A futás

A hadjárat kezdete egy nagy futás volt. Hadászatilag mesteri futás.

A fiatal hadvezér azt mondta a fiatal hadseregnek: „A karjaiddal még nem tudsz győzni, azt már látom:győzz hát a lábaiddal. Folytassuk tehát a futást, de úgy, hogy az ellenség el ne tudjon bennünket fogni. Majd azután, ha a kergetőzés közben beletanultunk a verekedésbe is, akkor megforduljunk és szemközt álljunk.”

Tehát ez volt a feladat: futni!

Futni, de futás közben orránál fogva hurcolni az ellenséget; megsétáltatni azt folyókon, hegyeken keresztül, szétzilálni puszta kergetőzéssel; időt nyerni tőle egy másik hadsereg alakítására; elkábítani, zavarba hozni, terveit összezilálni, kikerülni a harcot, s futás közben összeszedni az imitt-amott alakuló segédcsapatokat, s azután egy nagy kerülővel egy másik, az időt felhasználó hadsereggel épen, egészségesen egyesülni.

És futni, amellett, nem mint egy megriadt csorda: ki merre lát, hanem terv szerint, öntudatosan sorakozva, mindent megmentve, semmit cserben nem hagyva.

A futó hadsereg oly készülettel indult útnak, mint egy turistacsapat. Fegyverét, lőporát, töltényeit megőrizé: élelmiszereit, poggyászát magával szállította; voltak tábori hídjai, berendezett kórodája, gyógyszertárai; betegeit, sebesülteit nem hagyogatta el úton-útfélen, üldöző ellenfél kényére-kegyére; vitte magával.

Az ifjú hadvezér ellensége volt mindenkinek, aki szónokol; de megbecsült mindenkit, aki tesz: a közkatonát, aki harcol, a markotányost, aki inni ád az ágyútűzben kimelegedettnek, a tisztet, aki csapatja élén megy, a kémet, ki nyakát az ellenség torkába beledugja, hogy annak a gyomrába belelásson, a betegápolót, ki a sebesülteket fölszedi a csatatérről, s sebeiket bekötözi; még a zenészt is, ki muzsikál a katonáknak, s elfeledteti velük a fáradtságot. Hanem a semmit nem tevőket kergette magától!

Egyszer egy pár száz tisztet rögtön elbocsátott; (nem tetszett nekik a munka!) helyettük kinevezett ugyanannyi őrmestert és tizedest tisztekké. Nagyon jól betöltötték helyüket.

Ince sebe a gondos ápolás alatt gyorsan gyógyult. Mikor a visszavonulás megkezdődött, már akkor ő lovon ült. Első századossá lett kinevezve zászlóaljában, s nevét dicsérettel említé meg a hadi bulletin.

A nagyszombati csata előtt nyolcszáz emberbül állt a zászlóalja, a csata után már csak hatszázan voltak.

Itt elvesztette a zászlóalj az őrnagyát is, s Incére az a feladat maradt, hogy azontúl ő vezette a csapatját.

Sohasem tanulta ezt a mesterséget. A szükség jó tanító, s a leleményes ész jó tanítvány.

Csapatjánál volt a legpéldásabb fegyelem, a legpontosabb előőrsi szolgálat s a leggondosabb élelmezés.

Neki volt a legtöbb sebesültje, akiket magával kellett vinnie. A derék, jó fiúk, kiket a kolostor csendes menhelyéről elhozott magával, ott feküdtek már felesen azokon az utazó szekereken, mik feketére vannak festve: a vándor kórodák.

Azokkal neki még be kell számolni a gondos ősz apáknál.

Nem hagyta őket elveszni. Jó kézben voltak.

Serena volt a csapat kórodájának a felügyelőnője.

Maga a fővezér is azt mondta erről a leányról, hogy „gyémánt az asszonyok között!”

Nem az a színváltoztató gyönge teremtés, aki elájul, ha kiomló vért lát, s felsikolt, ha lövést hall, s rosszul lesz, ha a nevét kimondják is előtte a betegségnek; ez ott jár mindenütt, ahol vész van. A golyók még hullanak a földre, még fütyölnek a légben, mikor ő hordáraival megjelen a vértől ázott mezőn, s nem irtózik saját kezével bekötni a tátongó sebet, lemosni a sápadt arcról a vért, és ott virraszt a haldoklók mellett, és gondozza a sebesülve futókat, kik magukkal tehetetlenek.

A honvédek imádják őt, mint egy angyalt.

Egy magányos nő annyi férfi között. Ezt vagy imádni kell, vagy megvetni. Egy pajkos szó sem hangzik felőle a hadfiak között. Aki felőle egy dévaj észrevételt merne tenni, azt társai maguk megbotoznák.

Áldorfai százados a parancsnok rideg komolyságával gondoskodik kórodája személyzetéről. El tudja titkolni érzelmeit. Még a sebláz beszédes álmaiban sem árulta el magát, s a homlokát ápoló gyöngéd kezet sohasem érinték ajkai.

Nem is olyan idők jártak, amikor az érzelmeket szavakkal szokás kifejezni. A tettek beszéltek.

S volt egy ember, aki a tetteket is kihallgatá. A lévita.

Ő látta Serenát azon a napon, melyen az első harc megvívatott. A tábornok odarendelte őt az ambulance-hoz. Ő figyelt a leány arcára, midőn annak szemei láttára a torlasz előtti harc kifejlődött. Hogy nézett merően a harc színhelyére! Ajkai lázasan reszkettek, s kezei imára voltak kulcsolva. Hogy gyulladt ki egyszerre tekintete, hogy sugárzott róla a megdicsőülés, mikor Incét a torlaszra szökni látta, midőn annak csapásától az ellenfél visszatántorodott! Hogy sikoltott fel a következő percben, midőn a torlasz felrobbant, s azután hogy szökött le a szekérről, ahonnan a harcot nézte, s kiálta kétségbeesetten a beteghordároknak, hogy vegyék fel a hordágyakat, siessenek a harctérre a sebesülteket megmenteni; s midőn azok tétováztak, ő maga ragadta meg az egyik hordágy rúdjait, s a lévitának kiáltott, hogy segítsen neki! A lévita a rudak másik végét emelte, s ők voltak a legelsők, kik a vér mezején megjelentek, mikor még legdühösebben folyt az ütközet. És akkor a gyönge leány saját finom kezeivel sietett a torlasz nehéz homokzsákjait elemelgetni: s erő szállt e kezekbe.

A leány nem szólt, de a tett beszélt.

És mikor megtalálta végre az eltemetettet: ez a rögtöni elsápadás, e megtört tekintet, e vonaglás az arcvonásokon! És midőn gyöngéden föléje hajolt, és kezét szívére tette, s fülét ajkához közel tartva, rebegé, hogy „él!”, s azután két könnycsepp ragyogott szemében. És feje fölött a haubicok mennydörgése hangzott. Azt nem hallotta.

S midőn a láz éjszakáin óránkint eljött a gondjára bízott sebesülteket meglátogatni: az a reszketés, mely elfogta tagjait, midőn az ő kórágya elé ért, ahol a lévita virrasztott rendesen. Az a csendes sóhaj. Az a figyelmes ápolás, az a reszkető kéz, mely az égő seb kötelékeit megújítja. Mindez beszél. S a lévita érti már ezt a beszédet.

Jó szerencse, hogy a másik még nem felel reá. Alig várja, hogy kórágyát elhagyhassa. Homloka még be van kötve, mikor már lóra ül, s beleveti magát a tábori élet viszontagságaiba. Nem édelgésre való idő ez.

Tél közepe van, és hadjárat.

Mindennap utazni, más városban, más faluban megtelepedni, éjszaka meglepő ellenséggel utcaharcot vívni, s csatározás közben tovamenekülni; majd vad erdők közepén tábort ütni, hó hátán tanyázni, fenyőlombokon ágyazni, s hallgatni a zivatar üvöltését a vendégszeretetlen völgyben.

Áldorfai azt hitte, senki sem veszi észre azt, hogy őrködik tekintete a legdrágább kincs, a leány felett? hogy választja ki számára a legbiztosabb tanyát, úgy ejtve, hogy ő maga mindig közelében lehessen.

Mennyi aggodalma van miatta.

Igaz, hogy ez aggodalomnak egészen törvényes eredete van. Ahol Serena van, ott van a vándor kóroda is; s midőn őt őrzi, védi sebesülteit is, kik ifjú barátai, hű vitézei; de egyszer mégis kibeszélt valami titkot az áruló tett. A futó hadsereg, ellenfelével kergetősdit játszva, egy nagy kígyóúttal felkerült már a bányavárosokba.

A fővezér idejövetelének a hadászati indokon kívül még az a célja is volt, hogy itt az állam birtokát képező érckészletet magához vegye: az ágyúöntéshez szükséges rezet, a golyókhoz való vasat és ólmot, s a vert ércpénzt, s a nyers aranyat és ezüstöt.

Ezt a becses nemzetvagyont azután felosztották a két hadoszlopra váló hadsereg között, egyik vitte magával a rezet és vasat, a másik az aranyat és ezüstöt. Ezt ismét szétosztották az egyes csapatok között. Incére is volt bízva több szekérre rakott vert ezüst, s annak fedezetéül volt mellé rendelve egy század huszár.

Másnap odább kellett vonulni, folyvást ellenségtől sarkallva. Ince előreindítá a csapat kórodáját, Serenával együtt, s maga fedezte a huszárokkal az ellenfél előtti visszavonulást, folytonos csatározás közben.

Egyszer nyargoncai hírül hozzák, hogy az ellenfél nemcsak háta mögött jő, hanem a hegyi utakon eléje kerülve, előre küldött kórodáját is megtámadta, s az előcsapattal verekedik.

Ince minden habozás nélkül parancsot adott, hogy az ércpénzt a szekerekről vegyék le, a ládákat nyissák fel, a honvédek osszák fel a pénzt tölténytartóikba, azután a szekereket fordítsák fel, s csináljanak belőlük torlaszt, és azok mögött tartsák fel a hátul jövő üldözőket, míg ő a szemközt jövőket fogja elverni a huszárcsapattal.

Azzal maga személyesen vezette lovasait veszélyben forgó kórodája kiszabadítására, s éppen jókor érkezett, hogy a támadókat szétrobbantsa.

Senki sem tehetett kifogást intézkedései ellen.

Hogy veszély idején elébbvalónak tartotta sebesülteit kiszabadítani, mint a pénztárt védelmezni, ezt minden jó katona helyeselni fogja; hogy vezető létére maga állt a rohamcsapat élére, ezt kimentik az akkori kényszerű viszonyok. A rábízott pénz is meg volt mentve: egy fillér sem hiányzott belőle, mikor a honvédek a tölténytartókat kiüríték; hanem a lévita azért mégis hallott valamit abból, amit a tett beszélt. Így nem a csapatvezér harcol, ahogy Ince közévágott a csapatnak, mely Serena kocsiját körülfogta: így a szeretők harcolnak.

Ince meg volt rettenve, hogy őt elveszíti! Most az egyszer nem bírta titkát megőrizni. Akárki is kitalálhatta azt.

Azután futottak tovább.

Csikorgó hideg tél volt. A fák végigrepedeztek a fagytól. Minden folyam jéggel áthidalva, semmi gát az ellenség előtt. Elöl, hátul, kétoldalt el volt állva a menekvők útja.

Mégis kimenekültek.

A hadvezér azt a szigorú parancsot adta ki, hogy a poggyászos szekerekre és általában bármiféle járműre senki fel ne merjen ülni, mint aki éppen beteg, vagy sebesült, vagy betegápoló. Először azért, hogy a tiszt urak legyenek a maguk helyén, a zászlóaljaiknál; másodszor, hogy a szekereken a szükséges poggyász és élelmiszer helyét ne foglalja el az, ami a maga lábán járhat, és végül, hogy a táborral együtt járó nem harcoló csőcselék maradjon el tőle.

Az idők rendkívülisége, a felhevült indulatok, a rajongó képzelem sajátszerű hatással voltak a fogékonyabb női kedélyekre: a tábort igen sok hölgyféle kísérte; egyik markotányosnénak nevezte magát, másik tiszt feleségének, néhány betegápolónak.

A vezér nem volt udvariatlan azon lelkesült hölgyek iránt, kik a keserves utazás sanyarúságait osztani vele jöttek; csupán csak alkalmat akart nekik adni, hogy erényeiket tökéletesítsék. A markotányosné maradjon a lektikájánál, az ápolónő a kórodónál, s a tiszt barátnéja tüntesse ki önfeláldozó hűségét lovagja iránt azáltal, hogy kövesse őt gyalog, hóban és fagyban.

S azután a parancsszónak érvényesítését igen drasztikus módon próbálta ki.

Egyszer odaállt maga egy útszoros nyílásához, s amint egyenkint jöttek a poggyászos szekerek – természetesen a parancs dacára tömve felkérezkedőkkel –, az asszonynépet szép udvariasan leszállíttatá róluk, a férfiakat pedig minden udvariasság nélkül megcsapatta. Itt veretett jó huszonöt botot arra a huszárra is a szekéren ülésért, aki azután három nappal későbben a hodricsi ütközetben, hol a vezér alól kilőtték a lovat, őt vitézül megmentette. („Miért nem egy hüvelykkel alább?” – monda a vezér, midőn csákóját a golyó átlyukasztá. „Üljön ön lovamra, tábornok”, szólt hozzá a huszár, kit nemrég megveretett. „Nem úgy, – szólt a vezér, – te maradj lovadon, nekem nyújtsd kezedet, aztán vágtass.” S azzal futott a lóval versenyt, utolsó a csatatérről.)

Ennek a példaadásnak sikere lett.

Aki nem akart felőle meggyőződni, hogy dacára az országgyűlés emberbaráti határozatának a botbüntetés még mindig nincsen eltörülve a hadseregnél, leszállt magátul, s ha nem szállt, letették; mert a kocsissal is közös volt a meglakolás.

Áldorfai százados az előreküldött utászcsapat trombitaszava mellett csendesen ügetett csapatja mellett, hol előrehaladva, hol hátramaradva, s biztatva az elcsigázott hadfiakat, kiknek lábaikról már szakadozott a csizma, s kiket a honvédköpeny rosszul védett a csikorgó hideg ellen. Többször pihenőt tartott velük, s borszeszt osztott ki közöttük. Mikor utolérte a kórodája szekereit, csendes lépésben haladt, hogy Serenával pár szót váltson. Miről beszéltek? A sebesültek állapotáról. Azoknak a száma folyvást szaporodott. Minden szekér tele volt már velük. Serena maga rendesen a kocsiülésben foglalt helyet; s mikor hegynek fölfelé ment az út, leszállt, gyalog ment: azt mondta, azért, hogy felmelegedjék; pedig inkább a lovakat kímélte, amik nehezen húztak.

Ilyenkor aztán Ince mellette lovagolt.

Amint egy helyütt az út a dombtetőre felkanyarodik, a fák alatt egy ajtótlan szénégető-kunyhó előtt egy férfi és egy nőalak látszik az érkező csapatra várni. A sűrűn eső hó fehér gyapjúréteget borított mind a kettőre, mely sált és gubát kivehetlen színűvé tesz; a csuklya a férfinak csak bajuszát és szakállát engedi láttatni, a nőnek még fátyol is van az arca elé húzva.

Amint a kóroda szekerei a dombra feljutnak, mellettük Serena gyalog és Ince lóháton, a két várakozó alak sietve hagyja el az útféli gunyhót, s feléjük igyekezik a havas borókabozóton keresztül.

Ince nem ügyel rájuk; Serenát figyelmezteti, hogy üljön fel a szekérre, mert lefelé gyorsan fognak majd haladni, s segít neki a kocsisülésbe felhágni.

Ekkor egy ismerős hang üdvözli.

– A jó szerencse küldött, kedves barátom!

Ince odatekint a megszólításra egész idegenül.

– Rám sem ismersz, ugyebár? Persze, szakállt és bajuszt eresztettem azóta, hogy elváltunk, miként te is; de én azért felismertelek. Én vagyok Stomfai Gideon, hajdani klerikustársad.

Ince nem érti, hogy kerül ez most ide? Hiszen lovas volt.

– Mit csinálsz itt?

– Káromkodom. Ez a legelső, amit csinálok. Leparancsoltak a szekeremről, s itt hagytak. Másodszor pedig nem bírom a gyalogolást, mert már a lábaim el vannak fagyva.

– Adhatok lovat; jó lovas vagy: ülj nyeregbe.

– Köszönöm a lovat. Magamnak is volt, de túladtam rajta. Más hivatalom van. Én szekérre akarok ülni. Lábbeteg vagyok.

– Az orvos meg fogja vizsgálni bajodat, s segélyt fog nyújtani.

– Köszönöm. Ostoba intézkedés volt biz ez a vezértől. Leszállítani az embert cakumpak a szekérről. Egy kissé megválogathatta volna az emberét. Nekem különben nem is ő parancsol; mert én mint a kormány által kinevezett historiograph járok veletek, s csak a parlamentnek tartozom felelősséggel.

– Szép. Hanem azért a szekérről mégis leszállítottak katonai önkénnyel, s most eggyel több históriai adatot jegyezhetsz föl. Parancsolsz-e még valamit?

– Ha úgy tetszik, kérek tőled valamit. Adass e hölgynek itt szintén helyet a szekéren; elfér ott a másik mellett.

A nőalak is odalépett Ince közelébe, s kacér bókkal üdvözlé őt.

– A kóroda szekerein csak az ápolónőknek szabad helyet foglalniok – viszonzá erre Ince ridegen.

– Hát legyen az ő címe is ápolónő, amíg okosabb világba érünk.

Áldorfait egy pillanatra megszállta az emberbaráti részvét, a nők iránti gyöngédség menthető behatása, közel volt hozzá Serenát felszólítani, hogy szorítson a szekérben helyet szorult helyzetbe jutott hölgytársának; amidőn az ismeretlen hölgy, saját veszedelmére, jónak látta a fátyolt felvonni arcáról, s Incét nevén szólítva, kérelmét Gideonéhoz csatolni:

– Áldorfai százados úr, legyen irántam még egyszer szánalommal.

Az arc is, a hang is ismerős volt Ince előtt. Visszaborzadt mind a kettőtül.

Ez ama nő, kinek gyermekét a dudai paplakban megkeresztelte. A kalandornő.

Eszébe jutottak neki a frivol őszinteségek, miket az neki meggyónt, sőt még tévedésből a kálvinista lévitának is.

És ezt a nőt vegye ő most fel Serena mellé? Ezt tegye annak útitársnéjává? Akivel éjjel-nappal együtt legyen? Hozzá hasonló? Vele egy beszámítás alá kerülő? Tán éppen barátnéja, tanácsadója?

A szíve fellázadt e gondolat ellen.

– Ki ez a hölgy? – kérdé Gedőhöz fordulva.

– Dallami Caesarine – felelt Gideon.

– Mi ez a nő? – szólt ekkor, a kérdést élesítve Ince. Gideon cinikus mosollyal felelt.

– Furcsa! Hát az én asszonyom.

Ince összeráncolta szemöldeit. Sarkantyúi öntudatlanul érinték lova oldalát, úgy, hogy még az is ágaskodni kezdett, mintha ő is értené a dolgot.

– Hiszen te még szerzetes vagy! – dörmögé Gideonhoz.

– Hát te nem az vagy? – felelt vissza Gideon, két csípőjére téve kezeit.

Ince türelmetlenül vont vállat, mint aki nem érti e visszavágást.

– Menjen maga! – szólt a hölgy Gideonhoz, gyöngéd erőszakkal tolva őt el helyéről. – Maga csak sértegetni tud. Engedjen engem beszélni Áldorfai úrral, mi régi jó ismerősök vagyunk.

Azzal odalépett Incéhez, s bizalmas meghittséggel tevé kezét annak térdére, míg másik kezével hízelgően cirógató lova sörényét. S aztán forró, meghitt hangon suttogott hozzá:

– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, százados úr. Emlékezik ön még a dudai lévitalakra. Akkor még oly szent ember volt ön. Még kezét is megcsókoltam. Az idők változtak azóta. Kisütött ránk a szabadság napja. Az előítéletek lehullottak. Letörtük bilincseinket. A férfiak vérüket áldozzák a szabadság eszméjének, s a nők feláldozzák önmagukat. Megyünk, amerre szívünk vezet. Odaadjuk önöknek az örömöt, a gyönyörűséget, mely osztályrészünk, s elfogadjuk érte a szenvedést, a küzdelmet, mely az önök hozománya, s nem kérünk rá elébb áldást az oltárnál. Elítélhet-e ön bennünket ezért? Akkor ítélje el ön száz meg száz tiszttársát, ki hasonlóul tesz! Tehet arról a szív, hogy érez? Megittasodva a lelkesedés mámorától, a kétségbeesés keserűségeitől, látjuk magunk előtt megjelenni azt, aki álmaink eszményképe, a délceg szabadítót, a hőst, a hazafit; s azontúl nem törődünk családdal, nem a világgal, nem a jövendővel; az édes szédület magával ragad; megyünk utána, vele egyesülünk, osztjuk balsorsát; bűnünk-e ez?

Ince úgy undorodott ettől a nőtől. Félrefordult tőle. Hiszen ő nagyon jól ismerte őt. Szívtelen, megromlott kedély volt az, kinek nem szolgált mentségére a nők paradicsomi gyöngesége nála a vétek kiszámítás volt, s a gyönyör éppen annak tudatában volt, hogy amit tesz, az vétek. Nem titkolhatta e nő előtt megvetését. S az észrevette azt.

– Ne fordítsa ön félre arcát, uram! – szólt Dallami Caesarine. – Áldorfai, a gyóntató atya talán csak nem árulta el a gyónás titkát Áldorfainak, a századosnak? És ha igen is: akkor is egy színvonalon állunk.

– Hogyan? asszonyom – Ince még mindig nem értette a célzást.

– Tekintsen ön a háta mögé – szólt metsző gúnnyal a hölgy. Ince önkénytelenül hátra tekintett.

Serena arca megmagyarázta neki a talányt, melyet eddig nem tudott megoldani. Az az ösztönszerű iszonyat, mely a leányt meglepte e nő kihívó tekintetével szemben, mindent megmondott neki. Serena öntudatlan védő mozdulattal vonta szűkebbre arca körül prémes palástját, mint aki fél.

– Hát az nem egy nő ott, akit ön e szekérre ültetve magával visz?

Áldorfai nyugalommal felelt:

– Az a kóroda ápolónője.

– Úgy? – szólt Dallami Caesarine gúnyosan, kinek most már nem volt kívánsága sem védelem, sem kényelmes utazás után; hanem bosszút és megtorlást szomjazott, ha miatta a hófuvatban kell is tovább vándorolnia. – Ez tehát a kóroda gondviselőnője? Jó, tisztes agg matróna. Öreganyja az egész zászlóaljnak!

S ezzel merészen odasietett a szekérhez, és megragadta Serena palástját, lerántó azt annak arcáról, démoni kárörömmel rikácsolva.

– Ah! Valóban, ő az? A jó öreg nagymama! Akit senki sem gyanúsíthat már azzal, hogy ő azért jár egy zászlóalj katonával, mert talán szerelmes ott valakibe. Oh, nem! Hiszen ki merné azt mondani, hogy Áldorfai százados valami más egyebet érez e tisztes ősz fürtök, e ráncos homlok iránt, mint fiúi tiszteletet, ki tehetné fel róla, hogy a bivouac zűrzavarában, a menekülés hevélyében, a táborélet dáridóiban valami szentetlen gondolattal közelíthet felé? Hiszen ő maga egy szent; s ez a hölgy egy oltárkép.

Áldorfai minden csepp vére forrott a haragtól. Ha férfi volna az, aki e gyilokdöféseket intézi Serena felé, az első szónál néma ember lenne belőle! De mi védelem legyen egy nő ellen, aki szavakkal gyilkol?

Még a paripája is horkolva fordító fejét a nő felé, tágult orrlyukaiból forró páráját fújva feléje.

– Távozzék ön e szekértől! – kiálta rá Ince.

Az a nő pedig egy megbántott asszony vakmerőségével ragadó meg a lovag paripájának zabláját félkezével, s másikkal a leányra mutatva, így szólt:

– Neje önnek ez a hölgy ott?

– Nem.

– Akkor nincs egymásnak mit szemére vetnünk!

E szókkal megfordult, s kezét kísérője karjába akasztva, még egyszer némán megfenyegeté Áldorfai Incét. Szemeinek villogása többet mondott, mint amit a szó beszélhet.

Serena eltakarta arcát két tenyerébe, és sírt.

Gideon és Dallami Caesarine eltávoztak az erdő mélyébe. A kalandornő sértő kacagása visszhangzott onnan.

Áldorfai Ince csüggedten ereszté le kezében tartott kardját. Az ellenségtől körös-körül meg tudta védeni imádata bálványképét: ez asszony kacagása ellen nem volt védelme számára.

A lévita, Serena kocsijának hű kísérője, lehajolt a földre, s két marokra szedett hóból galacsint kezdett formálni.

– Mit mívelsz, bajtárs? – szólító meg őt Ince.

– Meghajigálom hólabdával azt a Jezabelt – hörgé rekedten a jámbor lévita.

Ince inte neki, hogy hagyjon fel a lovagiatlan elégtétel vevéssel.

A szekerek gördültek odább.


VisszaKezdőlapElőre