A villanyos csengettyű pendülése jelenté, hogy az én ebédem készen van.
Egyedül szoktam étkezni. Mint a kutya, aki nem szereti, hogy a tálába más is belehabzsoljon.
Ezúttal kettőre volt terítve.
Nálam nem szolgált fel semmi cseléd az étkezésnél. Egy automata szekrénybe, mely az asztal mellett állt, emelkedtek fel a szállítógéppel ételek és italok, nekem csak a szekrény ajtaját kellett felnyitnom, s kivennem belőle, amit a szócsövön feladatni kívántam.
Így azután háborítatlanul lehet lakomázni, akár kettesében is. Jól különböztessünk: „kettesében” még nem jelenti azt, hogy „párosával”. „Kettesében”, mikor szemközt ülünk az asztalnál; „párosával”, mikor egymás mellett.
A második pohár Marsala után a szemközt ülő hölgy elkezdett beszélni.
„Miután a nevemet tudja ön, bárha velem soha nem találkozott is, emlékezni fog sok mindenféle hírmondásra, amit a hírlapok feljegyeznek egy nőről, akit excentrikusnak jeleznek. Némelyik igaz, a legtöbb koholmány; az illetőnek tetszik, bár úgy tesz, mintha neheztelne érte. Én elmondom önnek azt is, ami igaz, és azt is, ami koholt; ön válogassa ki tetszés szerint.”
„Atyám gazdag földbérlő volt, ki vagyonát okszerű gazdálkodással szerezte. Ő alkalmazta legelébb a műtrágya használatát, amivel bámulatos sikert ért el. A termelést összekötötte műmalom lisztiparával, cukorgyártással, szeszfőzéssel, állathizlalással. Ez az igaz, de az nem igaz, mintha a pénzével uzsoráskodott volna, s eladósodott földesurak birtokát elharácsolta volna, sem az, hogy vagyonát állami közegekkel összejátszás, vesztegetés útján növelte volna. Nagyravágyása volt: képviselő óhajtott lenni, azt el is érte; nagy áldozat árán; ez igaz. De hogy báróságot keresett volna, s ezért tetemes összeget kínált volna, az nem igaz. A rossz híreknek én ismerem a kútforrását a legjobban.”
„Egyetlen gyermeke voltam atyámnak, kényezteve gyermekkorom óta. Anyám korán elhalt. A nőket, akik helyét pótolták, se nem szerettem, se nem tiszteltem. Tanultam tőlük sokat: olyat is, amit nem tanítottak. Minden férfiból gúnyt űztem elébb a tanítóimból, azután az udvarlóimból. Minden viszonynak, ami az emberek között támad, csak a nevetséges oldalát láttam meg. Nem hittem senkinek, még a szentírásnak sem. Mire hajadonná felnőttem, egészen elhagyatva éreztem magamat a világban. Tudtam, hogy minden ember csak azért hízeleg, mert gazdagnak tud. Mindig azt kívántam, hogy bárcsak az apám csődbe jutna. Én biztattam, hogy csak pazaroljon: tartson versenyparipákat, nagy hajtóvadászatokat, keresse a szép hölgyek társaságát, akik értenek a pénzfogyasztáshoz. Meg is fogadta. Olyan mulatságok tartattak nálunk, amik Boccaccio Decameronéjában helyet foglalhatnának. – Az apám arra unszolt, hogy menjek már férjhez, ha nem teszem: ő fog megházasodni. Én pedig utáltam egytül egyig azokat a férfiakat, akik nálunk leánynézőben megfordultak. Egyszer aztán az apám hirtelen meghalt. A guta ütötte meg borozó társaságban. Ez igaz. Hanem az már nem igaz, hogy dévaj nők is lettek volna ottan. Ezzel a híreszteléssel csak az én rosszakaróim szerettek volna engem megkeseríteni. – De rosszul ismertek.”
„Az atyám halála után én maradtam itt mint egyedüli örököse. Ha eddig hajlamom volt az önállóságra, most a helyzetem kényszerített rá. Az atyám vállalatai egy összebonyolult üzletet képeztek, amibe még az is belekábult, aki értett hozzá. Én pedig semmit sem értettem hozzá. A gyámhatóság, vagy nem tudom én miféle hatalom két ügyvéddel ajándékozott meg, az egyiknek a címe volt a tömeggondnok, a másiké jogtanácsos. Fiatal ember volt mind a kettő. Ezeket nem lehetett kidobnom az ajtón. Hol az egyik, hol a másiknak volt mindennap valami értesítése, ami fölött velem tanácskoznia kellett. S a tanácskozásból aztán társalgás lett. Mind a kettő szellemes ember volt, sok ismerettel bíró, akikkel vitatkozni lehetett a társadalmi kérdések, napi politika, művészet, irodalom felett, bírták az európai nyelveket, amiken én kedvenc íróim műveit olvastam, s önálló nézeteik voltak felőlük, az ifjú magyar írókat is ismerték, s néha, mikor mind a ketten összejöttek nálam, teázás közben összedisputáltak e nézetek fölött. Hol az egyiknek, hol a másiknak a felfogása találkozott az enyémmel. S én rendesen úgy éreztem, hogy az imponál jobban, aki velem ellenkezik.”
„A hivatalos összeköttetésből az lett, hogy mind a ketten belém szerettek. Ezt nem is titkolták előttem.”
„S hogy ennek a szerelemnek csak tiszta indokai lehetnek, azt énnékem tudnom kellett. Mert éppen a két férfi által értesültem a vagyoni helyzetemről. – Azok a vállalkozók, kik atyám életében kezem után esengtek, csak a nagy földbirtokot, a pompát, a pazarlást, az úri kedvteléseket látták; de ez a két jogtudós a reális adatokat bírta. Atyámnak sok adóssága maradt, másokért is kötelezve volt, nagy veszteséggel záródó vállalatai voltak. Ha a földbirtokos herceg elveszi a bérletét, mely a bérlő halálával megszűnt, s nem ruházza át rám, s ha az atyám félmilliónyi biztosítékát, mely egy ki nem épített vasútért van letéve, a kormány elkobozza, akkor én olyan szegény vagyok, mint egy iskolamester árvája. Ezt a két udvarlómat tehát nem a vélt gazdagságom csábította hozzám.”
(Ezalatt elfogyott a szarvasgombás fogolypástétom, s mellette az egy palack Marsala, vendégnőm szemei ragyogtak, s a fülei is rózsaszínűek voltak. – Szakácsnőm nagyon gondos volt; a következő fogás előtt még két pohár jeges ananász sörbetet küldött fel. – Én bizony elfelejtettem az orvosnőt megkérdezni, hogy szabad-e ezzel a gyógyszerrel is a rekonvalescenst megkínálni? Inkább a második palackot a lacrimae Christivel serénykedtem kidugaszolni. Azután folytathatjuk a történetet.)
Tehát az első pohár lacrimae Christi után folytatta az aranyhajú hölgy:
„Éppen születésem napja volt: a tizenkilencedik, jól emlékezem rá. Máskor ezen a napon özönlött hozzám a sok virágcsokor, a jelképes levélkék, verses mondatokkal. Ezúttal mindenki távol maradt. Csak egy látogatóm jött, egyike a jogtudósaimnak: a tömeggondnok. Az is állig be volt gombolkozva, s az egész megjelenése inkább a halottbemondóhoz hasonlított, mint az üdvkívánóhoz. Csokrot sem hozott magával.”
„Kisasszony! – kezdé. – Nagyon rossz hírekkel jövök. Sajnálom, de kénytelen vagyok elmondani. A herceg felmondta a bérletet, s nem hajlandó azt önre átruházni. A kormány jogtanácsosai, a képviselőház jogügyi bizottságával egyetértőleg, azt határozták, hogy az ön megboldogult atyjának a biztosítéka, miután az építési határidő elmúlt mint esedékes, lefoglalandó. Azontúl pedig az aktívák éppen csak hogy fedezik a passzívákat.”
„Én azt feleltem rá, hogy meghajtom a fejemet a sors végzése előtt. Kérem még az ékszereimet is a fedezethez csatoltatni, hogy az atyám becsülete meg legyen mentve. Majd én magam elmegyek szolgálni. Nem félek semmi munkától.”
„Erre az én jogtudósom kigombolta félig a kabátját, s azt mondá: nem, kisasszony, ön nem fog szolgálni menni. Itt áll ön előtt egy régi tisztelője, aki önt vagyon nélkül is magáévá óhajtja tenni. Én felajánlom önnek szívemet és kezemet.”
(Ez a fordulat meglepett, poharamat fölemeltem: e nemeslelkű férfiúra egy „cheer”-t. A hölgy azonban letakarta a tenyerével a poharát, hogy ne tölthessek bele: „várjunk még, ne koccintsunk most”, s folytatá tovább)
„Én meg voltam hatva. Elfogódottan feleltem neki: nagyon megtisztelve érzem magam önnek nemeslelkű ajánlatától, de még ma kötve vagyok, nem válaszolhatok rá. Ezelőtt hat nappal önnek a jó barátja, az én jogügyi tanácsosom ugyanazt az ajánlatot tette nekem. Megkérte a kezemet. Én egyheti gondolkodási határidőt kötöttem ki a válaszadásra. Ma van a hetedik nap. Be kell várnom, hogy eljöjjön a válaszért.”
„Erre az én kérőm olyan sajátszerűen mosolygott. Mintha Lermontoff démonát látnám Zichy Mihály rajzónjától megörökítve. »Az én barátom nem fog ma estig a válaszért eljönni.« Azzal a belső zsebébe nyúlt, s egy táviratot vett elő: »Olvassa el ezt.«”
„Abban a táviratban az volt, hogy az én kérőm, a jogtanácsos a marseille-i kikötőben a tengerbe ölte magát.”
„Azt éreztem, hogy a lelkem lángba gyulladt egyszerre: »Ez amerikai párbaj volt önök között! Énmiattam!« – Nem tagadta. – »Szűk volt kettőnknek ez a planéta! Egyikünknek el kellett azt hagyni!« – Én égtem és fáztam. – »Menjen ön előlem! Ne lássam önt soha többet! Aki a jó barátját ily hidegvérrel engedi öngyilkossá lenni, inkább egy varangyot veszek a kezembe, mint annak a kezét. Hagyjon el! Egy pokol van közöttünk!« Sírva vetettem magamat a földre, s hajamat tépve fetrengtem a szőnyegen.”
„Az én kérőm pedig azalatt, amíg én kétségbeesve jajveszékeltem, nem sietett a megkérlelésemre, hanem leült hidegvérrel az asztalhoz, egészen kigombolta a kabátját, kiszedett a belső zsebéből egy csomó paksamétát, azokat kiterítette az asztalra. És aztán várt, a lábát a térdére vetve, amíg én magamhoz térek.”
„Én fölálltam, s csak egy tiltó mozdulattal mutattam neki, hogy arra az ajtó.”
„Megyek. – Felelt ő hidegen. – Mint kérő befejeztem feladatomat. De még hátra van, hogy mint tömeggondnok is befejezzem. Ha szabad önt kérnem, foglaljon helyet velem szemközt. Röviden végzek.”
„Én durcásan leültem az asztal mellé, de úgy, hogy hátat fordítottam neki.”
„Hát legelőször is itt van a földbirtokos hercegnek a formaszerűen kiállított szerződése, melyben a néhai atyja bérletét önre átruházva az eddigi bérletösszegért újabb tizenkét évre önnél hagyja, ami évi ötvenezer forint jövedelmet biztosít önnek.”
„Én nagyot bámultam rá. Hát ön ezt tudta?”
„Azzal a másik ügyiratot bontotta ki. Ez pedig a pénzügyminiszter átirata, melyben az ön atyjának félmilliónyi biztosítékát azon okból, hogy az előföltételek a változott kormány által nem teljesíttettek, a vállalkozónak kiadatni elrendeli.”
„Tehát gazdag vagyok!”
„S ez az ember tudta azt már akkor, amikor a kezemet megkérte; – de az a másik nem tudta, mikor egy héttel előbb a kezét nekem felajánlotta.”
„Ölni lettem volna képes e pillanatban.”
„Uram! – kiálték – az imént csak gyűlöltem önt és sajnáltam azt, aki meghalt; de most már megvetem önt, s azt, aki megölte magát, imádom!”
(– No, hát most már igyunk egy pohár lacrimae Christit azért, aki meghalt!)
(A hölgy úgy ütötte poharát az enyimhez, hogy mind a kettő összetörött, a lacrimae Christi az abroszt festette meg.)
„Az egész életem meg volt rontva. Egyik rendkívüli állapotból a másikba rohantam. Majd úgy elzárkóztam a világ elől, hogy senkivel sem érintkeztem, majd meg elkezdtem utazni városról városra, keresve a legnagyobb zajt. Egész éjszakákat átvirrasztottam, egyedül álmatlanul, vagy izgató mulatságban. Kártyáztam. Nem mertem ágyba fekünni: féltem az álmaimtól. Ébren is hallucinációim voltak. Minden ajtónyílásnál öngyilkos kérőm alakját véltem szembe találni, úgyhogy utoljára leszedettem az ajtókat a lakásomról. Az ő szavát hallottam mindenütt. Utoljára spiritiszta társaságba keveredtem. Egy előkelő politikai és szónoki celebritás nagymesteri felügyelete alatt tartottuk rejtélyes összejöveteleinket, ahol a szellemekkel társalogtunk a vándorló ezüstforintos közbenjárásával. Az én szellemem természetesen a miattam öngyilkossá lett udvarlóm volt. Annak a túlvilágról jött mondásait én egy albumba mind följegyeztem, s melléjük megfelelő képzeletes rajzokat vázoltam, egész gyűjteményem volt már belőlük. A lelkem a túlvilágon élt már.”
(És amellett igen jóízűen evett a pastichiból, s ivott rá piros bort.)
„Egyszer aztán valami nagyon prózai körülmény ugyancsak figyelmessé tett rá, hogy még ezen a földön élek. Fogfájást kaptam. Rémülve vettem észre a tükörből, hogy a két első fogam felülről romlani kezd: már látszik a koronáik szélén a vésztjósló kékes szín. Kétségbe voltam esve. Hisz ez a legnagyobb csapás, mely fiatal nőt érhet. A fogorvosok még jobban elijesztettek. Ekkor a szellemekhez folyamodtam. Egy spiritiszta ülés alkalmával azt kérdeztem a megidézett szellememtől, hogy van-e valaki a világon, aki attól a bajtól, amitől rettegek, meg tudna szabadítani? Azt felelte: „van”. Én kérdeztem, ki az? Felelt rá: „doktor Clos Kissmi.” – Hol lakik? – „New York, Portorico market.” – Feljegyeztem magamnak. De elébb mégis bizonyosságot akartam szerezni. – Volt az atyámnak egy régi ügynöke New Yorkban, aki az amerikai búzát szokta a műmalma számára szállítani. Ennek táviratoztam, tudakozva, hogy van-e csakugyan New Yorkban a Portorico marketen egy Clos Kissmi nevű fogorvos. – A válasz még aznap megjött a tengeralatti huzalon. „Yes! van. Levélben többet.” – Tehát a szellem csakugyan igazat mondott! Tehát a szellem csakugyan mindentudó! Tehát a szellemnek nincs távolság a földön! E percben New Yorkban van, a jövő percben, mikor hívom, már itt van Budapesten! Egészen hivővé lettem. Alig vártam, hogy a levél megérkezzék az Újvilágból. Az a tizenkét nap egy örökkévalóság volt rám nézve. Végre megérkezett az ügynök levele. Elébb azt írta meg, hogy mi a bushel búzának az ára loco New York. Azután áttért a speciális kérdésekre. Igenis: itt található doktor Clos dentista, híres ember, lakása a mondott helyen, hibás fogakat igazi egészséges fogakkal helyettesít. Ára darabonként 500 dollár. Szükséges azonban, hogy az operációt kívánó egyéniség két héttel elébb a fogsorának gipszmintázatát otthon elkészíttesse, s a doktornak elküldje, hogy az azután a rendelkezésére álló egyéniségek közül kiválaszthassa azt, akinek a foga éppen az övé helyébe oda fog illeni; mert ez a leglényegesebb föltétele a sikernek. Tehát még két hetet kellett várnom. – Akkor útrakeltem. Nem riasztott vissza a kedvezőtlen időjárás; a passzátszelek idejében volt ez. Tizenkét nap helyett tizenötöt hányódtunk tengeren. Egészen össze voltam törve. Még két hétre volt szükségem, hogy ismét erőre kapjak. Ezalatt bejelentettem magamat a fogorvosnál. A segédje rögtön meglátogatott a hotelben, alacsony, filigránmunka emberke, doktor Cockney. Magával hozta mind a két dobozkát: azt is, amiben az én fogsorom gipszlenyomata volt, és azt is, mely az érettem magát feláldozni kész egyéniségét tartalmazta. Teljesen összetaláltak. Kíváncsi voltam megtudni, hogy miféle minéműségű emberi lény az, akinek alkatrészét viselni hivatva leszek. Hogy néger matróz egy keletindiai steameren. Meg voltam nyugtatva. Ideutaztomban borzasztó fogfájásokat álltam ki a tengeri viharban, a matróz fogai már hozzá vannak szokva. Azt is tudatta velem az asszisztens, hogy felét a díjnak előre meg kell fizetni, mert az a – cserélőé. Én kifizettem az egészet. Azzal feljegyezte a névjegyére a napot és órát, melyben a csodadoktor velem foglalkozni kész, és hogy egy hétre való fehérneművel lássam el magamat, mert a műtét után ott kell ez időt fekve töltenem. – Kérek egy pohár bort!”
(A giardinettóhoz tokajit szokás inni, azt töltöttem neki.)
„Szívesen leírnám ön előtt a csodadoktort s a csodaszámba menő műtétet; de nem tudok róla semmit; mert a műtét előtt elaltattak hangyhalvaggal; s öntudaton kívül voltam. A műtevő orvost nem is láttam. Mire eszméletre tértem, már akkor a fejem be volt szorítva abba a kobakba, mely az állkapocs mozgását megakadályozza, s azt fel nem nyitották egy hétig. Ezalatt csak a kis Cockney foglalkozott velem, aki kaucsukcsövön keresztül táplált tejjel, tojásos levessel, s naponkint háromszor beecsetelte az ínyemet valami összehúzó balzsammal.”
„Hét nap múlva a kis doktor felnyitotta a fejemről a bezáró sisakot, s aztán beküldött egy szobaleányt, hogy öltöztessen fel.” „A hölgy elém tartotta a kézitükröt, amely megnyugtatott afelől, hogy a műtét a legjobban sikerült.”
„Ajándékot akartam neki adni, amit visszautasított; ennél a háznál nem szoktak borravalót elfogadni.”
„Azután azt kérdeztem, hogy hol találhatnám doktor Clost, hálámat élőszóval kifejezendő. Erre a miss ridegen kijelenté, hogy a doktor maga a pácienseire nézve láthatatlan. Azokkal csak narkotizált állapotukban foglalkozik a műtét alatt. Ennek is igyekeztem a magyarázatát megtalálni. A társas életben csakugyan nyomasztó helyzet az, ha az ember (kivált egy nő) valakivel találkozik, azt üdvözli, s ha kérdik az ismerősei: „Ki ez az úr, mért üdvözölted!” – azt feleli: „Mert ennek köszönhetem a fogaimat.” – Nagyon helyes, hogy nem ismerjük egymást. Én kifizettem a honoráriumát, nincs semmi dolgunk egymással többet. Nem sokat időztem az Újvilágban, siettem hazautazni.”
„Itthon minden ismerősöm nagy gratulációkkal fogadott. Nem volt titok a vállalkozásom a jó barátnéim előtt. Valósággal ünnepeltek a siker miatt. És mindezt a szellemnek köszönhetem… De most kérem önt: adasson pezsgőt, még nincs elég mámor a fejemben ahhoz, amit ezután el kell mondanom.”
(Én leizentem a pincemesterhez a beszélőcsövön, s felküldettem egy kancsóban „Pommery sec”-et. Ezt szeretik az asszonyok. Konty alá való.)
Az aranyhajú hölgy ivott egy pohárral, és folytatá:
„Hazaérkezésem után egy hónapra kapok egy pénzzel terhelt levelet New Yorkból. Ezer dollár volt benne. Magyarázatul szolgált ez a levél. Könyv nélkül tudom minden szavát, magyarul volt írva: »Kedves Diadalma kisasszony! Nem tarthatom meg az ön által nekem küldött orvosi honoráriumot, s ezennel visszaszármaztatom. Engedje meg, hogy az ön bájos alkatrészének azon darabjait, melyek nálam maradtak, ereklye gyanánt megtarthassam. Nagyon szívesen követném önt az óvilágba; de ön tudni fogja, hogy azzal becsületemet veszteném. – Aztán meg – Európában nincsenek niggerek, akikkel a csoda műtéteimet folytathatnám. Dr. Kiss Miklós.« – Hahahhahhaha! Nos uram, most kínáljon ön már áldomást a nemeslelkű imádó emlékére. Tele pohárral! – Nem mehetek önnel Európába, mert ott nincsenek niggerek! – Éljen, aki él! Doctor Kissmi Clos, cheer!”
(S azzal a falhoz vágta a poharat, hogy széttörött, s aztán a fejét,a két tenyere közé szorítá.)
„És azt az embert én hat esztendeig sirattam mint drága halottamat, megsirattam mint áldozatomat! Álmatlan éjszakáimnak a kísértete volt! Őrjöngtem miatta, futottam saját magam elől: kerestem a lelkét a csillagokban. És azt, hogy ő él, tudta minden ember, és senki sem mondta meg nekem. Engedtek magányba vonulnom, engedtek futóbolonddá lennem. Senki sem mondta: »ugyan, ne őrjöngj, hiszen nem ölted meg!« Hagytak a spiritiszták üléseiben reszketni az áhítattól: engedték, hogy idézzem a légben bolyongó dicsőült szellemét annak, aki niggerek fogaival kereskedik az óceánon túl, s mikor a vándorló ezüstpénzzel leíratták a nevét és lakcímét, játékot űztek velem. És most mindenki nevet rajtam, legjobban az a férfi, akit elutasítottam magamtól, mert gyilkosnak hittem. Minden társaságban énrajtam nevetnek, az én hóbortomon. Aki az utcán meglát, nevet szemtül szembe, nevet a hátam mögött, és mindenki ujjal mutogat rám: az ott az a hölgy, aki egy niggernek a fogait hordja a szájában, fogakat, amikkel egy asztrálspiritusz ajándékozta meg. Az egész világ gúnykacaja hangzik körülöttem. Hát lehet ez elől a hahotaviheder elől másutt menedéket keresni, mint a Duna fenekén?”
(Láttam, hogy az én páciensem recidivázik. Ennek nem elég erős gyógyszer a bor. Egy pohár mandarinlikőrt töltöttem neki egy kupicába. Százesztendős szesz, kínai gyártmány. Elfogadta, lenyelte, s aztán nyugodtabb hangon beszélt tovább.)
„Még egy utóirata is volt a doktor levelének: »Figyelmeztetem önt, hogy a benövesztett fogakat kímélni tanácsos. Azért legyen ön óvatos, amikor valakinek megengedi, hogy az ajkát megcsókolja.«„
(A hölgy összerázkódott, s két összefont karjával eltakarta a homlokát és szemét.)
„És ezt is tudja rólam minden ember! És minden ember, aki rám néz, azt mondja magában: Milyen szép száj! Kár, hogy félelem megcsókolni.”
– No én ismerek olyan embert, aki nem fél ettől.
Magam voltam az az ember. S mondhatom, hogy doktor Kissmi Clos derék munkát végzett: a fogak nem mozdultak meg a helyükből.
A szomszédos dolgozószobában a telefon csengettyűje szólalt meg. A kagylók ott voltak a felhúzószekrényen: „Ki beszél?”
„A doktornő.”
„Halló!”
„Hogy sikerült az alkoholkúra?”
„Tökéletesen. Adasson ön a többi najádoknak is Marsalát.”
„Azonnal.”
A feketekávét élvezni átmentünk (karöltve) az orchideák termébe; itt jólesik a cigarettázás.
A mandarinlikőrt is magammal vittem.
„Vive qui vive!” mondá az aranyhajú hölgy, a kristálykupicát az enyimhez koccintva.
Én sohasem dohányoztam, hanem a dohányfüstöt imádom. Az én tündérkirálynémnak olyan jól illett a szájába a füstölgő cigaretta.
Azt azután nem tagadhattam meg, hogy mikor a szivarfüsttel a pofácskáját teleszítta, azt az én szájamba át ne fújja.
„Csumpa és Durki!” (Ez a cime valami általam írt bohóságnak, ahol – illusztrálva is van – két cigány dohányozik egy pipából. Hát most én vagyok a másik.)
Az én tündérnőm aztán elhagyta a térdemet, s kinyitva egy ablakot, mely a paradicsomra nyílt, elkezdé csengő meleg hangon énekelni Strauss operettéjének, a Cigánybárónak kedves románcát:
„Ki volt tanú?
Te szólj!
Két gólya, az ott kelepelt!”
S erre a paradicsomnak minden pálmafája alól felcsendült a visszhang, egész kórusban: „Két gólya, az ott kelepelt.”
A Marsala megtette.