Utóhang a Szerelem bolondjai regényhez
Ez a regény egészen reális alapon van fölépítve. Megjelenése után azt mondta rá az én igen kedves barátom és kortársam (nógrádi) Szontágh Pál (a kritikára szoktam visszaemlékezni): Harter Nándort, azt jól ismerem; Lemming urat is ismerem; Gieriget és Konyecet is jól ismerem; de Föhnwald kapitányt, azt nem ismerem. No, hát én azt is ismerem: valamint az egész háttérnek, a korszaknak az élethűségéért elvállalom a szavatosságot.
Mármost azután azt kérdezheti tőlem a tisztelt olvasó, hogy ugyan mire való akkor ehhez a realisztikus regényhez még két egzotikus novellát is hozzá ragasztani a szerelem bolondjai klubjáról, hitegető fikció révén?
Most már, közel három évtized után számot adhatok róla, hogy mire való volt e regény elején az a két megelőző novella, melyet magam is a regény rámájának kértem tekinteni.
Hát egy kis politika volt a dologban.
Senki sem tenné fel rólam, hogy ravasz tudok lenni. Ez egyszer az voltam.
Az Új földesúr-ban leírtam a Bach-korszakot, ez a regény a Schmerling-korszak alatt látott napvilágot. A Schmerling-provizórium alatt lehetett a Bach-provizóriumról historizálni. Mikor azután ennek is véget vetett a kiegyezés, új fázisa kezdődött a nemzeti etikának, ezzel a jelszóval: vessünk fátyolt a múltakra.
Tetszik tudni, hogy az egész nemzet két hatalmas, nagy pártra volt oszolva, amiket úgy híttak (híttunk is), hogy Deák-párt és Tisza-párt. (A függetlenségi pártnak még akkor a címe sem létezett, szélsőbalnak hítták, állt tizenhárom képviselőből, s még hírlapja sem volt.) Az irodalom képviselői is e két tábor között voltak felosztva. Én a Tisza-párthoz tartoztam.
Ennek aztán viselnem is kellett a konzekvenciáit.
A kritika durch die Bank Deák-párti volt. Hajdani személyes jó barátaim mind félrehúzódtak tőlem, s tömérdek hibáim, írói gyarlóságaim, miket ez ideig jóakaratuk titkolgatott, egyszerre napvilágra kerültek.
Egy kemény kritikusom egyenesen kimondta a fejemre az ítéletet, hogy amennyit használtam ez ideig költői munkálkodásommal a nemzeti szellem ébresztésére, most már, a kiegyezésben föltámasztott új korszak idején éppen annyi kárt teszek a közszellemben: ideje volna már és áldás a magyar nemzetre, ha meghalnék (Dömötör János)
Szegény fiú! Néhány év múlva öngyilkos lett. Kár érte. Tehetség volt.
Én pedig még meg akartam kísérteni, hogy annak a múltakra vetett fátyol-nak egy csücskéjét fellebbentsem: ami azt a bizonyos ínséges provizóriumot takarja.
Ha én ennek a regénynek a megfelelő címét írom ki a kezdő lapjára, s mindjárt in medias res gázolok a történetekbe: ezt az én ellenlábasaim rögtön az index prohibitorum librorum-ba fogják lajstromozni, s az egész igazhívő közönség előtt exkommunikálva lesz a regényem.
Ezért lett kigondolva az a két egzotikus novella a regény bevezetéseül. Igazi fantasztikus, extravagáns mesék. Amilyenekért engem összeszidnak; de elolvassák. S azután, ha egyszer valaki az elejét elolvassa valami munkámnak, erős a reménységem, hogy tovább is fogja olvasni.
Az első novella egy kissé pikáns is. A másodikban pedig az a korona fényétől besugárzott ideál, a volt nápolyi királyné, a mi hódolattal környezett felséges nagyasszonyunknak a nővére. Ezt az elbeszélést a legmagasabb körökben is figyelemre méltatták.
Mikor aztán a regényem egészen megjelent (előbb A Hon és a Pester Lloyd közölte tárcánkint), abban a legnagyobb kitüntetésben részesültem, hogy felséges királynénk megrendelte, hogy ennek egy példányát személyesen adhassam át legáldottabb kezébe.
A politikai anatéma le volt véve a fejemről.
Megjelenése után egy hónapra e regényem második kiadást ért.
És akik erősen politikai ellenfeleimnek vallották magukat, még azzal a deterioráló inszinuációval is éltek ellenem, hogy ennek a regényemnek tulajdoníthatom az első terézvárosi választásnál elért győzelmemet egy miniszter fölött: a Pester Lloyd olvasónői harcoltak mellettem legsikeresebben.
Más hatását is fel kell jegyeznem e munkámnak.
Wallner, berlini színháztulajdonos (afrikai útleírásáról emlékezetes író), egyszer Rómában egy esős napon véletlenül kezébe vette egy ottani könyvárusnál Budapesten megjelent fordítását e regényemnek, s amint azt elolvasta, írt Berlinbe Janke Ottó kiadónak, figyelmessé téve őt rám, aki azután állandó kiadóm maradt, s közel százhatvan kötet szépirodalmi munkámat adta át a nagy németországi olvasóközönségnek, tisztességes írói díjazás mellett. S ebben a fentebbi regényem volt az úttörő. (A hazánkban kiadott német fordítások soha sem bírtak Németországba bevergődni.)
Néhány adatot e regényemből kell az utókor számára mint történeti tényt felemlítenem.
Tény az, hogy 1861-ben egyszerre az összes magyarhoni tisztikar, mintegy kilencezer férfi, leköszönt a hivataláról, nem akarva a Schmerling által oktrojált osztrák összalkotmány keresztülvitelében segédkezni. Én magam is ott voltam, ahol a haza és Pest megye legkomolyabb férfiai, a tőlük elfoglalt Pestmegyeházi teremből az utcán végigvonultak hosszú processzióban a Szózatot énekelve.
Irányadó egyéniség alatt értettük a kormányzót. Magyarországnak nem volt akkor kormánya, hanem volt kormányzója. Annak tetszett légyen opponálni!
Richard abbé valóságosan létezett alak, aki el tudta hitetni az emberekkel, hogy ő megérzi a föld alatt a titkos források létezését (megfelelő honoráriumért). Magam is szaladtam utána a Svábhegyen, forrást keresni; ásattunk egy harmincöles kutat az abbé által indignált ponton: biz abba sohase került víz.
A rettenetes év és a szárazföldi nyolckezű leírásánál csak az egykorú (186364) hírlapi tudósításokra hivatkozom.
Tízkrajcáros államjegyek. A Schmerling-korszak emlékpénzei. Ujjnyi hosszú, keskeny papírszeletek, tíz krajcár értékben, melyeket, piros alapszínük miatt a népajk kutyanyelv-bankónak nevezett el.
A kiosztott vetőmag kolosszális panamájának minden itt elmondott fázisát jól tudta az egész közönség; de a lapokban nem volt szabad arról beszélni. Schwamm darüber!
Az osztrák nemzeti bank összes hitelezése Magyarország részére tett abban az évben négymillió forintot: nem többet. A bájos úrnő csókja, mely ezer forinton lett megváltva. Az ínségesek javára rendezett bazárban egy mézeskalácsos sátor alatt árult Zichy-Kray grófnő, a high life ünnepelt szépsége krajcáros mézeskalácsos csókocskákat forintjával a jókedvű adakozóknak. Almássy Pál, az ellenzék ismert vezére odajött a sátorhoz, s merész volt egy igazi csókot kérni a grófnőtől. Szívesen az ínségesekért: ára ezer forint. Úgy lett adva és véve.
Duna-vizes ember. Ez volt Budapestnek a vízvezetéke, harminc év előtt. Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy tót legény feleségestől, akik utcahosszant Dónavasszert kiabálnak.
A nazarénusok. Sajna! Most is így van. Ezt nem nyelte el az idő.
A föld másik oldalán. Tény, hogy magyar ifjak egész csapatszámra szolgáltak az északi hadseregben, s fényes lovas rohamokat végeztek a döntő ütközetben, Egy magyar (Számwald, hajdani nyomdászom és kiadóm) tábornokságig vitte. A rabszolgatartók seregében tudtommal egy magyar sem szolgált.
Donato. Egy balett-táncos, aki az egyik lábát elvesztette, s azontúl féllábon táncolt. Divatba jött. Akadtak utánzói, akik féllábukat felkötötték, úgy piruetteztek.
Az 1865-iki fagy. Ezt is végigéltem fokról fokra. Valahol le is írtam. Az rettenetes volt: ahogy közeledett a hévmérő minden reggel a fagyponthoz (május derekán), végre nem akarom újra leírni. 1867-ben a kiegyezés tárgyalásakor éppen így szállt a kéneső alább-alább. Az eldöntő nap estéjén csak négy fok volt a plusz. Nyáry Pál azt mondá Deáknak: Imádkozzatok, hogy reggel négy fok mínuszra ne ébredjünk; mert ha még egy májusi fagy éri az országot, vége a kiegyezésnek. Jól imádkoztak (azazhogy tunk). Reggelre 8 fokot mutatott a hévmérő. A kiegyezés létrejött, s abban az évben lett áldott esztendő az egész hazában: húsz magot adott a búza s tizennégy forintos árakat a külföld. Isten akarta így!
Most már minden emóció nélkül olvashatja akárki ezt a regényt. Nem tesz kárt a közszellemben
Jókai Mór