A vízió

Akit ez a forgószél egyszer megkapott, azt viszi magával öntudattalan.

Ince teljesen el volt zárva a külvilágtól, amint egyszer e véres káoszba belejutott.

Eleinte nem is volt az olyan nagyon véres; de zűrzavarnak elég nagy volt.

Ince és társai egy napon kikapták a honvédelmi bizottság rendeletét, hogy az önkéntes csapatok mind rendes zászlóaljakká alakítandók: amelyik nem áll rá, az feloszlatik, s mehet haza.

Hová? „haza”. Volt is már akkor valahol „otthon”. Minden zugán az országnak keresztül-kasul járt az ellenség. Csak a tábortűz volt már férfira nézve az egyedüli otthoni tűzhely. Odasietett az is, aki bátor volt, az is, aki félt.

Itt nem lehetett hallani rossz hírt, ide nem kerülnek hírlapok; itt csak diadalhírek járnak szájról szájra: a sereg rohamlépésekben halad egy futó ellenség után, s egyszer átlépi azt a folyót, mely az ország határát képezi, s ellenfele földére tapos. Jó katona nem szokta azt kérdeni, hogy hol jár? Elég, ha a csapatvezér tudja. De azt mégis mindenki tudta, hogy ez a folyó az ország határa, s túl rajta az idegen föld.

Rajta tomboltak. Az is jólesett.

Ince csapatjával egy új honvéd-zászlóaljba lett beosztva. Őrnagya valamikor főhadnagy volt a nagy ármádiánál, fuvarosai és szénégetői között voltak kiszolgált altisztek; őtőle magától nem is kérdezték, mi úton jutott a századosi kardbojthoz, mely kék és ezüst volt: meghagyták nála, s amint Győrbe értek, ahol ama piros zsinóros, kávészín egyenruhákat kiosztották, felváltatott a kardbojtja arany és piros szövetűvel.

Ezerével volt az ilyen tiszt a hevenyészett hadseregben. Elég képesítés volt a tekintélyes alak, bátor föllépés és értelmesség. Ügyvédek, mérnökök, papok, tanulók, tisztviselők, előkelő polgárok, birtokos nemes urak vették át a vezényletet.

Az egész szolgálati szabályzat ebbül állt: „szuronyt szegezz, és előre!”

A jó sikert várta az ember az öklétül, a jó szerencsétül, azután meg az ellenfél slendriánjátul.

Ince a tiszti vizsgán minden bizonnyal megbukott volna. Hanem ebben a hadjáratban mégis kitűnő tiszt volt az első órátul kezdve.

S ez az erénye abbul állt, hogy mindig a csapatjával maradt, jó időben, rossz időben. Ha zászlóalja gyalogolt, ő nem kérezkedett fel a poggyászos szekérre, mint az úrfi tisztek, hanem ott gázolta a közlegényével együtt a pocsolyát; s ha faluba értek, nem kvártélyozta magát a legszebb házba: puha ágyban hálni, kisasszonyoknak udvarolni, hanem kint tanyázott közkatonáival a szabad ég alatt, s evett az ő bográcsukból, s ivott velük egy kulacsból. Aztán minden emberét nevéről ismerte, megbecsülte, de fenyítéket is tudott tartani, s nem pártolta egyiket a másik rovására. Bátorsága már köztudomású volt. Barátai, a huszonhárom ifjú tanítvány és kortárs, az ifjú rajongás hevével ragaszkodtak hozzá, s lelket öntöttek az egész zászlóaljba. Szerették közkatonái. – Ez ám a legnagyobb tudomány a hadászatban! A nagy vihar tolta a fölkapott káoszt folyvást előre.

Egyszer aztán azt mondták neki: megállj!

Vége a könnyű hadviselésnek: futó ellenséget kergetni, harckedvetlen határőröket seregestül elfogni, egy huszárrohammal tisztára seperni a csatamezőt. Az igazi ellenfél jelent meg a harcban, s kezdődik a nagy rigorózum.

Az első nagy ütközet az idegen földön vívatott meg.

A távol láttérben látható volt a bécsi Szent István tornya. Azon a forradalmi zászló lobogott. Fekete, arany és veres. Szövetséges zászló. Annak kellett segítségére menni.

Az „ifjú szabad német nemzetnek” kellett kezet nyújtani, a vén, hatalmas abszolutizmus táborán keresztül.

A siker egész Európa képét megváltoztatta volna. Bécsben a frankfurti parlament küldöttei parancsnokoltak.

Óriási eszme volt ez! – Éretlen volt: lehullott.

A magyar hadseregnek egy harmada kaszás nemzetőr volt: rendetlen, soha hadsorban nem állott népcsoport, néhány gyalog- és huszárezred képezte a magvát; a többi újonc honvédzászlóalj volt; a tüzérség akkor alakult az iskolákból kijött tanuló ifjakbul.

S ezeknek volt bátorságuk Európa legrendezettebb hadseregeinek egyikét nyílt csatatéren megtámadni.

A Lajta melletti síkság be volt hintve őrtüzeikkel, s harci dalaik hangját az ellentáborba áthordta a szél.

Volt e dalok közt egy, a Marseillaise dallamára alkalmazott, melynek szövege csupa gyűlöletes nevekből állt. Már akkor annyira szaporodott ellenségeik száma, hogy azoknak a vezéreiből egy egész Marseillaise-strófa kitelt, az pedig hosszú. Ezt énekelték az őrtüzek mellett a legnagyobb hevülettel.

Egy este aztán kijött a napiparancs, hogy az éjjel nem szabad az őrtüzeket meggyújtani s a harci dalokat énekelni, hanem csatakészen kell állani. Az ellenséget látjuk.

Lelket hidegítő gondolat!

Éjszaka, a szabad ég alatt állva, a fegyverre támaszkodni, szó nélkül, dal nélkül, tűz nélkül, végignézni a mezőn, és aztán elgondolni, hogy ez itt nem virágzó rét, hanem temető; hogy azok a falvak ott a lőtávolban, fehér házaikkal, hajladozó jegenyéikkel, nem vendégszerető tanyák, hanem gyilkos vermek; hogy minden árok, minden bokor mögött a halál leskelődik; s azok a sötét felhők ott az égen: a halál szekerei, mik az elrepülő lelkeket a másvilágra viszik; – s aztán hazagondolni az otthoni nyugalmas tűzhelyre, melyet feleség, gyermek, cseléd vesz körül; jókedvűen falatoznak; a gazda részét a kedvenc házi kutya kapja meg ma, aztán mesélnek, nagyokat nevetnek közbe; majd eloltják a tüzet, alunni mennek; imádkoznak; a legkisebb azt kérdi, hol az apa, az anya összetéteti kis kezét, s imádkoztat vele az apáért. Aztán elalusznak, a kutya is lefekszik a sutba. – Milyen jó dolga van annak a kutyának! A gazdája kinn áll a Schwechat partja mellett, fegyverére támaszkodva.

Valami vakhír terjedt el a táborban, szájrul-szájra adva. Azt híresztelték el, hogy az ellenfél már körülvette a magyar tábort, s a háta mögé került. Ez a hír lankasztá a harcvágyat. Oktalan szorongás elrabolta az erősítő álmot az éjszakától, midőn a következő nap legtöbb erőt követelt.

Ince a jobbszárny legszélső állásán foglalt helyet zászlóaljával.

Az ő századát úgy hítták, hogy diákszázad, az egymás közt latinul beszélgető ifjak miatt. Azok nem gondoltak haza. Őket nem várta semmi szerető szív.

Csak Incét várta. De hol?

Egész éjjel elnézte a futó felhőket, a támadó és lenyugvó csillagokat, s mindenkitől azt kérdezé: de hol?

Melyik felhőben repül? Melyik csillagban lakik már? Ott ül-e már az Istenanya lábánál, az idvezültek ragyogó köntösében, fején sugárkoszorúval?

Követni foglak. Meglátlak nemsokára!

Mikor a csillagok halványulni kezdtek, s a keleti égen a felhőhasadásokon át ragyogott a hajnalcsillag, a távoli dobpörgés, trombitaszó jelzé az ébredőt. Hideg szél fújt végig a rónán.

A zászlóalj vitézei, amint a hátuk mögé néztek, ott látták már felállítva azokat a fekete zászlós szekereket és hordágyakat, amik a sebesültek elszállítására valók. Jó hadvezér előre gondoskodik azokrul; ámbár közellétük fiatal katonákra nem nagyon buzdító.

E perctől fogva azután az egyes csapatok nem tudnak másról, csak arról, ami a saját közelükben történik.

Incének kedvezett a sors. Az ő zászlóaljának kellett kezdeni a támadást. Ez nagy kedvezmény. Nincs kínosabb helyzet a csatában, mint egy helyben állni, és várni a vezényszót, és hallgatni az ágyúdörgést, és látni a bajtársakat elhullani, s odaállni az elhullt helyébe, és nem állhatni érte bosszút.

Ők meg voltak kímélve e hosszú kíntól. Az első parancsszó a támadásra nekik szólt. A harc közepén már gyönyörűség terem. De odáig rossz az út.

A hosszú arcvonalban kétsorosan előhaladó zászlóalj előtt csatárláncra felosztott lövészek portyáznak, karra vetett fegyverrel.

Egy hosszú vízárok áll előttük körösztben. Amint közelébe érnek, az árokbul kékes füst villanik fel imitt-amott. Az ellenfél rejtett lövészei fogadják őket. Az újoncok a kíváncsiság nevető arcával tekingetnek fel a fejük fölött elfütyölő golyók után. Egy sem talál. Haladnak gyorsabban az árok felé. Erre az ellenfél előőrsei elhagyják az árkot, s gyorsan húzódnak a falu irányában vissza. A honvédek csatárlánca üldözőbe veszi őket, s utánuk lövöldöz. Ártatlan játék! – Az ellen csatárai bemenekülnek a faluba, melynek főutcáján egy nagy torlasz állja el a bejáratot, kővel terhelt hordókbul és homokos zsákokbul összerakva.

Az újoncok gyanútalanul közelítenek a torlaszhoz.

Egyszer azután a torlasz megmondja, hogy ki lakik benne? Két ágyú van hézagai közé rejtve, s a közeledő csapatot egyszerre két ágyúlövés fogadja.

Hogy rohannak vissza! Először látták a földet felleggé porzani a lecsapó ágyútekétől; először hallották ezt a haláladó szörnyet, amint a földről felugrott, s fejeik fölött átcsapott, ijesztően búgni a légben. Megrettentek tőle. Futottak vissza ziláltan a zászlóaljukhoz.

Ince látta az ismerős arcokat halálsápadtan, ijedtségtől elcsúfítva felé közeledni, s a szíve elfacsarodott keservében. Hát két ágyúteke elég ennyi hősből egyszerre nyomorultakat csinálni?!

A parancsnok megállítá a zászlóaljat a rekettyétül fedett árok mögött.

Fél üteg ágyú gördült elő, s felelni kezdett a torlasznak. Sikertelen feleselés volt az.

A parancsnok rohamra vezényelt, s maga lovagolt előre. A zászlóalj követte.

A faluból, a torlasz tetejéről, a házak ablakaiból, a kerítések mögül sűrű fegyvertüzelés fogadta a közeledőket. Közbe az ágyúk dörögtek.

Egyszer azután a zászlóaljparancsnok alul kilőtték a lovat. Amint az újonchad parancsnokát a földre leesni látta, ijedten fordult vissza, és meghátrált egész az árokig, s mikor jöttek az ágyútekék, lehúzta a fejét előlük.

– Hát ezek az én testvéreim? – mondta magában keserűen Ince. S midőn azt látta, hogy maga a zászlótartó is egy fűzfa mellé igyekszik meghúzódni, odasietett hozzá, s kikapta kezéből a zászlót.

Azután fölugrott az árok mellvédére, s dörgő hangon kiáltó e szókat:

– Fiúk, hát örökké akartok-e élni? Utánam, aki ember! Éljen a haza!

Azzal megcsókolta kardját, s a zászlót magasan lengetve, előrerohant az ellenségvédte torlasz felé.

A példa, a szó, a merész tett gyújtott. Társai szerették. A zászló a becsület! Utána rohant először egy század, azután az egész zászlóalj. Ő maga messze valamennyi előtt.

Hiszen rövid volt a megfutandó pálya. Alig ötszáz lépés. Ámde minden lépésnél egy sír van. S azt lehet átlépni, lehet beleesni. Az ágyúk most már kartácsot okádnak ellenük.

– Tartsd a karodat a szemed elé! – kiált vissza társainak Ince, hogy ne lássák a halál borzalmait. Azok most már rohanva követik az ifjú hőst. Az eleső nem jajgat, az utána jövő nem rémül meg a vértől. Szuronyszegezve vágtatnak előre.

Az ellenfél meg van lepve a roham által. Nem várja be a szuronyt. Amint fegyverét kilőtte, elhagyja a torlaszt, s menekül az utcára vissza.

A vezénylő tiszt egyedül marad a torlasz tetején, s hasztalan buzdítja katonáit ellenállásra.

Egy pillanat és Ince ott áll mellette a torlaszon, jobb kezében kard, baljában lobogó.

– Nem vagy többé pap, Áldorfai Ince! – kiáltja egy mennyei hang –, bosszúálló hős vagy; ontsd a vért!

Csak egy pillanatig nézett egymás szemébe a két vitéz. Csak egy percük volt az ismerkedésre. Mind a kettő azt látta egymás arcából, hogy a kettő közül egyiknek meg kell semmisülni. Az ellenfél jobbjában kard volt, baljában pisztoly.

A halálos találkozásnál egyik sem gondolt szabályszerű vívásra, védelemre; mind a kettő egyszerre csapott kardjával a másikhoz. Az ellenfél kardja abban a percben érte Ince homlokát, amelyben az övé ennek a karjára csapott le. Ince hosszú sebet kapott homlokán, de nem mélyet; ellenfelének karja bénultan hullott alá. De azért nem vesztette el öntudatát: leszökött a torlaszról, s fölemelte a baljában tartott pisztolyt. Megtehette, hogy merész ellenfelét agyonlője vele. De nagyobbat akart annál tenni. A pisztoly száját nekifordító annak a fekete hordónak, mely a torlasz alján a homokzsákok alá volt szorítva, s abba lőtt bele. Az lőporos hordó volt. A következő percben egy fülsiketítő robbanás után mind a két küzdő el volt temetve a torlasz romjai alá. – Az ellenfél összetépve, megégve, Áldorfai élő testtel és teljes öntudattal.

A felrobbantott homokzsákok maguk alá szoríták, s hasztalan kísérté meg a szabadulást e sírból; sem kezeivel, sem lábaival nem volt képes egy mozdulatot tenni. A teher mellét is összesajtolá; kiáltani sem tudott.

És amellett jól hallá, mint rohannak társai a torlasz romjain keresztül: „éljen” rivallásuk lehallik az ő sírjába is. Dob pereg, trombita recseg odafenn. Utcahosszam ádáz verekedés támad. A harc közepe ez már, ahol gyönyörűség terem! Sebet kapni és adni! Vérzeni és vért ontani! A honvédek házrul házra foglalják el a falut: egészen az övék az már.

Most ágyúk szólnak bele a harcba. Az ellenfél új erővel jelen meg. A támadó sereg is ágyúkkal felel rá. Az eltemetett hallja jobbról-balról a tekéket sírjába fúródni: egy sem jár olyan mélyen, hogy őt megölné, vagy megszabadítaná.

Azután zűrzavaros hangok támadnak: – „Vége mindennek!” – hangzik odafenn. – „A táborközép megfutott!”

S azután hallja amaz ismerős trombitahangot, mely a visszavonulást jelenti.

Feje fölött csoportos léptek dübörögnek. A győztes zászlóalj visszavonul. És ő el van már temetve.

Lélegzetét kezdi veszteni. Minő rút halál lesz ez! Megfojtatni tehetetlenül. Serenának szebb halála volt. Őt lángok vitték az égbe.

Ő még most is kimondhatlan szerelmére gondol – és őrá már nem gondol senki.

Hátha mégis?

A dobszó messze elvonult már, csak az ágyútekék hatalmaskodnak még a vitatott faluban. Mind a két fél oda ágyúz, hogy a másiknak a megszállást nehezítse.

E bömbölés közepett úgy tetszik, mintha gyönge nesz ütné meg füleit. Vagy csak a kínhaláltól zúgnak azok? A homokzsákokat hányják széjjel. Kik vannak ott?

Azok ott a csatatér legnagyobb hősei, mert neveiket nem jegyzi fel senki; mert dicsőség nem koszorúzza homlokaikat: a brancardier-k; a sebesültek összeszedői.

Keresnek talán valakit, aki eltűnt?

Ki ád hírt felőle? A zászló.

A háromszínű lobogónak egy rongya künn szorult a romok közül.

– Itt a zászló – dörmögi egy hang.

– Akkor ő is itt van.

Ez a hang oly ismerős.

– Gyorsan, fiúk! Aztán s a többi!

Perc múlva szabad lég éri az eltemetett arcát, s a lévita sovány képe mosolyog le reá.

– Élünk-e még, felebarátom?

Ince fel akar emelkedni fektéből, s aztán aléltan rogy vissza: úgy beleszorítva öklébe a kardját, hogy azt semmi erővel ki nem lehet abból fejteni.

A lévita jó fekhelyet készített a sebesültnek a hordágyon. Feje alá gyűrte saját köpenyét.

Az ellenfél gránátjai ott pattogtak el a sebesülteket szállítók fejei fölött; a lévita hideg, gúnyos arcát feléjük fordítva mond:

– Hasztalan fáradtok, fiaim: „Ha az Úr angyalai akarják, a lábunkat sem ütjük meg a kőben”, mondjuk szent Lukáccsal. S aztán tréfálózott a hordágyat cepelő fiúkkal, kik le-lebuktak az ágyúteke elől.

– Ne kapkodd a fejedet, öcsém, mert még beleütöd valami golyóbisba! Mondjad inkább a zsoltárral: „Perelj uram perlőimmel! Harcolj én ellenségeimmel. Te paizsodat ragadd elő.” (Hopsz, ördög bújjék beléd, majd megijesztettél.) Ez az ágyúzónak szólt. Aztán folytatá az éneket: „Én segedelmemre állj elő!” – Hanem már most aztán loholjunk innen!

Ince nem hallá ezt már. Öntudata elhagyta. Sok vért veszített. Mikor eszméletét újra visszanyerte, még mindig a csatamezőn volt, még mindig közelből hangzott az ágyúdörgés.

Kábultában azt álmodá, hogy már az égben jár, viszik oda azok az aranyszegélyű rózsaszín fellegek, s a kék égnyíláson át közeledik felé amaz arc, akit imádott, és akit szeretett.

Mikor aztán felnyitá szemeit, akkor is előtte állt ez az üdvmosolygó arc.

Várta, hogy az angyalok énekeljenek.

Azonban egészen más hangokat hallott, mint angyalok énekét.

Robogva közelített az ellenfélnek egy lovas csapatja, nehéz vértesek. A visszavonulókat üldözték.

Ince még mindig öklébe szorítá a kardot, s azt képzelé, hogy kiáltani tud, midőn ajkait felnyitja.

„Ne hagyjátok magatokat!”

Lelke gondolatját is értették már azok.

Tömeget képeztek a támadó lovassággal szemben, s nem várták be türelemmel annak közeledtét; szuronyszegezve eléje rohantak, s az újoncok, kik napfölkeltekor az első ágyútekétől rémülve futottak el: a nap lenyugtán szuronyszegezve űzték vissza a legfélelmesebb ellent, a vértes lovasságot.

– Ah! – sóhajta enyhülten a sebesült, s most kezdé elhinni, hogy a földön van, és az a szelíden mosolygó arc nem egy üdvözült képe, hanem egy földi eszménykép. Az ő elveszett fájdalma. Az ő szenvedő nemtője. Serena az.

– Siessünk! Már föléledt! – monda a leány, segítve Incét a sebesültszállító szekérre feltenni. Maga is felült oda, hogy a sebesült bekötött fejét ne rázza a szekér, ölébe vette azt. Most azután egészen a mennyországban érzé az magát.


VisszaKezdőlapElőre