A négyezer özvegyasszony ostroma

– Most már mindent elhiszek erről az emberről! – lihegé Ilka asszony, reszketve a haragtól. – Még kanállal eteté magát velem! Hogy forrna a torkán, mint Júdásnak a mártott falat! Most már szentül hiszem, hogy összecimborált a rablókkal.

– No, hogy éppen megosztozott volna Mundukával, azt nem akarom állítani, hanem hogy ő igazította utunkba, arra a fejemet teszem, egyenesen azért, hogy szegény Damokos Tamás ott vesszen a rabságban, s te özvegyen maradj.

– Mit teszek én most? Mit teszek én most? – töprenkedék Ilka asszony, kinek a lelki tusakodásban elsápadt az arca, s mégis veríték gyöngyözött rajta.

– Bizony nem tudom én, édes húgomasszony. Vége az ezermesterségemnek. Az ezeregyediknél pauzál az eszem. Mert azt nem teszem, hogy panaszra menjek. Hová? Brassóba? A szindikushoz? Inkább kiskutyát fésülni.

– Hát én tudom, hogy mit teszek!

– Ugyan mondd meg; testestül-lelkestül segítségedre leszek benne az utolsó körömszakadtáig.

– Köszönöm. Nem kell nekem ehhez férfi. Egy férfi sem kell hozzá.

– Akkor furcsa munka lesz az!

– Mert az Isten büntetése ez rajtam valóban mostan. Azért, hogy oly kevély voltam; olyan elbizakodott voltam. Csak a magam bajára gondoltam, a másé után nem kérdezősködtem. Azt mondtam, nekem módom van, sok pénzem, íme én kiválthatom könnyen az uramat; a többi szegény árva özvegy ám lássa, mikor hogyan jut a maga legkedvesebbjéhez. Íme megalázott az Isten! Ledobott oda a többi özvegyasszonyok közé, akiknek nincs miből előteremteni a rabságban sínylő uraik váltságát. Olyan lettem, mint az uram szegény társainak szegény asszonykái. Hát én most nekiindulok, és összeszedem valamennyi özvegyasszony van Erdélyországban, akinek az ura rabságban sínylődik: magam köré gyűjtöm egész táborszámra, felviszem magammal, ahol az ország rendei tanácsot tartanak, az országgyűlésbe: berontok közéjük a tanácsterembe, ki nem jövök onnan, míg nem határoznak; megszállom a fejedelem palotáját, ostrom alá veszem: ha rabságra adta férjeinket a fejedelem és az ország, most váltsa is ki őket egyszerre az ország és a fejedelem!

Boldizsár bá csak a falnak esett ámulásában.

– Ó, te csodatevő asszonyi lélek! Milyen nagy világosság lakozik tebenned! Hát persze, hogy ez a legegyszerűbb dolog: olyan egyszerű ez, mint a Kolumbus tojása. Akiket rabságba ejtett az ország és a fejedelem, váltsa ki az ország és a fejedelem! De, hogy mindjárt tegye és ne halogassa, rontson rájok rögtön egy asszonyi tábor: egy egész hadsereg a fogoly vitézek gyászba borult özvegyasszonyaiból. Nagy gondolat ám ez! Soha én ezzel a magam tökkolop fejével erre a nagy szóra rá nem jöttem volna! Ez lesz jó! Ezt tedd meg! Neked sikerül az. Igazad van benne! Nem kell ide férfi! A férfi mind gyáva olyan nehéz csata előtt, aminek az asszony nekimegy, s áttöri! Ne hallgass senkire: semmi csitításra. Bölcs dolog az, amit mívelsz. Ne hátrálj; ne engedj senkit szóhoz jutni. Aki itt okosan akar beszélni, az a bolond. Te beszélj, te követelj, csinálj csetepatét, amekkorát csak tudsz, olyan patáliát, hogy hét országra szóljon! S amíg azt nem mondják rá: „deliberatum”, ne tágíts helyedről. Ne ijedj meg senkitől! Senki haragos orcájától!

– Bizony nem én! Még a fejedelemtől sem! Azt meg fogja látni!

– Fogj hozzá; de mindjárt. Kezdd el itt Csíkszeredán: ma hetivásár van. Eredj ki a piacra a trombitásoddal, és fúvasd el vele a „háromszáz özvegy táncát” s buzdítsd fel szavaddal az asszonynépet. Mihelyt egypár százan lesztek, indulj meg végig a székely falvakon, városokon: úgy fog nőni az a sereg, mint a hógörgeteg. Elég lesz Dés városát megszállni, fogadom! De hogy mégis tudjad, hogy ha egyszer ottan lesztek, mit követeljetek: halld meg tanácsom. Mert minden munkánál az az első dolog, hogy az ember megtalálja a fogantyúját, aminél megragadja. Aztán az is régi igazmondás, hogy „Kutya ugat, pénz beszél”. Hiába minden dekrétum, deliberatum, articulus, pecsétes levél, ha nincs meg hozzá a felvehető pénz. De hát megvan. Ezért tartsad eszedben. – A mi dicsőült fejedelmünk, Bethlen Gábor, az ő emlékezetes nagylelkű testamentumában a sok egyéb legátumokon kívül magának Erdélyországnak, rendkívüli szükségekre nyolcvanezer aranyat hagyományozott. Ez a pénz ott fekszik az özvegy fejedelemnőnél, Lorántffy Zsuzsánna asszonyomnál, ki ezt a kerek summát mind ekkorig nem adta ki az ország rendeinek, azt vetve ellen, hogy hiszen nincsenek jelen azok a rendkívüli szükségek az országban, amiket a bölcs fejedelem célzásképpen előre megjelzett. – No hát most már itt van az a „rendkívüli szükség”. Annyi sok tízezer magyarnak rabságba esése bizony nevezhető annak. – Ezt követeljed hát. Parancsolja meg az országgyűlés a fejedelemnek és az özvegy fejedelemnőnek… (igenis: parancsolja meg! mert az országgyűlés az úr, a fejedelem pedig csak az ország választott első tisztviselője), hogy a Bethlen Gábor nyolcvanezer aranyát azonnal adják ki. Azt is pedig egyenesen a török szultán tihájának a kezébe tegyék le; nehogy kézenközön még azt is elmundukázza valaki: s akkor egyszerre az egész elfogott erdélyi sereget, vezérestől, kapitányostól mind haza fogják bocsátani. Egyébről ne is hagyj magaddal diskurálni. Igazságodban vagy, helyes úton jársz; győzni fogsz. Mentül elébb indítsd meg, amit kigondoltál. Amit asszony kigondolt, asszony megcselekszi!

Ilkának sem kellett több buzdítás. Rögtön lovat nyergeltetett, magához vette az udvari trombitását, s egyedül, minden más kíséret nélkül átlovagolt a csíkszeredai vásártérre, ahol éppen akkor sokadalom vala.

Ott a templom előtt megállva, megparancsolá a trombitásának, hogy fújja el a „háromszáz özvegyasszony táncát”.

Híres nóta volt ez akkoriban; akként keletkezett, hogy egy aranybánya összedőlt, s egyszerre háromszáz bányamunkást temetett el halottul. Mielőtt a nagy szerencsétlenségnek híre futamodott volna, a bánya tulajdonosa, gazdag magyar főúr, pompás lakomát rendezett a kastélyában, s arra felhívatta a háromszáz asszonyt, akiknek a férjeik ott vesztek a bánya düledékei alatt, s fényesen megtraktálta őket; mikor aztán már jó kedvök lett a sertől, bortól, akkor megfúvatta a trombitásával az új nótát, aminek a láb alá való hangjaira a menyecskék táncra kerekedtek, s egymással párjában ugyan rúgták a port. Mikor aztán legvígabban járták, a palota ura elkiáltja magát: „No, még sohse láttam háromszáz özvegyasszonyt egy rakáson ilyen vígan táncolni”.

Erre aztán egyszerre nagy sírás, jajgatás lett az elébbi víg viháncolásból: a szegény asszonyok a tánc közben tudták meg, hogy özvegyek lettek!

Kegyetlen tréfa volt biz az attól a főúrtól, másféle mulatságot is találhatott volna ki magának. Ilyen volt az idő és az erkölcs.

Hanem a nóta maga elterjedt egész Erdélyországban, s mindenütt úgy hívták, hogy a „háromszáz özvegy tánca”. Hej, mikor ezt a nótát meghallották a rab székelyek asszonyai, de nem kellett nekik semmi magyarázat hozzá! Ilka asszony ugyan hatalmas dikciót fundált ki magában, amit elmondjon az összegyűlt nép előtt. De nem lett abból semmi. Csak odáig tudta vinni, hogy „az én lelkem uram tatár rabságában…” ott egyszerre zokogásba tört át, s arra aztán valamennyi asszony mind rákezdte karénekben a sírást; s a sírás közben, mintha valamennyi mind egyszerre kitalálta volna azt a nagy szót, amit el akart közöttük mondani Damokos Tamásné, sűrűn kiáltották: „menjünk! menjünk fel a diétára! a fejedelemhez! vezessen a főkapitányné asszonyom!”

Jámbor öregek, a férfi székelyek odafurakodtak közéjük, hogy szép szóval, gyönge erőszakkal megmarasszák őket; de nem bírtak velük: „nem kell közénk férfi! Maradjanak kendtek itt a sutban! Jöjjön velünk, ahány özvegyasszony!”

Utoljára még a trombitásnak a kezéből is kikapták a tárogatóját, s azt is kilökték a körükből, hogy még ennyi férfi se maradjon köztük; volt ott egy menyecske, aki nagyon jól értett a tárogatófúváshoz, a háromszáz özvegy táncának a nótáját is tudta, ez lesz a trombitásuk.

S aztán megindult a lavina. Lóháton és szekéren. Minden falu, minden város szaporította a sereget, mikor Dés felé közeledtek, már akkor egy tábor volt a Damokosné vezette asszonynép. Úgyhogy mikor annak a közeledtét meglátták a dési öregtoronyból, félreverték a harangot, hogy jön az ellenség. Iszonyú volt a porfelleg, ami a tömérdek szekér s az előrevágtató lovas asszonynép nyomában támadt. A fejedelemnek jelenték a dolgot. Ő menten kiküldött egy lovas hadnagyot egynéhány huszárral, hogy menjenek előre, s tudják meg, hogy mi az? A hadnagy útban találta az özvegyasszonyok lóhátas előcsapatját; fekete zászlójuk volt, a végére békós lánc akasztva. Kérdésére nem egyen, de tízen-húszan felelték: – Megyünk a fejedelemre, követelni a rabokat! Ha elvesztette, hozza vissza!

A hadnagy lóhalálában vágtatott vissza a fejedelemhez, s elmondá nagy hűlt szájjal, hogy ugyan jön ám egy egész hadsereg a fejedelem nyakára, követelni, hogy a tatár rabságra esett harcosokat váltsa ki azonnal. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ez a sereg csupa asszony. Vagy talán azt hitte, hogy csak az előcsapat az, s ami hátul jön, az mind férfi.

Nosza a fejedelem sem vette tréfára a dolgot, hirtelen felpakoltatott; Dés városa nyitott város: azt nem lehetett megvédelmezni, úgy elvágtatott onnan, hogy meg sem állt Szamosújvárig.

Mikor aztán a rendek megtudták, hogy a fejedelem odábbállt, maguk is azonnal, minden határozathozatal nélkül, befogattak a szekereikbe, és utánasiettek a fejedelemnek.

Damokosné meg az özvegyek tábora már csak a hűlt helyüket találta Désen.

– No, jól van! – mondta Ilka asszony – előlünk ugyan a világból ki nem futtok! Valahol majd csak utolérünk benneteket.

Ott Désen tehát szépen kipihenték magukat; a város népe ellátta őket minden jóval, s aztán az ottani asszonyok is hozzájuk csatlakoztak, akiknek a férjeit elvitte a tatár.

Ezalatt a fejedelem és a diéta legalább időt nyert Szamosújváron elhelyezkedni.

Rákóczi György beült a várba, aminek akkoriban még védhető sáncai is voltak, a Szamossal összekötve. (Most ez az állami börtön, hétszáz rablógyilkos és más gonosztevő számára.)

Hanem a diéta számára nem volt a várban hely; ott nincsenek nagyobb termek.

Ellenben volt ott egy igen nagy uradalmi pajta: azt be lehetett rendezni országháznak. Egy kis radikális takarítás, a falak kimeszelése, a gerendák lepókhálózása után egészen alkalmassá lett az téve rendeltetése céljára. Az ablakain ugyan nem voltak üvegtáblák, s annálfogva keresztül-kasul járhatott rajtuk a szél; hanem a két végét, ami pajták szokása szerint nyitva volt (hogy a terhes szekerek által– s kijárhassanak), alul bedeszkázták hevenyében; felül azért csak nyitva maradt. Egyéb baj aztán nem volt, mint hogy az ezer meg ezer veréb, ami már ideszokott, nem szűnt meg csiripelni odafenn a házban a tanácskozás folyamata alatt; s a protonotárius úrnak ugyan vigyáznia kellett, hogy az egerek meg ne egyék a jegyzőkönyvét, minekelőtte hitelesítve van. Egy hosszú asztalt lecövekelt lábakra végignyújtoztattak a középen a rendek számára, annak a felső végéhez T betű formára egy másik asztalt ragasztottak, ami a fejedelem tanácsurainak volt a helye. Rédey Ferenc uramnak, az elnöknek, karosszék jutott, a tanácsurak szalmaszékeket kaptak, a rendek beérték lócával.

De mind jó ez, ha bölcsesség van hozzá! A Rákoson még ennyi sem volt. Mégis milyen jól ment minden!

Hanem az volt a nagy baj, hogy a fejedelem betegnek jelenté magát. Az udvari orvosa, doctor Reineckius azt mondta, hogy a szíve van meghűlve, s azt mással, mint porrá tört csörgőkígyó-szívvel nem lehet felmelegíteni; az pedig csak Bécsben kapható. Az egykori krónikaíró ellenben azt mondja, hogy biz az csak afféle „febris scholaris” volt. Mikor a gyerek nem tudja a leckéjét, azt mondja, a hideg leli.

Bizony pedig a jó Rákóczi György ugyancsak nem tudott azokra a kérdésekre megfelelni, amiket az ország rendei hozzá intéztek.

Az első kérdés mindjárt az volt, hogy ugyan miért csinálta az országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül azt a szerencsétlen hadjáratot? Ki vette rá, hogy hadsereggel menjen Lengyelországba koronát keresni?

Hát erre bizonnyal a fejedelem nem tudott egyebet felelni, mint azt, hogy meghűlt a szíve.

A második kérdés meg az volt, hogy mi módon fogja mármost az elfogott tömérdek rab hazafit a tatárok láncából kiszabadítani?

Erre a fejedelem még rosszabb betegséget vallott be: azt, hogy üres a kasszája.

A jó mulatság bekoronázására aztán még ott ült a nyakukon a szultán tihajája, Akmet bég, s a tatár kán követe, Dája-Lot-Ali bég, kik mindennap kétszer bekopogtattak, hogy letették-e már a rendek Rákóczi Györgyöt a fejedelmi székből? Ezek másról hallani sem akartak. Ha nem teszik le ezt a „lázadót”, aki a felséges szultánnak nem engedelmeskedik, jön az egész tatárság egyfelől, a budai basa másfelől, az erdélyi népséget a lovai lába alá gázolni. Válasszatok magatok közül egy „emberséges embert!” Ez volt a mindennapi szavuk.

És a magyar urak naponként nem tehettek egyebet, mint hogy a két bégnek hol egy cifra kaftánt, hol egy szép aranyos billikomot küldtek ajándékba, hogy csak türtőztessék a haragjukat. Mindennap újra be kellett a szájukat csukni vagy arannyal, vagy ezüsttel.

Megérkezék azonban Damokos Tamásné az özvegyek táborával Szamosújvár alá. Az örmény asszonyok még feleúton eléjük vonultak egész processzióval a városból. Mikor felvonultak a Szamos mentén, egész tábor volt a sokaságuk, minden falunak a maga fekete zászlója.

Azon a reggelen pedig különös csodatünemény jelent meg az égen: mint ez a krónikában fel vagyon jegyezve. Az igazi nap körül egy fényes szivárványba játszó tág udvar öblösült, s annak a karimáján, délponton és a két horizonon három ellennap támadt. A valódi nap éppoly sápadtnak látszott, mint a három naprém, hogy puszta szemmel a tányérjába láttak, s az egész ég nem volt kék, hanem szürke. Sokáig bámulta minden nép ezt az égi csodát. Gonosz jövendőket jósoltak belőle. Hogy négy fejedelem fog lenni egyszerre Erdélyországban: (egyik sápadtabb, mint a másik!) s nagy vérontás, országromlás lesz az vége.

S be is teljesült e rossz jóslat; pedig ez nagyobb csoda volt a földön, mint az a másik odafenn az égen.

Talán ez égi tüneménynek a bámulata okozta, hogy az oda irányzott figyelem miatt ezt a kisebb tüneményt alig vette észre valaki, amint egy csupa asszonyokból álló tábor körülfog egy kerített várat, bezárja azt szekérsáncaival, mintha a leghadismerőbb megszálló ellenség volna.

Csak azután, hogy az országházzá átalakult pajta előtt megjelenék egy száz főre menő küldöttség, mind az ország legelőkelőbb özvegyasszonyaiból válogatva, kiknek némelyike még a kis ölbeli gyermekét is elhozta, kezdék észrevenni az „urak”, hogy idelenn a földön is történik valami. Kemény Simon (az elfogott Kemény János fővezér nagyobbik fia) mint háznagya a diétának, találkozék legelébb az asszonyságokkal, s azt kérdezé tőlük, hogy hová igyekeznek? Az asszonyok vezetője, Damokos Tamásné választ adott neki, mondván:

– A diétára jöttünk, a fogságra vitt rabok kiszabadítását szorgalmazni!

– Azt ugyan helyesen teszik – mondá a nyájas levente. – Tessék besétálni. Odabenn tanakodnak már a rendek.

Azzal bebocsátá őket mind a százat. A pajta előterében volt egy korlátokkal elzárt rész a hallgatóság számára, ellátva lócákkal; azokra a hölgyek szépen letelepedének, s kezdetben igen csendesen viselték magukat.

Ellenben a többi asszonynépet a darabontok az ajtóból visszaterelték. Azok aztán a pajta mind a két oldalán nekifeküvének a deszkázatnak, s a deszkák hasadékain át hallgatták és szemlélék a diétán történendőket: mások pedig felkapaszkodának a pajta ablakaiba, s onnan dugták be a fejeiket, úgyhogy minden ablak tele volt kíváncsi ábrázatokkal.

Eleinte az uraságoknak tetszett az nagyon, hogy ilyen szép auditóriumuk van. Igyekeztek is kitenni magukért ékes szónoklatokkal.

Az öregebbik Ebéni ott vette fel a szót, ahol Désen elhagyá; követelve, hogy a fejedelem adjon választ arra a kérdésre, ki bírta rá, mi oka volt rá, hogy a szerencsétlen lengyelországi hadjáratba beleugorjon? Igen kezeügyébe eső orátori fordulat volt tőle, amidőn odamutatva a karzaton megjelent gyászoló özvegyekre, azoknak keserves szenvedéseit megható szavakban ecsetelé, az özvegyek hangos zokogása mellett.

E vehemens szónoklat hatása alatt a rendek azonnal határozatot hoztak, hogy a fejedelem még egyszer szólíttassék fel categorice, hogy feleljen meg erre a kérdésre; a határozatot pedig sietve vigye fel hozzá Barcsay Ákos, rontson be a fejedelem szobájába, s ha beteg is, ha nem is, adjon választ, ne tartsa a világot véka alatt!

Barcsay Ákos bement a várba, azalatt az urak, több ismerősre akadván az asszonyságok között, azokkal eldiskurálgatának; mikor aztán Barcsay Ákos visszajött, ismét a helyeikre ülének.

Barcsay mély csendesség közepett elmondá, hogy a fejedelem izenete ez: Ő a lengyelországi hadjáratot egyenesen a fejedelmi tanács tudtával és beleegyezésével kezdte meg.

No iszen támadt erre nagy patália! A hosszú asztalnál ülő rendek mind felugrálának, s húszan is kiabáltak egyszerre, az ökleikkel fenyegetve a felső asztalnál ülő tanácsosokat, mindent elmondtak azokra, csak azt nem, hogy derék emberek.

Az asszonyok ezt a jelenetet csak hüledezve nézték, mind a korlátok mögül, mind az ablakokból: azt hivék, hogy most mindjárt darabokra aprítják az urak a tanácsosokat.

Nagy sokára szóhoz tudott végre jutni az elnök: Rédey Ferenc uram. Mind a két kezével megüté a mellét, így kiálta:

– Isten engem úgy segéljen, hogy senki énvelem e hadjáratnak semmiféle okát nem közölte!

Ez nagy szó! Mikor egy puritán életű ember azt mondja: Isten úgy segéljen! Nem volt ez akkoriban útféli szólásforma.

– Esküdjenek meg a többi tanácsurak is! – követelték az urak a hosszú asztalnál.

S a tanácsos uraknak egyenkint fel kellett állni és éghez emelt kézzel megesküdni, hogy egyikükkel sem közölt senki egy szót is a hadjárat okairól.

Ilka asszony és a többi özvegyek kezdték ezt a dolgot már egy kissé unalmasnak találni, s fészkelődtek a helyeiken.

– Hát akkor miért adták a tanácsurak a beleegyezésüket a hadjárathoz? – kiáltá Ebéni.

Rédey Ferenc, sarokba levén szorítva, kénytelen volt kirukkolni a válasszal.

– Hát énnekem Kemény János, a fővezér, azt mondotta, hogy igen fontos okok parancsolják a lengyelországi hadjárást; de azok annyira titokban tartandók, hogy ha az ő saját inge tudna felőlük valamit, még azt is a tűzbe dobná.

– Nekünk is mind azt mondta! – bizonyozának a többi tanácsurak a felső asztalnál.

Erre aztán megújulva tört ki a vihar idelenn!

– Meg kell notázni Kemény Jánost! Száműzessék! Tűztől-víztől eltiltassék!

A nagy harag nem csillapodott le elébb, mint mikor a protonótarius felmutatá az összehajtott ív papírt, tudatva a rendekkel, hogy íme készen van a „nota” Kemény János ellen. Száműzetik Erdélyből örökre.

Vigye fel a notát Barcsay Ákos azonnal a fejedelemhez aláírás végett. Ha beteg is, ha nem is, ezt alá kell írnia. Amíg azonban Barcsay odajárt, berohantak a terembe Kemény János két legény fiai, s az idősebb Simon kirántva kardját, nekihevült arccal kiálta a rendekre:

– Én az apám becsületében gázolni nem hagyok! Aki az én apámat hazaárulónak meri nevezni, mind kihívom egy szál kardra. Csúnyaság, léhaság egy távollevőre kenni minden hibát; aki nem jöhet ide magát kitisztázni! Azt ítélni száműzetésre, ki maga is ott sínylődik tatár Krímiában rabláncokra verve.

De már ennek az asszonyok is mind pártjára keltek.

– Csúnyaság! Gyalázat! A rab vezért ítélni el! Ahelyett, hogy kiszabadítanák!

A rendek alig tudták lecsillapítani ezt a lármát, s aközben maguk is rájöttek, hogy biz az egészen helytelen dolog volt: szegény Kemény Jánost ítélni el számkivetésre, aki anélkül is rabságban ül, s nagy nehezen rávették a heveskedő Simont, hogy dugja hüvelybe a kardját, s aztán jobban megruminálva a dolgot, másik határozatot hoztak, melynek értelmében Kemény János fővezérnek fennhagyatik, hogy ha hazaszabadul a fogságból, magát a rendek előtt, ha tudja, tisztázhassa, s a veszedelmes hadjárat okainak igazságát kimutassa.

Mikor aztán Barcsay Ákos visszatért az elsőbb határozattal, melyet ugyan nagy kocódásba került a fejedelemmel aláíratni, akkor azt mondták neki, hogy no csak forduljon meg a sarkán, s vigye fel a fejedelemhez ezt a második határozatot.

– Eb megy vissza harmadszor is a fejedelemhez! Így is majd kidobott őnagysága, doktor Reineckius pedig mindenkit a klistéllyal fenyeget, aki még egyszer a magas beteget háborgatni próbálja.

– No hát, felviszem én! – ajánlkozék Kemény Simon, s a rendek ráhagyták, elfeledkezve róla, hogy ő a háznagy, akinek a rend fenntartása kívül is, belül is hivatalos kötelessége.

Ezzel hát a mai ülésnek a feladata szerencsésen be lett volna végezve; a rendek kérdeztek sokat: megtudtak semmit; határoztak sokat: végeztek semmit.

S azzal, quasi re optime gesta, kezdtek felcihelődni s abba a gyűlésbontó csendes zsibongásba általmenni, amikor senki se bánja, hogy vajon miért tátog az elnök.

Az asszonynépben forrt a méreg.

– No, feleim! – mondta Ilka asszony – most kezdődik már az országgyűlés!

Azzal felugorván a padra, hatalmas harangcsengésű szóval elkiáltá magát:

– Úr uraim! Országos rendek és méltóságok! Ne higgyétek aztat, hogy mi azért jöttünk volna ide, hogy a ti kocódásaitokban gyönyörködjünk, hanem hogy tőletek a mi rabságban sínylődő férjeink kiszabadítását követeljük!

Ez a felszólalás nagy indignációt keltett a rendek közt.

– Csitt! asszonyok! Ez itt országháza! – kiálta recsegő hangon az egyik tanácsúr nagy dölyfösen.

De visszavágott ám neki Ilka hatalmasan.

– Bizony majd azt hinné az ember, hogy még most is pajta, arról a sok üres szalmáról, amit úr uraimék itt csépeltek.

Ez már szörnyűség volt.

– A tyúk kukorékol!

– Mulier taceat in ecclesia!

– Fájdalom, hogy nem vagyok „mulier”, nem asszony, hanem „vidua”, özvegyasszony, s az özvegyasszonynak hazánk törvényei szót és szavazatot adnak mindenha! Tudjátok, akik a törvényt ismeritek.

Ez egy kis gyenge lefőzés volt. A szép szónoknőnek akadtak rögtön párthívei, akik azt kiálták:

– Halljuk! halljuk!

Mások ellenben, különösen az éltesebb urak, annál határozottabban hangoztatták:

– Vége van! Levata est sessio! Ebédre harangoznak.

S valóban a szamosújvári toronyban éppen akkor kezdtek el delet harangozni.

– Uraim! – kiálta Damokosné – kilencvenezer jó magyar hazafinak nem harangoznak ebédre, akik tatár rabságban moslékkal és döghulladékkal tengetik életöket! Van-e lelkük kegyelmeteknek, hogy nyugodtan asztalhoz üljenek, hogy fejüket álomra hajtsák, amíg kilencvenezernyi vérük, atyafiuk jajkiáltásai verdesik az eget; s idehaza egy egész árván maradt nemzet sír miattuk? De fogadom lelkemre, hogy ma kegyelmeteknek sem harangoztak ebédre, de még vacsorára sem fognak harangozni! Mert mi innen kegyelmeteket ki nem bocsátjuk addig, amíg a rab uraink kiváltását el nem végzik.

– Nem bocsátjuk! Bizony nem bocsátjuk! – kiáltozák egy szívvel és szájjal mind a száz asszonyok, akik odabenn voltak.

Kiabált az elnök, harsogtak az urak, de mind elnyomta azt az asszonyok sivalkodása. A kívül levő asszonynép pedig, aki a bejáratnál leste a kimenetelt, azt vélve, hogy a küldötteiket odabenn öldöklik, nekivételkedék annak a gyarló deszkapalánknak, ami a pajta nyílását elzárta, egyet reccsent, kettőt roppant, azzal bedűlt, s a résen keresztül tódult be az egész asszonysereg, amennyi csak befért.

A túlsó oldalán a pajtának éppen olyan deszkafal volt felállítva, nagy hiba lett volna, ha másik pillanatban az ott összegyülekezett fehérnépek azt is be nem döntötték volna; most, aztán mind a két oldalon megtelt az országház asszonnyal, amennyi csak befért, a kívülről tódulók a száz küldöttet előre tolták, úgyhogy azok a zöld asztalhoz, az urak hátára lettek szorítva, egy-kettő a tolongásból felugrott a lócákra, utoljára Damokosné valami tizedmagával éppen a zöld asztalra jutott fel.

Lárma pedig vala olyan nagy, hogy senki a maga szavát nem hallhatá.

Soha még országgyűlést, mióta a világ áll, még ilyen „presszió” alatt nem tartottak.

Szép lett volna feloszlatni a gyűlést, csak lehetett volna. De minden követnek a vállára három asszony támaszkodott, ott kellett ülve maradni.

Végre aztán Damokosné addig integetett a becsődült asszonynépnek, mutogatva, hogy ő akar beszélni, amíg lassanként elcsendesülének.

Az első csendességet azonban egy tanácsos úr arra használá fel, hogy mérgesen protestáljon az erőszak ellen.

– Micsoda violencia ez?

– Igenis, violencia – felelt rá Ilka asszony. – De igazat ad nekünk hozzá ez a gyászfátyol a fejünkön, amit mi sem jókedvünkből viselünk. De bár akkor tették volna az asszonyok ezt a violenciát, amikor kegyelmetek elhatározták, hogy háborút kezdjenek! Bár akkor jöttünk volna ide protestálni az oktalan vérontás, pusztulás, veszedelem ellen, ami országunkat érte. Egész sor tanácsos úr esküdött itt rendre egymás után, hogy ő semmit sem tanácsolt a fejedelemnek, mikor az a hadjárathoz készült; küldték volna hát maguk helyett az asszonyaikat, azok majd tudtak volna a fejedelemnek jó tanácsot adni.

Ez az igaz mondás egy kis derültséget keltett az urak között is. „Füge egy menyecske!” – dörmögték a szakállukba.

Azután nagy csendesség között folytatá Damokosné:

– De nem jöttünk mi ide zűrzavart, háborúságot csinálni. Nem hányjuk mi szemére sem a diétának, sem az ország tanácsának, sem a fejedelemnek azt, ami megtörtént. Tudjuk, neki is fáj. Hanem azért jöttünk, hogy a megtörtént veszedelem megszüntetését követeljük. Amit az ország és a fejedelem elrontott, tegye jóvá az ország és a fejedelem; ha elfogatta az urainkat seregestül, váltsa ki őket seregestül.

Rédey Ferenc elnök uram csendesen válaszolt az asszonyi szónoknak.

– Hiszen éppen azon tanácskozunk, jó asszony, hogy hogyan és mi módon?

– Minek ide az a nagy tanácskozás? Itt van a szultán követe, itt a tatár kán követe: le kell a kezeikbe tenni a váltságdíjat, s azonnal hazaeresztik a fogoly seregünket. Minket se kínoznak, azokat se kínozzák tovább.

– Igaz az, jó asszony! – helyeslé az elnök. – De hát a mostani ínséges időkben honnan vegyen egy akkora summát az ország, mint amekkorát a kán követel, jó asszony?

Damokosné megsokallta már a sok „jó asszonyt”-t, mert neki más titulusa is volt.

– Hát megmondom, jó ember, hogy honnan vegye az ország azt a nagy summát egyszerre. Megvan az, közel van, csak meg kell markolni. Ott van a nyolcvanezer arany, amit dicsőült nagyfejedelmünk, Bethlen Gábor király az országnak hagyott rendkívüli szükségekre. Itt a rendkívüli szükség; ott a nyolcvanezer arany! Tessék approbálni.

Az urak között élénk mormogás támadt. Ez az asszony a fejére talált a szegnek. Tudták az urak maguk is, hogy megvan az a pénz. Csakhogy az a fejedelemnő ládája fenekén van, s nem akadt férfi, akinek elég erős szíve legyen erre ráutalni; asszonyi bátorságnak kellett feltámadni, mely az első szót kimondja.

Az indítvány meg volt most már téve, in optima forma. Lehetett fölötte tanácskozni, napirendre kitűzés nélkül.

Nem is lehetett ellenvetést tenni! Ez a pénz az országé. Joga van vele rendelkezni.

Az egyik Ebéni rögtön magáévá tette az indítványt, s rövid szóváltások után, amik inkább csak a formaságok megtartása végett emeltettek, kimondhatá az elnök a határozatot, miszerint a rendek a Bethlen Gábor hagyományozta összeget a rab hadsereg kiváltására fordítják. S ezzel a mai gyűlés csakugyan nevezetes lépést tett előre.

– No, mármost, húgomasszonyok, szálljanak le az asztalról, s menjenek haza Isten hírével! – mondá az elnök.

– Dehogy megyünk! – viszonzá Ilka asszony. – Nincs még ezzel vége. Ha egyszer vége lesz, majd kiáltunk mi az országgyűlésnek olyan nagy vivátot, hogy reng bele a ház, s elmegyünk a magunk jószántából minden küldés nélkül.

– Hát mi kívánságuk van még?

– Mi bizony? Hát talán azt gondolják a tekintetes rendek, hogy azért, mert »hosszú haj, rövid ész«, hát mi sem látunk tovább az orrunknál? Amióta szegény rab uraink távol földön vannak, megtanultuk már a messzelátást. Hiszen vak tyúk volna, aki azt nem látná, hogy amint Lorántffy Zsuzsánna nagyasszonyom megtudja azt, hogy a rendek elhatározták a Bethlen Gábor kincsének a kiadatását, menten összepakol Fogaras várában, és úgy el-kikocsikázik széles Magyarországba a pénzzel együtt, hogy üthetjük bottal a nyomát. Meg kell azt a pénzt fogni, mégpedig vasmarokkal.

– Ebben az asszonyban tizenhárom prókátor veszett el – dörmögé az elnök a protonótáriushoz.

– Meg hét diplomata – toldá hozzá a főjegyző.

– Hát hogyan gondolja kegyelmed, úrasszonyom?

– Megmondom én azt is. Határozzák el a rendek egyúttal az özvegy fejedelemasszony elfogását is.

De már erre nagy zúgás támadt az urak között. – Ez mégsem megy. Ez már lehetetlen! – Elkezdtek egymás közt diákul társalogni, hogy a nők ne értsék.

– Hoc non pergit! Hoc non pergit! – ez hangzott legsűrűbben.

– Márpedig, akár „pergit”, akár nem „pergit”, de uraságtok innen addig el nem „pergit”, amíg ezt el nem határozza a diéta: ha holnapután ilyenkorig együtt maradunk is.

Ez veszedelmes fenyegetés volt. Ez az asszonyhad bizony még kiéhezteti a diétát.

Keresztülrontani rajtuk pedig tiszta lehetetlenség. Csak akik odabenn vannak is, rengeteg sokaság, de hát még aki a pajtán kívül áll! Az egész áttörhetlen hadsereg!

Nem volt itten más szabadulás, mint hogy tegye ismét Ebéni uram magáévá a veszedelmes indítványt, s abba azután a rendek általános köhögéssel és torokköszörüléssel konszenciáljanak. Protonótárius uram soha olyan nehezen nem koncipiált, mint ezúttal, a tollának a szárát félig megette, amíg elkészült vele; akkor meg a rendek nem voltak megelégedve a konceptusával; de biz ő maga sem: mindenki hozzászólt, az egyik ezt a szót, a másik amazt kívánta beleszúratni, ide egy klauzulát, oda egy mentális rezervátát, a „pedig” helyett „mindazonáltal”-t. Utoljára addig fúrtak-faragtak, gyalultak rajta, míg csakugyan nyélbe ütötték a határozatot, mely szerint az özvegy fejedelemasszony, rangjához illő tisztességgel, nyájas és kellemes módon elfogattassék, s a pénzzel együtt az egybegyűlt Rendek elé hozassék és kérdőre vonassék.

Porzót és pecsétet rá!

De mármost ki vigye fel ezt a fejedelemhez aláírás végett?

Minden ember eltagadta az ahhoz való tehetségét. Utoljára is Barcsay Ákost megfogták, felemelték, a határozatot a kebelébe dugták: el kellett neki fogadni, vagy tetszett, vagy sem, a küldetést.

De hogy kell innen kimenni?

Az asszonysereg tömegén keresztül még egy egér sem futhatna ki. Azok pedig nem nyitnak utat.

Nem volt más mód, mint hogy Barcsayt felemelték a fejük fölé, s aztán mint egy hanyatt úszó embert a hullámok tetején, úgy adták kézről kézre a tenyereiken, amíg valahol odakinn a szárazföldre jutott.

A fejedelemnek pedig doktor Reineckius ezalatt akkora dózis ipekakuánát adott be, hogy afelől annak még ettől az egész planétától is elment a kedve. Azt mondá, hogy úgy küldjenek hozzá a rendek ma még egy határozatot, hogy azt ő vagy olvasatlanul aláírja – vagy valami mást cselekszik vele.

Az elsőbbet tette meg.

Bele sem tekintett az eléje tett határozatba, csak aláöklözte a nevét.

Barcsay Ákos mégis célszerűnek látta, per apices elmondani a fejedelemnek a határozat meritumait. A Bethlen Gábor-féle nyolcvanezer aranyról van szó.

– Bánja a szösz!

– Aztán meg a rendek, nagyobb megnyugvás okáért, az özvegy fejedelemasszony személyét biztos helyre akarják tenni.

Azt sem bánta a fejedelem. Miatta most elfoghatják, le is nyakazhatják, el is temethetik az egész világot.

Barcsay Ákos a legjobb sikerrel térhetett vissza az országházba, ahol most már út volt a számára nyitva az eleven fal között, amely azonban ismét összerázódott utána, mint a Soncha barlangjának a sziklái a szerencsétlen kincskereső után.

Abból a jelenségből, hogy az aláírás ilyen hamar megtörtént, mind a rendek, mind az asszonynépek azt az örvendetes következtetést vonták le, hogy tehát a fejedelem is nagyon helyesli ezt az egész modus procedendit.

Csak Ilka asszonynak maradt meg a gyanúja a lelke fenekén. Nem hisz ő már senkinek, amióta az Apor Istvánban olyan keservesen megcsalódott. Amilyen szelíd, nyugalmas, minden embert jónak hivő teremtés volt addig az ideig, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy a szerelmetes férjét a legjobb barátja árulta el, és még milyen praktikával: egyet fordult az egész lelke. A gyöngeség erővé vált benne, a szelídség haraggá, a hitből kételkedés lett, a félelemből vakmerőség. Eddig soha még a visszafeleselő cselédjével sem mert szembeszállni; most szarvakat emelt, hogy a fejedelmet megöklelje vele.

– Ne örüljetek még, asszonyok! – kiálta onnan az asztal tetejéről a zsibongó hadnak. – Még hátravan az ebek harmincadja, nem estünk át rajta. Most siessünk ki innen sebtén, vissza a szekereinkhez; de körülfogva tartsuk a várat, s egész éjjel őrt állassunk; nehogy a fejedelem előrefuttassa a kengyelfutóját Fogarasra, s megizenje az öregasszonynak, hogy mit határoztak a rendek, s aztán mire a diéta küldöttje megérkezik, már akkor csak hűlt helyét találja a fejedelemnőnek meg a nyolcvanezer aranynak.

S ez bizonyára nagyon okos észrevétel volt; csakhogy már későn jött! A fejedelem Barcsay Ákos eltávozta után mégis utánagondolt annak, hogy mit határoztak a rendek. Ennek fele sem tréfa. Azonnal levelet írt az özvegy fejedelemnőnek, tudatva vele a veszedelmet, s a kengyelfutóját felöltöztetve parasztnak, abban a nyomban útnak indítá a levéllel; úgyhogy annak egypár órai egérútja volt az országgyűlés kiküldötte előtt.

Mire az asszonyi had körülfogta a várat, már akkor messze járt a kengyelfutó a levéllel: strázsálhattak már szegények egész éjjel imette.

De nemcsak a fejedelemnőhöz küldött izenetet Rákóczi György, hanem a Kolozsváron levő hadai parancsnokához, valamint a gyulafehérvári kapitányához, hogy a titokban összegyűjtött hadaikkal vonuljanak fel Szamosújvárra.

(Mert azalatt, amíg a rendek azon tanakodtak, hogyan fizessék ki a nyakukon ülő törököt, tatárt arannyal és szép szóval, azalatt Rákóczi György abban fáradozott, hogy mint fizesse ki ezt a kegyetlen zsarnokát az országnak – vassal. Új hadakat gyűjtött, arra kellett neki minden pénz. Nem fösvénységből tagadta ő meg a foglyok kiváltását; hanem a fegyverén esett kudarcért készült bosszút állni. De ezt nem mondhatta meg a rendeknek, mert azok bizonyára ellene lettek volna. Azokat nagyon bölcsekké tette az országos pusztulás.)

Egész csendességben megteltek a Szamosújvárral szomszédos falvak: Mikola, Boncs, Hezdát, Ördöngős-Füzes a fejedelem gyalog és lovas katonáival, benn a várban is volt némi helyőrsége, azok között hatszázra menő szász, Gaudé András kapitánnyal, meg a szász egyetem darabontjaival; Dés felől pedig közeledőben volt Bethlen János és Barcsay András a Krakkóban hátrahagyott helyőrséggel, akiket Rákóczi sógora: Lubomirszky marsall „pacificando” szabadon bocsátott. Úgyhogy Szamosújvárt egy valóságos ércgyűrű fogta körül a Rákóczihoz hűnek maradt fegyveres csapatokból addig a keserves szempillantásig, amidőn az országgyűlés kiküldötte visszakerül azzal a leverő hírrel, hogy mire ő Fogarasra egész parádéval becafatolt, akkorra már az öreg fejedelemnő hopp hírével hegyen-völgyön túljárt; azóta odakinn van Magyarországon, sárospataki várában. És így a nyolcvanezer aranyat bizony elvitte a „patak”.

A diéta erre az értesülésre fülét-fejét elereszté, s nem tudta, hogy most már szégyenkedjék-e, vagy ungorkodjék.

Annál hangosabban tört ki a zendülés az asszonynép közt. Fennhangon szidták, mocskolták a fejedelmet, a vár ablakai alá gyülekezve, s ne mutatta légyen egy fejedelmi darabont magát a vár kapuin kívül, mert annak bizony kikefélték a mundérját kefe nélkül.

Damokos Tamásné erre a rossz hírre kétségbeesetten rohant be Szamosújvárra, s berontott egyenesen a szultán tihajájához, Akmet béghez.

A lábaihoz veté magát, a kezeit csókolta.

– Óh uram: kegyelmes uram! Légy hozzám irgalommal. Én vagyok a szerencsétlen Damokos Tamásnak a hitvese, özvegyasszony, akinek az ura még él.

– Ahá! Te vagy az a kacki menyecske, aki Apor István uramhoz levelet írtál, hogy hagyja az uradat ott veszni a tatár rabságban.

– Csak finta volt tőlem az a levél: a szorultság diktálta.

– Tudom, tudom, jó asszony. Elpanaszolta azt már nekem azóta Apor István uram maga. Értem már a dolgot. Nekem volt szánva a finta, s rá is mentem a lépre. Elfogadtam a váltságdíjat. No hát mi lett a váltságdíjból?

– Őrá bíztam, hogy vigye el Tatárországba, s a moldvai határon megtámadták a rablók, elvették tőle a pénzt.

– Máskor a rablókra bízd az uradnak a váltságát, azok hamarább kézhez adják. Én pedig az uradat kihozattam Perekopba. A gazdája is vele jött, s az dühös lesz, ha a mondott időre meg nem érkezett az urad váltságdíja. Nem tudom, mit csinál vele haragjában.

– Óh hisz éppen azért vagyok kétségbeesve. Se éjjel, se nappal nincs nyugodalmam. Az ital nem megy le a torkomon a nagy keserűségtől, s a falatomat a porba keverem meg, mikor a jó uramra emlékezem. Azért zúdítottam fel azt a sok asszonynépet, hogy jöjjünk egyesülten fel a diétára. Nem tudtam mást kigondolni nagy rettegésemben, mint hogy az országtól kérjek segedelmet.

– Azt nagyon jól tetted. Egészen helyes volt. Hallottam a hírét. Derék asszonyság vagy. Hát aztán mi történt?

– Most jött vissza a diéta követe a rettenetes hírrel, hogy amit az ország váltságdíjnak határozott a rab magyarokért, az országnak testált nyolcvanezer aranyat elvitte magával a vén fejedelemasszony. Előrefuttatá a fejedelem a kengyelfutóját Fogarasba hozzá, hogy elmeneküljön a sok pénzzel, a mi uraink váltságdíjával! Ó, uram! Könyörülj rajtunk, nyomorultakon, szegényeken.

– Ó, dehogy vagytok ti nyomorultak, dehogy vagytok ti szegények, erdélyi asszonyok. Több kincsetek van tinektek, mint a világ akármi asszonyának.

– Nincs, uram, bizony nincsen, hidd el; ha minden ékességet a testünkről kótyavetyére dobunk is, csak egy tizedrészét sem tudjuk mi előteremteni az elcsízelt nagy pénznek.

– Nem ott van a ti kincsetek, asszony; hanem a ti pergő-forgó nyelvetekben: soha én a szultán mamelukjait nem láttam úgy hadakozni szablyával, dzsiriddel, mint ahogy a magyar menyecskék tudnak hadakozni az ő szájuknak éles fegyverével. Ebben vagyon a ti hatalmatok. Gyakoroljátok, ahogy elkezdtétek. Rontsatok rajta azokra a kakasokra, akik tojásokon ülnek, amikből tettek helyett szavak kelnek ki. Ha ők kotkodácsolnak, ti kukorítsatok! Mert bizony mondom néktek, hogy ha annyi pénzt összehordtok is, hogy Szamost lehet vele rekeszteni, azért a ti rab uraitokat a szultán ki nem adja; hanem az ő parancsolatjának engedelmeskedtek; ha ezt a lázadó fejedelmet leteszitek, elkergetitek; választatok helyébe magatok közül egy emberséges embert, akinek a szultán fejedelemsüveget, zászlót, athnamét küldhet: akkor mind valamennyi rab magyart, urat és szegényt szabadon bocsát és hazaereszt a felséges szultán ingyen, váltság nélkül. Ha pedig ezt nem teszitek; ha ezt a hitszegő, lázadó, kevély-kutya fejedelmeteket el nem kergetitek, hanem hozzá ragaszkodtok, bizony fogadom, hogy a tatár kán mind valamennyi fogoly magyaroknak orrát, fülét levagdaltatja.

Ilka asszony nem várt többet. Rohant ki a bég szállásáról az utcára, s elmondá lihegő szóval az ott kinn várakozó asszonyi sokaságnak, hogy micsoda szörnyű vigasztalást hallott tőle. Orrát, fülét levagdalják a raboknak.

De inkább mind a négy lába eltörjön a fejedelmi széknek.

Ezt nem veszik az asszonyok olyan könnyen.

Mentek nagy zsivajjal vissza a várhoz, az országgyűléshez.

A pajtának a két nyitott oldalát ezúttal már vastag gerendákkal rekesztették el a rendek, okulva a minapi tapasztalaton, nehogy még egyszer rájuk döntsék a falat az asszonyok: most már csak egy kis ajtón lehetett belépni a gyűlésterembe, s azt fegyveres darabontok őrizték. De többet ért minden erősködésnél a két Kemény fiaknak a bölcsessége, akik eléje jöttek az asszonyi küldöttségnek, amely nőttön növekedett az országházig érve. Valamennyinek az arca piros volt már a haragtól s a kontya félrecsapva. Ilka asszonynak a szemei úgy szikráztak, mint egy fúriáé. Arra a kérdésére Kemény Simonnak, hogy mi a kívánságuk megint, csak annyit mondtak: (egyszerre húszan) hogy rá akarjuk gyújtani az országházat a rendekre.

– Nono, asszonyaim! Hátha megalkudnánk?

– De üszköt vetünk ugyan ennek a bódénak, hacsak…

– Hacsak?

– Hacsak rögtön le nem teszi a diéta ezt a hitszegő fejedelmet.

– Mindjárt megértjük egymást. Hiszen a rendek is éppen ugyanabban fáradnak odabenn. Higgyék el kegyelmetek, drága asszonyságok, hogy odabenn még forróbb az „aër”, mint idekinn. A szultán és a tatár kán kegyetlenül befűtöttek a rendeknek. Éppen most olvassa fel a protonótárius a leveleiket, amikben kegyetlen fenyegetőzéssel követelik Rákóczi György letevését, száműzetését.

– Hát min tanakodnak még akkor a bölcsek? – heveskedék Ilka asszony. – Miben válogatnak? Ha két félelem között van a választásuk, csak megmondja nekik talán a fogvacogásuk, hogy melyik a nagyobb? Amelyiktől jobban rázza az embert a hideg! A fejedelemtől kell-e jobban félni vagy a szultántól. Gonosz betegség ez! Az urakat még csak a hideg rázza, de már mink a forró lázban vagyunk, s nem ismerünk se Istent, se urat! Ha el nem kergeti az országgyűlés a fejedelmet, felgyújtjuk az országházat.

– De azt bizony ne tegyék kegyelmetek, amíg Bánffy Dénes uram vissza nem jön a várból.

– Hát mi dolga ott?

– Íme felvivé a rendek kérelmét a fejedelemhez, hogy mondjon le önként a fejedelemségről.

– Mit, kérelem neki? Mit instánciáznak? Ha a számadó juhászom szét hagyja zavarni a farkasoktól a juhnyájamat, maga hibájábul: nem kérem, hogy menjen; kergetem botszóval. Hát annyi ezernyi magyar vitéz nem több a birkánál?

– De a fejedelem is több ám a számadó juhásznál.

– No és ha azt mondja válaszul a rendeknek, hogy: „eb ura a fakó!” – akkor mit lesznek teendők?

– Hát az majd megválik. De most nagyon kérem kegyelmeteket, hogy a saját magunk és az egész ország érdekében ne rontsanak be az országgyűlésbe; hanem maradjanak kívül. Nehogy majd egy másik országgyűlés azt mondhassa, hogy ennek a mostaninak a határozata presszió alatt hozatott, konfúzio volt benne, rend és forma ellen történt, s ennélfogva érvénytelen. Sőt tartsák kegyelmetek magukat távol és csendesen; hogy rájuk ne foghassák a beavatkozást. Én bizony mondom kegyelmeteknek, hogy a mai szent napon Rákóczi György elmegy a fejedelmi székről. Vagy önként megy, vagy elmenettetik; de ezzel a mai nappal együtt ő is leáldozik. Erre a hitemet kötöm le. S hogy szavam igaz lesz, arra zálogul odaadom kegyelmednek, Damokos Tamásné asszonyom, az édes kedves kardomat az oldalamról; tartsa azt estig magánál, kösse fel a saját derekára, s ha hazugságban maradok, sohase adja vissza: rókafarkat viseljek az övemen kard helyett.

Ez a tréfásan komoly beszéd úgy, ahogy lecsillapítá az asszonyokat; de még alkalmasabb volt a felgerjedt indulatoknak más fordulatot adni az a hír, amit gyors futamodással hoztak a városból a hátramaradtak: – Lovas katonaság közelít nagy számmal Ördöngös-Füzes felől!

S azzal egy időben a toronyban felállított őrök kiáltozták, hogy a hezdáti úton nagy porfellegek mutatkoznak, amikből számos dárdák hegyei villognak elő.

A fejedelem katonaságot hoz az országgyűlés ellen!

– No most hát felkötöm a Kemény Simon uram zálogba hagyott kardját! Mutassuk meg asszonyok, mit tudunk?

S ezt mondva Ilka asszony, valósággal felköté a kardot a karcsú derekára, s hamarosan parancsokat osztott, amik nyomban végre is hajtódtak. Egyfelől a szamosújvári utcákat, másfelől a Szamoson átvezető hidat úgy eltorlaszolták egymásnak fordított szekerekkel, hogy azokon se gyalog, se lovas had tréfásan át nem törhet. A Szamos hídjáról pedig felszedték a padlókat. (Tudvalevő dolog, hogy a Kolozsvárról Désre vezető országút olyan elmésen van fundálva, hogy az útba eső Szamosújvárt nem érinti, hanem a Szamos túlsó partján halad el: ide csak hídon lehet bejönni. Armeniopolisz lakosai nem szerették a keresztülutazó katonákat!)

Damokos Tamásné úgy kommandérozott, mint egy generális, s egész stratégiai éleslátással rekeszte el minden bejáratot a vár és országgyűlés épülete felé.

Igaza volt. Ha az asszonyoknak nem szabad pressziót gyakorolni az országgyűlésre, hát akkor a katonáknak se legyen szabad.

Bánffy Dénes ezalatt visszaérkezett a várból a fejedelem válaszával. Rákóczy György nem mond le a trónról a szultán fenyegetésére, hanem dacol vele, s kész fegyveres erővel megvédni az országát és trónját a török hatalom ellen.

Ez a kemény makacsság, a megtörtént nagy veszedelem után s a fenyegető még nagyobbal szemben, végső elkeseredésbe hozta a rendeket. Amint a visszatérő küldött kimondta, hogy Rákóczi György nem lép le, egy szívvel és szájjal kiáltának fel valamennyien:

– No, hát letétetik!

Nem fázott már senki. Náluk is bekövetkezett a láznak az a foka, amikor a vér a fejnek tódul.

A zaj lecsillapultával az elnök, Rédey Ferenc kimondá, nyugodt, elhatározott magatartással, hogy az egybegyűlt erdélyi rendek a törvényesen megválasztott fejedelmet ismét törvényesen leteszik trónjáról.

Az első felindulás zaja olyan nagy volt, hogy azt meg kellett hallani a nyitott pajtaoldalokon keresztül nemcsak a kívül álló sokaságnak, hanem magának a fejedelemnek is odafenn a várban. Látni lehetett az alakját többször az országgyűlési pajta felé néző ablakban, amint összefont karokkal merően odaállt; sápadt arca, kőmerev szemei, beharapott ajkai elárulák, hogy miben szenved most. Gyűlölnie kell azt a népet, amelyet kénytelen szeretni. Nem veszi észre, hogy fenyegetik ököllel az özvegyasszonyok odalenn, nem veszi észre, hogy egy dühös menád felmarkol egy csomó porondot, s feléje hajítja. – Egy nagy szál árbocfa van az országház elé plántálva, azon lobogtat a szél két zászlót, az egyiken Erdély címere, a másikon a Rákóczi családé. – Ezeket a zászlókat bámulja mereven.

Azután a harsogó lármára mély csend következik.

– Mi történik odabenn? – kérdezi mindenki. A szó elhal az ajkakon.

Az történik e nagy csendességben, hogy az országgyűlés főjegyzője a rendek határozatát szerkeszti írásba; aholott renddel elősoroltatnak azok a súlyos indító okok, amik Rákóczi Györgyöt megéretté teszik fejedelmi süvegének elvesztésére.

A mély csendesség tart még akkor is, midőn a főjegyző felolvassa a súlyos határozatot. Egy hang sem szól ellent. Mindenki belenyugszik, némán, méltóságteljesen: egész érzetével a cselekedet fontosságának.

De a fejedelmi trón egy percig sem maradhat üresen. Választani kell mást! Ki legyen a fejedelem?

Új rivallás támad! Ismét oly általános, mint az elébbeni; de ez már nem a harag hangját, inkább az örömét, a lelkesedését hirdeti a levegőknek.

– Mi történik ott most? – kérdezi a sokaság.

– Mi történik ott most? – kérdi az a márványarc fenn a várablakban.

Az történik, hogy új fejedelmet választanak.

Ki legyen? – az a kérdés.

Barcsay Ákos felugrik a pad tetejére, s elkiáltja magát: – Éljen Rédey Ferenc, Erdély fejedelme!

Az a nagy rivallás ezt a „vivát”-ot sokszorozza.

A derék főúr váltig szabadkozik, hogy ő nem arra való; nincs neki se kedve, se tehetsége hozzá, hogy ő öregember, lovon sem ülhet már, csatákat intézni, sereget vezetni sohase volt kenyere! Nem hagyják szóhoz jutni, a karszékével együtt felemelgetik a levegőbe. Utoljára megharagszik, nagyot sújt a buzogányával a zöld asztalra, s kivívja, hogy legalább mint elnököt hallgassák ki.

– Tekintetes rendek! Hát ne válasszunk úgy fejedelmet, ahogy a kozákok választják a kosevoj atamánjukat: akik addig cibálják a megválasztott üstökeit, s ütik agyba-főbe, amíg kötélnek áll, s elfogadja a fejedelmi süveget; hanem válasszunk rend és törvényes szokás szerint, kandidatúra s titkos szavazás mellett, megtartva, hogy a kandidációban az ország mind a négy bevett vallása reprezentálva legyen.

Ebbe csakugyan bele kellett nyugodni. S akkor aztán megalakult a kandidáló bizottság és a scrutinium. Barcsay Ákos is belekerült a jelöltségbe; de ő maga kért minden embert, hogy őrá ne szavazzanak.

Ezalatt ismét csendességnek nevezhető időköz támad.

Mi történik ott benn?

Egyszer csak megjön rá a felelet. Az árbocon lengő zászló egyike elkezd alászállni: és Rákóczi György onnan a várablakból láthatja, hogy hull alá a címeres zászlója Erdély lobogója mellől: le a porba.

Most már tudta mindenki, mi történt.

A lehulló zászlót frenetikus „vivát” ordítással üdvözlé az asszonyok serege: ezer meg ezer kéz fordult mutatóujjával a fejedelem felé, kinek az arca ettől a látványtól olyan sápadt lett, mint egy sírból feltámadt halotté.

Perc múlva eltűnt az ablakból.

De kevés vártatva dobpörgés, trombitarecsegés hangzott a várudvaron. A kapuk megnyíltak, s a fejedelmi várőrség zárt hadirendben nyomult ki a térre, elől Gaudi szász dárdásai, utánuk a lovasság, s azoknak a közepette a fejedelem maga lóháton, – kivont karddal.

Mit akar azzal a kivont karddal?

Szét akarja verni az országgyűlést, amely őt letette.

Nem volna nagy munka azt a csoport urat onnan a pajtából a palánkon keresztülugratni, s a trónról elűző határozatot visszakergetni a kalamárisba.

Hanem közbeesik négyezer kétségbeesett asszony hada. Az nem ereszti a fegyveres hadat az országházig.

Mint egy mozdulatlan sánc, úgy fogják körül az országházat, vállat vállnak szorítva, s szitokkal, gúnnyal fogadják a fejedelmet, ki lovasai élén rést keres az országházhoz.

– Minket öless elébb halomra! – kiált Damokosné, odavetve magát vakmerően a fejedelem paripája elé. – Tapostass el a lovasaiddal! Ha az urainkat elvesztetted, veszíts el bennünket is! Otthon vannak az árváink, azokat is ölesd rakásra, hogy ne maradjon, aki megátkozzon! Sújts ide azzal a karddal! Ellenséget nem tudtál vele verni: verd hát a magad népét vele. Ahol fegyverre, férfira találtál, hüvelybe taszítád, elfutottál vele: most diadalmaskodhatsz! Látod: asszonynép van itt és fegyvertelen. – Vágjad, fejedelem!

Rákóczi György a fogait csikorgatta dühében, s szeméből könnyet facsart ki a szégyen. Hüvelyébe taszítá a kardját.

Nem lehet asszonyok ellen harcolni.

– Eh, mit! – kiált egy dacos hang a fejedelem kíséretéből. – Korbács kell ezeknek meg seprű, nem kard; küldje csak nagyságod a szász darabontokat ellenük vizes kötéllel, fogadom, hogy utat nyitnak!

Ilka asszony Apor István szavát vélé megismerni a goromba tanácsadóéban, s erre elfutja a méreg. Most már ő ránt kardot: ott van az oldalán a Kemény Simon szablyája.

– No ha te miránk korbáccsal akarsz jönni, mi fogadunk téged doronggal: úgy készülj. Tépjétek szét, asszonyok, azt a kerítést!

Az országház pajtáját a szabad tértől egy hevenyészett kerítés zárta el, keresztberótt fenyőfadorongokkal. Egy perc alatt szét lett bontva a kerítés, s ahány dorong, annyi asszony kezében kalimpált a levegőben.

Jöjjenek hát azok a szász universitas darabontjai a korbácsaikkal! Jertek, zöld angyalok: kék angyalok lesztek!

Rövid időn úgy járt Rákóczi György, hogy az ő serege volt megtámadva a fenyegetőző asszonynépektől.

A felrendelt hadak pedig se Szamosújvár felől, se a hezdáti útról nem jöhettek át a szekérsáncok és a felszedett híd miatt, hogy együttes megjelenésükkel véget vessenek ennek a kellemetlen patáliának. A vakmerő asszonynép belekapaszkodott a lovasok zablyáiba, s elfogdosta a lándzsások cucáit. Ördögök voltak velük, nem féltek azok senkitől.

Ezalatt pedig odabenn a pajtában folyt csendesen a fejedelemválasztás. A scrutinium-bizottság számlálta a szavazatokat. A túlnyomó többség Rédey Ferencre adta a szavát. Barcsay Ákos kapott nyolcat, a lutheránus jelölt egyet, az unitárius szintén egyet.

E válságos pillanatban trombitaszó hangzott Szamosújvár felől, de ebben Rákóczi nem a maga kornétásáéra ismert, mert az török sípnak hangja volt. Akmet bég jött lóháton teljes parádéban a város felől; mellén kiterítve a szultán fermánja pergamenen, előtte egy lovas csausz, a lófarkas boncsokkal, meg egy piros ruhás, rézsisakos szarácsi a török síppal. Oda igyekezett a válság színhelyére. Csak harmadmagával jött, de azzal a magabíztával, hogy előtte fegyveres és fegyvertelen népek bizony utat nyitnak; mert ő a földi fejedelmek leghatalmasabbikának személyét képviseli.

Nem is igen tekingetett se ide, se oda; nem nézte, ki marad el mellette jobbról, ki balról? Asszonyok? Fegyveres vitézek? Csőcselék, szemét! Mi gondja rá? Mereven nézett maga elé, mint a hal.

A civakodó táborok pedig engedelmesen utat nyitottak a trombitafúvó és boncsokvivő lovasai előtt.

Mikor Akmet bég Rákóczi György elé ért, azt meglátta, s ott megállítá a lovát; de nem szemközt fordulva, hanem csak úgy oldalvást, mintha a fejedelmet csak félvállról venné. Ott jobbról a trombitás, balról a boncsokos egy lófejjel hátrább maradva, mellé sorakozának, s erre a trombitás három cifra rivallást bocsátott el a török sípjából. Az azt jelenté, hogy hallgassatok!

A helyreállt csendben aztán így szólt Akmet bég:

– Becsületes magyarok, fegyveres vitézek, Messiást hivő három nemzet! Én Akmet Ben Khalil bég, a magas Kapu tihajája, adom tudtára mindeneknek e mai napon ezeket. Az én uram, a felséges török szultán (kinek árnyékát Allah terjessze ki a négy világ sarkáig!) parancsolja tinektek, alázatos jobbágyainak, hogy akit a ti rendeitek mai napon az ő legmagasabb parancsolatjára a fejedelmi székből letettek, a lázadó, hitszegő és nagyravágyó Rákóczi Györgyöt se pártolni, se követni többé ugyan ne próbáljátok, hanem akit az erdélyi három nemzet a megrögzött főrendek vagy egyéb nemzetbeli urak és úrfiak közül fejedelemnek megválaszt, hogy az ország szegény népének oltalmazására legyen: annak bizony engedelmeskedjetek. Mert íme megparancsolá a felséges nagyúr (kinek nevét Allah megdicsőítse) a budai Ali basa fővezérnek, az ő magyarországi kormányzójának, hogy azonnal minden hadaival meginduljon Erdélyország felé, és hozza el a zászlót, a fejedelmi botot és a diplomát a megválasztott új fejedelemnek. Hasonlatosképpen megparancsolá a felséges krímiai kánnak, a Mehemed Ghirainak, hogy a Kemény János vezér alatt bolondul fogságra jutott szegény rabokat mind szabadon bocsátaná, s őket hazakísértetné legkisebb sarcolás nélkül. Ha pedig az ország a maga veszedelmét kívánná, s ragaszkodnék ama gonosztevőhöz, aki a magas Kapu méltóságos parancsolatjára mai napon a fejedelmi székből letevődött: megparancsolta a felséges szultán (áldassék minden jó népek által, és rettegtessék minden gonoszak által az ő neve) a budai Ali basa fővezérnek (kinek Allah méltóságát nevelje!), hogy minden zászlóival, amik örökké győzhetetlenek, az egész szpáhik és janicsárok válogatott seregeivel, az egri és esztergomi hatalmas basákkal, számtalan ágyúkkal Erdélybe berohanjon, a népet a lovak lábai alá gázoltassa; az országot végtől végig elpusztítsa, a felséges tatár kán is (kinek nemzetségét Allah szaporítsa meg), ne csak hogy szabadon ne bocsássa a rabokat, de sőt még egyszer annyit hurcoljon el rabszolgául Erdélyből: hanemha a magas Kapu méltóságos parancsolatja ellen ti erdélyi három nemzet szarvakat emelnétek. Hallottátok szavaim, amik mind igazak. Mondám a Zilkadi havának utolsó napján, a szentséges Mohamed Musztafa ezerhetvenedik esztendejében. Gondoljátok meg, hogy okosat tegyetek-e avagy bolondot.

Erre ismét hármat fúvatott a török síppal, s visszafordítá a lovát.

És Rákóczi Györgynek látnia kellett, hogy tódul az ő saját nemzetének asszonynépe ahhoz a hitvány szolgához, aki a szultán cselédjeinek rangjában következik, hogy csókolják annak a kezeit, a kaftánja szélét, még a kengyelvasát is: leterítik eléje a zekéiket, hogy azokon léphessen végig, s áldást zengedeznek felé; míg őt szidalmakkal tetézik, átkozzák s tele marokkal szórják felé a port.

Az a tenger mélységű keserv, ami a szívét e látványra eltölté, egyszerre meggyógyította – a testét.

Nem volt már halavány, tűzlángban égett az arca. Szemei fehéréből elmúlt a kóros sárgaság, vér futotta azokat el: minden ereiben elkezdett a vér egészséges lüktetésbe kerülni. Nem sírt! Kevélyen felemelte a fejét, és kacagott. S azt kiáltá a fegyvereseinek:

– No, hát lássuk azt a budai basát! Aki törököt akar ütni: jöhet velem!

Ez a szó gyújtott.

Az impertinens hang, a dölyfös modor, amit a török követ használt előttük, dühvel tölté el a harcosok szívét. Annak nem fojthatták azt a torkába, mert a követ személye szent. Az asszonyokon nem állhattak bosszút, mert az gyávaság volna; az országgyűlés rendeit nem verhették széjjel, mert az zsarnokság volna: a fejedelem megmutatta nekik, hogy hol keressék a koszorúikat, s ezzel bizonyítá be, hogy mégiscsak ő az igazi fejedelem. Ha hibái vannak is: fejedelmi hibák!

Minden csapatja egy lélekkel kiálta neki vivátot, s azt mondá, vele megy a pokol ellen is.

Rendelkezett, hogy a szekérsáncokat hányják széjjel, s a hidat állítsák helyre.

Amíg ez megtörtént, beküldé a rendekhez Mikes Mihály kancellárját azzal az izenettel, hogy csak határozzanak tetszésük szerint, nem akadályozza őket semmiben, válasszanak, ha tetszik, új fejedelmet: ő most a rendeknek békét hagy, és másfelé fordítja haragját.

A szekérsáncot maguk az asszonyok önként elbontották, amint azt megtudták, hogy Rákóczi György seregével együtt el akar vonulni.

Mikor a híd helyre volt állítva, s Rákóczi György a lovasai élén átlovagolt rajta, visszatekintett az elhagyott vár felé. Akkor húzták fel az új fejedelmi zászlót az országház előtti árbocfa hegyére.

Rákóczi György ráismert a címerre; a kétfarkú oroszlán, koronával a homlokán, karddal a markában: ez a Rédeyek címere.

A jó Rédey Ferencnek a fia, János, éppen hadsegéde volt Rákóczi Györgynek, a testőr dragonyosok hadnagya.

– Ej ha, édes öcsém – mondta Rákóczi a mellette lovagló Rédey Jánosnak. – Úgy látom arról a zászlóról, hogy a rendek a te édesapádat választották meg helyembe fejedelemnek. No, ezt nem nagy fáradságomba fog kerülni onnan elkergetnem, ha visszatérek.

– Magam is azt hiszem – felelé Rédey János; s aztán a vitéz urak közt nagyon derült hangulat támadt erre a hírre. Jobb tréfát nem lehetett volna kigondolni, mint azt, hogy a derék, jámbor, senkinek soha nem vétett Rédey Ferencet válassza meg Erdély fejedelmének.

Erről többet nem is beszéltek. Passiójáték, semmi más ez. Hadd játsszák, akiket mulattat.

Rákóczi György összeszedte a hadait, megnyitotta pénzes ládáját. Rabokat kiváltani nem volt pénze, új zsoldosokat fogadni volt. Haller Gáborra, Bethlen Jánosra bízta az alvezéri tisztséget.

Azzal egyenesen Jenő felé indult, ahol Ujlaky László várkapitány, Diószegi Kristóf lovassági hadnagy, az ő hívei védték a várat a nagy sereggel megérkezett budai fővezér, Ali basa ellen.

A Maros partján megütközött Rákóczi György a török fővezérrel, s úgy pozdorjává törte az egész ozmán sereget, ahogy már régóta nem volt a félhold fegyvere megalázva a magyar földön: felét a török hadnak belekergette a Marosba, aki oda nem fúlt, csak az menekült meg. A fővezér maga egy csónakon szabadult ki a mészárlásból; de elesett az egri basa meg az esztergomi bég; s ott veszett a török ármádia minden zászlója, lófarka, ágyúja, poggyásza.

Olyan volt ez, mint mikor a feldühített oroszlán kiszabadul a ketrecéből, s a gyilkos bosszantói közé veti magát.

Agya-feje törötten került haza az a sereg, amelynek Erdélyt a lovak patkói alá kellett volna gázolnia.

Hanem hát mindez nem sokat használ a szegény Damokos Tamásnak! Meg az ő rabtársainak.