A hang a tenger alul

A magyar országgyűlés fel lett oszlatva, az osztrák összalkotmány kedvéért Magyarország kontumáciázva.

És ekkor ismét volt egy történelmi mozzanat a magyar nemzet életében, mely nagyszerűségében ritkítja párját. Amint az osztrák kormány a provizóriumot kihirdette Magyarországon, egyszerre és azonnal leköszönt hivatalos állásáról minden népválasztotta tisztviselő. Valamennyi municípium közigazgatási és törvénykezési hivatalnokai üresen hagyták helyeiket, kijelentve, hogy a törvénytelen kormány alatt nem szolgálnak. Tízezer férfi egyszerre egy akarattal mondta fel a szolgálatot. Családapák, akiknek a hivatal egyedüli kenyérkeresetük, nem kérdezték, miből fognak ezentúl megélni, mentek más szolgálatot keresni. Még a múlt kormány által kinevezett főispánok is beadták a kulcsot.

Ezt a mozzanatot különben csak azért volt szükséges felemlítenünk, hogy a mi barátunk helyzetét megvilágítsuk általa. Az országgyűlés feloszlatásával minden indoka elmúlt az ő hazajövetelének. Mit keres ő most itten? Társtalanul, hivatástalanul, reménytelenül? Még nincs meghalva, s már el van temetve.

Sajátszerű világ volt ez! Tízezer ember egyszerre otthagyta hivatalát, s szaladgált a világban alá s fel más munkát s állást keresni; míg a provizórius kormány még nagyobb kétségbeeséssel szaladgált szerteszét a világban, másik tízezer embert fogdosni az üresen hagyott székek számára.

Egy szép napon a kormányzó hívatta magához Áldorfai Incét. Ince azt hitte, hogy most kemény utasításokat fog kapni, hogy mint megkegyelmezett rebellis hadvezér a mostani rendőri állapotban mihez tartsa magát, hogyan lépjen? nézzen? mit egyék, mit igyék? és miről álmodjék?

De nagyon megcsalatkozott!

Őexcellenciája nem egyébért hívatta, mint csupán azért, hogy nem volna-e kedve valahol in partibus infidelium főispánságot vállalni?

Ince kereken, határozottan és egész méltatlankodással utasította el magától ez ajánlatot.

No hát jól van. A viszontlátásig!

Visszatérve elgondolkozott rajta, hogy micsoda hírben kell őneki itten állani, hogy a kormányzó ilyen ajánlatot merjen vele szemben kockáztatni!

Nem sok idő múlva egy hajdani jó barátja a kolostori időkbül, ez idő szerint már magas állású főpap, látogatá meg személyesen szerény kis szállásán.

Ez meg azt az ajánlatot hozta neki, hogy nem volna-e kedve elvállalni – egy ultramontán lapnak a szerkesztését, igen fényes szubvenció mellett?

Ez már éppen dühbe hozta Áldorfait. A püspöknek azt mondta, hogy menjen a – mennyországba! s másnap valamennyi hírlapba beiktatott egy következő tartalmú hirdetményt

„Áldorfai Ince, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely intézetnél, gyárnál vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.” Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt is, hogy nem eladó.

A hirdetménynek nem maradt el a kívánt sikere.

Először is az ilyen nyilatkozat rögtön rehabilitálja a maga emberét.

Az első hatás abban nyilatkozott, hogy minden vidékéből az országnak elkezdtek neki pénzt küldeni, tíz, ötven, száz forintokat, ki a maga nevében, ki gyűjtemény útján, ki meg névtelenül. A nemzet nem hagyhatja azt a szégyent magán száradni, hogy egy híres embere komisz munkával keresse a kenyerét.

Ince kénytelen volt hírlap útján nyilatkozni, hogy ő minden neki küldött pénzt a sánta és béna honvédek között fog kiosztani: ő, mint épkézláb ember, munkát keres, nem alamizsnát.

Végre azt is megtalálta, amit keresett.

Valami nagyszerű, nagymérvű, roppant horderejű vállalat volt keletkezőben Magyarországon: olyan vállalat, ami korszakot alkotni jött a világra. A nagy vállalat megindítói felfedezték Áldorfai Incét. – Ilyen ember kellett nekik! Értekezésbe bocsátkoztak vele. Elmondták előtte tervüket. Az kápráztatóan fényes volt! És azután felhívták, hogy legyen e nagyszerű vállalatnál – nem könyvvezető, de éppen elnök, sőt vezérigazgató.

Ince fejét egészen elkábítá e fényes tervezet. Csalhatatlan volt annak minden számítása. Olyan alap, mely el nem veszhet, s olyan nyeremény, mely mértani arányban fokozódik. Több, mint Kalifornia bányái! S az elnök a tiszta nyereményből két százalékot kap.

Az elnöki állás elmerése végett csupán tízezer forint áru részvényt kell letenni. Éppen annyi tőkepénze van még Incének Walter Leónál.

Rögtön írt a prágai bankárnak, hogy küldje meg neki a nála levő tőkéjét; azt is tudatta vele, hogy mi terve van ezzel, hogy elnöke fog lenni egy nagyszerű vállalatnak.

A szerencse üldözőbe látszott őt venni ezen a napon. Este, amint a kaszinóba fellátogatott, egy, a kormányzóval nagyon bizalmas lábon álló uraság félrehívta őt magához a könyvtárba (ott senki sem háborgatja az embert), s azt mondá neki:

– Te szépen kifizetted őexcellenciáját a múltkor apró pénzzel.

– De hát ki beszélt olyant én felőlem a kormányzónak…?

– Nono, nem beszélt neki senki semmit. Őexcellenciája téged rendkívül nagyra becsül. Dacára a múltkori nyers visszautasításnak, folytonosan figyelemmel kísér. Röviden a tárgyra térve, azt óhajtaná megtudni tőled, nem volna-e kedved elfogadni a nemzeti színház igazgatóságát?

Ha valami képes volt meghökkenteni Áldorfai Incét, úgy ez a kérdés bizonnyal az volt.

– Én? a nemzeti színház igazgatója? Hiszen nem értek én a művészethez semmit.

– A többiek sem értettek ahhoz, mégis elvállalták. Egy népszerű és derék ember kell az intézet élére, s te az vagy. Ez aztán nem kormányhivatal; nem kerül a betöltése politikai elváldozatba. Ez egy neutrális tér a nemzetiség előmozdítására. Gondold meg holnap ilyenkorig a dolgot, s ha ismét összetalálkozunk ezen a helyen, akkor add át majd a válaszodat. Jó éjszakát.

Incének ez az ajánlat már szeget ütött a fejébe. Ezen az ajánlaton már csakugyan lehet gondolkozni. Mit kockáztat vele az ember?

Másnap délelőtt váratlan látogatásban részesült. Caesarine tisztelte őt meg leányával együtt.

Fatime most már tizennégy éves volt. Arcvonásai kezdtek némi kifejezést felvenni. Szemeiben valami veszedelmes búskomorság látszott, ami rendesen az ellenkezőjét jelenti annak.

Mi hozta őket ide? Az az örömhír, ami a színház udvarán el van terjedve: hogy Áldorfai Ince lesz színházigazgatónak kinevezve.

Mindenki örül annak!

De senki sem jobban, mint keresztleánya; ki mindeddig tehetségei dacára háttérbe volt szorítva, eltemetve, szándékosan leorgyilkolva, minthogy senkinek sem volt kegyence! Mert nem akart az erény útjáról lelépni. Őt illeti ezen általános örömbül az oroszlánrész. A méltányosság napja őreá is felvirradna ezáltal.

Caesarine rábírta Fatimét nagy biztatások árán, hogy próbául énekeljen el egy áriát Ince előtt Lammermoori Luciából. Ince kénytelen volt elismerni, hogy a hang elég friss, s csak kellő iskola kellene hozzá, hogy legyen belőle valami. Kezdte magával elhitetni, hogy ő ért ehhez.

Mikor védencnői elhagyták, komolyan latra vetette a dolgot. Rendkívüli idők rendkívüli idomításokat visznek véghez az emberen. Senki sem tudhatja, hogy a fátuma hova vezérli?

Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.

Ezt éneklé már a régmúlt korban a költő, amikor még a hexameterek divatban voltak.

Ez a mai este döntő befolyással fog lenni az ő sorsára. Mikor már fel volt készülve, hogy a kaszinóba induljon: a posta levelet hoz neki, melynek borítékján felismeri Walter Leó írását.

A bankár a küldött levélhez mellékelé a visszakívánt összeg erejéig szóló váltót a Rothschild-házra, kiszámítva annak kamatjait az utolsó félkrajcárig.

Azonban a levelet magát is érdemes volt elolvasni, amely így szólt:

Kedves barátom.

Itt küldöm önnek vissza saját kívánatára a nálam letett összeget. Abból, hogy ön nem sajnálta velem közleni jövendő terveit, amikre ezt az összeget fel akarja használni, jogot hiszek magamnak vehetni arra, hogy megmondjam önnek a véleményemet őszintén és egyenesen a tervezet felől. Én ennek az üzletnek a fenekén a legnagyobb humbugot látom, ami valaha az Ó- és Újvilágban színre hozatott. Az elején nagy riadallal fog az megindulni, fellármázza az egész világot; magához ragadja a könnyen hívők és hirtelen gazdagodni akarók minden tőkepénzét. Elszédíti a fölösleges pénzzel soha nem rendelkező, mégis mindig akvirálni vágyó kisbirtokosok tömegét; hanem a legelső rossz termés esztendeje (az pedig az ön hazájában sokszor fordul elő) egyszerre halomra dönti az egész kártyavárat, s jól jár, akit az egyszerre agyoncsap. Káprázat az egész. Nem akarom önt arról lebeszélni, hogy a pénzét fektesse bele. Az, ha elvész is: ön életrevaló ember, megél anélkül. De ne adja hozzá a nevét! A név a becsület! S az elveszett becsületet ugyan nehéz visszaszerezni. Ne kezdjen ön olyan dologhoz, amit nem tanult. Ha egy szamárfejet akar ön lerajzolni, elébb a rajzmesterhez kell mennie, s a vonalozáson kezdenie; hát a részvényrajzoláshoz azt hiszi ön, kevesebb tanulmány kell? Egy csizmát nem tudna ön elkészíteni, anélkül, hogy az inasesztendőt kitöltse, s a pénzcsinálásról azt hiszi ön, hogy az könnyebb mesterség; óvom önt, mint jó barátja, hogy ha önnek a becsülete kedvesebb, mint az élete, ne avatkozzék a mi mesterségünkbe; mert az önre nézve bizonyos halál. Én kínáltam önt egyszer azzal, hogy jöjjön hozzám, tanuljon bele ebbe a tudományba az én vezetésem mellett. Akkor még a legkedvezőbb sanszai voltak önnek arra, hogy komoly üzlet alapján szilárd vagyoni állást szerezzen magának. Most – nem újítanám meg önnek ez ajánlatomat. Önbül hiányzik azóta valami! – Az a jótékony nemtő, aki az ön végzetére oly nagy befolyással bírt. – Kedves barátom! Arra az emberre, akit színházigazgatással megkínálnak, okos ember nem bízza az üzleti könyveinek felügyeletét. Hagyja ön veszni a pénzét; de mentse meg becsületét.

Barátja, Walter Leó.

E levél tartalma mélyen elkomorítá Ince kedélyét. Annyira hatott rá, hogy nem ment ki a házból: otthon maradt.

Különösen fájdalmas érzéssel tölté el az a mondat: Hiányzik önből valami! Az a jótékony nemtő!

Ő érezte a legjobban!

Annyira hozzá volt már szokva, hogy nehéz válságos perceiben életének ezt a lelke jobbik felét kérdezze meg: „mit gondoltál ki számomra?” (s az mindig az igazi gondolat volt), hogy most, midőn őt elveszté, tájékozatlan hányódott hullámok között, mint az árboctalan hajó.

Úgy volna-e az; ahogy a bankár mondja? Tiszta igazság-e az, amit ez üzletember ama nagyszerű vállalatról megjósol, vagy pedig csak egyik üzérnek irigykedése a másikra? A jó barát hű figyelmeztetése-e az, vagy csak a lelketlen contremine játéka? Igazán kockára van-e itt téve a vagyonon kívül a becsület is? De még ami utóbb következik! Szükségképpen el kell-e annak veszni, aki a hazai művészet igazgatásába elegyedik? Az árbochoz kell-e kötözni Odisszeuszt, mikor a szirének énekelnek, hogy el ne ragadják? Hát aki énekel, az mind szirén? S még Ulysses sem bízhatik magához?

Benyisson-e a kitárt ajtón, vagy elfusson a küszöbről?

A hesperidák aranyalmái kínálkoznak eléje. Méreg van-e azokban belül?

Hajh, aki ezekre meg tudna felelni, aki e kétségek közepett az ítélő szót kimondaná: „tedd” vagy „ne tedd”, az a mély tenger fenekén alszik, s a tengerfenéknek szava nincs!

De hátha mégis van?

Hátha az, aki a korallgrottában fekszik oly csendesen, még ott sem szűnt meg szeretni azt, aki e földön üdve volt; akiért megesküdött, hogy olyan tisztán fogja őt visszaadni egykor az égben annak a szent szűznek, akinek oltárátul elvette őt magának, amilyen volt az oltáron belül. Hátha még most is emlékezik ez a mélyen alvó angyal szíve választottára, s megszólal hozzá a mély tenger fenekéről?

Áldorfai Ince otthon maradt ezen az estén; nem ment sehová. Késő éjjel zaklatták fel álmábul. Távirat érkezett számára.

A sürgöny tengeralatti huzalon jött Amerikából. Áldorfai Ince „ezredes”-nek szólt.

– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor megszabadította. Kormány megbízásából Sparkins, ellenadmirál.

…Ah! A tenger mélysége megszólalt!

– Te szóltál! Te küldted ezt nekem!

Áldorfai szent borzadályt érze minden idegeiben, s kitárt karokkal várta keblére a láthatatlan lényt, akinek közellétét el nem tagadhatta.

– Te vagy itt! Te vagy velem! Te viszesz magaddal! Megnyílt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. Aminek végén egy minden emberi szennytől ment isteni cél áll kitűzve: harcolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harcolni egy dicső nagy nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.

– Én újra „én” vagyok!

Ah, minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, aki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!

Áldorfai Ince még ebben az órában leült levelet írni Walter Leónak; abban ez volt:

„Jó barát! A küldeményt köszönöm. Még inkább a levelet. Két óra múlva indulok Hamburgba, s onnan Észak-Amerikába, Lincolnnak felajánlani szolgálatomat. Ég áldja meg önt és szeretteit. Hálás barátja, Áldorfai Ince.”

Mással senkivel sem tudatta, hová megy.

Másnap már üres volt a szobája, s harmadnap kereshették volna már ottan nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság őshazája felé.

S ez valóban annak a műve volt, aki a mély tenger csigái közt nyugszik; – az Alligator és a Golden Globe tanúskodhatnak róla.


VisszaKezdőlapElőre