Lám megmondta jó előre Küprili nagyvezér Rákóczi György nagyfejedelemnek: „Ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert bizony úgy jársz, mint a teve: – aki odament Allah elé, azt követelve, hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki”. – Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy az aranyszarvakat nem kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harcoló seregét is. Azokat elfogta a krímiai tatárok kánja, akit a szultán küldött az erdélyi hadak hátába.
A székely csapatok vezére, nyújtódi Damokos Tamás, amint azt látta, hogy a fejedelem aláírta a legcsúfosabb békekötés feltételeit, s aztán maga mellékutakon elmenekült Magyarországba; a fővezér Kemény János pedig oda alázta meg magát, hogy személyesen átmenjen a tatár kán táborába, kiéhezett, agyonfáradt hadai számára irgalmat-kegyelmet könyörögni: azt mondá a hadnagyának, Czirjék Boldizsárnak: „édes játom, nekünk már itt lőttek!”
– Nemcsak lőttek, de harangoztak is.
– Kitalálod-e már, hogy mit tesz az a találós mese: „ettünk sültet-főttet, föld alatt, fa tetejébe – mi az?”
– Ki bizony. A tatárfutásról hagyták ránk ezt a szomorú tréfát az őseink.
– Meg vagyunk mink már fogva csőstül.
– Én még tudnám, hogy merre kén’ kibújnunk.
– Én pedig azt nem tanulom meg. A fejedelem ám elfuthatott: neki kötelessége a személyét megmenteni; te csak hadnagy vagy, neked sem szégyen a sarkaddal fenyegetni az ellenséget; de én a lófők vezére vagyok; nekem nem szabad a hátamat mutogatnom: nekem itt kell maradnom az én népemmel harcban, rabságban egyiránt.
– Akkor bizony én is itt maradok veled.
– De nem maradsz! Éppen az, hogy el kell menned; haza kell találnod; az én szerelmes asszonyomnak várába el kell jutnod; felőlem neki hírt mondanod.
– Hát az igen könnyen fog menni.
– Nem olyan nagyon könnyen, mint gondolnád. Mert nem mehetsz ám könnyűszerrel. Mivelhogy ezt a turbát is magaddal kell vinned.
Az a „turba” a régi háborús világban valami emberhátra felköthető vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva s vasrúddal lakatra bezárva. (Innen maradt fel a közmondás: „ellopták a turbát, de nálam a kulcsa!”)
– S van benne valami?
– Van bizony. Tele van pénzzel. Fele arany, fele ezüst. Nem tudom a számát. De annyi súlyt vet, mint egy kisborjú. Ezzel több terhe lesz a lovadnak; vagy pedig a hátadnak, ha gyalog maradsz. Márpedig a bundádat sem hagyhatod el, mert tél van, a puskádat is vinned kell; meg a pallosodat, aztán meg a fejszédet is; de meg egy egész kenyeret is kell cepelned az útra, meg egy darab szalonnát, hogy éhen ne halj.
– Mind akad annak gazdája.
– Mert látod, ha ez a pénz most itt marad nálam: amint a pogány tatár bennünket rabságra ejt, az azt rögtön prédára ejti: csak egy rézgombot is az mirajtunk sem hagy. Ha pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó feleségemnek hazaviheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat lerója belőle, amit a gonosz tatár a fejemre fog róni, akiről tudja, hogy vezér vagyok: még majd elég sem lesz reá.
– De akkor hát elviszem magammal.
– De ugyan vigyázz ám magadra, hogy meg ne fogdosson a tatár!
– Ne te né! Hát azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az ilyen rusnya tatáron se tudjak kifogni?
Czirjék Boldizsár bá pedig nem hiába volt büszke az ezermesteri nevére; mert valósággal az volt ő.
Csinált ő egyszer olyan szövőszéket, amit a patak hajt, s magától megszövi az abaposztót. Azután meg egy olyan gyalogszekeret készített, ami ló nélkül jár: az ember maga benne ül s kézzel-lábbal hajtja; az igaz, hogy jobban elfárad vele, mint ha gyalog járna, de legalább kocsin utazik. Megjárta ő ezen Nagyenyedet is, egész vásár csodájára. – Olyan fegyvert is fundált ki, amivel a medve saját magát lövi agyon: mégpedig puskapor nélkül.
Nem kell Czirjék Boldizsár bát félteni. Van annak annyi tudománya, hogy százezer tatár nem járna túl rajta.
Mielőtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt tette, hogy egy bádog szelencéből, amit magával hordott erre az alkalomra, bekente a saruja szárait jó erősen farkashájjal. Ettől aztán a saját lova olyan szaladós lett, mintha farkasokat érezne a hátában, míg ellenkezőleg a tatárok, akik rögtön üldözőbe vették, amint látták, hogy szökni indul, el nem tudták gondolni, mi lelte a lovaikat? Amint azok közelbe érték Czirjéket, mind visszafordultak, rúgtak, kapálóztak, lehányták a hátukról a gazdáikat, semmiképpen nem akartak nekimenni a megérzett farkas szimatnak.
Boldizsár bá csak úgy nevette őket, hátra-hátrafordítva a képét.
A tatárok azonban, ha lovaikkal be nem érhették a futót, a nyilaikkal ugyan megtalálhaták.
Czirjék Boldizsár csak egyre hallá, hogy ott sivít el a füle mellett egy-egy vasorrú madár, akinek hátul a tolla.
„Ez így nem jó lesz: vagy emberben, vagy állatban kár esik, s az hiba lesz” – mondá magában a hadnagy, s ez ellen meg azt a fortélyt gondolta ki, hogy amint egy patakhoz ért, ott leszállt, a bundáját belemerítette a vízbe, s aztán a gyapjas részével kifelé fordítva, úgy veté a nyakába, hogy ez nemcsak őt magát, hanem a lova hátulját is egészen takarta. – Az a vízbe mártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre jéggé fagyott: olyan lett az, mintha vaspáncél lett volna. A bolond tatár egyre nyilazott rá, de a nyílvessző mind lepattogott a természetadta birkabőr pajzsról: a jégen keresztül nem volt kedve a nyíl hegyének hatolni. – Megint csak ő nevetett.
A tatárok azonban nem maradtak el a sarkából. Egész csapat fogta üldözőbe, fertelmes kurjongatással. Meglátták a hátán a turbát, s azt már tudja a tatár, sok százados gyakorlatból, hogy abban a magyarok pénzüket tartják. Ez drága madár! Érdemes utána nyargalni.
Czirjék Boldizsár bá tudta azt jól, hogy ez az ő két stratagémája csak addig használ, amíg a futása e hegyi szűk utakon, keskeny völgyekben tart, ahol nem kerülhetnek eléje, de amint valami lapályra fog jutni, ahol a tatárok eléje kerülhetnek, ott már szél ellenében nem fognak ijedezni a lovaik a farkasháj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb teher alatt hamarább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát valami mást kell kigondolni.
Egyszerre egy sűrű erdőbe érve, hirtelen utat vesztett, félrecsapott, mikor az üldözői nem látták, s elhagyva a mély ösvényt, leereszkedék az erdős hegyoldalon a mély völgybe.
Ámde a tatárok minden gonosz politikával el voltak készülve. Csúnya, kitanított vérebeket hordtak magukkal, amik az üldözött áldozatot, ha az el talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták. Czirjék Boldizsár bá, mikor már egyszer egy csorgó mellett pihenőt tartana, s szalonnázni kezdene, csak hallja ám, hogy csaholnak az erdőben a cudar sinkoránok.
– Ne te né! Még bizony csúffá tennének, ha hagynám magamat. Hogy ugatnak a kedveskék! Nem hiába kutyafejű tatár az ő nevük.
Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyű elfogni.
Boldizsár bá, megismerve az új veszedelmet, maga is fordított a stratagémán. Leszedte a lováról a mindenféle cókmókot, belekötött mindent a bundájába egy nagy batyunak. Azt a saját hátára vetette.
– No most már édes lovam, eredj a magad esze után, amerre látsz! – monda, nagyot ütve a tenyerével a lova hátára. Az sem volt rest; amint a kötőféket kiakasztották a nyakából, nekifordult az erdőnek, s teher nélkül úgy elszaladt, mint egy gímszarvas. A tatárok vérebei aztán mind a futó paripa szimatján csaholtak tovább. Boldizsár bá farkashájas saruinak a nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A farkast nem hajtja a kutya: már nem tudom, nemzetiségi rokonszenvből-e vagy testvérgyűlöletből; de kikerüli, ha lehet.
Így aztán Boldizsár bá csak nyert egy kis egérutat, s azt arra használta fel, hogy a szálerdővel fedett hegyoldalban mind lejjebb ereszkedék a völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegyszakadékot, amin ha keresztülhatolhat, a lovas tatár nem kerülhet eléje. A túlsó oldalon aztán kap egy új mokánylovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért.
Talált ám, de nem hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a völgy mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint egy döbör, körös-körül bekerítve erdős hegyoldalakkal; nem volt abból semerre kimenekülés.
A tatárok pedig már észrevették, hogy üres paripa után szaladnak, a lovag elbújt; nagy hamar visszatértek: barom sok nép volt, elállták az egész erdőt, csak úgy visszhangzott a szálfás rengeteg a kiáltozásaiktól: „Marrha! Marrha!” ami az ő szokott csatakiáltásuk.
– Marha ám az öregapád! – mondá Boldizsár bá s szétnézett a terepen: mit lehetne itt csinálni?
A tengerszem be volt fagyva.
Hanem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg, úgyhogy vastag jégkéreg nem támadhat rajta. Boldizsár bá megpróbálta a balta fokával. Az bizony beszakadt egy ütésre: – a jég kenyérre kenni való sajtnak elég vastag lett volna, hanem pallónak meg dobogó hídnak nagyon vékony volt.
– No csak ne ijedj meg magyar – biztatá magát az ezermester: – Így van ez jól.
Azzal szétnézett a parton. – Hevert ott rakásszámra a sok fiatal fenyő, amit a szél kitördelt. Boldizsár bá hozzáfogott a baltájával, négy szál ilyen vékony dorongnak való fenyőből egy pár korcsolyát a maga két lábának, meg egy szánkót a batyunak összeeszkábálni.
Nem történhetett ez meg nesz nélkül. A sok baltaütés egészen elárulta az üldözők előtt, hogy hol bujkál, akit keresnek. Minden oldalról csörtettek arrafelé.
– No csak ne törjétek magatokat olyan nagyon! – dörmögé Boldizsár bá. – Még megizzadtok, s száraz kehet kaptok bele.
Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szorosabbra húzták a kört a menekülő körül; már nagyon lehetett hallani a lovaik robaját a recsegő targallyak közt. Most mindjárt a nyakán lesznek.
– Hát hiszen én is mindjárt készen leszek!
Mikor a legelső lovasok egy-két nyíllövésnyi távolban kibukkantak a fák közül, már akkor Boldizsár bának a lábaira volt kötözve a kétölnyi hosszú fenyőfa-korcsolya; még csak a szánkót rakta meg. A bunda, az itt maradhat, anélkül is elég melege van az embernek, amikor kergetik; kenyér, szalonna se szaporítsa a terhet: „most laktunk jól, holnapra is majd ád az Isten valamit! ha nem ád, megalkuszunk a gyomrunkkal!” – Nem tett a szánkóra egyebet, mint a turbát meg a fegyvereit: a szánt odakötötte az övéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes végű rudat fogott a kezébe, s azzal nekiiszánkodott a vékony jegű tónak.
Egészen helyes volt a matematikája. A vékony jégkéreg a hosszú fakorcsolyák alatt megbírta a gyorsan keresztüliramló embernyi terhet is, és sehol nem szakadt be alatta: úgy repült át a tavon, szánkójával együtt, mint a vízipók; még csak meg sem reccsent alatta a jéghíd.
„Marrha! Marrha!” – ordítá az üldöző had, amint meglátta a jég hátán a menekülőt, s aztán azt gondolták, hogy az a tó „fenékig tejfel”, utána rúgtattak, amivel azt nyerték, hogy valami húszan-harmincan a bolondabbak közül beleszakadtak a jégbe: egynehányan azt is megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a túlsó partig, de pórul jártak vele, mert a vékony jég mind öszevagdalta a lovak szügyét, hogy nem bírtak előrehatolni. Boldizsár bá hátra sem pillantott addig, amíg a túlsó oldalon szárazra nem jutott: csak akkor nézett aztán vissza, nagy lelki nyugalommal látva, hogy milyen jól helybenhagyta gonosz üldözőit. Azok még akkor is vergődtek a jeges vízben: egynehány hegyes kucsma ott úszott már gazdátlanul; a parton állók pedig nagy csoportban káromkodtak, amit Boldizsár bá nem hagyott viszonzatlanul. Jó szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették; mert különben még összevesztek volna. A tatárok mérgükben egész rajszámra repíték a nyilakat Boldizsár bá felé, de az egy sem jutott el hozzáig: széles volt az a tó!
– Ejnye, nem szégyellitek magatokat? No megálljatok, majd én is küldök nektek valamit.
Azzal lefektette a puskáját a favillára, s oda célzott, ahol legsűrűbben álltak a tatárok. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van; de csak csúfságot csináltak belőle. Tudták ők „már”, hogy a tüzet adó likas vas messze elhord; csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanóc kell, az pedig az üldözött kezében nincs; – azt pedig „még” nem tudták, hogy kanóc nélkül is el lehet sütni a puskát, ha annak a závárába tűzkövet tesznek; s ezt már a csernátoni ezermester régen kifundálta, mielőtt a hollandiak rájöttek volna. – Egyszer aztán csak nagyot durran a fegyver: olyan volt annak a visszhangja a mély völgyben, mint a mennydörgős menkü csapása, s a benne levő három golyóbis ki is likasztotta éppen egy murzának az oldalát úgy, hogy az menten testamentumot tett: a többiek aztán eszük nélkül táncoltak vissza az erdőbe.
– Tanulják meg, hogy kivel van dolguk!
Boldizsár bá hasra feküdt a mohos parton, s úgy pihente ki magát, csendesen elnézve, hogy mit fundálnak mármost a tatárok. Azt kivehette, hogy azok most abban törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat.
– Ilyen a buta ember, aki nem járt a fehérvári kollégiumba; nem tanulta a geometriát! Azt gondolják, hogy ők nem engem megkeríthetnek: holott nekem oda fel a hegytetőig csak egy fél diamétert kell átballagnom; nekik pedig egy fél circulust. Aki nem ért a matézishez!
A tatárok azonban, úgy látszik, hogy más kollégiumban járták ki a primi anni philosophiát, mert egész bizonyosra indultak neki a két oldalon való körülkerítésnek.
Boldizsár bá pedig, hogy annál jobban bosszantsa őket, még magasra feltartá előttük a turbát, s megrázta, hogy hallják, hogy csörög benne a pénz. Azok vonítottak, mint a farkasok a malacpecsenyére!
Az ezermester minden megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a túlsó hegyoldalon; még nem is igen sietett. Hanem aztán mikor felért a hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy micsoda átkozott helyre jutott. A túlsó oldala ennek a hegynek egy meredek sziklafal; alant rettenetes mélység, teledöntögetve óriási kőcsompókkal: úgy néz ki a vidék, mintha itt bújt volna be az ördög a pokolba, s aztán úgy összevissza hányta volna a bejáratot, hogy utána ne találjanak. Semmiféle ösvény e lakatlan szakadékba sehonnan nem vezet.
– No Boldizsár komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy!
Erre számítottak bizonyosan a tatárok, akiknek oláh vezetőik voltak; azok árulták el előttük, hogy amerre az üldözött menekült, arrafelé nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj.