Mézeshetek

Ellopott idő a paradicsombul! Ég, melyen sohase megy le a nap! Rövid hó, melynek tündérörömei egy egész hosszú élet terhét, nyomorát, fáradalmait kárpótolni adattak; eltűnve, mint a pillanat, s megmaradva, mint az öröklét.

Mennyi édes titka e tudománynak, melyet nem tanít senki: tanító és tanítvány együtt fedezik azt fel; minden lapján az élet új alakban! Az egész világ nem létezik rájuk nézve: számukra egy külön új világ van teremtve, melyben minden szép, minden élvadó. Egy boldog álom, mely eleven. Édes őrjöngések, miket a képzelem kigondol, a teremtő szerelemben megvalósulva. Végtelen boldogság, melyben együtt van a vágy, az élv és a remény. Egyedüli kultusz, melyben minden vallás dogmái egyesülnek. Napok, mikben az ember istennek érzi magát: boldog, mint az isten; jó, mint az isten; csupa szeretet, mint az isten; és teremtő, mint az isten…

… S most gondoljuk hozzá, hogy ami ezt a paradicsomot körülveszi, az a havas zivatar. Ifjú férj és ifjú feleség, lóháton és döcögős szekéren folytatják a menyegzői utat, kiáradt jeges folyamokon gázolva át, úttalan meredélyekre kapaszkodva fel, zúzmarás fenyőerdők, levéltelen rengetegek zúgása között; naphosszant nem látják egymást, s mikor éjszakára összekerülnek, egy elhagyott ház fűtetlen szobájában, a sovány estebédhez megszelik a fekete kenyeret, mely kővé fagyott, csikorog benne a kés – akkor is ott van a paradicsom.

A befagyott ablak jégvirágait meg-megvilágítja egy veres lobbanás: utána dördül! Az ellenség csatáz az utócsapattal. Ágyúdörej szól az éj suttogásai közé. A paradicsom akkor is ott marad.

Reggelre odafagy az asztalhoz a letett pohár. Az ébredőt a dob pörgése jelenti. A búcsúcsók lehet utolsó csók. Az ifjú férj paripája tombol az ajtó előtt. Lehet, hogy estére gazdája nélkül fog visszatérni. Az ifjú nő, valahányszor karjai közül kibocsátja őt, mindannyiszor mintha a koporsóba fektetné le. Az a trombitaszó, mintha halotti riadója volna. Hanem azért a paradicsom mégis megmarad.

S ez így megy heteken, hónapokon át: a harci útnak nincsen vége, s az egyúttal menyegzői út is. A harcban győzelem, veszteség váltogatják egymást: a szerelemnek csak diadalai vannak.

S e reményteljes küzdelem csak fokozza a paradicsom gyönyöreit.

Ince hitbuzgó lelkésznek volt nevelve gyermekkora óta. Serena már anyjától tanulta, amióta eszmél, hogy hitéért mártírnak lenni kötelesség.

S most ők mind a ketten kidobták a hajóbul e kötelességet; meg lett tagadva a hit, hogy meg legyen óva a női becsület. Abban az órában azt hitték, csak a becsületért áldozzák fel a kegyeletet. Ince vagy elesik, vagy elfogják, mindenképpen elvész. Mikor aztán csodamódra megszabadultak, akkor vették észre, hogy hiszen örülni is lehet annak, ha két szerető lélek egymásé lesz – s most már ez a kötelesség.

Hanem a gyönyör nem némítja el a kegyeletet.

Ki mondhatná magában: tegnap hittem ezt, holnap hiszem azt.

Mikor a két szív egymáshoz dobban: az első hangos feldobbanás mindig azt kérdi: „Szabad ez?”

A második már nem kérdi.

Hanem az elválás percében, mikor indulni kell a csatába, ismét azt mondja a kettős szívdobbanás: „Ez most isten ítélete lesz!”

A férfi, ki merte tenni azt, amit szíve sugallt: vagy bűnt tesz, vagy erényt.

Ki a bírája? Isten! Senki más.

Előtte áll: pere bírája elé van bocsátva. Ítélhet ő. Haláladó angyalai ott repkednek a légben a süvöltő tekéken ülve, sarkantyúfok gyorsítja, korbácsuk irányozza a golyók repülését: elhozhatják halálítéletét a férfinak, ha „vétkes”.

De nem hozzák.

Jöttek a branyiszkói, széni, tornallyai véres napok. Az üldözöttekből támadók lettek. A rohamok élén mindenütt ott látni azt a fiatal őrnagyot, aki tegnapelőtt még pap volt, tegnap fiatal házas, és ma egy hős.

De most is egyesülve van benne mind a három.

Mellette vitéz társak, jó pajtások hullnak el az ádáz viadalban; őt nem bántja sem golyó, sem vas. Az első seb óta sérthetetlenné lett.

Majd a döntő ütközetek előjátékaira kerül a sor. Incét a kompolti éji támadásban vértesekkel harcolni látjuk, a pétervásári elhamarkodott rohamban körülfogja az ellenség előretolt hadoszlopát, s ő ott, hogy ágyúit megmentse, maga áll huszárjai élére, s folytonos támadással nyit utat csapatjának. Mikor visszatér e harcból, csákója keresztül-kasul van lyuggatva golyóktul, s köpenyege foszlánnyá tépve az ulánus dzsidáktól; de egy vércseppje el nem hullt.

S ilyenkor fényes aztán a paradicsom napja! Két diadal ragyog a visszatérő férj arcán. Isten ítélete volt ez: azt mondta: „szeressetek!”

Azután elkövetkeznek a nagy, döntő ütközetek.

Ide már nem követheti Serena férjét. Ebbe a mulatságba már csak férfi kap meghívót. Az ápoldák mind a Tisza túlpartján maradnak, s rendszeres kezelés alá kerülnek. A magyar hadseregek egyesült zöme tömeges mozdulatokban halad ismét előre. Serena elmaradt férjétől.

Egész kedélye nagyot változott azóta, hogy férjhez ment. Megtanult félni.

Míg leány volt, bátorsága versenyzett a férfiakéval, vakmerő volt a nőietlenségig; dacolt veszéllyel és viharral, mint egy férfi; egyenrangúnak tartotta magát azzal. Még a férfi tekintetétől sem félt. Nem tudta, mi van abban? Amit azok egymás közt gyakran mosdatlan szájal beszéltek, az ránézve tolvajnyelv volt; nem értett belőle semmit: nem pirult miatta. A halált pedig éppen óhajtotta.

Hanem ama végzetes nap óta egyszerre más ember lett belőle. Leányból lett asszony. S ezzel vége volt a hőskölteménynek. Más világ az, amelyre fölébredt. Megtanult félni és félteni. Kedélye, mely acél volt eddig, átváltozott arannyá. Szeretett, és boldog volt. A rideg kétségbeesés vakmerő, a boldogság félénk. Egyszerre megtanulta félteni azt, amit szeret: az élet örömeit, a jövendő reményét, s most már nem tudott járni olyan merészen nyitott szemmel egész férfitömegek közt, most már félt a férfitekintettől, s lesüté szemeit az idegen előtt. Most már minden távoli ágyúdördülésre összerezzent, s bámulta magát, hogyan tudott ő egykor ott járni, ahol még az ágyúk tekéi is keresztül-kasul süvöltenek, de még jobban félt azoktól a vad kiáltásoktól, amiket a férfiak ajka, ha szívük indulatba jön, oly válogatatlanul ad, s csodálkozva kérdé magától, álom volt-e az, hogy én ezt megszokhatóm?

Amint leányból nővé lett, a lemondás, a kétségbeesés átváltozott szívében reménnyé, hitté. Hitt a csodákban. Meg volt nyugodva felőle, hogy az a hatalmas kéz, mely őt férjével egyesíteni tudta, őket egymásnak meg is tudja tartani. Nem gondolt arra többé, hogy kedvesét öntestével védje a halál ellen, ami úgyis lehetetlen; hitte, hogy imája is megvédi őt.

Ő elmaradt Tisza-Füreden, ahonnan megint odább kellett hurcolkodnia, míg Ince a Tarna partján és a Tápió süppedékeiben segített készíteni egy darab világtörténetet.

És ekkor aztán következtek hosszú hetek, amikben egymásról még hírt sem hallottak; még leveleik sem találhattak rájuk. És azok is mézeshetek voltak.

A gyönyör nemcsak az élvezetben van meg, az elválásban is él az. A csók a távolból küldve, kigondolva is édes, ha bizonyosan viszonozva van. S amilyen pokol a féltékenység, olyan mennyország az a nyugalmas bizalom, hogy van valakink, akinek minden gondolatja a miénk, akinek sóhaja a miénkkel fele útján találkozik, aki egyet gondol velünk, aki egyet álmodik velünk, aki éppen úgy keres minket lelkével, mint mi őtet, s akinek egész világát szerelmünk úgy körülkeríti, mint a hitregében a Tigris és Eufrátesz a paradicsomot, hogy abban az egyetlen szerető párnál egyéb halandó nem lakhatik.


VisszaKezdőlapElőre