Csak úgy magában járdogálta végig pompás kertje tekervényes útjait a kadina. Nem telt öröme se a bajadérek táncában, se az almék dalaiban. Virágnyílás nem vidítá fel, gyümölcsérés nem vigasztalá meg: körüle paradicsom volt, de belül volt a sivatag. Akiket maga körül lát, azok rá nézve nem emberek: asszonyok s eunuchok, engedelmes szolgalelkek. Üres neki ez a világ.
Az őrt álló cseléd jön feléje sietve, s arccal a földre borulva, jelenti alázatosan, hogy odakinn az udvarban egy gyászruhás asszonyság könyörög bebocsáttatásért, a nevét felírta erre a teszkerára.
Kalme arcán valami villámlott át, amint ezt a nevet elolvasta: „Damokos Tamásné!” Megköté magát kevély indulattal, s azt felelte:
– Mondjad neki: „jöjjön holnap!”
Miért utalta másnapra? Éreztetni akarta tán vele dölyfös hatalmát? Ebben is lehet valami. De más oka is lehetett. Ma nem hitte magát elég szépnek. Törődött volt. Pedig olyan nagyon kívánta, hogy valaha az életben ezzel az asszonnyal összetalálkozzék, hogy aztán hadd lássák, melyik volt a szebbik? Ő-e, vagy a másik, akiért őt megvetették, cserébe el nem fogadták?
Meg akarta ezt az asszonyt verni női szépségével. Az egész nap előkészülődésekkel telt el. Háromféle fürdőt is vett, legelőször késő este szamártejből, azután reggel korán damaszkuszi rózsavízből, utoljára délben a bűbájos szűzleánytejből, amit ámbrával és pálmaborral készítenek az arab bűvészek, így árulják ólommal beforrasztott üvegekben. Akkor befonatta a haját az asszonyaival gyöngyfüzérek közé; előhozatta legragyogóbb selyemruháit, kösöntyűit, karpereceit; macskaszem, karbunkulus, rubint ragyogott a nyakán, füleiben. Az arcát kifestette szafflórral, violagyökérrel hajnalszín pirosra; minden száj azt mondta, de még a tükre is azt vallotta, hogy szebb asszony nem lehet a földön Kalménál!
Jöhet az a másik!
Inte, hogy vezessék be az udvaron várakozó gyászruhás asszonyt a hárembe.
Biz az a violaszínű gyászruha nem árulgatja, csak eltakarja a női szépséget: arany, ezüst, gyémánt sem ragyog a szomorú alakon, egy makulányi sem, de van azért neki két olyan ékszere, aminővel nem bír a kadina, s ha az övé volna, bizony csak odadná érettük cserébe minden drágaságát, az a két szép poronty, olyan piros arcú, olyan kökényszemű mind a kettő. A kisebbik az anyja keblén csügg, két karjával átfonva a nyakát, s szégyenkedve rejti az orcáját az anyja fátyola közé, amint ez a sok idegen asszony mind reá néz bámulva. Az anyja suttogva biztatja, hogy ne féljen semmit; csak ővele van elfoglalva, egészen felejti, hogy a ház úrnőjét köszönteni is kell. És a kadina irigy szemmel látja vágytársnéja arcán, hogy annak a kis kölyöknek a csókja mennyivel szebb pirosító minden szafflórnál, violagyökérnél!
S ez a könyörgő asszony még nem is alázza meg magát őelőtte, úgy ahogy illik, hogy az ajtónál belépve, leborulna mindjárt a földre, s aztán, ahány lépés, annyiszor értetné a homlokát a tarka szőnyeghez, míg az ő zsámolyához eljut, hanem csak ott alkuszik a nagyobb fiával, akit kézen vezet: – Térdelj le szépen fiacskám az úrasszony előtt!
– Biz én nem térdelek; hisz nem a Szűz Mária ez itten!
No, hát ő is akarja vele éreztetni a büszkeségét.
Az őrt álló eunuch sürgetős levelet hoz a kadinának. Kalme asszony ezüst csíptetővel veszi azt el a vert ezüsttálcáról. Buzdurgán murzának szól a levél, kívül ráírva: „Foglyok dolgában. Akmet bégtől. Sürgetős.”
A murza kedvenc nejét bízta meg azzal, hogy távollétében az érkező leveleit felbontsa, s ami sürgős elintézni való, azt az ő személyét képviselve, elvégezze. (Ez már egy kissé európai erkölcs volt nála.)
Kalme felbontá a levelet, s amíg elolvasta, addig hagyta maga előtt állni a gyászruhás asszonyt, két kis porontyával. Ez volt a levélben:
A Damokos Tamás nevű rab magyar urat, volt székely főkapitányt, amint ezen levelemet veszed, szultán őfelsége parancsolatjából (ki ura minden igazhívőknek és így neked is) fejed vesztésének büntetése alatt azonnal bocsásd haza. A kétezer arany váltságdíjról adjon neked írást, s azt majd innen hazulról neked megfizesse, mikor neki lészen. Hogy mikor lészen, azt ő tudja lészen. Amit is pedig neked az ő feleségéről írék, hogy más lator férfival, az Apor István urammal őkegyelmével boronálta volna össze a fátyolát, az csupa csalafintaság volt. Az asszony sőt inkább nagyon is hűséges az ő rab urához; még az Rákóczi György fejedelmet is megkergette őmiatta. A kétezer arany váltságdíjat is megküldte rendén az napjára az uráért, hanem a furfangos Apor István elfogatta azt útközben a Munduka Ravasel harámbasával, azért, hogy az Damokos Tamást rabságba veszítse, s így az asszonyát könnyebben elkaparinthassa, akibe fülig szerelmes. Tehát az asszonyról többé semmi rosszat ne mondj. Az Damokos Tamást pedig rögtön hazaküldjed, különben elhívattatol Sztambulba, a Tsiragány-palotába, ahová tudod, hogy egy kapun megy be az ember, de két kapun jön ki: – a feje az egyiken, a teste a másikon.
Mikor ezt a levelet végigolvasta a kadina, úgy aláhanyatlott a feje és két karja, mintha halálos betegség lepte volna meg egyszerre. Amint véletlenül, tétova szemével maga körül nézett, belepillantott a nagy velencei tükrébe, s elijedt magától. Halálsárgára volt sápadva az egész arca, amely sápadáson úgy elütött a szafflórral festett kendőzésnek pírja, mint ahogy a bealkonyult ég sárga színétől elválik egy elszakadt rózsapiros felhő.
Se gyöngyök, se gyémántok nem adják vissza az arcának azt a ragyogást, ami arról eltűnt. A két asszony közül ő volt a gyászolóbb.
– Mit hoztál, jó asszony? – kérdezé, Ilkához fordulva.
– Én bizony, kegyelmes asszonyom, elhoztam magammal az én édes jó uramnak, Damokos Tamásnak a váltságát, hogy neked átadjam, s az uramat kiváltsam rajta. Kérlek, hogy fogadd el; számláld meg, s aztán adasd nekem által az uramat: nézd, ez a két kisgyerek hogy örül, hogy repes, hogy mindjárt megláthatják az ő jó apjukat.
Kalme összevonta vékony szemöldeit, s hidegnek mutatta magát, erőltetve.
– Jó asszony, én addig el nem fogadhatom a váltságdíjat, amíg az uradra rá nem találtál. Én a rabokat nem ismerem, azoknak a neveiket sem hallottam soha. Majd felhozatom őket ide az udvarra, szemeld ki, melyik az, akiben ráismersz hajdani férjedre.
– Óh, én bizony ráismerek, ha darócrongyban van is, ha nap elégette is, fekély meglepte is az ábrázatját, rögtön, ezer közül is egyszerre kilátom.
– Kívánom, hogy kilásd. De ha nem találnád itt meg, ha nem ismernél rá, bizony visszaadom az erszény aranyad.
Azzal parancsot adott a kadina az eunuchoknak, hogy hozzák fel az udvarba mind a kertben dolgozó rabszolgákat, akiknek még tisztességes kinézésük vagyon.
Azokat ott sorban felállíták, s akkor Damokos Tamásné végighaladt a sor előtt, arcaikba nézett, búsan fejet csóvált, és visszatért a kadinához, aki hölgyeivel együtt a kastélynak egy aranyrácsos köröndjéből nézte ezt a szemlét.
– Az én uram nincsen ezek között.
Ekkor Kalme azt parancsolá, hogy tereljék fel a többi rabokat a bőrgyárból, akik ott dolgoznak.
Egyszerre nem fértek el mind az udvarban, csak úgy csapatonkint hajtották fel őket. Ezek már elzüllött, marcona alakok voltak, naptól agyonégett, szenvedésektől elkényszerült arcokkal; félig mezítelen, ronggyal tél-túl fedett sovány tagokkal; karjaik, lábszáraik a bőrcsávától sárgára, feketére, vörösre edzve. Kín ezeket látni, végigszemlélgetni. Damokos Tamásné sorba járt előttük, végignézett rajtuk, s csüggedten tért vissza: „Egy sem az én uram!”
Egyre nyomorultabb alakok csoportját terelték eléje. A könnytől alig látott már. Azok között sem volt még Damokos Tamás.
Most aztán Kalme parancsot adott, hogy hozzák elő a bőrlúgzóból a foglyokat. Ezek végzik a legkínzóbb munkát, melyre azokat szokták kárhoztatni, akik vagy szökést kísérlettek meg, vagy a váltságdíjukra hiába várattak. Ezek nem emberi alakok már, hanem kísértetek!
Ilkának a szíve úgy elszorult, mintha hegy feküdnék rajta, mikor ez ijesztő alakok eléje lépdeltek, arcuk elcsúfítva, megcsonkítva, Isten képe kitörölve róla. Oh, mily szívfájdalom őket ígyen látni, egy kedves alakot közöttük keresni!
De mégis megtalálja!
Arcát szétmarcangolhatták, de azt a büszke fejhordozást el nem vehették tőle. A szennytől fekete, a rongytól undok alakban ráismer az ő kedvesére, s odarohan hozzá, öleli karjával, elhalmozza forró csókjaival, s mondja édes szóval ennek az elundokított arcnak:
– Én angyalom! én szívem bálványa!
Kalme nem állhatta ki ezt a jelenetet, kirohant a körönd ajtaján; nem törődött vele, hogy férfiszem látja fátyolatlan arcát, odarohant az ölelkezőkhöz.
– Menjetek előlem! Takarodjatok innen! Ne öleljétek itt egymást, ha én látlak! Itt a pénzed, asszony! Vedd vissza a váltságdíjad!
Azzal odaveté az erszényt a lábaihoz Ilkának.
– Nem akarnád őt kiadni? – kérdé megrettenve Ilka.
– De kiadom ingyen!
Damokos Tamás még most is büszke volt! Rongyos, szurtos és ijesztő! De még mindig kevély.
– Vedd fel azt az erszényt – mondá a nejének –, s add vissza az úrasszonynak. Ennyit kértek értem: ennyit adnak értem.
– És én mégsem veszem vissza – mondá Kalme; s most már ő is versenyre szólító a maga büszkeségét. – Most vettem Akmet bégnek a levelét, amely mást parancsol; hallgasd meg, nem fogod megbánni.
(Mint azt a másik levélolvasást, gondolá magában.)
Mikor azt elolvasta Kalme, az eltorzított arcnak is volt ragyogása.
– Lásd – mondá a levél elolvasásánál Kalme –, a feleséged ilyen hűséges volt hozzád.
– Tudtam én azt mindig! – kiáltá Damokos Tamás, keblére szorítva édes egyetlenét.
– No, hát vedd vissza a pénzed!
– Mégsem veszem vissza – mondá Tamás. – Hanem ha kegyelemosztó napod van, fogadd el hát ezt a váltságdíjat nem értem, hanem kétszáz fogolytársamért, kik velem együtt jutottak rabságba. Add ki őket, hadd jöjjenek ők is velem.
– Jól van. Vidd őket magaddal. De ha a rabokat nem adhatom ingyen, szabad nekik adnom egyéb útravalót. Gyalog hosszú az út, ott künn a ménesem. Válassz ki belőlük annyi paripát, ahányan vagytok, magyar rabok. S aztán nehogy a moldvai oláhok, kozákok fegyverteleneket megcsúfoljanak, itt van a fegyvertár, vigyetek belőle magatokkal kardot, lándzsát, amennyit elbírtok. De meg az sem illenék, hogy útközben fosztogatásokból tartsátok magatokat: útiköltségnek vegyétek el tőlem ezt az erszény aranyat.
S ezzel a sokat utazott kétezer arany megint csak visszavándorolt a Damokos Tamás kezébe.
Még utoljára majd a Kalme marad győztes az asszonyi versenyben.
Most már Ilka asszony könnyező szemekkel fordula hozzája.
– Ó, úrasszonyom! Mivel háláljam én meg ennyi jóságodat? Mit adhatok én teneked ezért?
Kalme szemei úgy égtek, ragyogtak.
– Add ide egy pillanatra azt a kis kölyket a karodról, hadd csókoljam össze.
Ilka odanyújtá két kezével a kis, szégyenkedő, piros pofájú angyalkát. Kalme odaragadta azt a keblére mind a két karjával, s elhalmozta arcát, szemeit, homlokát forró csókjaival: a könny, mint a zápor, úgy szakadt szeméből, egy hosszú pillanatig olyan boldognak álmodta magát, mint az a másik asszony.
Akkor visszadobta a gyermeket hevesen az anyja keblére.
– Fogjad, vigyed! S most már szaladj előlem a kincseiddel: amíg jókedvemben találsz, amíg föl nem ébredek haragos kedvemre, mert akkor, nem tudod, hogy nem öllek-e agyon, s elveszem tőled az uradat és a gyermekedet!
De úgy megijedt ettől a fenyegetéstől Ilka asszony, hogy egy pillanatig sem maradt ott állva, hanem a két kezével megkapta egyfelől az urának, másfelől a nagyobbik fiának a kezét, a kisebbiket a nyakába ültette lovazva, s úgy futott ki velök a nyitott várkapun, mint aki lopott kincset visz magával.
Csak azután, hogy a kapun kívül voltak, s látta, hogy senki sem kergeti, tért magához, s azt kérdé az urától:
– De vajon Buzdurgán murza, ha hazakerül, helyeselni fogja-e azt, hogy a felesége ennyi rabot elbocsátott, s még lovat, fegyvert is adott nekik?
– De bizony nem fogja.
– Talán meg is haragszik érte a feleségére?
– De nagyon megharagszik.
– Mit fog vele tenni? Uram Jézus!
– Bőrzsákba varratja, s beledobatja a nagy vízesésbe.
– Hogy az Úristen pusztítsa el őtet, mielőtt hazaérkezne!
– Magam is azt kívánom neki!
(Talán nem is tette volna azt hozzá Damokos Tamás, ha előre tudta volna, hogy az Úristen meghallgatja ugyan azt a kegyes óhajtást; hanem éppen őrá fogja bízni annak a végrehajtását.)