jó szerencsére Eliz kisasszony meg nem tudta volna a riadalt Gyuszitól, ki maga is fegyverviselő strázsa létére nem szégyenlett sírva fakadni, s dugta mindenfelé a puskáját, mintha olvasta volna már valahol, hogy ilyen ostrom idején legelső veszedelem éri azokat, akik fegyverrel kezükben fogatnak el.

Eliz kisietett a cselédekhez, s iparkodott őket megnyugtatni. Ne tegyenek valami balgaságot. A papa jó ember, s ők nem tehetnek semmiről. Maradjanak szépen az előszobában összegyűlve. A papa nem szokott bántani senkit. Ő maga fog eléje lemenni. S addig nem engedi feljönni a lépcsőn, míg ki nem engesztelte.

E biztatással annyira vitte a cselédséget, hogy szavára együtt maradtak az előszobában, hanem azért a szakács indítványára nem tartatott fölöslegesnek a folyosó végén levő ajtót előlegesen nyitva tartani, hogy amint az első lövés történik, mely valószínűleg a kisasszonyt fogja érni, a többiek gyorsan menekülhessenek. Hanem az inkriminált kocsis csakugyan fusson.

Alig történt meg ez intézkedés, midőn az udvarra hajtó kocsi dörgése jelenté, hogy megérkezett az úr; itt a veszedelem.

Eliz a fedett csarnokig eléje ment, ahol a kocsi megállt, s iparkodott atyját lesegíteni a leszálláskor.

A lovag úr indulatosan utasítá el leányát magától.

– Vissza! Ki engedte meg, hogy a házból kilépj? Miért nem maradsz szobádban?

– No, ne haragudjál – engesztelé őt a lyánka, ellenkezései dacára hozzá simulva, s gyermeki bizalommal nyúlva a kéz után, melynek szabad áldani és verni, mely büntethet és oltalmazhat, ahogy neki tetszik. – Ne légy oly haragos.

Ankerschmidt lelkében pedig már ekkor potenciára volt emelve minden kegyetlen indulat.

– Ördög, mennykő! – kiálta, elrántva kezét leányáéból. – Én nem enyelegni jöttem, hanem megtorlani! Ma nem fogunk tréfálni, kisasszony, hanem szigorú vizsgálatot tenni, ítélni és büntetni! Érti-e?!

Eliz félénken visszahúzódott, s mint egy remegő őzike, melynek védeni kellene magát a nagy haragos oroszlán ellen, félénk nagy szemeit apja lángoló arcához emelve, a remegés naiv hangján így szólt

– Kérem – szépen – főparancsnok úr, – nem tetszik tudni – hol maradt – a papa?

E gyermeteg kérdés oly megkapó természetességgel volt mondva, s oly valódian színezve a tréfa és érzékenység szemrehányásával, hogy Ankerschmidt abban a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy magához ölelje és összecsókolja leánykáját; s miután ez már megtörtént vele, többé nem talált vissza abba a hangulatba, amelyben ítéletet osztani akart; nem tudott dühösködni, átkozódni. Ez a gyermekölelés minden epétől megfosztja az embert.

– Te jó gyermek voltál. Téged szeretlek – suttogá. – Látod: elvittem azt, amit írtál, oda, ahol használt. Az az ember már szabad.

– Szabad?!

– Ugye te ennek örülsz? Látod, amíg én azután jártam, hogy neked ilyen örömöt szerezzek, azalatt nekem milyen szomorúságot szereztek itthon. Te nem; te nem; hiszen te jó vagy. – Ne szólj, ne szólj! – Láttál az elébb, milyen voltam? Ugye nem szeretnél olyannak látni többet? No hát ha azt nem akarod, hogy ismét azt az arcomat lásd, azt a hangomat halld, amitől irtózol: elő ne hozd nekem azt a két embert soha; mert látod, vén katona vagyok, sokszor verekedtem nagyon meleg csatákban, de soha nem tanított meg senki, hogy mit tesz dühösnek lenni, hanem most már tudom. Egy szót se róluk, mert amint azokat eszembe juttatják, nem ismerek magamra többé.

Ezalatt fölérkeztek a lépcsőkön.

A cselédek, kik az ajtónyíláson át lesték a dolog kimenetelét, látva hogy a lovag szép csendben jön a karjára fűzött kisasszonnyal, új bizalmat merítettek az események folyamatához, s siettek ajtót tárni – amidőn is a legbátrabbak legelöl, úgymint a kulcsárné és szobaleány, hátrább a férficselédség, eléje somfordáltak, s kézcsókkal erősíték, hogy ők éppen nem okai semminek.

Ankerschmidt szigorú tekintettel nézett széjjel a remegőkön, s mennydörgő hangon kiálta reájok:

– Ördög, mennykő! Ti semmirevalók! Azt mondom, átkozom a lelkit, hogy ez többet meg ne történjék!

Azzal ment, leánykáját kézen fogva, szobájába.

Megengedte neki, hogy segítsen az átöltözésnél. Azalatt elmondta neki, hol járt, mi sikerrel. Milyen kegyetlen szívű embert szabadított ki.

– Most már édes leánykám, így vagyunk. Én többet a házhoz olyan őrt, aki terád vigyázzon, nem fogadok. Be sem zárlak, mert vénségemre nem akarok porkoláb hivatalt viselni; hanem megmondom neked, hogy mire vigyázz. Egyik leányom férjét a cabinet noirból kapta, s ez nekem elég gyász, de még nagyobb gyász lenne az, ha valaki azt mondaná, hogy másik leányom meg egy gazdag ifjút szabadított meg a börtönből azért, – hogy férjhez mehessen hozzá. Értesz engem, ugye?

– Értelek. – Nem fogok vele találkozni soha.

– Parolát rá…

Eliz kezét nyújtá atyjának, a hadastyán megszorító azt, mint valami nagy emberét; s már most becsületszavadra járhatsz, ahol akarsz.

Eliz mosolyogva csókolta meg atyja arcát mindkétfelől; óh, neki sohasem lesz szabad azt észrevennie, hogy ez adott szót megtartani mennyi szívfájásba kerül.

– Aztán még egyet, leánykám – szólt Ankerschmidt. – Engem nagyon keserít a múlt; haragszom még a nevekre is, még a tükörre is, ami tegnapi arcomat mutatja. Kérlek, szokjál hozzá, hogy ezután „Erzsikének” foglak szólítani. S már most láss a házi gond után, mert magad vagy a gazdasszony.

A lyánka dalos enyelgéssel szökellt tova.

– Erzsike! – hangzott Ankerschmidt lovag szava. A lyánka visszadugta fejecskéjét az ajtón.

– Jól van – szólt tréfálózva Ankerschmidt. – Csak azt akartam tudni, hogy érted-e már?

Erzsike vidám arca aztán egy perc alatt megédesíté az egész háznép kedélyét.

George, az inas, kinek hivatala volt urát borotválni, sietett fel hozzá a meleg vízzel, s igen rövid idő múlva jött vissza bögréstől együtt a konyhába, s ott elbeszélé a cselédségnek, hogy az úr így szólt hozzá: „Mi kell, Gyurka?” – „Jövök borotválni méltóságod.” – „Nem engem többet ebben az életben!” – felelt az úr.

A méltóságos úr szakállt akar ereszteni!

…Az ember meggyűlöli a múltat; meggyűlöli még azt a tükröt is, amely tegnapi arcát mutatta; és ilyen – nagyon sok van a „mi” életünkben.


VisszaKezdőlapElőre