A hajnali harangszó utoljára hívta a templomba a kolostor ifjait, utoljára vették fel a fehér talárt, utoljára zengték el együtt a „Gloria in excelsis”-t. Künn az udvaron gúlába rakva álltak már fegyvereik, s mikor a nap a két torony között előtűnt, már az újoncok vászonzubbonyába öltözve találta őket, s szuronyaik hegyét aranyozák meg sugárai.
A kolostor vénei gondoskodtak az útrakelendőkrül.
Egész éjjel sütötte a szakács számukra az úti eleségnek valót; a jó öreg gvárdián maga tömte meg tarisznyájukat vele, s a pincemester a kolostor legjobb boraival tölté meg kulacsaikat.
Utoljára falatoztak együtt a refektóriumban. Az apátúr biztatta őket, hogy egyenek, igyanak, és legyen jó kedvük; s maga nem evett, nem ivott, hanem sírt.
Ennyi jó gyermeket egyszerre elveszíteni!
Úgy szerette valamennyit! Mikor sorban odajárultak hozzá, hogy utoljára kezet csókoljanak neki: mindegyiknek tudott valami kedveset mondani.
– Te olyan szelíd voltál, mindig kedvemben jártál. – Te olyan kitűnő tanuló voltál, könyv nélkül tudtad a klasszikusokat. Minő emlékezet! Egy élő könyvtár voltál. – Te minden jutalmat elnyertél a teológiai feladványokért. – Téged szegény özvegy anyád mint egyetlen gyermekét bízott gondviselésemre, minden forintodat őneki küldted el. – Te büszkesége voltál szüleidnek; gazdag fiú: nagy jövő várt reád! – Te úgy énekeltél a kórusban, mint egy angyal, soha ilyen hang nem fog többé a kórusból hangzani. – Te tréfás fiú voltál: felderítetted vidám kedélyeddel komor társaságunkat. – Te gyönge voltál, de mindig mellettem voltál, mint egy kis gyermek, mindig sírtál, ha megdorgáltak. – Téged csecsemő korodtól fogva neveltelek, mint szülőtlen árvát. – Te kitűnő szónok voltál, egy Lacordaire-t vártam belőled. – Te szép költeményeket szerzettél; te ábrándozó. – És most mind elhagytok engem! Látnak-e még benneteket ez árva falak valaha?
És sorba csókolta őket, gyöngéden megveregeté arcaikat, s aztán hirtelen félrefordult tőlük, nehogy megtalálja őket számlálni; amit az ótestamentom hagyományai veszedelmes előjelnek mondanak.
S midőn legutoljára a vezetőre került a sor; midőn Incét szorítá keblére, mély, keserű fájdalom tört ki szavaiból.
– És te, rendünknek büszkesége, ragyogó világa! Te is elhagysz minket! Milyen gyászt hagysz itt magad után nekünk, fiatlan apáknak!
– Nem örökre – viszonzá Áldorfai Ince elérzékenyülten. – Isten nevével szállunk a harcba. Isten megadja küzdelmeinknek a diadalt, s ha élve maradunk, visszatérünk ide mindannyian!
– Az Úr járjon veletek mindenütt – szólt kezeit áldásra emelve az agg családapa. – Legyen oltalommal, legyen irgalommal hozzátok. Ha jöttök győzelemmel, dicsőséggel, ha jöttök veszteséggel, szégyennel, az ajtó nyitva áll előttetek, s mi osztozunk a visszatérőkkel jóban és rosszban.
A dob pördült, a kis csapat fegyverét vállára kapta, egy lelkesült viharos éljent kiáltott, s azután rázendíté a harci dalt: „Áll még Buda, él az Isten.” Dalolva vonultak odább. Öten közülök még csak 17 éves gyermekek voltak. Tizenketten már föl voltak szentelve papnak.
Az öregek felmentek a kolostor homlokzatán emelt ballustradra, s onnan néztek utánok, míg csak láthatták a kis csapatot, mely gránátos indulóban haladt a hegyi úton fölfelé; s már eltakarták azt az erdők, mégis a távozók felé voltak fordulva arcaik; még hangzott a dobszó és a dal a távolból.
Azután leszálltak az üresen maradt házba.
Az agg apát sorba járta a tantermeket, az alvó szobákat, s úgy el tudott merengeni minden egyes eltávozó hátrahagyott emlékein. A nagy számolótáblán még rajta volt egy bonyolult algebrai képlet. „Ezt Pius oldta meg, a legjobb számvető. Senki le ne törülje onnan!” A pipatóriumban ott találják meg longissimáikat, hegedűiket, ahol elhagyták, hiszen visszatérnek még.
Mindegyiknek az íróasztalán ott van a végrendelete; itt hagyott holmiaikat kinek hagyják, ha elvesznek. – Ne legyen ez iratoknak érvénye soha! Jöjjenek ők vissza!
Füvészgyűjtemény, felnyitott hangjegy, félig kész rajz maradjon a helyén; a pedellus minden héten töltse tele a kiszáradt tintatartókat. Ágyaik fel legyenek vetve. Várni fognak rájuk.
Amint így járja az apát sorsul sorra a szobákat: csaknem megijed, midőn egybe benyitva, azt nem találja üresen. Egy „ifjú” szerzetes áll előtte, háttal az ablaknak támaszkodva. Gideon.
– Mi ez? – szól az apát bámulattal felgerjedve. – Te itthon maradtál? Egyedül magad maradtál itthon?
Gideon alázatosságba burkolt gúnnyal felelt:
– Atyám. Nem örülsz-e, hogy egy fiad nálad maradt?
– Nem örülök rajta – felelt az agg. – Ha mind itt maradtak volna, sok keserű könnyhullatástól megmenekültem volna. De a könny már kihullt, s azt te meg nem történtté többé nem teheted. – És nem örülök annak, hogy te itt maradtál, azért, mert csalatkoztam benned. Te voltál a személyes bátorság jelképe akkor, midőn e bátorság hiba volt; s most, midőn erény volna az, elvesztetted azt? – Egyedül voltál harcvágyó, midőn béke volt; s midőn harcra trombitálnak, egyedül vagy békeszerető? – Lovag, atléta, gymnasta voltál, midőn társaid papok voltak, s most, midőn azok fegyvert ragadtak: te egyszerre jámbor lettél, rokkant és beteges, mint mi hetvenéves vének?
– Nem, atyám! – szólt kipirult arccal Gideon. – Olyan rossz vagyok most is, mint voltam. Veszekedő és vérengző. De komédiát játszani nem állok be. Hogy én a lomtárból előcepelt rozsdás dióverőkkel elinduljak katonást játszani, ahhoz nem vagyok már elég gyermek. Én Alvinczy puskáját nem cepelem, csak azért, hogy egy héti sétálás után holtomig dicsekedhessem vele, hogy én is ott voltam a hírhedett inszurrekcióban. Ha komoly harcba mehetnék: elöl mennék.
– Jól van, gyermekem. Értelek. Ismerlek. A büszkeség démona nem engedi, hogy ott szolgálj, ahol egy társad parancsol. Én kielégítem büszkeségedet. Nem akarsz a mi ócska fegyvereinkkel dobszóra lépkedni? Adok neked lovat, válassz magadnak kardot, pisztolyokat; derék huszár lesz belőled; arra még több szükség van most.
Válasz helyett Gideon hirtelen leveté tógáját, skapuláréját; a papi öltöny alatt pitykés dolmány volt rajta, és lábain sarkantyús csizma.
– Lelkemből szóltál, atyám. Adass paripát. Én megyek, és keresek magamnak kardot.
S olyan büszke volt, hogy még csak kezet sem csókolt a jó öreg atyának.
Egy óra múlva az utolsó ifjú is elhagyta a kolostor udvarát. Lóháton vágtatva távozott, s rövid időn elérte, el is hagyta társai csapatját; nevetve kívánt nekik szerencsés utat, s igyekezett az őrnagy csapatját elérni, ahol igen szívesen fogadták. Nagy szűke volt a lovas vitéznek a táborban. A hidegvérű nép annyira már felbuzdult, hogy a fiait feláldozza, hanem hogy a lovát is feláldozza, annyira még nem. Erre még idő kell.
…A *-i kolostor úgy maradt, mint a megszedett szőlőkert, árván, elhagyottan.
Hányan fognak ide visszatérni azok közül, akik a dobszó után mentek?