Jól mondta azt Walter Leó, hogy a halottak bosszút tudnak állam azokon, akiket szerettek.
Áldorfai csak a házassága után vette észre, hogy valamit nem kapott meg a feleségével: a lelkét.
Övé volt a szép test, oly valóságosan az övé, mintha cserkesz apától vette volna sztambuli bazárban, akinek derekán az övét csak a vőlegény kése metszi keresztül, hanem a lélek éppen úgy nem járt együtt vele, mint annál.
Ahelyett annak a másiknak a lelke, ki az isis-lugas alatt nyugszik, járt el mindennap haza, s ott ült az új nő és a férj között.
Áldorfai imádta nejét, de kénytelen volt minden lépten-nyomon visszaemlékezni az elvesztettre, s összehasonlítást tenni a múlt és a jelen között.
És pedig Hanna igyekezett tökéletes feleség lenni, csakhogy nem értett hozzá. Ezt nem tanítják az apácáknál.
Hűsége férjéhez látványszerű volt, a tüntetésig ment idegen férfiak irányában. Serena nem úgy tett. Ő elfogadta a tréfát, enyelgést, a mulatságot úgy, ahogy adva volt, s Incének soha egy gondolatja sem volt, hogy rá féltékeny legyen, hosszú távollét alatt sem. Más tudománya volt annak szerelmét bebizonyítani!
Hanna takarékos is volt, csakhogy azt a zsugoriságig vitte, s kizárt minden vendégszeretetet. Férjét szoktatta ahhoz a vékony tartáshoz, ahogy a cseh beamterek élnek otthon. Incének aztán ilyenkor elűzhetlenül ott ült a jobbján az a „másik”, aki még a bujdosások idejében is vendégsereget gyűjtött maga körül, s férje kedvéért megvendégelte a menekülteket szépasszony-főztével, és az neki semmibe sem került. Hanna is megteszi azt sokszor, hogy megtudva, mi férjének kedvenc étele, maga kimegy a konyhára, hogy őt azzal meglepje. De milyen nagy dologba kerül az neki! Serena egyetlen főzőedényben el tudott készíteni egész ebédet, ha megszorult; mikor Hanna főz valamit, estig nem győzi a cseléd elmosogatni utána a sok bekevert edényt. Aztán elvégre sem úgy üt az ki, ahogy kellene. Az ember csak megköszöni, kezet csókol érte, magasztalja is, hogy milyen jó, de csak nem úgy van az!
Hanna is egész nap dolgozik, tesz-vesz, mint egy cseléd, kifárasztja magát, aztán oda van. Semmi sem esik keze ügyére. Ha kávét főz, a szesz lángjával leégeti huncutkáit, ha teát főz, leforrázza a vízzel a kezét, ha hozzáfog egy öltönyt magának megvarrni, azon egész nap szab, krétáz, öltöget, de az naprul napra messzebb esik az elkészüléstől, mintsem közelednék hozzá, s aztán este kimerült, kifáradt, mindennap érezteti, férjével nem azt, hogy ő grófnő, hanem azt, hogy szolgáló. (Ugye, te „Hajdani”, mikor vége volt hosszú nyári estével a nehéz kerti munkának, dalolva jöttél be a házba, s nem várhattál, amíg gyomlálóstul szennyes kezeid megmosod, odahíttad kedvesedet, hogy csókolja meg addig is énekes ajkaidat, s aztán egy perc múlva már olyan tiszta és fehér volt az a két dolgos kéz, mint a patyolat, akkor odatartottad neki, hogy csókolja meg sorba mind az öt ujját, s jókedved hangja életet költött a házban. Még gondod volt a férjnek az esteli pipát is sajátkezűleg megtölteni, s parazsat tenni rá a tűzhelyről!…)
Incének még ez utóbbit is nélkülözni kell; Hanna főfájást kap a füsttől. Csak az országházban gyújthat rá a folyosón; de azért is orrt fintorítanak, ha otthon megérzik a kabátján ennek az „alkotmányos húsfüstölő intézetnek” a zamatja.
Ince egészen otthon ülő emberré vált. Kedvenc mulatságával, a vadászattal fel kellett hagynia: Hanna nem tűri a vadászkutyákat. Semmi állatot sem szeret. Még egy madara sincsen. Az állatkedvelés pórias szenvedély, ha a versenylónál s a kopófalkánál alább száll. A kutyával megosztani falatját haszontalan kiadás, s az állat után tisztogatni fölösleges fáradság. Hannának semmiben sem telik öröme. Egész élete egy folytonos önfeláldozás.
Ince is egész nap otthon ül. Könyvárusok számára dolgozik. Régi jegyzetekből új útleírásokat készít, ívét tizenöt forintjával. Folyvást dolgozni kell. A fáért, a cselédért, a szabóért, a bútorokért, az adóért, a kaszinói, klubi tagságért.
S a férj, aki egész nap dolgozik, elfelejt felesége iránt figyelmes lenni. Minden gondolatját az üres papíros foglalja el.
Aztán néha egy-egy országgyűlési beszédre is kell készülni. Ince az ellenzék padjain ül. Ülnek ott elegen, akik egész három esztendőn át egy árva szóval sem cáfolják meg, hogy nincsenek a karthauzi barátok szerzetébe fogadkozva, s csak a szokásos „igen” és „nem” memento mori hangzatával adnak koronkint életjelt magukról; mégis igen derék emberek. De Áldorfai – gyanúsított ember! Neki hébe-hóba fel-fel kell támadni, s megragadni az alkalmat, hogy egy szónoklattal bebizonyítsa eddigi elveinek törhetlenségét. Az ilyen beszédre aztán készülni kell. S a beszédre készülő államférfiú kellemetlen étkező társ az asztalnál. Jó szerencse, ha az asszony elég tapintattal bír kitalálni az indokot s mosolyogva jegyezni meg: „Te most ugyebár azt gondolod, hogy a miniszterrel beszélsz!”
Walter Leóék többször meglátogatták Budapesten Áldorfaiékat.
Panaszkodásról szó sincs. Arra Hanna nagyon büszke. De beszél hangosan a tüntetőleg kimutatott egyszerűség, visszavonultság, szigorú életmód.
Helene aztán otthon majd megöli a férjét, hogy segítsen rokona szorult állapotán. Ő azt hiszi, hogy az olyan könnyen megy.
Eközben a politikai válság egészen élessé vált.
Az osztrák-porosz háború sajátszerű megvilágítást adott a belállapotoknak. Kiegyezkedésről beszélt minden ember, vagy egy, vagy más módon. A magyar országgyűlésen nagy összemérkőzésre készültek a pártok. Ince még mindig az ellenzékhez tartozott; nem is lehetett a hajdani honvédezredesrül egyebet föltenni.
Ebben az időben tehát drágák voltak a szavazatok.
Egy monarchia sorsa, újjáalakulása vagy szétomlása függött minden név szerinti szavazástul.
Ezekben a napokban a szokottnál is többet időzött Walter Leó Budapesten. Csaknem mindennapos volt azalatt sógoránál. Politikáról a világért sem beszélt volna vele. Ismerte elvhűségét.
Hanem egy napon, mikor már megvolt a magyar felelős minisztérium, azzal a hírrel lepte meg Incét, félre híva őt dolgozószobájába, hogy igen fontos „nemzetgazdászati” eseményt akar közölni vele.
Ez neutralis tér.
Egy konzorcium van alakulóban, mely az X és Y közötti vasút kiépítését Magyarországon szemelte ki feladatául, s ezen konzorcium óhajtaná, hogy Ince is lépjen be engedménybirtokosai sorába.
– De hisz én semmit sem értek a vasútépítéshez – mondá Ince.
– Az a mérnökök dolga – nyugtató őt meg Leó.
– A pénzszerzéshez még kevesebbet.
– Az pedig a bankárok dolga.
– Hát az én dolgom micsoda? – kérdé akkor Áldorfai.
– Hazafiúi buzgalmaddal előmozdítani a terv kivitelét, mely hazád egy részének a kívánt jóllét fokára emelkedést megkönnyítendi.
A cél magában véve nem lehetett gyanús.
– De a kivitel mégis anyagi kockáztatással jár.
– Ha én ott vagyok, akkor bizonyos lehetsz róla, hogy nem kockáztatsz semmit. Ellenben rád nézve az a biztató előny származik belőle, hogy ha te befolyásod által az engedményt megnyerni segítesz, a társulat téged megválaszt igazgatótanácsosának, s az ilyen hivatal, mint tudod, hetenkint egy napi munka mellett, évenkint öt-hatezer forintnyi tiszteletdíjt szokott eredményezni.
Ez nagy hang volt Ince előtt.
Évenkint öt-hatezer forint, becsületes úton keresve! Ez éppen helyreütné azt a különbséget, ami a képzelem és valóság: – egy osztrák nyugdíjas tábornok s egy amerikai elbocsátott generális között létezik.
– S kik lennének az engedménykérők? – kérdezé Leótól.
– Magam volnék az egyik, a másik úri magad, a harmadik pedig gróf Bauernhass Siegebert.
– Ejnye, de furcsa név.
– Ne bajlódjál te a névvel. Előkelő nagybirtokos Csehországban, és tekintélyes nagy úr. Nekem régi jó ismerősöm. Mihelyt beállsz a konzorciumunkba, megismertetlek vele. Igen józan nemzetgazdászt fogsz benne megismerni. Tehát kezet rá.
Ince nem tétovázott kezét adni Leónak, ki azután e tárgyat befejezettnek nyilvánítá.
Pár nap múlva Leó tudatá Incével, hogy az egész vállalat a legsimább úton van: semmi akadály sincs előtte. Kicsinált dolog, hogy Incét a társulat az igazgatótanácsosok sorába fel fogja venni.
Minthogy ez már egészen bizonyos volt, Ince nem is tartózkodott azt nejével közölni. Elmondá Hannának, hogy ő most egy olyan állomást fog elnyerni, mely öt-hatezer forint évi jövedelmet biztosít számára, s ennek elnyertével ő is képes leend nejének az óhajtott kényelmes és gondtalan életet megszerezni.
E felfedezés jutalma volt Incére nézve egy egész boldog és semmi incidens által meg nem zavart, nyugodalmas nap. Hanna oly gyöngéd volt, hogy legelső föltételül ezt köté ki.
– Akkor legalább te sem fogsz egész nap az íróasztalod mellett ülni, hanem néha majd az enyim is leszesz.
Az ügy sietve haladt, Walter Leó nem hagyta azt pihenni. Egy hét múlva már meghívták Incét a konzorcium alakító ülésébe. Ez itt Budapesten ment végbe, minthogy a magyar kormány tanácsosának is részt kellett benne venni.
Voltak jelen a tanácskozáson öten, akiknek a neveit mind elfelejtette Ince, amint Leó elmondta azokat neki, csupán az az egy különös név: Bauernhass Siegebert, ragadt meg figyelmében; annak a viselőjét meg is nézte nagyon.
Magas, délceg fiatal férfi volt; középen elválasztott szőke hajjal, mely rendetlen tincsekben hullott vissza homlokára. Szőke favorija, cotelettjei finomul gondozva; arcán előkelő nyugalom, s ha vannak szemek, amelyek beszélnek, úgy ennek a szemei azok voltak, amelyek hallgatnak. Ami legfeltűnőbb volt rajta, az, hogy svéd kesztyűit az egész értekezlet alatt a kezein tartotta. Mikor Leó bemutatta őket egymásnak, Incének is kesztyűs kezet nyújtott szorításra, kesztyűs kézzel számított, kesztyűs kézzel írta alá a nevét.
Mikor készen volt az engedményokmány, a jelenlevő tagok szerencsét kívántak egymásnak a vállalathoz és egymáshoz, s ismét kezet szorítottak, a viszontlátásig.
(Ez lesz tehát az én „consors”-om, mondá magában Ince, nagyon emlékébe edzve azt: az alakot, melynek hajfürtei, mint a szomorúfűz ága, hullanak szemei elé.)
Különösnek találta, hogy ez a szó: „consors”, azt is jelenti, hogy „feleség”.
Hazatérett sietett elmondani annak a másik consorsnak, hogy az említett ügy már annyira rendben van, hogy annak a rovására megbízhatja Hannát, nagyobb szállást keresni, s azt tetszése szerint bebútoroztatni.
Hanna azt felelte rá, hogy majd ráérünk, ha egészen kezünkben lesz.
Ince aztán nagyobb elhitel végett elmondá neki az egész alakító ülés lefolyását: kik voltak jelen, s nem titkolta el afölötti megbotránkozását, hogy Bauernhass gróf az egész gyűlés alatt le nem húzta a kezéről a kesztyűt; neki is kesztyűsen nyújtotta a kezét parolázásra, ami tisztességes emberre nézve gyönge megbántás.
Hanna mentőleg szólalt fel.
– Ez nem gőg; csak megszokás. Némely úri háznál épp oly kevéssé jelennek meg az összetartozók kesztyű nélkül a kezükön, mint cipő nélkül a lábukon, kesztyűben ebédelnek, sőt kesztyűben hálnak is.
Ince nem akarta felhasználatlanul hagyni e téren szerzett tapasztalatait.
– Hiszen nekem is volt szerencsém egy időben mindennap hercegekkel együtt ebédelni – mondá kérkedőleg –, a krími háború alatt, mégpedig angolokkal; de azok, mondhatom, hogy puszta kézzel nyúltak a bográcsba velem együtt. Pedig úgy hiszem, az angol arisztokrácia is megközelíti büszkeségre a csehet.
– Azt, ami hadjárat alatt történik, ne vegye ön a rendes élet zsinórmértékének. Háborúban az is megeshetik, hogy az ember dobszónál összeesküszik, ami más időben nem járná meg.
Hannának bizonyosan nem más eszmejárás hozta ezt az ötletet, mint hogy éppen aznap adták a német színházban ezt a víg operát: „Az ezred leánya vagy a házasság dobszónál”; de Incét nagyon fájó részén találta ez a szó. Azt hitte, hogy az ő első házasságára célzott az.
Nagyon elkomorult rá, s menekült dolgozószobájába.
Ott azután elgondolkozott rajta, s átlátta, hogy ő a hibás, ő kezdett élcelni a cseh arisztokráciára, holott annak egyik legbüszkébb tagja választotta őt férjül, s az nem szégyell most az ő házánál oly munkát végezni, mintha egy pipereárus bolt hölgyei közül választotta volna őt ki. Rávette magát, hogy visszamenjen hozzá, és kiengesztelje őt.
Hanna csakugyan ott ült megint annál a szerencsétlen ruhánál, melyen mindennap szab, varr és fejt; s mely makacsul felfogadta, hogy soha el nem készül. Varrt, és látszott a szemein, hogy fejfájásban szenved.
Hjaj, de könnyű ám kiengesztelni egy asszonyt, aki haragszik, aki pöröl, aki sír, aki dúl-fúl, ront-bont, körmöl és pofoz; de hogyan kiengesztelni egy nőt, aki hallgat, aki egykedvű arcot csinál, aki még csak egy arcvonással sem árulja el, hogy mi baja van?
Ince mégis addig könyörgött neki, míg kiimádkozta a kezéből azt a Penelope-szoknyát.
Akkor aztán Hanna nekiállt kávét pörkölni a borszeszgépen. Az is jó a fejfájás ellen.
Ince aztán, hogy kedveskedjék, hogy hátra ne maradjon, vagy talán hogy tréfás fordulatot adjon a feszült helyzetnek, a maga részéről elővette a kávémalmot, s elkezdte a Hanna által pörköltet megőrölni.
Hiszen annyiszor tette ő ezt Serenával.
De már erre kitört Hannából a harag. Összecsikorgatta gyönyörű gyöngysor-fogait, s megrázta a fejét, s a két öklét megreszkettetve riadt rá a gonosztevőre.
– Takarodjék ön! Hisz mind elrontja a kávédarálót, ha forrón őrli meg benne a kávét! Ennyit sem tud? pedig az egész világot bejárta, s még országos képviselő akar lenni!
Ince aztán menekült is a kaszinóba.
„Országos képviselőnek lenni!” Lehet is az, mikor otthon az ember magamagát sem meri képviselni! Aztán most készüljön az ember, ilyen feleségtől megpuhított kedély mellett, a fulminans filippikára a kormány ellen! Nem is készült ám!
A kaszinóban összetalálkozott Walter Leóval. A bankár arról az örvendetes eseményről tudósítá, hogy a minisztertanácsban kedvezően intéztetett el az engedélyokmány.
– Hanem mármost egyet mondok, kedves barátom. Azt egészen természetesnek fogod találni, hogy mikor te a consorsaiddal együtt a jelen kormánytól engedélyt kérsz egy állami kamatbiztosítás mellett épülendő vasútra, ugyanakkor nagyon furcsán zavarná meg a nótát, ha te egy füst alatt egy kegyetlen filippikát tartanál a kormány ellen a büdzsé-vita alkalmával, s ellene szavaznál annak a költségvetésnek, melyben a saját vasutad is benne szerepel.
Ezt bizony Ince maga is furcsának találta.
– Jó! Majd mikor rám kerül a beszéd sora, este kimegyek mezítláb a hóra, reggelre berekedek, s másnap tanúm rá az egész világ, hogy nem szónokolhatok.
Ennyire már elment.
Walter Leó és Bauernhass gróf ott maradtak Budapesten addig, míg engedélyokmányukat ki tudják ásni a minisztériumtól, ami nem megy minden artézikút-fúrás nélkül.
Ez idő alatt Leó többször meglátogatta Áldorfaiékat, de Bauernhass sohasem.
Leó annyit megtudott a társalgásból, hogy Hanna sehova sem jár, még színházban sem volt, Budapest mulatóhelyeit éppen nem ismeri. Az mind sok költségbe kerül, s Ince sem ér rá, mert az reggeltől estig dolgozik.
Leó erre azt a megjegyzést tette magában, hogy amely családnak mintegy négyezer forint jövedelem mellett ártatlan mulatságokra nem telik, ott vagy a férj rossz számító, vagy a nő rossz gazdasszony. Azonban Budapest drága város. Itt a lélegzetvétel is pénzbe kerül. Ez is igaz.
Egy napon ismét, mikor a büdzsévita egész forrójában állott, ezzel a közleménnyel lepte meg Walter Leó Áldorfai Incét:
– Kedves sógorom. Kutya van a kertben! Az engedélyokmány már minden hivatalszobán szerencsésen keresztülvitorlázott nevezetes havariák nélkül; hanem tegnap elővett bennünket a miniszteri biztos, s egész nyíltsággal kimondá, hogy vasútunk létrejötte nagyon kívánatos és nemzetgazdászati szempontból igen üdvösséges, kívülünk más nem is kapja azt meg; hanem, hogy a kormány igen szálkás falatnak találja azt, hogy a konzorciumunkban egy forradalmár hadvezér is találtatik, akiről mai napig is azt hiszi (akár alaposan, akár alaptalanul) az egész világ, hogy ő lesz hivatva egy mindent felforgató mozgalom élére állani. Hogy azáltal, ha ezt figyelembe nem veszi a kormány, maga is könnyen hamis helyzetbe jöhet. Azért tanácsolja, hogy téged hagyjunk ki a konzorciumból egyszerűen. Erre azonban kapott egy olyan választ, amit hiszem, hogy nem tesz ki az ablakába, mégpedig nem is tőlem, hanem Bauernhasstól. A gróf sarkára állt, s azt mondta: „Akivel én egyszer konzorciumba léptem, ahhoz én hozzá vagyok nőve, mint a sziámi ikerpár, Chung a Tunghoz, s azt én magamrul levágatni nem engedem. Ha tetszünk együtt, tessünk; ha egy nem tetszik közülünk, ne tessünk”.
Incének ezzel a szóval nagyon ki lettek húzva a méregfogai. Az az ellenszenves alak; az a pacsuliszagú arisztokrata igazi nemes ember módra viselte magát az ő irányában. Ő bizony, hasonló helyzetben aligha ki nem dobta volna a hajóbul azt a kellemetlen útitárst – amúgy parasztosan.
Ince úgy megszorította erre a közleményre, elismerése jeléül, Leó kezét, hogy az egymásba tapadt ujjait rázogatva monda:
– No, ennek felét Bauernhassnak adom, mert nekem sok.
– Mit tegyünk most? – kérdezé Ince.
– Én bizony tudnám, hogy mit kellene tenni. Hanem az egyenesen a te feladatod. Abból a forradalmi vezérkedésből, tudjuk mi jól, hogy semmi sincs. Te magad tudod legjobban, aki színről-színre ismered a viszonyokat odakinn úgy, mint idebenn. Minek hát játszani nagy jelszavakkal? A te nyilvános jellemednek legkisebb kárára sem lenne, ha te a most folyó büdzsévita alkalmával egy őszinte lojális beszédben nyilvánvalóvá tennéd, hogy neked ez irányban semmi titkos törekvéseid nincsenek. Ez a mi egész helyzetünket megkorrigálná. Gondolkozzál rajta, amit mondtam.
Ince nagyon is elgondolkozott azon.
Tehát mármost nemcsak azt kívánják tőle, hogy hallgasson; hanem azt is, hogy beszéljen!
Mit beszéljen?
Rontson le olyan illúziókat, amik még nemcsak sok embernek boldog álmait képezik, de amik a közjellemet, mint abroncsok, tartják össze?
Mit tegyen most?
Hej, ha az a felejthetlen nő most itt volna oldala mellett, az majd kitalálná a mentő gondolatot a kétség közepett! Megmondaná: „tedd” vagy „ne tedd!” „Ha az, amit el akarsz mondani, meggyőződésed, mondd el!” „De ne mondd el olyankor, mikor jutalmat kínálnak érte; mondd el ingyen, és ha megvernek is érte.” „Ha pedig nem meggyőződésed az, s nem szükséges, hogy mondva legyen, el ne mondd, ha a világot ígérik is érte!”
Nincs, aki vele így beszéljen!
Hiszen itt van az új nő. De ez nem arra született, hogy férje gondolatait kitalálja. A férjnek kell az ő gondolatait találgatni mindig, s azokat mélyen el tudja rejtegetni előle.
Ince elmondá Hannának a Leó által közlötteket, s várta, hogy mit felel rá a nő?
Ez pedig egész okos megnyugvással felelé, a varró selymet elszakítva fogaival (amiért Ince mindig zsémbelt: mikor ott az olló):
– Lássa, milyen jó volt, hogy nem indultam el mindjárt nagy szállást keresni s bútorokat megrendelni.
Az igaz, hogy nagy baj volt Incére nézve, minek mondta el előre Hannának azt a kilátásba helyezett nagy jövedelmet. Most hogyan vegye ezt tőle vissza?
Hanna hidegvérrel húzta a tűbe a selymet, mintha az a tűfok szűk nyílása volna gondolatainak egyedüli átjárója. Hajh, Ince maga is szeretett volna ezen a tűfokon keresztülbújni! Addig nem lehetett a beszédet folytatni, amíg a selyem bele nem talál a tűbe. – Megvan. – Hála az égnek!
Most aztán Ince folytathatá:
– Óh, még ezzel nem esett ki a világ feneke. Az ügy nincs elveszve. Társaim szilárdul állanak mellettem, s nem tágítanak a kormány előtt. Kedvesem, mit szólsz hozzá? Én szeretném ezeket a társaimat, Leót és Bauernhass grófot holnapra egy kis barátságos estélyre elhíni hozzánk.
Hanna felszisszent! A tű megszúrta az ujját.
Ince hitvesi részvéttel kapott a sebzett kéz után, hogy a kitóduló vért ajkával felszívja, hanem Hanna ökölre szorította kezét, s nem engedte azt neki.
– Hova gondolsz? Hát fogadhatunk el mi ezen a mi szállásunkon eleganciához szokott vendégeket? Hívhatom én ide a jockey-klubot hozzám estélyre, mikor egy ép fülű teacsészét nem tudok eléjük föltenni? Bízhatom én magamat erre az ostoba szakácsnémra? Kérlek igen nagyon, ne híjj énhozzám vendégeket!
Ince nagyot sóhajtott, s abbahagyta a dolgot.
Alantabb hangon kezdé aztán, s elmondá Hannának, hogy mindezen lehetne még fordítani egyetlen egy szónoklati diverziónak az árán. Rászánja-e arra az áldozatra magát? Mert ez áldozat!
Hanna ruhafodrot ráncolt. Mikor a tizenöt milliomodik ráncba ölté a tűt, akkor annyit mondott:
– Kedvesem. Tedd, amit jónak látsz. Én, látod, hogy így is meg vagyok sorsommal elégedve.
De a hang, a kifejezés megcáfolta a szókat. Ince dolgozószobájába vonult vissza.
Nagy gond volt ez, hogy mit tegyen most?
Hiszen semmi, egy fillér árú apostasia sem kell hozzá, hogy elmondja magárul, hogy ő nem az, aminek őtet a népszerűsége híreszteli. Eszében sincsen forradalmi tervekkel szaporítani a pasziánsz játékok nemeit; s ha egyszer elmondja magárui: „Én nem vagyok az, aminek gondoltok, én békés hazafi vagyok!”, hát csak azt fogja vele elismerni, amit rágalmazói úgyis régen beszélnek róla mint emberszólást. Azokat, akik pártfelei, barátainak úgysem nevezheti már, elszakadhat tőlük akármikor minden szívfájdalom nélkül. Nem is ő lesz az első, aki ezt teszi. Az országház termének egyik oldaláról a másikra átmenni nagyon könnyű, nem folyik közben a Duna, nem fullad bele az ember.
Csak egy göröngy van, amin felfordul az okoskodások szekere, s kidönti a földre minden szofizmáit: az, hogy ennek a lépésnek ára van!
Az ember felbuzdul egy beszédre nem azért, mert a közügy, a haza iránti szeretet túlömlése kényszeríti érzelmeit, hanem azért, mert magának akar valamit szerezni!
Hiszen nem hivatal az a valami. Nem függ kormányi kinevezéstül. Nem is tudja azt meg minden ember. Hiszen ezer közül kilencszázkilencven nem tudja azt még, hogy micsoda jószág az a „praesentzmark”? De elég, ha tudja ő maga, hogy mikor buzgott, ezért buzgott!
Pedig ezt mármost csaknem kötelessége megtenni. Egyik nemeskedés a másikat költi fel. Bauernhass gróftul nemeskedés volt az, hogy consorsát nem engedte a kormányi ráhorkantásra kitörültetni az engedélyokmánybul, ez most corollariumképpen vonja maga után, hogy e consors se kövessen el valami olyan parasztkodást, ami a másik két társat buktatja el.
De ki is ez a Bauernhass gróf, hogy ez így egyszerre csak belecseppen az égbül az ő élete történetébe? Hogy nem hallotta ő ezt a nevet soha Walterék házánál? se magát az alakot nem látta a bankár estélyein, ahol pedig minden cseh nevezetesség együtt szokott lenni? Pedig Walternek igen szoros összeköttetésben kell vele állni, miután ily vállalathoz éppen őt szemelte ki. Föltette magában, hogy legközelebb meg fogja Hannátul kérdezni, hogy nem tud-e valamit erről a Bauernhass grófról? Arrul a válaszrul pedig előre bizonyos lehet, amit Hannátul fog kapni „Kedvesem, önnek consorsa, önnek csak jobban kell őt ismerni!”
Bizonyos, hogy eddig is le van már neki kötelezve. Ha most ép fülű teás findzsái volnának, egy barátságos estéllyel leróhatná ezt a foglalóba kapott barátságot; de mert nincsenek, s egész Pesten nem is kaphatók, s ha kaphatók, egy millióba kerülnek, annálfogva most kénytelen hála fejében egy beszéden törni a fejét, amihez nem talál se témát, se expozíciót.
E nagy tusakodás közben eszébe jut ahhoz a kis medalionhoz fordulni, melyben két szép női arc egymás felé fordulva hallgat (vagy talán beszélnek is egymással?):
Ez a régi még most is kisegíti őt a bajból. Amint ez arcot nézi, lelke visszatévedez a múltra, vissza, vissza egész odáig, ahol a honvéd…
Megvan!
– A honvéd. Ez a mentő jelszó.
Jobb szelleme szánta őt meg a szorongattatásban, az sugallta ezt neki.
– Ha meg vagy hasonlva önmagaddal, szakítsd kétfelé magadat: válaszd külön a honvédet a pártembertül. Az új nemzeti kormány új honvédsereget akar felállítani. Foglald el ezt az álláspontot. Innen mondhatsz a kormány védelmére egy fényes beszédet, s még sem tagadod meg múltadat.
Ebben az ötletben megtalálta menekülését Áldorfai.
Mikor rákerült a szónoklat sora a nagy parlamenti harcjátékban, tartott egy fényes beszédet, melyben remekül voltak egyesítve a trón iránti hűség contestatiói a haza iránti lángoló áldozatkészséggel.
Eddigi padtársai ugyan azt mondták rá, hogy biz ez átnyergelés volt; de igen szépen ment végbe, s nem kevésbé szorítottak vele kezet e szónoklat után, mint a miniszterek.
Walter Leó az idegenek karzatárul hallgatta e beszédet, s mikor vége volt, lejött gratulálni Incének a büfébe.
– Ezt jól adtad! Et capram, et caules. Tout est gagné, mème l’honneur!
Másnap kezében volt a konzorciumnak az engedélyokmány, s Incének azonnal fel kellett mennie Bécsbe az alakító ülésben részt venni. Ott meg is választották, mint előre tudva volt, igazgatótanácsosnak. Mikor Leó kezébe adta a legelső „jelenléti bárcát”, figyelmezteté rá, hogy ezt eltegye, mert az esztendő végén kétszáz forintot fog érni. S ilyet minden héten kap egyet.
Ince eldugta azt a tárcája fenekére, és nem dicsekedett vele senkinek. Azt hitte még, hogy ha az ember ilyen nagy pénzt kap olyan csekély fáradságért, azt maga előtt is szégyenleni kell. Szegény! új ember volt ezen a téren.
Egy pár hónapig azután rendesen feljárt hetenkint Bécsbe, s ott összejött Walter Leóval az igazgatótanácsban. Bauernhass grófot sohasem látta többet, az nem kívánt az igazgatótanácsba bejutni: részvényei szerinti szavazatát Walter Leóra ruházta. Neki nem kellett ez az üzlet. Hát mi kellett neki benne?
A harmadik hónapban így szólt Incéhez Walter Leó:
– Nos, kedves sógor, vállalatunk kitűnően sikerült. A pénzpiacokon tomboló jókedvvel fogadták papírjainkat. Az üzletet befejeztük. Mi egy kerek milliót nyertünk rajta. Ebből alapítási költségre lemegy százezer forint, a maradékot három felé osztva, terád jut belőle háromszázezer forint.
– Te csak tréfálsz?
– Annyira nem tréfálok, hogy itt van számodra az utalvány. Az összeget minden órán felveheted a bankból: ha ott hagyod, csak három percent kamatot kapsz érte.
– De ne ejts kétségbe, hát miért kapjak én háromszázezer forintot?
– Hát azért, amiért én, meg Bauernhass; mert mi voltunk az engedélyesek.
– De hát kitől raboltuk mi ezt az egymillió forintot?
– Kedves barátom! – szólt Walter Leó komolyan. – Én meg vagyok győződve róla, hogy te mint országos képviselő, ki a parlamentben vasúti politikát s pénzügyi terveket megbírálni vagy hivatva, ezt a két szaktudományt tökéletesen érted.
Nem értette biz azt Ince se tökéletesen, se tökéletlenül; de az irónia oly vértezett alakban lépett eléje, hogy lehetetlenvolt rá mást mondani, mint azt, hogy „értem”.
– No, ha érted: hát akkor tudod azt, hogy amit az ember vállalatokon nyer, az nem rablás, csak szerencsés felhasználása a kedvező helyzetnek. A közönség is jó vásárt tett, mert a pénzét jól és biztosan helyezte el; hát csak tedd el te nyugodt lélekkel a rád eső nyereményt, s ne népesítsd meg az álmaidat kirablott népek és országok kísérteteivel.
– De én mégis azt hiszem, hogy ezt a hirtelen nyert egymilliót valaha valaki mégis fel fogja panaszolni.
– Akkor essék rám az átok súlya! Te annyit tudsz a dologrul:… no, amennyit szokott egy országos képviselő tudni a fináncoperátumok és vasút-entreprise-ek dolgáról. Azoknak pedig már Krisztus is megbocsátott a keresztfáról.
– Csak nem azzal a szóval, hogy „nem tudják, mit cselekesznek”!?
– Hanem egyet mondok neked, azaz, hogy hármat. Mármost van háromszázezer forintod. Szép gömbölyű összeg. Már most csak arra kérlek: először is ne kezdj el belőle palotát építeni, másodszor ne végy rajta hatszázezer forintos uradalmat, és harmadszor, ne valld meg a feleségednek az egész összeget: mondj neki csak százezret.
– Miért? – kérdé Áldorfai megbotránkozva.
– Hát, tudod, csak úgy tanácsképpen mondtam.