A két gróf, ki az éjsarki expedíciót rendezte, nagy örömmel fogadta Áldorfay ajánlkozását a fölfedezési útban részvételre. A hajó már indulásra készen várt Triesztben. Rögtön táviratoztak a kapitánynak, hogy várjon még az elindulással. Általános volt az öröm a klubban is – nemcsak afölött, hogy Ince elmegy a Jeges-tengerre, hanem afölött is, hogy nem lesz itten.
Voltak még jó barátai, akik sajnálták.
Azután még egész estig lótott-futott vele Walter Leó a városban, mindenféle szükségleteket e nagy úthoz összevásárolni. Még málházni is segített neki, amiben nagy ügyességgel bírt.
Ince azt mondta, hogy még aznap el akar utazni; tehát a tíz óra táján induló vonattal.
Ezt tudva, még nyolc óra előtt magára hagyta őt Leó, gondolva, hogy Incének még sok magánylevelet kell megírnia, ügyvédéhez, tán ismerőseihez is; mindenesetre leköszönését képviselői mandátumáról a ház elnökéhez; s holmi apróbb számlákat kiegyenlíteni.
– Fél tízkor találkozunk az indóháznál – szólt, Incét megölelve a búcsúzáskor.
– Eljössz oda?
– Hogyne! Egy istenhozzádot mondani a viszontlátásig.
Ince egyedül maradt.
E nagy elhatározás után az lett a legsürgősebb teendője, hogy rendbeszedje irományait.
Egyetlen megírni való levele volt: a ház elnökéhez. Az egész világon nem volt már senkije, akit sorsa fordulatáról szükség lett volna értesítenie.
Inasának meghagyta, hogy fűtse be a kandallót.
Mikor aztán a tűz lobogott: magára zárta az ajtót, s felnyitva íróasztala fiókját, annak rejtekosztályából kivette azt a csomagot, mely egy rózsaszínű szalaggal volt keresztülkötve.
Legelőször is ez a szalag vándorolt a tűzbe. Valaha a legszebb fekete hajfürtöket fonta az keresztül. Lobbot vetett.
Utána lebbentek egyenkint a többi gyöngéd emlékek. Finom asszonykéz rajzolta levelek; még most is illatozók. Egy göndör hajfürt: a halántékról levágva. Egy batiszt zsebkendő, mely egykor egészen nedves volt a könnytül. Egy oktalan féltés, egy gyanú árnyéka miatt hullottak ezek a könnyek. Még most is hangzik az átlátszó foszlányon keresztül: „Kétkedhetel-e bennem?” Tűzbe vele! Egy szárított virágbokréta, amit a mezőn szedtek. Minden virágnak külön jelentése. Szalma ez már! Egy szeletke abból a kék ruhából, amiben őt legelőször megszerette. Egy gyöngéden bohókás váltó, mely így szól: „Fizessen ön látra – Áldorfay Incének – öt milliárd – csókot. Elfogadom, Fatime”. – Lejárt már! – Eléghet! – Hímzett csecsebecsék, miknek értéke a kavics és Kohinoor között váltakozik. Tegnap Kohinoor, ma kavics. És aztán arcképek, fényirda és művészecset termékei, minden alakban és jelmezben. Mind, mind oda kell hullaniok, irgalom nélkül a megsemmisítő zsarátnakba. Csak egy van még hátra. Ez a legbecsesebb.
Amilyen alakban csak otthon, bizalmas édes órán volt ő látható. A fényirdász csak ezt az egy képet vonta le, s utána megsemmisíté Ince szeme láttára a negatív rajz üveglapját.
S ez a kép oly sikerült! Az a báj, az a mondhatlan csáb oly élethíven van visszaadva e vonásokban. Az alak, kezeit összetéve, könyörögni látszik, s e könyörgő tekintetben, mozdulatban van a legcsábítóbb varázs.
Most is oly könyörögve néz reá! Mintha mondaná „Engem ne vess a lángok közé, a többiek után. Én nem az vagyok, aki megcsalt: én az vagyok, aki szeretett. Én csak terád nézek. Másra nem néztem soha. Én nem vagyok a másé, csak a tied. Belőlem nincs több, csak egy, csak nálad vagyok. Engem is el akarsz égetni? Elítélsz-e? Kárhozatra dobsz-e? kihallgatatlanul? Te dühös szemeket vetsz rám, és én rád mosolygok. Volna bátorságod engem is elhamvasztani? Nem félsz, hogy sikoltásomat hallod, mikor a tűzbe dobsz? Hagyj élve, kérlek!”
És Incének nem volt bátorsága azt a tűzbe hajítani. Visszatette a fiókjába.
És aztán elővették nyugtalan érzelmek.
Oly rögtön megválni attól, akit egészen magáénak tudott. Akinek egész teste-lelke, hajszálátul a gondolatjáig az övé volt. S most elfusson tőle, anélkül hogy szemébe nézett volna?
Elhagyja örökre, anélkül hogy megmondaná neki az okot, amiért elszakítá magát tőle?
Elítélje őt, anélkül hogy mentségét hallotta volna? Kimondja a halálítéletet: „Mi egymásra nézve meg vagyunk halva.” És ezt még ne is tudassa vele?
Megtagadja magátul azt az elégtételt, hogy odamenjen hozzá, és szemébe mondja neki: „Te széttépted a legszeretőbb szívet; te sárba dobtad a kínált becsültetést: te megöltél engemet is, magadat is. Miért tetted ezt?”
S hátha tudna rá valami mentséget mondani? Hátha egy szóval fel tudna deríteni valami szörnyű csalódást, valami érzéktévedést. Hátha kimentené magát?
Hiszen mit vétett?
Egy férfival ment karöltve. De hisz az a férfi Gideon!
Gideon pedig Caesarine-nak volt régi ismerőse. Lehet, hogy ez elevenült most fel.
És lehet, hogy te most a jámbor Belle Ange helyett dühöngsz, aki vagy nem tudja a dolgot, vagy ha tudja, hát nem sokat bánja.
De hát Gideon sértő levele?
Az lehet, hogy éppen kiszámított sértés.
Az lehet a bohóctul egy ördögi tréfa, mely emberére van alkalmazva.
Miért ne adta volna ő meg Incének ezt a döfést, mikor tudja jól, hogy ez annak milyen nagyon fáj!
Ince közel volt hozzá, hogy kimentse maga előtt Fatimét. Közel volt hozzá, hogy megbocsásson neki.
Egész szenvedélyével szerette!
Esti nyolc órát harangoztak ott künn.
Ez a harangszó volt az ő jeladása mindig. Ekkor szokott Fatiméhez ellátogatni. Mikor a nyolc órát harangozták, félbehagyta a munkáját, ha otthon volt; megfordult sétájából, ha künn járt; letette a kártyát a kezéből, ha játszott, és ment, hova a szíve vitte.
És most hasztalan szólt a harang?
Pedig tán várják? Távirata megérkezett azóta. Bizonyosan várnak reá!
Egész teste borzongott. Lázban volt.
Azt mégis tudatni kellene vele, hogy eltávozik hosszú időre és olyan helyre, ahol virág és asszony nem terem soha.
És aztán a keserű búcsúvételhez átadni a hűtelen teremtésnek azt a kis lapot, mely őt úgy meggyalázza: annak az írását, akiért őt el tudta feledni, s aki őt abban a pillanatban is megveti, amidőn szerelmét elfogadja.
E kegyetlen elégtételt nem tagadhatja meg magátul.
Nem. Ez nem gyávaság már. Ez nem a szerelem őrült szenvedélye. Ez a bosszú szomja. Valakin bosszút kell állani! Valakinek által kell adni a felét annak a keserűségnek, mely őt a világból kiüldözi. Valakinek szenvedni kell akkor, mikor ő az ő szenvedését az örök éjszakák földére viszi eltemetni. Ha a férfi nem, hát a nő!
Felöltözött látogatáshoz.
Nem fogadott bérkocsit, szüksége volt rá, hogy kifussa magát.
A Práter széléig jó távol van; neki rövid volt ez az út. Mintha kergetne valakit, úgy sietett. Hiszen gondolnia kellett rá, hogy még ma milyen hosszú útra kell indulnia. Alig egy óraköz van még hozzá.
Mikor Fatime lakához érkezett, megállt, és megnézte óráját. Háromnegyed volt kilencre.
Fél óra elég lesz szívének keserűségeit kiönteni odafenn.
S ha másként talál történni! ha e keserűségének ellenmérgét tudja valaki! Ha a széttört boldogságot ismét egésszé varázsolhatja egy csoda! s nincs-e az asszonyszívben csoda elég? – akkor adieu Tegethoff; utazhatnak a jégsarki felfedezők nála nélkül a jégvilágba.
Még ez a gondolat is végigvillant agyán, amialatt az óráját megnézte.
Becsöngetett a kapushoz. Az kidugta a fejét.
– Itthon van-e Belle Ange kisasszony? – kérdé tőle.
– Igenis, itthon van.
A kapus az ő embere volt.
– Elhozták-e a táviratomat, amit Szempcről küldtem Belle Ange kisasszonynak?
– Nem hoztak ide ma és tegnap semmi táviratot.
– Megfoghatatlan.
Pedig nagyon is könnyen megfogható. Elfeledte táviratára feltenni a lakást, s az újabb kor „Hermész”-ei nem találnak olyan könnyen rá a Pieridák berkében adressz nélkül arra a „bizonyos” nimfára, akinek Zeüsz üzenetet küld, mint a régi boldog időkben.
Ince most már kevesebb jó reménnyel haladt fel a lépcsőn a zárt rácsozatig.
Csengetésére előjött a szobaleány. Csak fél cipő volt a lábán, s Ince olyan nagyon csöngetett, hogy nem volt ideje a másikat is felhúzni.
– Itthon van a kisasszony? – kérdé tőle.
– Nincs idehaza.
A szobaleány Fatime embere volt.
Ince megfordult, és visszament a lépcsőn.
Nagyobb gyámapai gondoskodást csakugyan nem kívánhatott már a sorstól, mint aminőben részesült.
A kapus azt mondta: itthon van; a szobaleány azt mondta: nincs itthon. Ebből olyan kevés tudománnyal kiszámíthatta, hogy a hátralevő három negyedórából neki csak egy percet sem szükséges ennél a háznál többet elvesztegetni!
Ami pedig a szép szemeket illeti, hát hiszen senkinek a világon olyan szép szemei nincsenek, mint a – tengeri fókáknak. Tehát siess! Mert lemaradsz a Tegethoffról!
Mégsem sietett.
Átment a Práter felőli járdára, s onnan kémlelt fel hajdani paradicsomának lefüggönyözött ablakaira.
A nehéz damasztfüggönyök is elárulták, hogy Fatime szobájában világosság van.
Ejh. Fordíts hátat neki!
Láthatlan kezek vonták, taszították el onnan; olyan nehezen ment a távozás.
Hatszor is megállt vissza-visszanézni. Azt várta, hogy utána szalad valaki, és visszahíja.
Nem hítták vissza.
Kábultan bandukolt visszafelé azon az úton, melyen oly sietve vágtatott idáig.
Egy-egy nőalak suhant el mellette. Annak mind erősen arcába nézett. Olyan jól esett volna neki, ha valamelyikben Fatimét ismerte volna meg; ha ő csakugyan nem volna otthon.
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Hisz itt van a zsebében a kettős kulcs.
Ennek csak az utána csinált másolatát vitte el Hanna; az eredetit ő hozta el magával, s ez azóta is mindig pénztárcájában van.
Visszafordult. Azért sem fátum uralkodik az emberen; hanem az önakarat!
Most már csaknem futásra vette a dolgot, úgy sietett. Mikor ismét visszatért a házhoz, nesztelenül, lábujjhegyen haladt el a kapus ajtaja előtt, hogy észre ne vegyék, s zaj nélkül ment föl a lépcsőkön.
Mikor a mezzanin ajtaja előtt megállt, egyszerre úgy tetszék neki, mintha egy megnevezhetlen hang, valami csendülés vagy zúgás (mintha egy zengő tenger volna), reszketne át minden idegein, s minden idegével hallaná azt; s egy alaktalan, de mégis ismerős fény kápráztatná el szemeit.
„Ince!”
Nevét kiáltották valahol?
Nem. Csak érzékcsábulás, hallucináció az.
Kereste az ajtón a kulcslyukat. – És sokáig nem talált rá. Keze reszketett tán, vagy szeme nem látott jól?
Egyszer aztán magátul felnyílt az ajtó. Be sem volt zárva. Ki hagyta nyitva?
Ince belépett rajta, s nekiindult a sötét lépcsőnek. És ekkor egy rémgondolatja támadt.
Hátha az, aki ezt az ajtót nyitva hagyta, most e sötét lépcsőn vele szembetalálkozik.
Ki lehet az?
Kinek van még e titkos ajtókhoz másik kulcsa? Nem Hannának?
Mikor a szentszék előtt a legelső kibékülési kísérletnél a férj és nő egyetértően azt nyilváníták, hogy engesztelhetlenül gyűlölik egymást, a teremből kijövet Hanna odament Incéhez, s azt mondá neki:
„Uram. Hat hét alatt válóperünknek vége lesz. Nem nagy idő. Semmi kétségem aziránt, hogy ön abban az órában, amelyben szabad lesz, legelső kötelességének fogja tartani, hogy siessen ahhoz a nőhöz, akinek becsületét ön is, én is elvettük; s teljes elégtételt fog adni neki. Ön hitvesévé teszi őt. Ennyivel tartozik neki. Hanem egyre kérem önt. Tartózkodjék e hat hét alatt, amíg önnek nevét viselem, minden néven nevezhető érintkezéstől ezzel a nővel. Mert ha én megtudom, hogy ön abban a házban e hat hét alatt látogatást tett, hogy e nőhöz az utcán hozzászólt, hogy neki levelet írt; én a válóperi ítélet kihirdetése előtti órában visszahúzom a keresetlevelemet; kinyilatkoztatom, hogy önt szeretem: visszakatolizálok – és nem válok el. Tehát, amire kértem, el ne felejtse.”
És ő már nagyon is elfeledte, amit ígért!
Már ott van a házban, és halad fölfelé a titkos lépcsőn.
A mezzanin folyosóajtaja pedig nyitva.
Ki jár itt előtte?
Nem képes-e amaz erős akaratú nő arra a vakmerőségre, hogy megtudva férje eltávozását Erdélyből, hirtelen utána siessen, s a birtokában levő kulcsok segélyével fellopózzék ama szőnyegajtóig, mint már egyszer tette, s amint a szószegő jön fölfelé: egyszerre a sötétben mellberagadja őt egy ideges kéz, s egy ismerős hang azt súgja fülébe:
„Én tudtam, hogy ön nem tartja meg szavát. Ön nem férfi előttem!”
S azzal letaszítja őt hanyatt, mint egy tehetetlen bábot. Ez a rémkép állt előtte a sötétben.
Üres agyrém!
Hanna nem őrzi többet az ő lépteit. A titkos kulcsokat sem vitte ő el magával. Mikor innen elfutott, benne hagyta azokat a zárban. A házi nép ott találta azokat, s azt hitte: Ince kulcsai voltak. Most, ki tudja, ki használja azokat?
Hanem azért a láthatatlan kéz mégis folyvást összeszorítá a torkát, s fenyegette, hogy letaszítja a lépcsőn.
Félénken, óvatosan, mint a tolvaj, haladt fel az ismeretes előszobáig.
Ott megállt hallgatózni.
Benn semmi nesz. Csendesen vannak.
Megkísérti vigyázva nesztelenül betolni a kulcsot a zárba. Meglepetve veszi észre, hogy egy másik kulcs már benne van kívülről.
Az ajtó tehát nyitva.
Semmi sem gátolja, hogy belépjen rajta. A szőnyegajtó nesztelenül feltárul.
A szobát kétféle világítás derengi át. Egyik a lobogó kandalló tüze, másik egy tejüveggel letakart lámpa, melynek ernyője egy bűvkörön belül minden tárgyra intenzív világot vet, míg azon kívül félhomályba burkol mindent.
A megvilágított körben áll egy kerek orosz mozaiklapú márványasztal, melynek egyetlen lábát három összetekeredett bronzkígyó képezi, szétnyújtott fejeikkel alkotva a talapzatot.
Az asztalon ezüst szamovár, kínai porcelán csészék, egy palack mandarin likőr (melynek palackja kétszáz forint).
Az asztal, szamovár, csésze, mandarin, mind az ő ajándéka. Az asztal féloldalt áll a kandalló előtt, a másik oldalához egy nyugvószék van tolva, s azon ül, hanyagul odaomolva, Fatime.
Fehér, hímzéssel gazdag pongyolaöltöny van rajta; sűrű szénfekete haja felbomolva omlik le vállaira; két lába, rózsaszín szalagcsokros cipőkben, a kandalló előtti rácsra nyugtatva. Kezében egy nagy fekete legyező, egyik lapján művészi festményekkel. (Ez is Ince emléke!) Ennek egyik legyintésével magát, a másikkal a lábainál ülő alakot hüsseli.
A lábainál ülő alak Gideon.
Azon a kis hímzett zsámolyon ül, amelynek hímzetén ahány kereszt van, annyi emlékezet van hozzá öltve. Még Ince maga is segített hímezni rajta. (Herkules segített fonni Omphalénak.)
A zsonglőr odakönyököl a szék támlájára, melyen Fatime hever, és égő szivarából füstöt fúj annak arcára. A hölgy belélegzi e füstöt, gyönyörtül felmagasztalt arccal; mintha az volna az ambrózia. Harmadik élő lény nincsen jelen. Csak két csésze van az asztalon. Caesarine számára nincs itten hely.
Annyira el vannak foglalva egymással, hogy nem veszik észre a feléjük közeledő alakot, csak midőn az már a lámpától megvilágított körbe belép, mikor egyszerre előttük áll.
Ince oly sápadt, mint a sírból kelt halott. Öklei össze vannak szorítva; haja szétdúlva; szemeit Fatimére meresztve. Csodálatra méltó asszonyi teremtés ez.
Mikor megpillantja Incét, még csak egy vonása sem árul el megdöbbenést; még csak meglepetést sem.
Tökéletesen tud uralkodni a vonásain; – vagy talán hozzájárulhatlan a szíve amaz érzelmek iránt.
Még csak nem is változtat hanyagul elomló helyzetén; csupán azt teszi, hogy legyezőjével félrehajtja az arcába fújt füstöt, s aztán e legyező egy kecsteljes hajlításával üdvözletet bólint Ince felé.
S mindezt oly nyugodtan teszi, mintha színpadon adná. Azaz, hogy színpadon jobban adná. Ott játszaná élethíven a halálos rémületet, az elpiruló szégyent, mikor lelke mélyeig sértett kedvese ily pillanatban meglepi: holott jól tudja, hogy annak a tőrnek, amivel az őt – a szerep instrukciója szerint meg fogja ölni, először is nincsen hegye, másodszor meg nem fog ez azzal igazán szúrni.
Most pedig még csak egy arcvonása sem változik.
Valódi oroszlánszelídítő nyugalommal néz a felé közeledő szörny szemébe.
Ez a nyugalom társára is ragad. Bár annak izgatott arcvonásain inkább meglátszik az erőltetés. Az sem kel fel alacsony székecskéjéről, szivarát szájába dugja, egyik térdét két összefont keze közé veszi, s most már a füstöt Áldorfay arca felé fújja.
Ince egészen elfeledkezett róla, hogy a látogatónak köszönni is szokás.
Szólni is alig tudott. Ajkai szárazak voltak. Nyelve a szájpadlásához ragadt.
Pedig neki kellett megmondani, hogy miért jön!
– Fatime kisasszony! – kezdé, egész közel lépve a leányhoz. – Bocsásson meg, hogy ily időben zavarom; de még ma elutazom, s elébb valamit el kell önnel végeznem.
– Ah, ön elutazik! S hová? – szólalt meg a leány, a legcsengőbb hangon, gyermeteg kíváncsisággal.
– Az nem tartozik a dologra – monda Ince. – Azért jöttem ide, hogy megmutassak önnek egy levelet, melyet ma írt nekem Captain Bloomer. A levél önről szól.
– Énrólam? Ah!
– Itt van. Olvassa ön.
S azzal átnyújtá neki a névjegyet azzal az egy megölő sorral. Fatime most már kíváncsian felemelkedék nyugvó helyzetéből, szétrázta homlokárul zilált hajfürteit, s közelebb hajolt a lámpáshoz, hogy jobban lásson.
Ince figyelemmel vizsgálta e nő vonásait.
Nem alakul-e át a tündérarc egyszerre Medúza-fővé, mikor ezt olvassa: „Az olyanfajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni!”
Nem… A leány arca most is nyugodt marad. Nem fáj az neki – ettől! – Akinek „minden” szabad: annak „ez is” szabad.
– Mi észrevétele van erre a levélre?
– Az, hogy nézze ön: ez a levél vizahólyag-lapra van írva. Tudja ön, hogy a vizahólyag-lemezt temperamentummérőnek használják? Az mutatja meg, a tenyérre fektetve, kinek milyen heves a vére. Nézze ön: az én kezemen csaknem simán fekve marad. Én nagyon hidegvérű vagyok.
Valóban: a vizahólyag-lemez alig hajlott fel két szélével; midőn Fatime tenyerén feküdt.
– Hogy össze fog az egyszerre ugrani az ön kezében! – mondá azután Fatime, visszanyújtva a látogatójegyet Incének.
Az ő kezében igazán egyszerre göngyöleggé kunkorodott az össze. Az ő vére a düh forrpontján habzott.
Ince látta, hogy ez a leány sérthetlen. Olyan, mintha ködalakon szurkálna valaki karddal keresztül. Nem marad utána seb. A férfihoz fordult.
Eléje tartá azt az összegöngyölődött lapot.
– Ön írta ezt a sort itt?
Az még szívarát sem véve ki szájából, válaszolt:
– Voltam olyan bátor.
– Akar ön velem megverekedni?
– Óh, nem.
Ez a két szótag valami olyan ördögien gúnyos, nyekegő, inzultáló, ingerlő hanghordozással volt kiejtve, hogy Fatime elkezdett rá kacagni: ellenállhatlanul, mintha csiklándozva volna; s aztán nevettében hanyatt vetette magát a nyugszékben, két karját felemelve s a feje alá téve, hogy pongyolájának bő ujjai egész válláig csúsztak fel.
Ince csak az egyik lábát tolta még előre Gideon felé.
– Még egyszer kérdem öntül, e meggyalázott nő előtt: akar ön velem megverekedni életre-halálra?
Fatime démoni kedvtelését találta ebben a jelenetben. A szíve ugrált a kéjtől, mikor két ilyen derék fenevadat lát a lábai előtt egymásra morogni.
Kinyújtott piciny rózsaszín csokros lába hegyével megtaszította Gideont, mintha biztatná, hogy még egyszer ismételje azt a megnevettető hangot.
De már ezt elhagyta akkor a tréfáló kedve. Már ez akkor látta Ince szemei előtt azt a rettentő rémkifejezést lebegni, melytől a ránézőnek vére keresztülfagy. A szemek szivárványának feketéje csaknem egészen eltűnik, s ezáltal egy olyan merev, ijesztő kőtekintet áll elő, mely elárulja, hogy a lélek nincs már a szemek mögött. Az eltűnt, megvált; csak a vadállat maradt itt.
Most már csak a fejének néma ingatásával mutatta, hogy „nem”.
– Nem? – ordítá kitörő dühvel Áldorfay, s azzal a markába fogott névjegyet úgy vágta ellenfele arcához, hogy az lebukott bele.
Hiszen Gideon is erős ember volt; s Captain Bloomer, a lószelídítő, bizonyosan bírt oly acélizomzattal, hogy a világon bárki ellenében elfogadhatta az ökölharcot. És aztán „biafora!”, akit egyszer arcul ütöttek, az nem kérdezi, hogy ellenfele oroszlán-e vagy szarvorrú, hanem késsel, korsóval, széklábbal: ami kezébe akad reárohan, és vagy öl, vagy hal!
Hanem az a névtelen rém, ami Ince tekintete előtt járt, megbénítá Gideon erejét. Gyáva lett e ránéző szemektől. Nem az óriás, hanem a kísértet sújtotta őt le.
Gyáván feje fölé emelte két kezét, mintha egy újabb ütést akarna elhárítani magátul, és arcát elrejteni igyekezett ellensége elől a leány öltönyfodrai közé.
És ebben a percben sikoltva ugrott fel a leány, odaveté magát – Gideonra: eltakarta őt karjaival, és megcsókolá annak az arcát, azon a helyen, ahol Áldorfay ütése érte.
*
Óh, ez rettenetes volt!
Megcsókolja azt az embert, aki őt oly cudarul meggyalázta! Megcsókolja őt azon férfi előtt, aki őt imádta, aki őérte sorsát tengelyéből kifordította, aki az őt találó sérelemért élethalálharcot akart vívni!
Megcsókolja a pofonütött gyávát, ki fejét az ő szoknyája fodrai közé rejti el!
Megcsókolja az arcán a pofonütésnek lángfolttal bélyegzett helyét!
Ez a látvány elvette Áldorfay eszét. Ettül a pillanattul meg volt tébolyodva.
Ösztönileg elfordult ez észvesztő látványtól. De a háta mögött volt egy tükör. Egy gyönyörű velencei kristálylap, fényes acélrámában. (Ezt is ő választotta ki egykor!) Abban az áruló tükörben megint ugyanazt a jelenetet látta. A nőt lesújtott ellensége ölében.
Nem szó, csak ordítás volt, ami ajkán kitört. Megkapta félkézzel a márványasztalt a kígyós lábánál fogva, s azt a rajtalevő edényekkel és lámpával együtt odavágta a tükörlapba iszonyú erővel.
Ah, ezt nem csinálják utána a cirkuszi akrobaták! Ez nem emberi erőmutatvány volt. Így csak az őrültek tornáznak.
A lámpa összetörtével csak a kandalló veres lobogványa világítá meg a dühöngő alakot.
Herkules volt az a Dejanira-köntösben.
A két nyomorult sietett menekülni a mellékajtón, s segélykiáltásaival lármázta fel a házat.
Az őrjöngő pedig folytatta a megkezdett munkát. Pozdorjává zúzott mindent ebben a szobában.
Az ő emléke volt itt minden, csak a magáét pusztította el. A felriadt háznép rendőri segélyért futott. Jött egész férficsapat a dühöngőt ártalmatlanná tenni.
De ahhoz nem jó volt közeledni asszonytul született teremtésnek. Oly tárgyakkal hajigálózott, amikből kitelik egy koporsó annak, akit útjában talál.
Úgy pedig nem jöhettek ellene, hogy megöljék.
El kellett nézni irtóztató gazdálkodását. Hogy hasogatja le a falakrul a szőnyegeket, s kézzel-lábbal hogy tépi azokat rongyokká. Hogy facsarja ki a székek lábait, s a pamlagokat hogy veri egymáshoz, míg összereccsennek!
Nagy virágedényeket, japáni vázákat, szobrokat, kristályokat, kirakott ládikókat; mind egyenkint behajigál az alkovenbe, oda, a mennyezetes ágy fölé, s mikor mind együtt vannak, akkor az ágymennyezet egyik tömör oszlopát letöri a nyoszolyáról, s ezzel a súlyos cséphadaróval elkezdi cseréppé, forgáccsá, szilánkká zúzni az egymásra dobált kincseket.
A fülkeajtóbul rémülve nézik rettentő munkáját, s nem akad a nézők között senki, aki annyira megunta volna az életét, hogy e bőszült alak közelébe vigye törendő koponyáját.
Nem lehet itt mit tenni, mint megvárni, míg kifárad és magától összeomlik.
Még jó szerencse, hogy a többi szobákba nem tör át. Mit neki egy bezárt ajtót bezúzni? Itt marad. Itt végez. Egyedül ez az egy szoba az ő ellensége. Ez a paradicsom és az a pokol, amelyből nem szabad más számára semminek fennmaradni. Ezek a tárgyak látták őt idvezültnek – és látták elkárhozottnak: ezeknek kell megsemmisülniök.
*
Walter Leót az előérzet arra készteté, hogy mielőtt a vasúthoz kihajtatna, elébb tekintsen fel Ince szállására, ha vajon nem késett-e el?
Ince inasától azt tudta meg, hogy ura elment nyolc óra után gyalog, s nem mondta meg, hogy mikor jön vissza. Málháit azonban nem vitte el még az indóházhoz.
Pedig az idő már szigorúan ki volt mérve, ha a mai esti vonatról el nem akart késni.
Leó nyugtalan kezdett lenni. Nem hitt egészen Incének.
Sokkal jobban keresztülismerte már annak mélyen érző kedélyét, hogysem a lehetetlenségek közé sorozza, hogy Ince még egyszer elment a Práter melletti házhoz.
Ha pedig odament, akkor vége neki: akár egyképpen, akár másképpen.
Ott várt reá a szállásán mindaddig, míg az idő annyira nem haladt, hogy most már mindenképpen el kellett neki késnie a déli vaspálya tízórai vonatáról.
Ekkor elindult, hogy őt fölkeresse.
A legtermészetesebb észjárás szerint a Práter melletti ház felé kellett hajtatnia.
Egyszer a kocsija megállt. Kérdé, miért állanak meg?
A kocsisa azt felelte, hogy azért, mert nem lehet a néptömegen keresztülhatolni.
Már akkor egész néptódulás volt a négytáncosnős ház előtt.
Leó nehéz sejtelmekkel ugrott le kocsijából, s meghagyta kocsisának, hogy nem messze várjon reá.
Azzal keresztülfurakodott a néptömegen a kapuig, melynek bejárását csendőrség tartó elzárva.
Itt találkozott egyikével a döblingi intézet orvosainak, aki néhány szóval értesíté őt a balesetről.
Az aggodalom csak odairányul, hogy a szerencsétlen ember nem fog-e saját magában is kárt tenni. Nem lehet hozzá közelíteni: borzasztó ereje van.
– Én megkísértem hozzá menni. Talán rám ismer, ha megszólítom – mondá Leó, s azzal elhatározottan sietett fel az orvossal együtt a lépcsőkön.
A lépcsőn künn állt az egész megrémült házi nép. A szobákban nem mertek maradni.
Gideon természetesen elfutott, az nem jön többé vissza. Fatime abban a hímzett fehér pongyolában reszketve térdelt Leó elé, mikor őt jönni látta, s sírva könyörgött neki:
– Óh, szóljon vele!
Walter Leó kirántotta a kezéből öklét, s keményen, hidegen monda neki:
– Ez az ön műve!
Azzal félretolta őt maga elől, s sietett be a lakásba.
A budoárhoz vezető szobában álltak a rendőrbiztosok, a tébolydából néhány felügyelő és több markos férfi, várva a kedvező pillanatot, melyben a dühöngő fáradtságot mutat, s hirtelen elnyomható lesz.
Walter Leó kérte, hogy engedjenek neki utat. Ő be mer menni egyedül abba a szobába.
Nagyon marasztották, hogy ne menjen, de az orvos helyeselte a kísérletét, s bebocsáttató őt.
A kettős szobában sötét volt; hanem ameddig a kandalló torka bevilágította egy részét, odáig vérveres tűzfényben úszott minden. Damaszt- és brokátszövetek égtek a kandallóban, és szandálfa és rózsafa vegyest.
A padlatszőnyeg tele volt tükörcserepekkel, amik a vérvilágításban olyan fényt vetettek, mintha elhintett zsarátnokon járna ott valaki.
S e rémvilágításnál, félig fekete, félig lángveres körvonalakból összeállítva, tombol egyedül egy rettentő alak. Arcán a pokol ragyog, szemei tűzből látszanak lenni.
Most éppen azt míveli, hogy azzal a súlyos mennyezetrúddal a szép Beregszászy-féle zongorát rombolja szét, ütést ütésre adva.
Ez aztán a jövő zenéje! Egyszerre rúddal a billentyűk közé! Egyszerre végig valamennyi húron, hogy zeng bele az egész ház. Igazi pokolbeli finálé.
Ez ördögi orkesztrum egy percnyi szünete alatt megszólal egy hang a sötét háttérből.
– Innocenti!
Az őrjöngő összerázkódik, megmerevül. A veszedelmes rúd kezében aláhanyatlik egyszerre.
– Mit cselekszel, kedves Innocentim? – szól szelíden a jó barát hangja.
És eléje lép Walter Leó.
Láttára egyszerre kiejti a kezéből a rudat Ince, s mindkét kezét arcára tapasztva, elkezd keservesen sírni.
Leó odalép hozzá, s átöleli a vállát.
– Jer innen, kedves barátom; térj magadhoz; jer, menjünk haza. Menjünk énhozzám.
Nem felel semmit, csak sír.
E szünetét az elernyedésnek hirtelen felhasználják a tébolydai ápolók, mögéje kerülnek, s két-két izmos férfi kétfelől megfogja karjait.
Fölösleges erőszak; egy gyermek is elviheti őt már innen. Engedi magát minden ellenállás nélkül vezettetni az alcoven felé, ahonnan a tornácra egyenes kijárás van az oldalajtón.
Ebben a percben üti az alcovenben felakasztott fali óra a tízet.
S az óraütés után rákezdi a zenemű azt a csábító, ingerlő, búbánatban bujálkodó dallamot:
– Du hast mich nie geliebt…
Erre az ingerlő hangra egyszerre vége van a tébolyult nyugalmának; az egész pokol föllángol benne. A négy izmos férfit úgy löki szét, a két falhoz vágva, mint a tekebábokat, s azzal a nyoszolyának egy másik mennyezetoszlopát törve ki, nekirohan a zenélő órának, dühödten ordítva:
– Hát te is élsz még?
S egy kegyetlen ütéssel lesújtja azt a falról.
A szétzúzott óra zengve-bongva esett le a földre, s ottan begurult az ágy alá, ott megakadt a falban, s aztán a megindult zenemű ott is csak pengette tovább a csábdalt.
– Du hast mich nie geliebt…
„Hallgatsz! Elhallgatsz! Meghalsz-e már!” – hörgé a szerencsétlen, a rúddal ütve a lélektelen üldözőt.
Egyszer aztán végigesett arccal a földre, és nem mozdult meg többet.