Jaj bizony, itt most egy kicsinyt repülni kell: a szabadulás nem történik meg enélkül, édes atyámfia! – mondogatá magának Boldizsár bá. – Pedig még akkor nem is született Montgolfier, hogy az égből leszállás mesterségét megtanítsa.
Szétnézett valami segítség után. Megtalálta. Egy szép, nagy, sudár, fiatal jegenyefenyő volt a keze ügyében, aminek a lombos ágai gyászfűz módjára lefelé csüggnek; azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére rákötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát, jól kiszámítva (Newton nélkül), hogy ami nehezebb, az megy lefelé estében előre; még felső ruháit is levetette, azokat is akörül csavargatta. – Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegyszakadék ormózatán, ahol a meredek szikla nemcsak függélyesen áll a mélység felett, de még egy cseppet előre is hajlik: oda cepelte a levágott fenyősudarat.
Mikor aztán a tatárok jöttek minden oldalról az erdőből nagy rivalkodással feléje, hogy már most megfogják, akkor Boldizsár bá ráült a levágott fára, mint a szánkóra, s aztán elkezdte azt a két sarkával előre csúsztatni a sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre: „no, most pislants, uram, Jézus!” Egyszer aztán lebillent a fenyőfa a párkányról, s alázuhant emberestül, mindenestül a mélységbe.
A tatárok elszörnyedve csapták össze az első lábaikat erre a látványra: „Ni, a bolond magyar, inkább elöli magát, mint hogy elfogják!”
Dehogy is öli el! Ördöge van annak! Az alázuhanó fa röptében olyan egenesre állt, hogy a hegyes sudara fölfelé meredt, s a vastag vége ment előre úgy, hogy mikor leért a völgybe, még meg is állt a földben, belefúródva a hegyes csonkjával, mintha onnan nőtt volna ki.
– No, ezt csináld utánam, kutyafejű! – kiálta fel onnan az ezer- meg ezer lábnyi mélységből Boldizsár bá, épkézláb szállva le a repülőgépéről. – De biz a tatárnak nem volt kedve eltanulni tőle ezt a pokolra szállás mesterségét.
Ide alant lett volna hát már, a hozzájárulhatlan hegyszakadékban: de hogyan már most tovább? Mert nem jó a pokolban lakni!
Felülről nézve is veszedelmes hely ez; mikor pedig benne van az ember, sehogy sem érzi benne magát valami jól. Ami onnan felülről csak morzsa, az itt kolonc, amire dolog felmászni. Amikor pedig felmászott az ember egy ilyen nagy koloncra, hát akkor látja, hogy észak felé a völgy egészen el van zárva meredek sziklafalakkal; dél felé nyitottnak látszik, arra mosolyognak a Hargita ormai: ott van Székelyország.
Csakhogy odáig még sok erdős hegyet kellene megmásznia; s ezek a tatárok mindent megszálltak már. Amint ott a sziklapárkányon meggyújtják a lármafát, végtül végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek: nehéz innen elvinni az irhát, de kivált a turbát.
„Azért mégiscsak elvigyük mind a kettőt!”
Nagy szemfüleskedés mellett felfedezett az átelleni hegyoldalban valami ösvényformát, ami veszedelmes sziklapárkányokon vezetett végig, ahol az ember a tíz körmével a sziklarepedésekhez nőtt rekettyébe kapaszkodva haladhat csak előre: áthidalva vakmerő ugrásokkal az útját álló szakadékot, s Istennek ajánlva lelkét a lába alatt meginduló sziklagörgeteg végigomlásánál: ez ám a „gőzsikló!”
Csaknem kész este volt már, mikorra Boldizsár bá a Valle Drakulujban odáig eljutott, ahol az kezd lefelé mélyedni, összeszorulva egy keskeny vágányba, ahol csak egy ember fér el.
De már ha olyan sötét lesz is, mint a szurok, innen mégis ki kell szabadulni akárhogy. A szűk hegyvágány teli volt hóval. Az ember csak azt kockáztatta, hogy valahol a feje tetejéig szakad be, s soha ki nem jöhet belőle. Szánkó kéne ide! De miből faragna? Nincs itt más fa, mint nyomorék törpefenyő meg boróka; azért is falra kellene elébb mászni.
Hát amint legjobban tusakodik magában, csak jön ám fölfelé, éppen azon a szűk úton, amin menekülni kellene, egy nagy bolond medve, szörnyű mormogással. Még ki sem lehet térni az útjából.
– Ejnye, mackó pajtás! – zúgolódék Boldizsár bá: – hát már te is a tatár zsoldjába álltál? Akkor csakugyan vége az erkölcsnek Moldovában! De hogy nem alszol te ilyenkor, mint más becsületes medve?
Hát biz a mackó azért ébredt fel édesded álmából, amit a vízkeresztig el nem szokott hagyni, hogy a Boldizsárt üldöző tatárok valahol egy barlangban letelepültek, tüzet raktak: az pedig a medve téli rezidenciája volt. A felzavart fenevad aztán megugrott, s most jön felfelé nagy bőszülten, a nyári pavilonját keresni, az ott van a somberkes sziklaoldalban, látszik is a szája.
Amint a mackó megint embert látott maga előtt, elordítá magát vérivó kedvében, s két hátulsó lábaira állva, rohant neki nagy fogcsattogással.
– No csak ne egyél meg! Mert bizony furcsa formában várnám be az ítélet napját! Nem is tudom, hogy feltámad-e a medvecukor?
S azzal kegyetlenül a fejéhez csapta a vas turbát a medvének Boldizsár bá, s míg az nagy haraggal a vasládát ölelte át, azalatt ő igazi székely tempóval odaugrék hozzá, s úgy eltrafálta a hosszú késével a medvének a szívét, hogy az még csak búcsút venni sem ért rá ettől a szép világtól.
Ennek hát megadta a magáét! De ez még mind nem volt ám elég az üdvességre. Mert amint a medve megszűnt ordítani, rákezdték odalenn a mély útban mások.
Azt is megtudta, hogy kicsodák. Magátul a medvétől. Annak a bőrébe bele volt akadva három nyílvessző: azt a tatárok lőtték bele futtában, az egyik talpa össze is volt égve, amint a tüzükön keresztülgázolt. Íme azok tehát már jönnek felfelé. Éppen a medve mutatta meg nekik az utat. Hallik onnan alulról a rikongatásuk.
No most mihez kezdjünk? Visszamenni a Valle Drakulujba annyi, mint az egérfogóba belemenni. Amott fenn a sziklaoldalban van a medvének a nyári barlangja, oda jó lesz elbújni.
De még a megölt medvét is fel kell oda vontatni akárhogy!
Miért? Azért!
Izzadságos munka volt az. A medve nyomott három mázsát. De mégiscsak felvonszolta az odúig.
Igen bizony, de ha a tatárok ideérnek, meglátják a csizmanyomokat a hóban, s amilyen éles eszük van, még kitalálják, hogy a medve nem hord csizmát; ember van ott az odúban.
Azt tette hát, hogy lenyiszálta a medvének a két hátulsó lábát, s azt a két kezébe fogva, visszament vele egész addig a helyig, ahol megölte a vadat, s onnan kezdve aztán háttal, mint a rák, lépegetett négykézláb visszafelé; minden csizmanyomot gondosan letaposva a szélesebb medvetalppal, ameddig csak a hó tartott.
Most aztán, ha jön a tatár, amennyi tudománya van, kifundálhatja belőle, hogy itt a medve összeakadt egy emberrel; azt megölte, felvitte a barlangjába, és azóta meg is ette.
Egészen így történt.
Amint a tatárok feljöttek égő szurokfenyő fáklyákkal a szoros útban, a medve nyomán, s rátaláltak a tusa helyére, ahol a medvenyom és a csizmanyom összetalálkozott, s egy vértócsában veszett el: ott megálltak tanácsot tartani.
Egynehány fiatal legény vállalkozott rá, hogy felmegy a barlang szájáig, megnézi, hogy mi van benne?
Ha a medve odavitte az üldözött székelyt, akkor a hátára kötött turbát is odavitte. Meg kell azt ott kapni.
Csakhogy a barlanghoz vivő, mély vágányú út olyan keskeny volt, hogy azon egyszerre csak egy tatár hághatott fel.
Hát, amint az első tatár közel ért a lyukhoz, Boldizsár bá egyszerre kidugta rajta a medvének fejét, s maga olyat ordított hozzá, hogy az bevált akármiféle basszista medve szólóénekének.
A tatárok hanyatt-homlok bukfenceztek vissza a szűk ösvényről, s azt a hírt vitték a többieknek, hogy két medve van odafenn: a nősténye ordított, a kanja csak a fogát vicsorgatta.
Ezeket pedig vérmedvéknek híják, akik már embert ettek: ezekkel nem jó komázni.
A tatárok ismét tanácsot ültek. Boldizsár bá egész kényelemmel hallgatta ki őket onnan a medvepáholyból. Ezermester ne tudna tatárul?
Abban állapodtak meg, hogy ma már, sötét éjjel nem ostromolják meg a medvebarlangot alulról; hanem holnap, ha világos lesz, visszajönnek, fölülről kötélen egyet maguk közül a barlang szájáig lebocsátanak, az mindenféle nyers ciherrel telehányja a medvebarlangot. Akkor aztán a cihert égő nyilakkal felgyújtják, s a medve vagy ott fullad, vagy kiugrik: övék lesz a barlang. Ha megette is a medve a székelyt, de nem ette meg a pénzes turbát.
– Ejnye, no bizony ezt ugyan jól kitaláltátok, eszem az anyátok! – mondta magában Boldizsár bá, megértve a gonosz stratagémát. S ismét széjjelnézdegélt maga körül, hogy kitől lehetne itt segítséget kérni? Nem voltak ott, csak hárman. Először ő maga, azután a kőszikla, azután meg a hó. Mire menjen harmadmagával annyi kegyetlen tatár ellen?
Azok pedig nem tágítottak: úgy látszik, komolyan vették az ostromzárlatot. Boldizsár bá egész jól láthatta a csillagvizsgáló toronyból, hogy alant a völgyben tüzeket raknak hosszú sorban végig: azok ott akarnak sütkérezni hajnalig: szökve sem lehetne közöttük elsurranni, úgy bevilágítják az egész völgyet. Még a danolásuk is felhallatszik idáig: a pogányok danolni szoktak éjjel a táborban, hogy el ne aludjanak.
„Mi pedig nem vagyunk, csak hárman: én magam, a kőszikla, meg a hó!”
Hohó! Hisz ez több, mint elég! Itt van a hó! Ez az igazi jó barát! De még egy másik jó barát is érkezett: a szél; ez meg éppen derék cimbora, mikor úgy maga jószántából elkezd fújni, aztán hordja a havat, csak úgy sziporkázik tőle a sziklák párkánya!
„Hadd szóljak mármost veletek egy szót, édes vendégeim!” monda Boldizsár bá, s előbújva a medveodúból, csinált a két markával egy kis hólabdát, azt továbbhentergette a hóban, míg akkorára megnőtt, mint egy hordó, még előbbre görgette maga előtt, amíg lett belőle egy nagy hordó. Mikor aztán egyszer kijutott vele a keskeny sziklavágányból, ahol elkezdődött a völgy öblösödni: ott hatalmasan nekilódítá a hógömböt a meredélynek. Ment az aztán a maga eszétől nagy sebességgel alá, egyre töméntelenebbé nőve az útjában felszedett hótömegektől: nagy robaj támadt utána, recsegtek az útjába eső fák, amiket kitördelt, míg végre egy mennydörgő zuhanással tölté be a völgyet, amitől még idefönn is megrázkódtak a sziklák.
„Ez tiszta munka volt!” mondá Boldizsár bá, amint széttekintett, s látta, hogy a völgyben egy tűz sem ég már sehol. Azokat mind eltemette a hógörgeteg; de még akik körülöttük aludtak, azok is furcsául fognak majd elbámulni, mikor fölébrednek, s akkor látják, hogy a másvilágon vannak.
No mármostan szabad az út. A görgeteg még simára is seperte az egész csúszkapályát. Mármost csak még egy szánkó volna! – De hát, hogyne volna, mikor van? – Gyere mackó! Menjünk szánkázni! – Boldizsár bá előcepelte a megölt medvét; a két hátulsó lába közé odakötözte a turbát, széles háta volt a medvének, jobb szánkófeneket építeni sem lehetne: ő maga ráült a hasára, s megkapaszkodott a két lőcsben, a medve két első lábában; a mackó feje volt a szánkó orra, az ő saját csizmasarkai a talpkötő dörzsfék s egyúttal kormányrúd: csak úgy repült az a bomlott jármű a sík, csapinós vágányon alá, át is ugrott röptében egy-egy szakadékot, amibe veszedelmes dolog lett volna beleesni; de még azután is iramodott előre, amikor leért a völgybe, a veszedelmes nekilódulástól: úgyhogy Boldizsár bának még a süvege is lemaradt a fejéről a nagy repülésben; de nem ért rá felvenni; inkább veszni hagyta: azzal is egy gonddal kevesebb.
Hanem amint a medveszánkó végre megállt, beletúrva az orrát a hófuvatba, akkor látta Boldizsár bá, hogy ott lehetett hajdan a tatárcsapat főhadiszállása, a lófarkas mundzuknak csak a buzogányos vége áll ki még a hóból. Laknak oda alant egynehányan! De azokat ő nem sietett kiásni, hanem leszállva a szánkójáról, szétnézett, hogy merre tágasabb a világ, hová lettek a tatárok?
A tatárok nagy része, akit a hógörgeteg a völgyben nem kapott, nagy lármázást mívelt odafenn az erdőben; a lovaik mind meg voltak bolondulva a rémülettől: elég dolguk volt azoknak a megfékezésével; azoknak nem is lesz egyhamar kedvük megint ide a völgybe lejönni. – Hanem tova egy magaslaton mégis látott Boldizsár bá egy lovon ülő alakot, aki iránt semmi kétsége nem lehetett, a hegyes prémes süvege, a kurta lompos bundája, meg a hegyes dárdája messziről hirdette nemesi származását.
Ennek a háta mögött ugyan szép csendesen elosonhatott volna Boldizsár bá; mert ez nagy bölcsen hátat fordított a zimankós szélnek, s úgy belehúzta magát a bunda gallérjába, hogy az orra sem látszott ki belőle; – hanem hát Boldizsár bá azt tartá, hogy nem illik az embernek jó nap kívánás nélkül elmenni az idegen úr mellett, s odajárulván, azt mondá a tatárnak:
– Ugyan édes atyámfia, nem adnád nekem ide kölcsön a lovadat meg a bundádat holnaputánig? Utolsó torjai vásárkor visszahozom. – Hanem ezt csak azután mondta neki, amikor már fejszéjével hátulról úgy fejbe kólintotta, hogy a tatár keresztülesett a lova fején, s nem is mondott neki ellent: kiadván lelkét.
Boldizsár bá aztán lehúzta a nyakából a bundát, s saját vállára keríté, a prémes süveget is a fejébe tette: „É bizony nem is rossz csere volt: hiúzbőr a préme; az enyimé csak farkasbőr volt”. Azután a tatár lónak valamit súgott a fülébe, az egyik orra likát befogta, a másikba belefújt, amitől az egyszerre olyan kezes lett, hogy fel hagyta ülni a hátára; pedig különben az ilyen tatár ló hamis: nem veszi fel az idegent; vagy ha felveszi, de aztán oda viszi, ahová az nem akar, a társai közé, haza.
Az ezermester ennek is ismerte a babonáját. A paripa engedelmes lett, s ügetett előre.
Még egy másik tatár előőrsöt is talált Boldizsár bá az útjában, de már arra messziről rákiáltott: „Majd nem alszol! De kinyitod a szemed, álmos kutya! Megállj, majd adok a nogajkával!” Az a jámbor még meg is kínálta a kulacsával, csak ne haragudjék. Boldizsár bá megtartotta a kulacsot: jó lengyel pálinka volt benne; szükség van arra ebben a hidegben.
Így aztán minden akadály nélkül kijutott a tatárok kelepcéjéből, s virradóra ott volt a gyergyói havasokon: onnantól aztán nem is üldözte még a madár sem, délig emberrel sem találkozott. Minden jól lett volna már, csak olyan nagyon éhes ne lett volna. – Bánta szörnyen, hogy el nem hozta magával a medve toppancsát, milyen jó volna az most sülve!
De hát jó az Isten! Akkor ád, amikor nincs. Délben Boldizsár bá egy pakulár gunyhóhoz jutott, ott éppen sajtot öntöttek. Hatan voltak a legények; amint a lovas tatár alakot a hosszú dárdával megpillantották, hatan hétfelé szaladtak, vendelyt, túrót ottan hagytak; még egy juhászbundát is martalékul felejtettek.
Boldizsár bá aztán leszállván a lováról, elébb kegyesen elimádkozá, hogy „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!” s aztán kegyetlenül megtömte a horpaszait a túróval, nagyot nyakalt rá a savóból, s azzal, mint ki a dolgát jól végezé, leheveredék a juhászbundára, s olyan jót aludt, hogy mikor fölébredt, alig tudta a szeme pilláit felnyitni, úgy le voltak fagyva.
Aztán folytatta az útját az ismerős tájékon. Itt már ismerte a dörgést: a falu nevét is tudta, ami ott szemközt jön. Azaz, hogy nem a falu, hanem csak a népe. A megriadt pakulárok fellármázták a lakosságot, hogy „Jön a tatár!” S most az nagy énekszóval, templomi zászlókkal processziózik eléje, hogy kegyelmesen fogadja a rettegett pusztítót.
– Ejnye, rusnya békák! – rivallt rájuk mérgesen Boldizsár bá – Hát már engem sem ismertek? Nem látjátok, hogy én vagyok Csernátonból a Boldizsár bá? – Én nem hoztam nektek semmit: csak a tatárt a hátamon; de azt ne a vasvilla nyelével, hanem a hegyes végével köszöntgessétek: – látszik, hogy nektek is csak asszony volt az anyátok, mint az oláhoknak, nem pedig amazon, mint a csíki székelyeknek! No, majd ha nagyon megijedtek, jöjjetek utánam: én megbátorítlak.