Az egérfogó

Rájöttem én már arra, hogy a dicsőség nem ér egy fadorombot. Hannibal cannae-i diadala, meg azé a „névtelen hősé”, aki a távgyaloglásban a „viador” címet elnyerte: egyformán hiábavalóság. Amaz megrontotta vele Karthágót, emez meg a tüdejét. Jobb lett volna, ha otthon pipáztak volna azalatt.

II. Rákóczi György fejedelem jenői diadala a törökökön éppen ily hiábavalóság volt. Dicsőségnek elég szép volt, hanem haszonnak semmi. Mert ezzel a győzelemmel aztán egészen magára haragította II. György a török szultánt, aki azonnal kiküldte ellene magát a nagyvezért, erős ármádiával Temesvár felől. Rákóczi György ennek nem volt elég erős ellene állni, csak meghúzta magát Nagyváradra, onnan nézte el, hogy kapitulál az erős Jenő vára a nagyvezér előtt. A keleti határon pedig a megfogyott székely lakosságon kívül éppen senki sem akadt, aki a tatár kán hordáit feltartóztassa Erdélyről.

Amire jó, azaz hogy nagyon is rossz volt a jenői győzedelem, az lett, hogy Rákóczi György most aztán a maga híveit beküldé Erdélybe feles csapatokkal, s kihirdetteté, hogy a fejedelmi trónt ismét visszafoglalja. A jó Rédey Ferenc rögtön le is szállt róla, s azt mondta: „Tessék!” ő maga megy haza a jószágára birkát nyíratni; a népet nyírja más!

De ellenben a rendek nem akarták II. Györgyöt visszafogadni, hanem kikiáltották fejedelemnek Barcsay Ákost. Azt a török szultán rögtön meg is erősítette, s a temesvári basa sereget is adott a kezére, akivel a fejedelmi székét körülvegye.

Volt már tehát a szegény kis Erdélynek fejedelme három. Az égi jóslat a négy nappal négyet ígért: egynek még kell jönni hozzá, hogy ki legyen a quadratum!

II. György aztán akkor azokat mind megnotázá, akik a letevését kívánták, s a váraikat elfoglalva, azokba a saját őrségét helyezé el.

A székelyek mindvégig hívei maradtak II. Györgynek; nekik nem kellett se Rédey, se Barcsay.

Ezeket tehát nem kellett bántani Rákóczinak, csak afelől biztosítani magát, hogy el ne pártoljanak tőle. Evégből a saját legjobb híveit küldé oda a váraikba kapitányoknak, akik az őrséget a hűségre feleskették.

Egy szép napon Mikóújváron is megjelent az új kapitány, kevés fegyveres kísérettel. Ki is lett volna az más, mint Apor István uram?

Ilka asszony, amint megérkeztének hírét vette, rögtön bezárkózék a legbelső szobájába, s betegnek mondatá magát.

Apor István a tornác erkélyére kiállva, felolvasá a székely vitézek előtt a fejedelem parancsát, melyben kipróbált hűségüket az ő szolgálatára bocsátja, s őt a vár kapitányává és urává rendeli, akinek gondja lészen, hogy a betörő gonosz ellenség ellen a szegény lakosságot fegyveres erővel megvédelmezze.

Ez pedig hogyne tetszett volna a székelyeknek.

– Esküdjetek meg a fejedelem hűségére azonnal! – parancsolá Apor István a vitézeknek.

De azok csak súgtak-búgtak, utoljára felküldék a tornácra a hadnagyukat, Czirjék Boldizsárt, hogy beszéljen a fejével a kapitánynak.

– Adjon Isten, ami nincsen; vegye el, ami van! Kedves komám, Están uram. Ugyan jó, hogy ma jött kegyelmed, nem tegnap, mert akkor ma már „holnap” volna, s nem mondhatná a székely azt, hogy „ma nem”. Mert hát, tudja kegyelmed: „szóbul ért az ember!”, aztán meg „több nap, mint kolbász”, az is igaz pedig, hogy „jobb egy lámpás elöl, mint kettő hátul”, s „az oláh is okosabb a vásár után”, azért azt tartják a székelyek, hogy „kötve kell hinni a komának”, mert „ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja”, pedig hát „az ökröt szarvánál, az embert szavánál fogják meg”, azért nehogy „szappant vegyünk sajt helyett”…

– Hagyd el az ördögbe ezt a sok bolond példás beszédet – vágott közbe Apor István –, rukkolj ki vele magyarán, mi csípte meg a góbékat?

– Hát biz azok azért vakaróznak, hogy mindenképpen szeretnék tudni, hogy miféle állapotban került ide kegyelmed, hogy ennek a várnak ura legyen? Hogy nem származik-e ebből majd Ilka asszonyra valami veszedelem? Mert tudja kegyelmed, első ember az országban a fejedelem, de még annál is elébb való az asszony. Azért, ha azzal a hatalommal jött ide kegyelmed, hogy a fejedelem parancsolatjára Mikóújvárát domíniumostul Ilka asszonytól elvegye, s őtet gyermekeivel együtt abból kiforgassa, hát akkor kevés ám ez a kis csapat vasfazekas fejű darabont itt körülötte a székelyeknek, úgy kirakják innen velük együtt, hogy a lába sem éri a földet. No ugye, már most kegyelmed is vakarja a fejét. Hát ott mi csíp? Mondja!

– Gyere be velem a szobába, majd ottan elmondom. Addig küldd az őrséget nyugodni.

– Köszönik szépen, elálldogálnak ők itten.

Apor István behívta magához Boldizsár bát, s elment vele egész a szélső gömbölyű torony szobájáig, ahol senki sem hallgathatja ki, hogy mit beszélnek, hacsak nem madár vagy denevér.

– Hát haragszunk-e még egymásra, öregem? – kezdé a szót Apor István. (Ő került a kis ajtó felől, mert tudta jól, hogy a székely „hadnagy”, akinek ötszáz pixidárius lesi a parancsát, nagyobb úr, mint a „kapitány”, akinek csak húsz darabont áll a szolgálatára.)

Boldizsár bá a mellére tette a jobb kezét s így szólt:

– Isten úgy tartson, hogy szívemből kívántam, hogy újra megláthassam kegyelmedet ebben a várban.

Ennek a szónak nagyon megörüle Apor István uram; a székely az Isten nevét nem szokta hiába felvenni a nyelvére; s miután Boldizsár bá kezét megszorongatván, arról is meggyőződött, hogy nincsen a markában valami lengyel garas odaszorítva (mert ha az ott vagyon, akkor az eskü átka a lengyel garast éri, nem az ő lelkét!), tehát egészen igaz szó volt, amit kimondott; annálfogva ő is nagyon nyájas lett hozzá, s megcirógatá az orcáját.

– No, hát legyünk akkor, mint régi jó komák, ismét per tu.

– Meg se bánjuk. Én igaz hitemre mondom, nem csak azt kívántam, hogy visszajőjj ide, de hogy itt is maradj.

– Hát hisz magam is azt óhajtom. Éppen abban járok. Megmutatom neked fejedelem őnagysága levelét is, amelyben nekem kondonálja egész Mikóújvárát, a hozzá tartozó domíniummal együtt, mint amelyet perduellióiért Damokos Tamásné fiskaliter elvesztett. Hiszen tudod azt a kázusát Szamosújvárott? Milyen asszonysereget hozott magával a fejedelemre! Hogy betört a diétába, s még a rendeket is kényszeríté, hogy a fejedelmet detronálják, sőt annyira ment a vakmerősége, hogy még a fejedelem lovának a zablájába is belekapott. Ha én akkor ott nem vagyok! A fejedelem ezért őt megnotáztatta.

– Bizony Isten, nagy bolondság volt! – erősíté Boldizsár bá. (Az ember úgy is vehette, hogy a Damokosné cselekedete volt a nagy bolondság; úgy is, hogy a fejedelemé volt az.) – Hanem hát én is megmondom igazán, ami a szívemen van. Én sajnálom az Ilka húgomat, de különösen a két kis ártatlan porontyát. S fáj a szívem érte, hogy így egyszerre árvákká, földönfutókká legyenek. A Damokos Tamásnak már vége. Az nem élő ember többé. Tudom a tatárok szokását. Akit szökésen kapnak, vagy akiért a sarcot meg nem hozzák Órkapuba, mikor a foglyot odáig kivezették, az nem jön emberszámba többé. Azt úgy elcsúfítják, hogy nem marad rajta emberi ábrázat, s örök baromrabszolgaságba vetik, ahol a nehéz munka, sanyarúság nagyhamar megöli. Szegény Tamás oda van már. Ilka asszony özvegy lett már.

Apor István kivette a selyem zsebkendőjét, hogy megtörülje a szemeit erre a szomorú hírre.

– Ne fújd az orrodat, mert veres lesz! – mondá Boldizsár bá. – Inkább szóljunk vidámabb dolgokról. Ugyebár, valld meg igaz hitedre, hogy most is szereted Damokos Tamásnét?

– Tudom már, mit akarsz ezzel? Hogy hát legjobb lenne, ha elvenném a menyecskét; akkor ő is megmaradna a birtokában, én is úr lennék benne, a fejedelem is visszavonná a megnótázást.

– Ejnye, de éles eszed van, komám!

– Hát hiszen nem hiába vagyok a fejedelem tanácsosa.

– Azért van hát olyan nagy szerencsében őnagysága.

– Magam is tudnám én azt, hogy Ilkát meg kellene nyernem, mert azzal együtt a székelyeknek a szívét is megnyerném, s aztán meg minden non putarem eventualitásokra is biztos titulusom volna.

– Holmi fejedelemváltozás esetére, ugye?

– No igen. De még hogy a fődolgot megvalljam: bizony maga az asszony sem megvetendő egy falat.

– De nem bizony! A régi világban tündérnek fogták volna el. Te! Mikor a haját leereszti (én már láttam egyszer), hát egész a sarkáig ér.

– Ne ébresztgesd bennem az alvó oroszlánt! Úgyis szomjazom a szíve vérét; de mit ér, ha ő tudni sem akar rólam. Addig meg sem kérhetem, amíg a Damokos Tamástól el nincs választva. Azt pedig, hogy a rabságba rekedt férjétől elválasszák, egyedül őneki lehet kérni a Szentszéktől: más azt nem teheti. Hol vegyek én annyi ékesszólást, amennyivel én Ilka asszonyt erre rábeszéljem? Holott annyira megy az irántam való utálkodása, hogy még maga elé sem ereszt, hanem betegnek mondatja magát, s minden ajtót bezár előttem.

– Ez nagy bolondság tőle – mondá Czirjék. – Mert már a Damokos Tamásról egyszer le kell neki tenni. Akár így, akár úgy. Azt sohasem látja többet. Mit is látna rajta? Csak elfutna tőle. Hidd el, hogy nem teérted, hanem őérte beszélek. Mert látom, hogy így elpusztul, s nincs más menekülés a számára, mint a te karjaid közé. Ha beteg, hát meg kell gyógyítani. Biz az orvosságot senki sem szereti: azért mégiscsak beadják. Tudnám én annak a módját, hogyan lehetne őt rákényszeríteni, hogy ő maga adja mindenbe a beleegyezését.

– Ha tudod, ne rejtegesd! Mi az?

– Hát az egzekúción kell kezdeni a processzust.

– Ezt magam is felérem ököllel; de hiányzik a fődolog hozzá, mint tudod, az „occasio bona!”

– No hát azt megszerzem én neked, ha rám bízod. …A szép menyecskének a hálószobája a kastély keleti gömbölyű tornyában van, aminek csak egy ablaka nyitott, ami a havas felé néz. Ehhez a szobához egy sötét folyosó vezet, ami a vastag várfalba úgy van beépítve, hogy a cselédségből senki se tud róla. A folyosó bejáratát azon az oldalon, ahol a fegyverterem van, egy szekrény takarja; abból nyílik egy alacsony ajtó, aminek nálam a kulcsa. A másik végén a folyosónak pedig ismét van egy ajtóforma fatábla. Arról ismét senkinek semmi tudomása nincsen, mert a hálószobában ezt a bejáratot egy nagy velencei tükör fedezi. Ez előtt a tükör előtt szokta Ilka asszony éjszakára a haját kibontani s újra befonni.

– Hát te ezt honnan tudod?

– Ej no. A fatábla végig van hasadva, s a tükör hátuljáról egy helyen levált az ezüst.

– Hej, te vén, gaz kópé! Magad is leskelődtél már a szép menyecske után egyszer-másszor!

– Ugyan ne ungorkodj! Hát akkor sem vétettem vele senkinek. No, hát értsd meg tovább. A szobában világos szokott lenni, mert egész éjjel ég a mécses. Láthatod, hogy mikor jött el az időd. Az a tükrös tábla azonban nem nyílik kulccsal, hanem alul van egy fordító retesze; amint azt szépen elcsavarod, a tábla elfordul a sarkában, s nyitva az utad a szobába. Akkor aztán, hogy miként viseled magadat? ha nem tudnád, vedd elő Cornelius Agrippa könyvecskéjét „De vanitate scientiarum”, abból kikeresheted.

Apor István uram egészen fel volt villanyozva ezen hamis furfang által.

– Addsza azt a kulcsot.

– Hohó, komám. Csak lassan a testtel! Szegődött bér, osztott konc. Krisztust sem árulták el ingyen. Előbb én is itt vagyok ám.

– Ha sikerül a praktikád, bizony jól megjutalmazlak érte.

– Mi az a „jól”?

– Meghagylak a hadnagyi tisztedben, s inskribálok neked három portát.

– Jól van. Hanem azt add írásban.

Apor István megírta a kötést, meg is pecsételte: azt Czirjék Boldizsár eltette a tarsolyába. Akkor aztán elvezette a tanácsos urat és kapitányt a címerterembe, ott a szeme láttára félretolta az említett szekrényt, felnyitotta a kis ajtót, végigvilágítva egy szövétnekkel a keskeny rejtekfolyosón, ami annak a háta mögött nyílt. Aztán odaadta a kis aranyozott kulcsot Apor Istvánnak.

– Tehát csak okosan és merészen. Aztán ha lakodalomra kerül a sor, engem ki ne felejts belőle. Most pedig gyerünk, eskessük fel a hűségre a székelyeket.

Ez az utolsó szó egészen meggyőzte Apor Istvánt afelől, hogy Czirjék igaz jóakaró embere.

Hiszen nincs abban semmi gonoszság, amit az most ekképpen kifundált. A szegény Damokos Tamás kárbaveszett, azon már nem lehet segíteni; a nyomorult asszonynak inkább kell új férjről, istápról gondoskodni, akivel egyúttal a birtokát is megmentheti. Nincs most idő hosszadalmas turbékolásra, „susogóra”; praktice kell a dologhoz hozzáfogni. Ha Apor István Ilka asszonynak a hálószobájába éjjel bejuthatott, onnan csak mint jövendőbeli férje jöhet ki. Igen jól van az kiszámítva, brutális, de egyenes mód! – Magának is van benne érdeke a lófőnek!

Alig is várhatta Apor István, hogy beesteledjék. A székelyek felől, miután felesküdtek a hűségére, egészen biztos lehetett; esküjét a székely meg nem szegi, ha a nyaka utána szakad is. Csak utána kell nyúlni az érett gyümölcsnek, s minden a kezében marad.

Mégis nagyobb bátorság okáért azt a húsz darabontot, akiket a fejedelmi szász testőrségből magával hozott, oda rendelé fel a címerterem előtti tornácba, hogy ott legyenek éjjel, így egészen bizonyos lehetett a terve sikerüléséről.

Amint elharangozták az esteli angelust, bezárá belülről a fegyverterem ajtajait, s azután a rejtekajtón át behatolt egy viaszgyertya világa mellett a keskeny folyosóba.

A csizmáit is lehúzta, hogy a lépteinek semmi hangja el ne árulja közeledését. A folyosó túlsó végéhez érve, aztán elfújta a gyertyát, észrevéve, hogy a Czirjék említette hasadékon át világosság szüremlik keresztül.

Odalopózott az áruló hasadékhoz, ahonnan a világosság derengett. A tüköramalgám kopásán keresztül egészen végig láthatott az ágyasházon.

Ott volt a fülkében, nehéz függönyökkel beárnyékozva, Ilka asszony özvegy nyoszolyája; mellette egy kisebb kárpitos ágy, a két kis gyermek alvóhelye. Éppen most fekteti le őket. Maga vetkőzteti, megimádkoztatja: „Szegény jó apánkat őrizze az Isten minden veszedelemtől, hozza vissza friss jó egészségben”. Anyjuk megcsókolgatja mind a kettőt. Azok még sokáig elviháncolnak az ágyban, gyermekek módjára.

– Nem tudtok már eldögleni, fattyúk! – mormogja magában a türelmetlen leskelődő.

Pedig még sok végigvárni való van. Mikor a gyermekek elpihennek, maga Ilka asszony veszi elő a kapcsos imakönyvet, s letérdelve az Istenanya képe elé, hosszan, keservesen, könnyhullatások közt imádkozik.

– Mit tud annyit könyörögni annak a festett képnek?

De még aztán egy másik festett kép is előkerül; arany keretbe foglalt elefántcsontra festett miniatűr arckép. Azzal is sokáig el kell beszélgetni, meg-megcsókolgatni, szívéhez szorongatni. Ez bizonyosan Damokos Tamás képe.

A felébredt oroszlán dühét ez még csak ingerli.

Végre aztán mégis rászánja magát a szép nő a lefekvésre, maga levetkőzik, nem kell neki cselédsegítség. Lebontja a szép hosszú haját, hogy újra befonja, s nagyot bámul rajta, hogy egy szál ősz hajat talál közte: ez akkor támadt, mikor hírét hozták, hogy a férjeért küldött váltságdíjat elrabolták. Hiszen még alig huszonnégy éves! S már itt van az ősz szál.

A leskelődő lator lihegve emészti sóvár szemével a deli hölgy bájait. Türelmetlen is már. Alig bírja magát addig tartóztatni, míg a nő ágya félfüggönyét maga fölé húzta, csak a másikat hagyva feltárva, hogy onnan fekhelyéről a gyermekekre lásson. Aztán fél karját a feje fölé emeli, az arcát ráfekteti, s Istenben elalszik.

– No, most itt van az én időm! – mondja magában Apor István, elfordítva a csavarreteszt a deszkapad alján, ahogy Czirjék megtanította rá, s abban a szent percben – kiesik a föld a lába alól, s ő az elbillenő padlóról lezuhan valami nagy sötét mélységbe.

Szerencséje, hogy szalmára esett: nem törte se kezét, se lábát.

Hanem a zörejre fölébredt Ilka asszony, s kiugorva az ágyából, azt kérdé: – Ki jár ott?

Arra ugyan neki a háborgató meg nem felelhetett, mert az valami három ölnyi mélységben kucorgott, ahová nem hat le se szó, se világosság; de a föld alatti kajabajának mégis fel kellett hozzá törni még a vastag bástyafalon keresztül is, amibe az a süllyesztő volt lemélyítve, ahová Apor István leesett. Valami régi kincstartó rejtek volt az, amelyben az első Mikó a drágaságait dugdosá, s ami felől csak Czirjéknek volt tudomása; hanem a furfangos sóhajhidat már ő csinálta hozzá a régi csapóajtó helyett, s a bevezető lajtorját is kihúzta belőle. Akkor végezte ő ezt az egész munkát, amikor Ilka asszony Szamosújvárt járt diétát és fejedelmet regulázni. Amint a jenői győzelemnek híre terjedt, rögtön megsejté Boldizsár bá, mi lesz ennek a következése? A győzelmes fejedelem visszajön, – Damokosnét megnotázzák, – Mikóújvárt elkobozzák tőle, – azt pedig senki se kapja meg más, mint Apor István, akinek mindig fájt rá a foga – az idejön várat, birtokot elfoglalni, ha egyszer itt lesz, az ő luxuriózus természeténél fogva könnyű lesz őt belecsalni ebbe az egérfogóba: mivel aztán az ezermesternek még messzebb látó-céljai voltak.

Azonban a megmagyarázhatatlan zajra Ilka asszony hirtelen magára kapkodta a ruháit, s a cselédjeit készült felkelteni, amidőn a hálószobája ajtaján halk kopogtatást hall.

– Ki van az ajtón?

– Én vagyok itt, édes lelkem, a Boldizsár bátyád. Ébren vagy-e?

Ilka asszony sietett felnyitni az ajtót.

– Ugyan jó, hogy már felöltözve talállak, édes mézem. Csak költsd fel a kisgyermekeket is, s öltöztesd fel. Futnunk kell innen!

Ilka asszony a lába alatt zakatoló zörejre figyelmezteté.

– Mi van ott? Sohasem hallottam itt semmi neszt még.

– Patkány került a csapdába. Hadd kaparjon. Te csak szedd össze hirtelen, ami drágaságod van, rakd egy bőriszákba; a legdrágábbakat, a kis porontyokat, jól fel is öltöztesd, befogva a hintód: éjjeli útra megyünk, Brassóig meg sem állunk.

– Az történt meg, amiről beszéltünk?

– Az. Tégedet megnotáztak. Apor Istvánnak adták a váradat, birtokodat. Ha magad is az övé nem akarsz lenni, akkor fuss innen.

– De hová?

– Majd megmondom, ha az úton leszünk. Egész odáig, ahol már a világ be van deszkázva. De most siess! Majd én elvégzem a magam dolgát azzal, aki idelenn zakatol.

Ilka asszony hirtelen felölelte a gyermekeket az ágyukból, s kifutott velök a cselédjeihez. Egészen agyon volt rémülve, s féltette őket ebben a kísértetes szobában.

Boldizsár bá pedig, mikor egyedül maradt ott, félretolta a helyéből a nagy falitükröt, s kezébe véve az éjjeli mécsest, levilágított vele a mély bástyaüregbe.

– No, kedves komám, nem ütötted-e meg magadat?

Hathatós káromkodás volt rá a felelet.

– Látod, így jár ám az, aki a tiltott gyümölcs után ágaskodik. Dejszen döngetheted azt a falat! Egy öl széles az elöl is, hátul is. Nem hallik ki innen semmi kiáltás. Jobb lesz, ha szépen megalkuszol velem, ha ki akarsz innen kerülni valaha.

– Mi kell? Haramia! – kiált fel onnan alulról a fogoly.

– Mi kell? Kitaláltad. „Haramia.” Azt mondd meg nekem azonnal, hogy kinek hívják igazi néven a Munduka Ravaselt, aki a Damokos Tamás váltságát elrabolta, s hol találok rá minden bizonnyal.

– Mit tudom én?

– Hát csak törd rajta a fejed, ha elfelejtetted, míg eszedbe nem jut, mert nekem nem hosszú az idő idefenn rá várnom, amíg megmondod: ha neked nem hosszú. Teneked tudnod kell azt! S ha most jóllakva nem jut eszedbe, majd eszedbe jut éhomra, mert én addig meg nem mondom, hogy hol van a pékbolt, ahol cipót vehetsz, – odalenn a sutban.

– Csak nem akarsz éhen megölni?

– Ne akarj éhen meghalni. De én bizony alább nem adom a cipót, megmondtam az árát.

– No hát, vigyen el az ördög. Zernyesten lakik Brassó mellett, Dimbora Lupujnak hívják.

– Úgy? Jól ismerem. Derék, becsületes bíróviselt ember. Hát annál vannak az elrabolt aranyok?

– Azt nem tudom.

– Dehogy nem tudod! Vajon hol tartja őket?

– Az ördög jobban tudja.

– Könnyű neked odalenn a pokolban az ördögöt emlegetni. Hát kérdezd meg tőle, közelebb vagy hozzá, mint én. Különben, bizony Isten, itt maradsz ítéletnapig.

– No hát, süketülj meg tőle! Egy hosszú oláh tilinkóba vannak belerakva, az ott lóg az ágya fölött a falon. Vedd el tőle! Mit bánom én, süsd meg!

– Hát hiszen meg is sütöm én azt, csak megkapjam.

– No, mármost adj le egy létrát, hadd megyek fel.

– Jaj, de házsártos vagy, kedves komám; pedig még csak most kerültél le, s máris ki akarsz jönni! Hát ha, mint a szegény Damokos Tamásnak, esztendő számra ott kellene taposnod a csávát a keserű rabságban! Nem megy az olyan hamar! Várnod kell egy kissé! Előbb én majd elmegyek a Mundukát felkeresni. Téged addiglan itt hagylak. Ne félj semmit, nem halsz éhen. Ha a szalmát félrehárítod a lábad alól; találsz egy csapóajtóra, azt a vaskarikájánál fogva felemeled, s azon bejutsz egy gádorba, amelyik egy csinos kis boltba vezet. Az lesz a te ideiglenes lakásod ebben a várban. Van nálad tűzszerszám, ott találsz gyertyát is, nem maradsz sötétben; meglátod, van enni-innivaló akár két hétre is. Én azalatt csak megkapom a Mundukát. Ha az igazi nevet mondtad, akkor bizonnyal megkapom. Hogy a pénzt hogy veszem el tőle, az aztán az én gondom. Akkor azután rögtön hírmondót futtatok ide a hadnagyokhoz, hogy hol keressék a kapitányukat, akik bizonyára addiglan, ha eget-földet eggyé tesznek, sem akadnak rád sehol. Ha azonban nem az igazi nevet adád tudtomra: akkor visszajövök ide, erre a szent helyre, s megint lekiáltok hozzád: „Hol vagy, Ádám! Jer elő; ne hazudj igazán, ki a Munduka Ravasel?” S ezt mindaddig újra ismételem, amíg csak te meg nem unod.

– Az igazi nevet mondtam – dörmögé a mélységbe jutott.

– No hát akkor béke legyen veled! Ha látlak, lássalak friss jó egészségben.

Ezzel lecsukta a fogolyra az elbillenő ajtót; helyrefordítá a csavaró reteszt; a nyílást záró táblát a belső tükörrel együtt helyére tolá, s aztán végighaladva a rejtekfolyosón, kijött a címerterembe; a nehéz szekrényt megint a rejtekajtó elé tolta, s valamennyi szobán keresztülsétálva, végigballagott a külső tornácon, úgy került Damokos Tamásné elé, aki azt hitte, hogy boszorkányság van a dologban: mivelhogy a toronyszobából lehetetlen más ajtón kijönni valakinek, mint amelyen bement.

– Merre jött ki az ágyasházból?

– Repültem, galambom! – magyarázá Boldizsár bá. – De most már repüljünk veletek együtt, amíg a csillagokban tart.

Azzal a két kisgyermeket a karjaikra vették, a kisebbiket az anyjuk, a nagyobbikat Boldizsár bá, s levitték őket a hintóhoz. A nagyobbik nyűgösködött.

– Minek költöttek fel? Olyan jót álmodtam. Az apámnál voltam.

– Őnála fogsz lenni, kicsikém, nem soká! – mondá Boldizsár bá. – Odaviszlek hozzá!

– Minek bolondítja ezzel a szegény gyermeket? – feddé Ilka asszony.

– Igazat mondtam én. Bizony odamegyünk! Damokos Tamáshoz!

Ezért a szóért aztán mind a hárman a nyakába borultak, anya és két gyermek, és összecsókolták.

– Igaz ez? Igaz ez?

– Ha én mondom, hát igaz!


VisszaKezdőlapElőre