A szerelem bosszúja

Buzdurgán murza ezalatt hiába leste-várta Perekopban, hogy mikor érkezik meg a Damokos Tamás váltságdíja?

A szultán tihajájának a leveléből világosan megértette, hogy azonnal hozza ki az úri foglyot „Órkapu”-ba; ahogy a tatárok hívják Perekopot (Arany kapu), mert a váltságdíjjal jönnek már Erdélyből. Ő tehát egész kényelemmel odautazott. A kedvenc kadináját is magával vitte, s asszonnyal utazván, elég lassan haladhatott. De meg az emberség is azt kívánta, hogy a foglyot nagyon meg ne hajtsa; mert annak nem könnyű lánccal a lábán gyalogolni: azt pedig, hogy egy foglyot szekéren szállítsanak, no ily bolondot még nem hallott senki. Hanem az meg volt engedve a rabnak, hogy annak a szekérnek a saroglyájába kapaszkodjék, amelyen Kalme utazott. Így aztán lopva juttatott neki Kalme egy-egy falatot a szultánkenyérből Buzdurgán uram minden szemfüleskedése mellett is.

A murza nem is hitt egyebet, mint hogy amikorra ő megérkezik a záptenger szorosához, már akkor ott vár a Damokosné küldöttje a pénzzel. Nagyon megorrolt, mikor nem talált ott senkit! Még neki kell ott várni a kutyafülű gyaurra!

Perekopot pedig nem azért híják Aranykapunak, mintha volna rajta valami aranyos. Cudar, piszkos, ronda fészek az egész: jobb felül a holt tenger mellette, bal felül a záptenger. Az egyiknek a partján tengeri sót párolnak, a másikból tőzeget vágnak. Béka, sáska, ójtott szúnyog, repülő poloska annyi van, amennyi csak kell. A levegő dögletes, a víz émelyítő, a nap sem süt istenesen, mindig köd ül előtte.

Az egyedüli úrnak való lakás a vár; abban van elég üres szoba.

Buzdurgán murza oda kvártélyozta be magát, ami már csak azért is szükséges volt, mert itt az ajtókat be lehet zárni lakattal. Egy szobából csinált háremet, abba bezárta Kalmét, a másikból tömlöcöt, abba elcsukta Damokos Tamást. A kulcsokat aztán övébe dugta, s unalmában elment a kávéházba csibukozni, meg a tengerparton a sóaszaló medencéket végiglépni, aztán meg a moséba a keringelő dervisekben gyönyörködni. Negyedik mulatságot, akárhogy kereste, nem tudott kitalálni.

Mikor már nagyon sok nap elmúlt, azt mondá egyszer Damokos Tamásnak a murza, mikor felnyitá a zárkáját, hogy a mindennapi piláfot beadja neki egy fatálon.

– Hallod-e te Tamás a Damokosok között; azt gondolod-e te, hogy énnekem valami nagy gyönyörűség itten mindennap elnéznem, hogy hány csetver sót sepernek össze a záptenger partján? Hogy hány legyet kapnak el a kutyák, akik a kávéház elejét körülülik? Meg hogy hányat fordulnak egy óra alatt a keringelő dervisek?

– Magamnak sincs jobb mulatságom – felelt rá Tamás.

– Neked! Dagadj meg! Te rab vagy, abban kell megnyugodnod, amiben megvagy. De nekem senki sem parancsolja, hogy én itt a számba repkedő szúnyogokat köpködjem, s a büdös víztől az orromat fintorgassam, mikor így is elég pisze. Az a te váltságdíjad csak nem jön.

– Magam is eleget aggódom miatta, hogy miért nem jön.

– Én azt mondom, azért nem jön, mert nem küldik.

– Afelől bizonyos lehetsz, uram, hogy a feleségem azonnal elküldte a pénzt, amint megtudta, hogy te elfogadod.

– Én pedig azt mondom neked, hogy a te feleséged egy nagy … (Itt egy olyan szót használt a murza, amit nem szokás papirosra leírni.)

Erre Damokos Tamás úgy teremtette neki a fejéhez az egész tálat piláfostul együtt, hogy a murzának szeme-szája tele lett faggyús rizskásával.

– Ne volna csak kétezer aranyam a bőrödben, hogy összetörnélek most! – agyarkodék a murza, letörölgetve pofájáról az ételmaradványokat. – Veszett bolond! Most már az a büntetésed, hogy nem kapsz más ételt. Feleheted a földről, amit hozzám vágtál! Hanem aztán, ha itt találsz veszni a nyakamon: akkor lesz ám még majd neked drága ez a piláf!

Ezzel a fenyegetéssel kiment a zárkából a murza, s rálakatolta az ajtót Tamásra. Azután átment a háremébe, felhordatta a maga lakomáját, s annak az elköltése közben elpanaszlá Kalménak, hogy hogyan járt Tamással.

Kalme nevetett rajta.

– De hát minek is mondtad neki azt, hogy a felesége „az”?

– Hát mert az!

– Miért gondolod?

– Nem gondolom, hanem tudom. Megírta nekem a levelében Akmet bég, hogy ugyan siessek elfogadni a kínált kétezer aranyat, mert a menyecske félrecsapó. Olvasta neki egy levelét, amit egy másik gyaur béghez írt az asszony. Nem bánná az, ha itt veszne az ura, hogy másikat kapjon helyébe.

S nagyobb igazság kedvéért elő is vette Buzdurgán murza azt a levelet, amit Akmet bégtől kapott, s megmutatá azt Kalménak; Akmet bég szórul szóra közölte abban annak a levélnek a tartalmát, amit Ilka asszony Boldizsár tanácsára fintábul Apor Istvánhoz írt.

– Meglátod, hogy itt hagyja az átkozott a nyakamon veszni az urát.

Kalme lecsillapította a murza haragját. Volt neki ahhoz való szere. Jó adag mákonyt tömött a pipájába: mire azt kiszítta a murza, úgy aludt tőle, mint a só.

Akkor aztán Kalme kivette az övéből a zárka kulcsait, összegyűjté a lakoma maradékát, amiket ő a saját szájától megvont, s ahogy azt rendesen tenni szokta, mikor a murza mély álomba dőlt ebéd után, felnyitá a Tamás börtönét, s átvitte hozzá a körömfaladékot.

Tamás tudta azt, hogy ilyenkor a murza alszik, s dongó legyen a talpán, akinek a csípésére csak annyit is szusszant, hogy „hess légy!” Ilyenkor történhetik felőle akármi.

– Elébb egyél, lakjál jól. Aztán majd zsémbelek veled – mondta Kalme, odakuporodva Tamás mellé a szalmára.

Mikor aztán Tamás mindent elfogyasztott hűségesen, akkor rákezdte Kalme a zsémbelést.

– Micsoda bolondot cselekedtél a murzával?

– Fejéhez vágtam az ételes tálat.

– Miért tetted?

– Azért, mert rossznak mondta a feleségemet.

– S azért úgy fel kellett gerjedned?

– Mikor azt bántják, akit szeretek?

– Hát te azért, akit szeretsz, minden vakmerőségre képes vagy?

– Még a halálra is.

– Még a halálra is? Akkor hát egy másik életre is?

– A másvilágon bizonnyal.

– Nem a másvilágon, hanem ezen a világon.

– De már ezt nem értem.

– Hát megmagyarázom. Nézz a szemembe. S ha valamit a szám rosszul mond, olvasd ki a szememből jobban. Engem is sokszor háborít az álom, hogy miért nem született a számomra olyan férfi, aki mikor szeret, a haláltól sem retteg? Egyet találtam, s az is a másé. S ennek olyan bolond vallása van, ami tiltja, hogy egy szív két szívet zárjon be. Annak csak egy nőt szabad szeretni.

Damokos Tamás elértette biz ezt a vallomást, s lesütötte a szemeit szégyenletében. Az oroszlán nem olyan rettenetes állat, mint egy idegen asszony, aki szerelmet vall egy feleséges embernek.

Nem tudott rá felelni semmit. Eszébe jutott József története Putifárnéval. S neki még csak köpönyege sincs, amit a kezében felejtsen.

Pedig biz azt sejthette volna előre is, hogy a sok nyájasságnak, barátságnak ez lesz a vége.

– Szebb a feleséged, mint én? – kérdezé Kalme, megtaszítva kezével az elmélázót.

– Nem tudom. A feleségemet nem láttam.

(Már tudniillik „úgy”, mint a kadinát.)

– De engemet láttál. Tudhatod, hogy semmi hibám nincsen. Még ahol tizenketten vannak is mellettem, nem én vagyok a tizenharmadik; hanem én vagyok az első.

– Az már igaz.

– Rossznak sem igen ismerhetsz. Mindenkor csak jókat tettem veled. Sok kínzás elmaradt rólad az én könyörgéseimre, ami különben rád volt mérve. Én enyhítettem a rabságodat. A falatomnak felét félreraktam, hogy teneked juttassam.

– Elismerem. Áldjon meg érte az Isten.

– Azt is tudod, hogy nem játék, amit teszek. Mert ha megtudná Buzdurgán, hogy téged meglátogatlak, mozsárban töretne össze.

– Elég bolondul cselekszed.

– Nem gondolok akkor arra. Azt hiszem, a mennyországban vagyok, mikor hozzád közel vagyok; azt hiszem, hogy idvezültem, mikor a szemedbe nézek. Meg tudnék halni azért, hogy szeress. És te engem mégsem szeretsz.

– Mert teneked már van urad; s nekem is van feleségem.

– Az igaz, hogy Buzdurgán az én uram, mert megvett a derbenti vásáron, mint legszebb leányt háromezer aranyon, éppúgy, mint megvette a legnagyobb lovat ugyanakkor kétezer dénáron; de ha a Kara-Kush lovának embernyi esze volna, mint nekem, az is azt tenné, hogy nem őtet venné fel a hátára, hanem tégedet meg engem, s elfutna velünk a világba. Az a te feleséged pedig ki tudja, a te asszonyod-e még?

– De én tudom.

– Ne bizonyítsd. Tudod, hogy a ti országotokban van olyan törvény, hogy ha egy asszonynak az ura egy esztendeig, egy napig a feleségéhez meg nem tér, az asszony felszabadíttatik, s választhat más urat magának.

– Én ugyan ilyen törvényről semmit sem tudok, pedig jártam volna Gyulafehérvárott a kollégiumba. De hogyha mindjárt Zandirhám kőpajzsára volna is bevésve aranyozott betűkkel egy ilyen törvény, és hogyha azt kemény parancsolás mellett hagynák meg az én drága Ilkámnak, hogy kövesse, és éntőlem elválasztva, magát más férfinak adja: még akkor is kétszer Tamás vagyok benne, hogy ő engemet nyomorult rabságomban elhagyjon, mással fölcseréljen.

– Akkor nem jól ismered az asszonyokat.

– Az igaz. Több asszonyt sohasem ismertem, csak a feleségemet. Annak se tanultam az indulatait: nem fürkésztem, nem kutattam, nem jártam utána. Nem kerestem a bizonyságokat, nem tettem próbára a hűségét, nem őriztem árgus szemekkel, hanem hiszek benne, úgy mint az egy Istenben!

Kalménak a szemébe szökött a könny. Bosszúsan törlé le a fátyolával.

– Mit keres ez az ostoba víz a szememben? Hát te hiszesz az asszonynak? Vajon hisz-e tebenned és éppen úgy az asszony?

– Bizonyára ő is úgy hisz.

– Nem álmodja-e meg, hogy egy más asszonynak szemei égnek az orcádon? S ha megálmodta, nem fáj-e a szíve bele?

– Aki maga is igaz, annak nincsen gyanúja.

– És azért, látod, mégis az, akiben úgy hiszesz, mint az Istenben: itt hágy kiváltatlan, nem küldi a váltságdíjad; míg az, akit megvetsz, föl sem veszesz, mindennap újra kezdi a szabadításod munkáját. Te nem is álmodol arról, micsoda éles tőr függ a fejed felett asszonyi hajszálon? Az az én hajszálam. Ennek a szörnyetegnek itt, akinek a horkolását hallod, ahányszor fölébred, az az első szava: elhozták-e már a váltságdíjat azért a láncos kutyáért? S mikor megtudja, hogy még nincs itten, dúl-fúl, átkozódik. Mennyi hízelgésbe, mennyi szép szavamba kerül énnekem, mindannyiszor lecsillapítani a haragját! Aki próbálta már bőszült vízilovat, dühödt elefántot megszelídíteni, csak az tudja, mi az én munkám. Szörnyű bosszút akar rajtad állni, hogyha ki nem váltanak. Napról napra egymásra tetézi a félrerakott haragját, hogy egyszerre elborítson vele. Úgy kell neki mindenféle csábítással, édesgetéssel a kezére járnom, hogy még egy napot várjon, ne vigyen még vissza, hátha holnap megérkezik a küldött a pénzzel. De annál nagyobbra nő mindennap az adósságod kínszenvedésekben, ha végre is itt találsz rajta veszni.

– Én hiszem, hogy ez a mai nap utolsó napja a várakozásnak.

– Én óhajtom, hogy az legyen. Ma még meg is sértetted a murzát. Ez nem megy ingyenbe. Ha te őt ismernéd, lélegzetet se vennél, mikor előtte állsz, mert amit a szájából kilehel, még az is tele van méreggel. Ez legyen az utolsó napod az ő keze közelében. Ha holnap ki nem vált a feleséged, akkor csak Isten segít rajtad – vagy én.

Ezzel magára hagyta Damokos Tamást a szép kegyencnő, s ismét rázárta a börtönajtót, és visszatért az alvó szörnyetegéhez, akinek a horkolásától rengett a vár.

Másnap délig senki az ajtót sem nyitotta a fogoly úrra. Még csak neszt sem hallott magányos zárkájában, ahová még a napvilág is gyéren hatolt be, az ajtó fölötti szűk kerek ablakon át.

Csak arról tudta meg, hogy dél van, mikor a murza hazaérkezett a délelőtti unalmas csavargásából, végig káromkodva a hosszú folyosón. Mikor az ő zárkájának az ajtaja előtt elment, nagyot rúgott rajta: „Kell piláf, láncos kutya!” Azután kinyitotta az átelleni ajtót kulccsal, s akkor meg Kalme csengő, hízelgő hangját hallá egy pillanatra Tamás, s aztán becsukódott az ajtó, ismét csendes lett körülötte minden. Csak egy nyomorult légy zümmögött a szögletben, amit megfogott a pók.

„Úgy látszik, hogy a murza ma böjtöt akar tartatni velem” – gondolá magában Tamás.

Hosszú idő telt bele, amíg újra hallá nyikorogni az átelleni ajtót, amire azonnal következett az ő börtönajtajának felnyitása: előtte állt Kalme.

A kadinának arcán valami ördögi jókedv látszott ez alkalommal: a szemei tüzeltek, az ajkai nevetésre voltak nyílva; hanem amellett a szemöldökei összehúzódtak, mint két kígyó.

– Jó hírt hozasz? – kérdé Tamás lelkendezve.

– Hát mit hoznék mást?

– Megérkezett a váltságom?

– Megérkezett a szabadulásod napja. Jöjj át a murzához.

– Veled együtt?

– No, hát mi az?

– Nem haragszik meg a murza, ha a felesége fátyol nélkül mutatja magát idegen férfi előtt?

– Óh, a murza sohasem haragszik, mikor alszik – szólt Kalme dévajul nevetve. – Olyankor mindent megenged.

– De ha föl talál ébredni?

– Holnap reggelig nem. Annyi hasist tettem a kávéjába, hogy egy napig ott marad a paradicsomban. Táncolhatunk, dalolhatunk miatta. Ott lakomázhatsz a hátán.

– Ne tégy velem bolondokat.

– Csak te bízd rám magadat. Mondtam, hogy megszabadítalak. Elébb lakjál jól. Ne félj semmitől. Magunk vagyunk. A murza szolgái mind meg vannak nyerve. – De a tánchoz nem kell a lánc. Elvettem a lakat kulcsát; elébb leoldom kezedről, lábadról.

Tamás engedte a láncait levetetni.

– No, jer velem. Az asztal meg van terítve.

A tatárok nem esznek asztalról. Tudta ezt Tamás.

Hanem azért neki mégis terített asztala volt: Buzdurgán murzának a háta. Amint az esetlen nagy kolossz ott feküdt hosszan elnyúlva a földön hasmánt, Kalme az ő széles hátára rakta fel az étkeket és csemegéket: oda kellett Tamásnak letelepedni és a gazdája hátáról lakomázni. Bizony olyanformán érezte magát, mint a siralomházba kitett rab, akinek a nyakán van már a hóhér kötele, s úgy kínálják mindenféle drága étellel és itallal – utoljára életében.

Kalme csintalanul nevetett a vendége rettegésén.

– Ne félj tőle! Nincs ez itthon. A paradicsomban van most. Nézd, hogy ragyog az arca a gyönyörűségtől! Most a tubafa virágkelyheiből szürcsöli az édes mézet az ajkaival. Ott jár a kristálypalota hetvenhetedik termében. Hetvenhét huri táncol körülötte. Nézd, hogy mosolyog reájuk!

S mikor azt látta Kalme, hogy a vendége mégiscsak nagyon feszeng, s kényelmetlenül érzi magát, felkapta a murza rinoceroszbőr korbácsát, s nagyokat húzott vele az alvónak mezítelen talpaira: amire az összevissza rándult.

– Légy Istennel! – rebegé Tamás. – Ne kísértsd az ördögöt.

– Hahaha! – kacagott Kalme. – Hiszen most a hurik csiklandozzák. No, hát csak te egyél nyugton.

S azzal békét hagyott Tamásnak is meg a murzának is, s elkezdett egy szerelmes románcot dalolni Mirza Shaffitól, s aközben egy nagy pávatoll-legyezővel hüselte a vendégét, meg néha a gazdáját is, aki neki asztalul szolgált.

Tamás azonban mindeneknél inkább éhes volt arra a hírre: hogy megérkezett-e hát a váltságdíja? Csakugyan itt van? Hogy jött meg? Ki hozta el?

– Ki végezne egyszerre két dolgot? – enyelge vele Kalme. – Mikor eszel, akkor ne beszélj. Mikor iszol, vesd félre a gondot. Majd megtudsz idején mindent.

– Csak annyit mondj, hogy szabad leszek-e már?

– A mondás hazudhat: a cselekedet igazat mond. A számnak ne higgy, hanem a kezemnek hihetsz.

Azzal felkapta Kalme a láncot, amit Tamás kezéről, lábáról levett; odafutott vele az ablakhoz, s kihajította azt rajta.

Tamás megrettent. Az jutott eszébe, hogy az a lánc az ő személyének kiegészítő része. Azt neki Buzdurgán murza nem azért adta, hogy az ablakon kidobálják. Hát majd mikor visszakéri? Ijedtében maga is odafutott az ablakhoz, amelyen Kalme kidobta a láncot, s kidugva rajta a fejét, utána nézett, hogy hová esett a lánc?

Az biz egy mély sáncárokba esett, aminek a feneke hat ölnyi mélyen volt az ablak alatt; e sáncárokba nyíltak az istállók kapui, amikben a várőrség lovait szokták tartani. Most is ott vezetgetett egy felnyergelt paripát egy félmeztelen rabszolga, aki meghallva a leeső lánc csörrenését, megállt és felemelte az arcát ahhoz az ablakhoz, ahonnan a láncot ledobták.

De hát arc volt-e az? Ember arca?

Tamásnak még a lelke is fázott, mikor rátekintett. Ezen az emberi ábrázaton úgy el volt csúfítva Isten remeklése, hogy irtózat volt ránézni. Átkozott kezek csonkították így meg.

Tamást úgy megigézte ez a rémtekintet, hogy nem bírt tőle megválni; a keble elszorult; szerette volna megsiratni.

A szép kadina odahajolt föléje, az arcát az övéhez illesztve s a haját hátra simítva szép bársony kezével.

– Látod – mondá neki. – Ez egy hazádfia: székely vitéz. Ezzel is az történt, hogy Buzdurgán murzával kihozatták Perekopba, váltságdíjt ígérve érte. Ő aztán, hogy hasztalan várt a váltságdíjra, az nem jött meg: bosszúból így elcsúfíttatá az arcát a rabjának, amilyennek látod. Talán nemesúr volt; most istállót tisztít.

Tamás összeborzadt. Ilyen kegyetlenül bánni egy emberrel, csak azért mert rab volt, s itt feledték. A könny is meggyűlt a szemében.

Az a megcsúfolt ember a föld felé fordítá az arcát. Tudta, hogy irtóznak tőle.

Kalme a kezével inte az elcsúfított arcúnak, hogy vegye fel a láncot, s vigye el onnan.

– Ez a mi hívünk – suttogá Tamásnak.

(– Miféle hívünk? Kiknek „nekünk”? – töprengett magában Tamás.)

Amennyire a szeme ellátott onnan az ablakból, a végtelen, vigasztalan záptenger terült el előtte, elszórt mohotkás szigeteivel, a szikes sivatagba beharapdáló tömpölyeivel, vérveresre festve az alkonyégtől; sehol egy hajó, egy mentőcsónak az egész hullámpusztaságon.

– Jer innen! – mondá Kalme, elvonva őt kezével az ablaktól. – Milyen fagyos a kezed! Nézd, az én arcom milyen forró. – S odaszorítá Tamás kezét lángoló arcához. – Nesze, igyál ebből a muskavitból; ez fölmelegít.

S valami zöld ragyogású nedvet töltött egy szűk nyakú velencei kristályból egy talpatlan pohárkába, azt maga megízlelte először, belemártva piros nyelve hegyét, s aztán ráerőltette Tamásra.

Ez csakugyan bűbájos ital. Egyszerre tűzzé válik az emberben, s minden érző idegébe szétfut. Még a szívet is csiklandozza.

– Jer. Ülj ide mellém!

Hova? Hát csak arra az élő kerevetre: a murza idomtalan tetemére, úgysem jó az egyébre. S hogy Tamásnak nem akarózott a leülés, átölelte a nyakát, úgy rántá oda maga mellé, s egy hirtelen csókot nyomott az ajakára, amitől szegény Tamás ugyan halálra ijedt volna, ha a muskavit lángja nem bátorítja vala.

– Haragszol érte? – suttogá Kalme. – Ha nem tetszett, add vissza.

De biz azt nem adta vissza Tamás, hanem csak letörülte a nyomát a szájárul a dolmánya ujjával.

– No, hát ha nem akarod, hogy szerelemről beszéljünk, hát beszéljünk a szabadságról – mondá Kalme.

Már erre a szóra ugyan villogtak a szemei Tamásnak.

– Akarsz-e megszabadulni?

– Éjjel-nappal azért imádkozom.

– Kihez?

– Az Istenhez.

– Hát azt gondolod, hogy az a tízezer meg tízezer társad, aki veled együtt esett rabságba, nem imádkozik éppen úgy a szabadságért, ugyanahhoz az Istenhez? Azt várod, hogy a te imádságodat meghallgassa, annak a tízezernek meg azt mondja: „Nem hallok!”

– Ne tarts te nekem mustrát az Isten bölcsessége felett: azt nem bízták halandó emberre. Én igazhívő keresztyén vagyok.

– Bánom is én, akármit hivő vagy. Nekem nem kell hinnem semmit, mert asszony vagyok. Allahnak semmi gondja az asszonyokra. Kutya, macska, madár, asszonyi állat él, hal, kileheli a páráját, s aztán nem vár se jót, se rosszat. Nekünk addig kell kivennünk az életből a magunk részét, amíg itt ezen a földön vagyunk.

– De ne töltsük az időt az istenség és az asszonyi lélek fölötti vitatkozással – mondá bosszúsan Damokos Tamás, megbotránkozva az oktalan asszonyi állat eszeveszett okoskodásán.

– Kénytelen vagyok ám azon kezdeni – mondá Kalme –, mert hogyha Istentől vagy lelkes asszonytól vártad a megszabadulásodat: hát mondhatom, hogy hiába vártad.

– Mit szólsz?

– Azt, hogy még ma sem érkezett meg a váltságdíjad, a murza pedig nem vár több napot. Ha akarna, sem várhat. És ha minden hízelkedésemet elővenném is, nem tarthatnám őt egy nappal tovább sem itten. Ma mód nélkül agyarkodó volt, amikor hazakerült. Mindenféle csábítással, édesgetéssel végre kivettem belőle, hogy miért dúl-fúl? A kántól kapott levelet, hogy minden hadaival azonnal induljon meg hosszú hadjáratra: holnap már meg is érkeznek az agák, akik alatta vannak, a felültetett lovas ortákkal, s rögtön ki kell vonulniok. A murza dühös ilyenkor, mert itthon kell hagynia a palotáját, a háremét, még engemet is és az egész bőrgyárát, a várva várt erzerumi vásárt; mindent itt kell ebadóba hagyni, s aztán az egész csapatját neki kell mindennel ellátni, amíg az ellenséges földet el nem érik. Értheted ebből, hogy miért pusztítanak aztán a tatárok olyan kegyetlen dühvel, ahová betörnek?

– Bizony, jaj annak a népnek – sóhajta fel Tamás.

– És hát tudod, hogy kinek lesz ezúttal jaj? A te nemzetednek, a te hazád népének. A szultán parancsolta, hogy az engedetlen országot meg kell fenyíteni; a Ghirai kán törjön be azonnal egész seregével, s pusztítsa végig az egész országot, ahol csak magyar lakik, amíg csak a német császár birodalmát nem éri, addig meg ne álljon.

– Én uram s Istenem!

– Bizony méltán sóhajtasz fel. Mert mikor Buzdurgán kidühöngte magát, akkor aztán azt mondá maga vigasztalására: „No de legalább meglátogatom azt a Gyulafehérvárt, ahol a nagy medreszben tanítják a měhdruli írást, de aztán ott találjam azt a huszonnyolc asszonyi övet, amiről ez a láncos kutya vette a tudományát; mert ha nem találom, bizony tőből kiforgatom az egész Gyulafehérvárt, s megeszem a népet kanál nélkül!”

– Jézusom! Máriám!

– No, ugye most már Jézusról, Máriáról sóhajtozol. Hát még ha a többit megtudod? Buzdurgán úgy törülgette e fenyegetés után a száját kétfelé, mintha már fellakmározta volna őket. Azután nevetett, s a szemeit forgatta fölfelé. „No de még más tréfát is teszek, csak egyszer odabenn legyek abban az Erdélyben. Ha sajnálta Damokos Tamásné asszonyom meg az ő pereputtyai a nyomorult rab urukért megküldeni azt a rongyos váltságot ide hozzám, hát majd nem restellek én elmenni érte magam őhozzá, s majd elhozom az asszonyt is minden ijafiával együtt ide, hogy legyenek egy csomóban”.

– Óh, mennybéli szentek! – nyavalygott Tamás, a kezeit összekulcsolva s a homlokához verve.

– De iszen híhatod azokat! Messze a mennyország! Amíg azok ideérnek, addig Buzdurgán murza be is vettette sóval a te városodnak a helyét.

– Hogy én most nem lehetek otthon! – hörgé Tamás, az öklével törülve könnyező szemeit.

– Hát hiszen arról akarok neked beszélni, hogy hogyan légy otthon – hamarább, mint Buzdurgán hadai áttörnek a határon, s találj szabadulást a magad emberei számára, akik hozzád tartozandók. Akarod, hogy erről beszéljek?

– Kérlek, asszonyom.

– Ne mondj asszonyodnak; mert akkor azt hiszem, hogy az vagyok. No, hát közelebb húzódol-e hozzám?

Tamásnak most már csakugyan egészen oda kellett ülnie a kadina mellé, hogy az a fülébe suttoghasson.

– A szentek nem tudnak rajtad segíteni, azt már látod, hátha a tündelevények tudnak? Látod én tündelevény vagyok, aki az emberek vérét kiszívja. Imádkozni nem tudok, hanem bűvölni tudok. A börtönöd már felnyitottam, a láncodat levetettem. Két szál gyertyát a kezembe veszek, kerülök-fordulok, s innen ebből a várból is kiviszlek.

– Nem hiszek én a varázslatokban.

– Te bolond! Hisz az én varázslatom nagyon is könnyű. Látod ezt a nagy bőrerszényt? Emeld meg, ugye milyen nehéz? Tele van arannyal. Ahány marokkal kiveszek belőle, annyi zárt nyitok ki vele. Fényes nappal is sötétséget csinálok vele; a látót vakká, a beszélőt némává bűvölöm vele.

– De hisz ez a murza pénze.

– Hát kié volna másé? Azért jó nekünk.

– De hisz ezt elvenni rablás volna.

– Hát mi az?

– Te talán nem tudod, hogy a lopás rossz cselekedet?

– Annak, aki lop, jó.

– De tiltva van. Megbüntetik érte.

– Igen, ha megkaphatják. De ha nem foghatják meg, akkor jót tett magával.

– Ez nem az én hitvallásom.

– De az enyém az; itt tanultam a tatároknál. Amit elrabolni sikerült, azt elrabolni jó volt. Ökröt, lovat, szép leányt: ahol kapják. Aki elvihette, ha utol nem érték, az övé. Engem is úgy raboltak el az apám kertjéből. Hát téged meg valamennyi társadat, akik rabok vagytok Tatárországban, nem úgy raboltak-e el? Vagy kérdezték tőletek, hogy akartok-e velük jönni? Kezük ügyébe estetek, s elhajtottak. Éppen olyan igazsággal hajtod te el a murza aranyait ezzel az egész zacskóval, még hírmondót sem hagysz neki itt belőle.

Tamás nagyon meg volt akadva a filozófiájával. Ez a szofizma nagyon hasonlított az igazsághoz.

– Aztán látod – mondá Kalme –, ebből még az a jó is lesz majd, hogy ez a pénz a murzának arra való, hogy a seregeit élelmezze, amíg Moldván, Havasalföldön keresztülmennek, ahol rabolni nem szabad, mert azok a szultán tartományai. Mármost ha ez a pénz hiányozni fog a tarsolyából, addig meg nem mozdulhat innen a seregével, s amíg újra összeszedi a költséget, meglehet, hogy a szultán haragja elmúlik, s nem küldi a tatárokat Erdélybe.

Ez erősen súlyt vetett a latba. Azalatt haza lehetne menni Erdélybe, s tudósítani az ország nagyjait a fenyegető nagy veszedelemről.

– Csak te bízd magadat egészen énreám – suttogá Kalme. – És ne tarts semmitől. Mihelyt besötétedik, itt van egy hosszú kötél: ezen leereszkedünk a sáncárokba az ablakból.

– Te is? – kérdé Tamás.

– Hát mit gondolsz? Itt csak nem maradhatok, ha téged megszöktettelek. A murza darabokra tépne.

– Ez már igaz.

– Aztán meg nálam nélkül ki sem tudnál innen jutni. Nekem kell a kapuőröket megvesztegetnem, azután meg a vámosokat a sorompóknál, amíg a két tenger közül kijutunk. De még azontúl is, te, aki idegen vagy, járatlan ezen a földön, azt sem tudnád, hogy merre illanj; mindenütt veszedelembe rohannál; én pedig ismerek itt minden ösvényt, tudok a nép nyelvén: elvezetlek pusztáról pusztára, tanyáról tanyára: míg elérjük azokat a kék hegyeket, azokat a sötét erdőket, ahol az én népem lakik.

– Hát te engem oda akarsz vinni? – kérdé megdöbbenve Tamás.

– Oda! Oda! Az én hazám őserdejébe; ahol a fák is olyan óriások, miként az emberek; ahol szikla, folyam, erdő tele van istennel; maga a nap is egy isten; és a levegő is az; ahol minden szabad: még a szerelem is.

Kalme arcát olyan tűzláng borította erre az emlékezetre, mint mikor a felkelő nap az Elborus jeges ormait rózsalánggal festi.

– Igen ám, jó asszony – mondá Tamás –, csakhogy én nem azért akarnék innen kiszabadulni, hogy a te hazádba menjek: hanem hogy a magam országát lássam meg, ami énnekem éppen olyan gyönyörűséges, mint teneked Circassia.

– De ott megint csak szolgaságba futsz.

– Már az igaz, hogy magyar létemre sok megaláztatást kell a magam hazájában elszenvednem. De hát inkább szolgálok alázattal otthon a hazámért, mintsem büszkén száguldozzak idegen ország szabad hegyei közt.

Kalme fejét rázta. Nem értette ő ezt.

– No, ha teneked jobban tetszik a szabadságnál a szolgaság: erről sem beszélek többet. Hát legyen úgy. Vedd hát utadat Erdély felé, s tűrd majd a nyomorúságot, amit a sors majd fejedre mér. Én azt is megosztom veled.

– Mit akarsz te velem megosztani? – kérdé hüledezve Tamás.

– Minden nyomort, sanyarúságot, ami téged ér. Leszek futásodban vezetőd, bajodban ápolód; cseléded, szolgálód, aki nem követel semmit, se bért, se szerelmet, se tiszteletet, csak azt, hogy odaülhessen a lábadhoz, s ha elrúgod onnan, megint visszatérhessen oda.

Damokos Tamás szívét mégis nagyon meghatotta ez a nagy ragaszkodás. Erőt vett rajta az érzékeny indulat.

– Látod, jó Kalme, ez lehetetlenség. Én agyonütni való gonosztevő volnék, ha ez irántad való háladatosságot csak egy nap is el tudnám feledni. Ha te engemet még annyi jóság után meg is szabadítsz, az én szájamban az „Úr imája” egy sorral hosszabb lesz, mint másnál, mert a te nevedet is belefoglalom. De az, hogy velem jöjj, merő lehetetlenség. A mi keresztyén erkölcsünk, vallásunk erősen köt, és fel nem oldoz.

– Nem kívánom én, hogy te légy hozzám kötve – mondá Kalme szelíd lemondással. – Követlek, mint a kutyád, s amit eldobsz, ami másnak nem kell, azt veszem fel: azt is megköszönöm. Se nem követelek, se nem panaszkodom. Féltéssel nem kínozlak, még csak egy kihulló könnyel sem mutatom, hogy fáj-e valami. Csak dalló szavam hallod. Ó, vígy el magaddal.

– Nem lehet! Nem lehet! – tusakodék vele Tamás. – Te nem jöhetsz velem. Nekem asszonyom van, két gyermekem anyja, akit én szeretek. Kivel én megesküdtem, holtomig, holtáig: Isten szent nevére, oltár előtt, pap előtt; akinek nevemet adtam, akinél zálogban van a becsületem. Én annak az egész szívemet adtam oda; nem tehetem, hogy csak egy morzsáját is ennek a szívemnek visszavegyem tőle, s odavigyek hozzá egy másik asszonyt, akiért őróla a napnak csak egy pillanatáig is el kell felejtkeznem. Én őt meg nem bántom.

Kalme e szóra büszkén állt fel Tamás mellől, márvánnyá halaványult arcát magasra emelve.

– Hát te azért nem akarsz engemet magaddal vinni, hogy a szívedet odaadtad a feleségednek? No hát jó! Majd én elmondom teneked, hogy hová jutott az a te drága kincsed? – Eddig csupa édes mézzel olvasztgattam ezt a te kőszívedet. Majd most maró mérget öntök reá; meglássuk, nem olvad-e meg benne?

Damokos Tamás azt látta ezekből a villogó szemekből, hogy minden rosszra el kell készülnie. Ez a szép szfinx bizony összetép, ha a találós meséjét meg nem fejtetted.

Kalme egyet rántott a nagy alvó tetemen, hátára fordítva azt, hogy a kaftánja belsejéből előkereshesse az odadugott iratokat. Megtalálta, amit keresett.

– Itt van!

A hanyatt fordult óriás ekkor aztán elkezdett rémségesen horkolni, hogy csak úgy rengett bele a ház.

No, ez éppen hozzá illő zenekíséret volt ahhoz a románchoz, amit Kalme előadott: még azt a gonoszságot is megtéve, hogy egyszer-egyszer belekapott az ujjaival a mellette heverő timbura húrjaiba.

– Hát volt egyszer egy szép asszony, akinek az urát fogságra vitték, messze földre.

Tamás összefonta karjait: megértette a szót, most az ő feleségéről fognak beszélni. Valami nagyon rosszat. Hazugság lesz!

– De a rab neje gazdag volt. Pénze, kincse elég sok rá, hogy az urát kiválthassa, mihelyt a sarcoltatásáról hírt vesz. Azt elküldték, meg is kapta; kiválthatja az urát, ha letesz érte kétezer aranyat. A szegény rab várt sokáig: mikor jön már a váltsága? Nyár elmúlt, őszi levél lehullt, téli hó elolvadt, tavaszvirág kibújt: az ő váltsága nem jött.

A timbura közbepengett, s az alvó óriás horkolta hozzá a bombardont.

– A szép asszonynak azalatt akadt odahaza vigasztalója, gyámolítója, védelmezője.

Tamás közbevágott.

– Tudod, asszony, megkínozhatsz, meggyötörhetsz, megkötözött rab vagyok; olybá veszem, mintha a lánc rajtam volna: de a feleségemről hiába mondasz meséket, mert én semmit sem hiszek el belőle.

– Hát meséket mondok-e én? Hát tudok-e én neveket megálmodni? Hát ismerem én Apor István uramat?

– Apor István! – kiálta fel Tamás. Ez a név hegyes nyíl volt, át is fúrta magát a szíve páncélján.

– No, ugye hogy van ilyen nevű ember a világon? Én nem ismerem. Azt sem tudom, mely ország szülötte. Itt van a neve ebben a levélben, amit Akmet bég, a szultán tihajája ír Buzdurgán murzának. Azt mondja levele elején, hogy siessen a Damokos Tamás nevű fogoly nemes urat azonnal kihozni Órkapuba, s az érte küldött kétezer arany sarcot fogadja el; mert különben bizony rajtavész az egész fogoly, és senki azt egy réz oszporáért sem váltja ki. Hozzáteszi Akmet bég: most jutott éppen a kezembe Damokos Tamásné asszonyomnak egy levele, amit Apor István uramhoz írt, a Rákóczi György által kinevezett tutorához, de mely levél tévedésből az énhozzám címzett kopertába lett pecsételve. Szép dolgokat értek meg belőle, melyek közül a te felvilágosításodra, hogy tudjad mit cselekedjél, csak a következőket írom ide: a megszólítás így szól: „Kedves egyetlenegy szeretett Pistukám!”

– Nem igaz! – ordítá közbe lábával dobbantva Tamás.

– Ne dobolj, kérlek! Nem elég törökmuzsikát csinálunk mink ketten a murzával? Hallgasd tovább! Szép nóta ez. „Pimpilimpim” – szólt közbe a timbura.

– „Hála az egeknek, hogy mi ismét egymásé lehetünk. Az én uramat elfogta a tatár. De nem bánom. Sohase volt vele egy örömnapom. De éjjelem és nappalom rosszabb a purgatóriumnál. (Pimpilimpim!)

Damokos Tamás keserűen nevetett.

– Ah, nem igaz az! Dehogy igaz.

– Én nem az ujjamból szopom: ide van írva. Én azt sem tudom, mi az a „purgatórium”. – Hallgasd tovább. „A fejedelem bölcsen rendelte, hogy az uram fogsága alatt kegyelmed legyen a tutorom, s a váramban lakjék…” (Pimpilimpim.) „De rettegek attul a gondolattól, ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása a mi édes boldogságunkat megzavarná. Ha ő megtudna valamit: engem talán meg is ölne…” (Pimpilimpim, tintirintim! pengedezett a timbura, az óriás meg fújta a pokol harsonáját hozzá.)

Damokos Tamás az összeszorított két öklével a levegőbe csapott szét, s majd meg a saját homlokát ütötte velük. – Méreg, pokolsár, vitriol hullott a szívére. – Minő szavak!

– Tovább, tovább. Még nincs vége. „Azért vigye kegyelmed az alkudozást úgy a szultán tihajájával a váltságdíj iránt, hogy sohase legyen vége. Mert ha egy esztendő, egy nap alatt az uram haza nem kerül, elválhatok tőle, s férjhez mehetek kegyelmedhez.” (Pimpilimpim, tintirintim.)

Damokos Tamás minden tagjában reszketve dűlt arccal a falnak, s égő homlokát a hideg kövön enyhíté. Úgy nyögött.

– Most jön a legszebbje; „mert a szívem fáj, ha ránézek azokra a gyenge kétezer körmöci aranyakra, akiket a bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; mennyivel jobban…”

– Elég már! Elég! – ordítá Damokos Tamás, dühében toporzékolva.

– Dehogy elég, dehogy elég! Hátra van még az utolsó vers: ez a java. Ez gyógyít meg. „Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orcáját százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.”

Damokos Tamás nem volt többé ember, veszett oroszlán volt, rárohant dühösen a levélolvasóra, az egyik kezével kikapta a levelet a kezéből, a másikkal pedig megragadta a torkát, s úgy rázta az asszonyt is, meg a levelet is a két kezével, mintha egyik sem volna a másiknál nehezebb.

– Hazugság, varázslat, pokoli szemfényvesztés volt az egész dolog! Átkozott légy élve is, halva is, aki ezt kigondoltad, boszorkány!

Azzal odadobta az asszonyt a levéllel együtt az alvó murzára, aki erre egy kissé felhagyott a horkolással.

Kalme csaknem halott volt, mikor Damokos Tamás kezéből kikerült. Fuldokolva tért magához. És aztán térden csúszva mászott oda a kevély férfi lábaihoz, aki rabszolga létére úgy állt előtte, mint egy király, mint egy bosszúálló angyal.

– Bántottalak? – rebegé alázatosan.

– Engem nem! De azt, akit szeretek.

– Akit te szeretsz, meg van az szeretve!

– Ez mind káprázat! Gonosz cselszövény! Nem hiszem. Ez nem az én feleségem. Mert az egy szent.

– Látom már, hogy milyen nagyon tudsz szeretni. Majd összeszaggattál érte; engem, aki oly nagyon szerettelek. Szépen megöleltél – fojtogató kézzel, de én ezért az ölelésért még jobban szeretlek. Nem kényszerítlek már, még csak nem is kérlek. Bocsátlak békével. Menekülj magadban. Utad elkészíteném. Itt van a szőrkötél, amin éjjel leereszkedhetel az ablakból a sáncba, ott vár rád a híved, az elcsúfított arcú, két gyors paripával, ha nyugatnak tartasz folyvást, eljuthatsz Erdélybe. Béke legyen veled, járj szerencsével. Elbocsátlak.

Damokos Tamás megrázta a fejét, büszkén s félvállról szólt vissza, az ajtónak fordulva.

– Én pedig nem szököm. Egyedül magam sem. Ha minden ajtó nyitva volna, ha szárnyas paripa várna rám, aki repül velem; még akkor sem. Mert egy Damokos még soha nem lopott, nem csalt meg senkit. Én a Buzdurgán murza rabja vagyok, akinek kétezer aranyat kell értem kapni. Megígértem neki: adósa vagyok vele. Ha elszököm tőle, szavamat szegtem meg; tolvaj, csaló lettem: magam előtt meg kell utálnom magamat. Itt maradok a börtönömben.

Kalme összekulcsolt kezekkel rimánkodott előtte.

– Gondolj rá, hogy ha a murza fölébred, egész irtóztató dühét a fejedre önti: rettentőn fog veled bánni.

– Meggondoltam azt. Bizony készen vagyok rá. De azt is meggondoltam, hogy ha én most magamat szökéssel megmentem, akkor az itt maradt ezernyi ezer szegény rabtársamon fognak majd kegyetlen bosszút állani. Az én sorsomat viselem magam. Ami csupán nekem van szánva: érjen engem, senkit se mást. Hozasd fel a ledobott láncomat, s veresd rám újra. Börtönömbe vágyom!^[1]

– Ó, mi rettentő ember vagy te!

– Csak a többihez hasonló. Ha jót akarsz még velem tenni, hozasd fel a láncomat, és zárj a börtönömbe, ne higgye a murza, ha fölébred, hogy szökni akartam, amíg ő aludt.

– Hát erőnek erejével el akarsz pusztulni?

– Nem! Szentül hiszem, hogy holnap reggelig, amíg a murza fölébred, megérkezik a váltságdíjam, amit a feleségem elküldött.

Azzal elhagyta a murza háremszobáját Damokos Tamás, s átment a zárkájába.

Kalme egész a börtönajtóig követte.

Ott megállt, az ajtó kilincsét a kezében tartva. S aztán ezt mondá Tamásnak végbúcsú fejében:

– Köszönd Istenednek, hogy állhatatos voltál! Mert ha szép szavamnak engedsz, ha szökni mégy magadban: én utánad küldök, szökőben fogatlak el, mint hitszegő rabot, akiből a kutyalelket aztán a korbács veri ki!

Azzal becsapta rá a börtönajtót.

Hogy a váltságdíj nem érkezett meg másnap reggelre sem, s hogy miért nem érkezett meg, azt már régen tudjuk.