Buzdurgán murzának a híres-nevezetes telepe ott vala, ahol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak, s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közül, úgy, hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még aki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a háromszöget bezárta.
A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncnak, oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beültetve, amiknek koronái közül messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos teraszokkal, amiken alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon: azoknak a vízhez közel kellett lenni: ott voltak az erjesztő, posajtó medencék. Az egész emberi lakcsoportozat igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közbe egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért kívül-belül lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utca, csak szűk sikátorok, amikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító esztrengák, vörös téglafalú, ablaktalan rakodók, sötét boltodúk: azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság; bűz, büdösség, pestilencia a lehetőség minden fokozatain keresztül: s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos cseredzett, sovány, elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurcolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, akikről régen megfeledkeztek. Itten gyártják a marokent meg a bagariát.
Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lúgszaga, sem a rabszolgák jajveszékelése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, amidőn a magasabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, ami aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karaszuba.
Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző lúggal, trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a balzsamfák ámbrája terjedez.
A hegyláncon túli része Krímiának egészen az olasz égalj áldásai alatt virul. Éppen úgy díszlenek a szabadban a babérfák a gránátalmák, a narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke örökzöldje között már otthonossá lettek a kisázsiai nemesített gyümölcsök, körték, almák, barackok. Talán el is felejtette már a világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek tovább: úgyhogy mikor már a székelyek a szilvából „ízet” főztek, akkor még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték, s a poroszoknál az egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.
Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A nagy rablóhadjáratokból, amiket vezetett, zsákmányon és foglyokon kívül még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is hazahordta, s nagy gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte, s azoknak, mivelhogy eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába, s fizetést és kaftánt kaptak. Az elhurcolt foglyok közül is kiválogatta a legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg akik tanítók voltak, s azokat sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglánbasi azokat dirigálta oktató szóval és – nogajkával.
Február végével, amikor még a Székelyföldön haragosan fújdogál végig az öreg nemere, s rázza a havat a szakálláról, a Krím félszigeten már teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák, s a talitarka virágágyak csak úgy nevetnek kinyílt jácintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh magas hegyein megtörik az észak fagyos szele, s a Fekete-tenger felől langy áramlat sietteti a tavaszt.
Hanem hát van az öreg nemerének egy felesége, a burána. Ez orosz születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az Adriai-tenger befagy, s ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki paradicsomot; az olasz, aki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém meglátogatja Krímiát is.
Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csúnya, rongyosszélű, ólomszürke felleg, s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes esőt szitálva alá, hogy szinte szúrja vele az embernek a bőrét. Ez így tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a termometrum.
Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra nézegetve a virágzó fáit; különösen sokat elidőzött az éppen egész pompájukban díszlő gránátalmák alatt, s tanácsot tartott a kertészével; de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő dervisek naponként háromszor végig nem táncolják a kert minden útjait, s az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a XXII. szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának vége.
Pedig hát éppen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Úgy szokta azt a burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép „fogas verőfény” lett.
Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.
Egyszer egy rabszolga, aki ott gereblyélt a virágágyak közt, megszólítja:
– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, amit a derviseid mívelnek; attól a fagy el nem múlik rólunk; hanem én tudnám egy módját, ahogy mi szoktunk az ellen védekezni, székelyek.
A murza végignézett rajta, s ráhorkantott bosszúsan.
– Hát te székely vagy? Mi a neved?
– Damokos Tamás.
– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?
– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.
– Héj ha azt tudom, nehezebb láncot tetetek a kezedre, lábadra. Hát aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, akik még arra sem vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbújjatok?
– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.
– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyújtaték meg a serpenyőben, hogy az egész mosé tele van az illatával.
– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem tőzeggel, nyers gazzal, ami nehéz bűzt ád: az veri el a fagyot. Engedd meg nekem kegyelmes uram: hadd tegyek vele egy próbát.
– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked Damokos is, meg Tamás is: hogyha engem lóvá tartasz, s nekem hiába bűzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden: hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba húzatlak.
– Ott is ott leszek én – felelt vissza a rabszolga.
– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.
Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a nyers iszalagot, rekettyét, s tüzet gyújtott alá. Mire a nehéz füst elkezdett szétterjengeni, s elülte az egész kertet. De egyúttal beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a háremet is. Buzdurgán murza dúlt-fúlt, prüszkölt az orrtekerő illattól, s szidta a székelynek még a dédükeit is, aki ezt támasztja; de kénytelen volt eltűrni, mert maga rendelte meg. – Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre. Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyílt meg: az füstöl az orrába; pedig dehogy az nyílt meg: az még ezután következik. Végtére afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyújtatott meg Tamás a kert minden részében, aminek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi asszonynépével mind a pinceboltokba menekült, s a müezzinnak odafenn a minaretban a torkába rekedt a „la illah il Allah!” Az egész kert palotástól be volt burkolva a füstbe.
És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkút medencéjében befagyott a víz.
Amint kisütött a hajnali napsugár, s Buzdurgán murza előjött a pincéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkút medencéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.
– Átkozott hitetlen kutya! – ordítá Buzdurgán féktelen dühében, s szaladt válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, aki egész éjjel így megkínozta a maga füstölésével őt és egész háza népét, s ehun ni! még joban megharagítá vele Allaht! – Amíg azonban a korbácsai közül megtalálta az igazit, azalatt keletkezett egy jó friss reggeli szellő, az hirtelen elfújta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor Buzdurgán murza lerohant a kertbe, íme eléje mosolyogtak a lángvirágú gránátalmák, a tulipánok és jácintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven virág fűszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld maradt minden falevél.
– Allahé a dicsőség! – kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s aztán maga elé hívatta Damokos Tamást.
– No te székely! látom bizony, hogy a te isteni tiszteleted jó volt. Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.
Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embertől valami kis kegyelem nem jöhet.
– Először is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, amit az éjjel megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a láncodat; ezentúl lánc nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák moslékjából eszel.
Ennyi nagylelkűség csak elég egy napra egy tatár murzától.
– No most már elmehetsz dolgodra. – Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdíjat kértem volna érted. Feleséged is kettő van?
– De az csak egy van.
– Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer aranyat.
– Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy felőle bizonyos; nem hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban.
– Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás.
Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.
Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza bőrrel kereskedett. Állatok bőrével is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokenjét, szattyánját, bagariáját elhordták messze földre a kalmárok, s kereskedtek vele. Az eleven bőr ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb úton tudta értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, aki alatt kilenc orta állt, valahányszor egy hadjáratból hazakerült, s rendesen egész sereg foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta. A tenyereiket nézte: amelyiké fel volt törve, az paraszt, földmíves, nem sok váltságdíj néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; amelyiknek a tenyere sima, ez úrféle, ezért váltságdíjat fognak adni, ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk különbséget, mert az úri köntöst már az elfogáskor lehúzta róluk a tatár, s rongyos darócot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, ami nagyon szép és fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok. Úgy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.
A kedvenchölgy volt Kalme, a kadina cserkesznő, a csecsenc fajból, mely a török padisah szerájának szokta a legtöbb csillagát kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukázusból, mikor hajórajjal mentek át a tengeren a murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.
Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni; mielőtt azonban kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak, hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltűnni, s a harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rinocéroszbőr korbácsokkal, végigszaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott valami kanember? Jaj lett volna annak!
Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy vízmedence körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított tulipánhagymákat, s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagy hamar; mivelhogy az úrfelének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól meg a hőségtől úgy elnyomta a buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, aki visszajött, megnézni a dolgát, látta, hogy már el is van az végezve, s az ő szolgája alszik: megszánta szegényt, jó szíve volt, fogta az üres kast, letakarta vele, hogy ne süsse a verőfény, s ne csípjék a legyek: amitől az aztán még mélyebben aludta az igazak álmát.
Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással, végigtoporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfinépet ki a kertből, felkutatják a bokrokat, a filagóriás kösköket: nem bújt-e oda valaki? Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt, hogy még azt is megvizsgálják.
A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított kas alatt, s eszébe sem jött, hogy a trombitaszóra és lábdobogásra felneszeljen; mert ő éppen most hazatérőben volt Mikóújvárára mind hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy. Diadalmasan tért haza a megvívott harcból. Szó sincs róla, hogy őt elfogták volna; sőt inkább harci trophaeumokkal, tatár-lengyel exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai megaranyozódtak azalatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta! Félinges kis babákul hagyta őket otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer: No, van csókolódás! Hát anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti. Elszokott a füle attól a beszédtől, amit Erdélyben beszélnek.
A szeráj felőli rácsozatos kertajtó megnyílik, s a rózsalugassal fedett lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a száma. Nem mind kadina, a nagyobb rész odaliszk, aki az úrnője arcát ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint, hárfát hoz vagy csengős nakarát, ami tánchoz való. Napkelet minden festői divatja szerint van öltözve valamennyi, ahány annyiféleképpen. Azt, hogy ki közöttük a legelső úrnő, ha a szolgálattevő hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele, hirdetné maga az arca, a termete. „Mikor te kilépsz a házadból, a nap eltakarja az arcát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!” – így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között.
Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat szedtek, koszorúkat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak, pillangókat kergettek; azután énekelni, táncolni kezdtek; majd karéjban összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek kedve kerekedett szilaj magántáncot járni leterített szőnyegen, s míg az a csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, azalatt a többi odaliszkok zümmögő dalt dúdoltak félkaréjban állva. Kalme, két hölgytársa vállaira dűlve gyönyörködött bennük.
Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje Csíkszereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is, táncolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy „A Sionnak hegyén, Úristen, Tiéd a dicséret!” Éneklik is, de valami olyan furcsa nótára, amilyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a melódia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek táncolni a zsoltárhoz.
A tánc után sorbetet meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a hölgyek letelepedtek a nagy perzsaszőnyegre, amit a pázsitra terítének, s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, amik fölött egyszer-egyszer valamennyi felkacagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy pogány isten egy csoportban ennyi kacagó női ajkot látott megnyílni, hát azt mondta, hogy „de bizony szebb a földön, mint az égben”.
Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, ciprusok árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak körös-körül, akkor a kadina megkívánta a fürdést. A nagy medencében a szökőkút sugara olyan dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy lehetetlen volt a hívogatásnak ellene állani. A hölgyek valamennyien mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot űzve, kergetölőztek a nagy medencében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor odaállt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a kristálygyöngyöket vállain végigperegni.
Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és irigykedjenek.
„No, micsoda bolond ez már megint!” mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyúlj hozzá te menyecske, mert megrúg! Egyszer csak felrúgott a lova, s ő keresztülesett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát. Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár. Kereste Mikóújvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása folyvást hallható volt most is.
Már csak mégsem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne tekintsen, hogy mi lett a lovával, amelyikről leesett? S akkor egyszerre előtte állt az a látvány, ami csak az olümpi isteneknek való. Észbontó, szívbetegítő látvány. Ahol az üdvösség és az elkárhozás összetalálkozik. Az örvénnyé vált mézcsepp!
A mítoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, amint a nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszú, aranyba játszó hajfürteit, amik lebontva végigomlanak az élő márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a szökőkút csövét, s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a tenyere alól a csoportozat feje fölött, amire, amint a pálmafák közül kilövellő rózsaszín alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete támad körülötte, maga a medence vize a szétterülő olajtól gyöngyházszínben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, aminek közepette csak a szökőkutat elfojtó bizbariba néger rabnő jáspisszobor-alakja fekete. A vidám, csintalan női kacaj s a fülemülecsattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahúr pendül, s a megzavart víz habja loccsan, dallamos lubickolással.
– Ne lássam ezt az álmot! – sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Sohasem vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Szibaritának, mohamedhívő töröknek való ez. „Nem akarom látni! Más álmot akarok látni!” – S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a szemeit és hanyatt feküdt, s aztán csak a fülei hallották még a dévaj kacagást, a csalogány cuppogást, a habok loccsanását. Rá tudta magát kényszeríteni, hogy újra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő helyén.
Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbújtatta magát: egy nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kacagás hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.
Csakhogy egyszerre az a kőkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristállyá lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová jutott? ott van a török szultán szerájában, annak a legbelső háremében: a fehér márvány fürdőteremben, aminek a falai aranybetűs Alkorán mondásokkal vannak teleírva.
Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: táncolnak, dalolnak, vízben lubickolnak, hinták himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást narancsokkal hajigálják.
A világ mindenféle színű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák, olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldökűek, kék, fekete és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal. Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva kristálykoporsóba. Körültáncolják nevetve, gúnyolódva; kínálják csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is: tudják, hogy nem nyúlhat hozzá: nehéz az a koporsófödél. Csak azért ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.
– Pokol tüze emésszen meg benneteket! – mormogá magában az álomlátó.
Tüzet kívántál? Ha csak ez kell, az is meglesz.
Nagy hirtelen odahoznak eléje egy roppant nagy medencét, aranyozott vörösrézből, amin virágok vannak kiverve kék ezüstből, fehér aranyból. Ez a medence tele van parázzsal. Odahelyezik a kristálykoporsó mellé: olyan közel, hogy a kisugárzó meleg süti az orcáját.
– No mármost mi lészen ebből? – dörmögi a fogai közt.
Az üstre valami tömjénformát hintenek, amiből egyszerre nagy fehér füst támad, ami eltakar mindent.
– No, ezt jobban is szeretem – mondja magában.
De a füst nem soká tart, nagy zsivaj támad: „jön az asszeki szultána! A padisah kedvenc kadinája!”
A füst kétfelé vonul, mint egy kárpit.
Most száll le a szultán a negyven márványlépcsőn a nagy fürdőtükörbe, melybe két óriási márványoroszlán okádja a vizet.
– Vakulj meg két szemem! – nyögi az álomlátó. Mert nem elég, hogy látnia kell az eléje szálló alakot, hanem még rá is kell ismernie. Az ő felesége ez, az ő Ilkája! Nem! Csak volt az övé, most már a szultáné, pogány török császárnak a rabfelesége.
Óh, mi irtózat ezt látni! Azért hozták ide őtet ebben a kristálykoporsóban, hogy ezt meglássa. Pokollá akarták tenni az életét. Csak legalább ne mosolyogna ez a nő! Ne mutatná ragyogó orcáján, hogy szépsége vásárra bocsátásában diadalát találja. Pedig hiszen ő az! Nincs másnak ilyen arca! Csak legalább arcát takarnátok el! Dobjatok rá valami fátyolt.
S az álmodónak csak kívánni kell, mindjárt beteljesül.
A rabnők előhoznak egy kis szelencét, abban van egy arany fátyol. Az egész nem nyom talán többet egy aranynál.
Egy nehezék arany oly finommá ellapítva, hogy egy egész emberalakot képes tetőtől talpig eltakarni, mint egy palást.
De ez a finom, vékony aranylepel úgy odatapad minden tagjához, mintha semmi sem volna rajta, még az arcvonásai is mind oly híven kitűnnek alóla: az maradt, aki volt; csak egy élő aranybálvány lett belőle, aki mozdul és jár.
S hogy még feszesebben álljon rajta az aranypihe: a derekára övet körítenek.
De nem is öv az, hanem egy olvasó, csat helyett a közepén a feszület van rajta.
– Távozz tőlem, sátán!
Ez meg éppen hívogatás volt. Az aranyozott túlvilági alak ismerős mosollyal jön hozzá közelebb, s meg nem állhatja, hogy mikor őt meglátja ebben a zárkában, fel ne kacagjon rajta. A kacagástól szétreped az arcán az aranyfüstlemez, s most már egész mivoltában látja őt maga előtt.
Az ő Ilkája az, nem más.
Ha most megölhetné! Csak ez az egy vágya.
A fantom leveszi derekáról az olvasót. Tán imádkozni fog, keresztyén módra?
Dehogy azt cselekszi! Sőt inkább letépi az olvasóról az egyes szemeit a rózsafüzérnek, s aztán szemenkint belehajigálja a parázzsal tölt füstölőbe, s a fejével bólint hozzá: „Ez a miatyánk! Ez a hiszekegy! Ez az Ave Mária!” s aztán tovább megint szemenkint: Hiszekegy! Úrimája! Üdvözlégy!
A tűzbe hajított golyócskák izzóvá lesznek ott, s mint megannyi haragvó angyal szeme, úgy sugárzanak a szentségtörő arcába, aki egyre nevet és bólingat.
Az álomlátó szeretné ledobni magáról azt az átlátszó koporsófödelet, s aztán beletemetni abba a tűzbe azt a bűbájos vétkezőt, aki minden mozdulatával, de minden szempillantásával őt öli meg ugyanannyiszor. Hanem hát a koporsó födele olyan nehéz, hogy azt egy Toldi Miklós sem tudná ledobni – az ő kezei pedig olyan gyöngék, hogy csak egy kosár födelét sem bírnák fölemelni.
Az a sok rabnő, milyen dévajul kacag ott körös-körül!
Az utolsó szem is lepergett már az olvasóról: csak a feszület maga maradt még meg a zsinóron. – A csábalak most azt is odaveti a tűz közé.
A zsarátnakon izzó felfeszített alak a halálkínoktól látszott vonaglani; Damokos Tamás a Megváltónak minden végmondását hallani véli, mik a keresztfán haldokló ajkairól aláhangzottak; düh és keserűség szállja meg idegét; izmait, inait emberfölötti erőkitörésre feszíti; sikerül ledobni magáról a nehéz koporsófödelet, s azzal odaugrik a rézmedencéhez, a parázstól izzóhoz, az olvasó gyöngyöktől ragyogóhoz, s felragadva azt két sámsoni öklébe, a fogantyúnál fogva, odazúdítja: – igenis – az egész nagy kosár tulipánhagymát Kalme asszonyság és a lubickoló rabnőinek a nyaka közé …
A fürdő hölgyek e tulipántos felköszöntésre, de még inkább az égből cseppent férfinak a látására iszonyú sikoltozásnak eredtek, s nosza rejtegették az arcaikat tenyereikbe. Csak Kalme nem takargatta a képét szeméremrejtő kézzel, hadd égjen azon a haragnak lángja teljes lobogásában!
– Fogjátok meg a vakmerőt és korbácsoljátok halálra! – kiálta istennői durcával, félig befont hajtekercsét ökölre szorítva, mintha az is korbács volna. Mire a rabnők csoportja nagy sivalkodással rohant rá Tamásra minden oldalról.
Az pedig csak állt ott, mint Lót felesége, sóbálvány korában, elámulva s azt sem tudva, égen jár-e, vagy a földön? Vajon ez is álomlátás-e még?
A dévaj menádsereg körülfogta, üstökébe kapaszkodtak, karjait hátra csavarták, s ő csak állta mindezt csendesen, mint a megbénult, aki se kezének, se lábának nem tudja hasznát venni. Azt is eltűrte, hogy az egyik hölgy hajából kitépett selyemszalaggal a hátrafacsart ökleit egymáshoz kötözze. Hanem amint az a feketebőrű leánycseléd egy irgalmatlan nagy bőrkorbáccsal reárohant, egyszerre visszatért a szívébe a lélek; nagyot sikoltott, szétszakítá az öklére tekert selyemszalagot, s azzal hirtelen nyalábra kapta a fekete rabszolgálót, mint egy gyermeket, s a fejét a hóna alá fogva, annak a lábszáraival, mint két cséphadaróval, úgy szétverte az egész rátámadó asszonynépet, hogy mind elfutott az a bokorba; végre pedig a verekedő eszközül használt szerecsen nőt visszadobta a vízmedencébe, s akkor aztán odaállt annak a szélére, s kevélyen kifeszítve széles mellét s megrázva büszkén felemelt fejét, így szólt a kadinához:
– Én nem vagyok gyáva rabszolga cenk, hanem igaz magyar nemes! Hivass ellenem férfiakat, hozzanak kardokat, vágjanak darabokra; de az én testemet korbácsütés nem éri, amíg élek!
A kadina elbámult a merész szavakon; ez a merész alak megigézte. Visszaemlékezteté azokra az őshonában lakó vitéz murtizigátorokra; akik közül soha még ellenség foglyul egyet sem ejthetett, mert mindegyiknek ott van az öve mellett a görbe kés, aminek a sarlóéle arra való, hogy ha nincs menekülése a hősnek, maga vágja el vele a nyakát. Ezek voltak az ő rokonai.
– Hagyjátok őt! – parancsolá a hölgyeknek. – Ne hívjátok az őröket. Magunk tartunk törvényt fölötte. Azt mondja, vitéz volt: megérdemli, hogy kard által haljon meg. – Te, vakmerő férfi, most lépj be oda, abba a köskbe, és várd el további sorsodat.
Tamás megfordult, s bement a cifra nyári lakba, anélkül, hogy csak egyszer is visszafordította volna a fejét.
Kevés idő vártatva utána jöttek az asszonyok; felöltözve és arcaik lefátyolozva.
Kalme maga felült a kösk közepén levő díványra; a többi hölgyek félkörben letelepedtek körülötte a puha szőnyegekre.
– Jőjj ide, és beszéld el életed történetét– parancsolá Kalme Damokos Tamásnak.
A délceg ifjú a rabszolgaköntösben is daliás alak volt, s a nyomort is megaranyozza a büszke férfitekintet. A nők szeme mind rajta függött; de aki leginkább el nem ereszté egy pillanatig is tekintete elől, az Kalme volt.
Mikor hazájáról s annak szabad népeiről beszélt Damokos Tamás, az asszonyokról, akik a férfiakkal egy becsületben vannak, arról a titkos érzésről, ami a magyar föld lakóját hazájához vonzza: hát akkor egy-egy elfojthatatlan sóhajtás támadt szavaira, és mikor leírta fogságra jutását, sok szenvedéseit, bizony könnybe lábadt az asszonyok szeme: de valamennyié.
Még a büszke kadina is tenyerébe hajtá fejét, olyan nehéz lett az azoktól a regéktől, miket a rab vitéztől hallott.
– Megértők sorsodat; kimehetsz előlünk. Várd el az ítéletedet.
Tamás elhagyta a kösköt, s aztán hozzálátott, hogy legelébb is ezt a kárt helyrehozza, amit bolond fővel a kertésznek tett. Kihalászta a tulipánhagymákat a vízből, s gereblyével szépen elegyengette a dulakodás nyomait a virágágyak között: mire Kalme és asszonyai előjöttek a köskből, már helyre volt hozva minden kártétel.
– Hallgasd meg ítéletedet – mondá Kalme kegyesen. – Életedet meghagyjuk, sőt kemény sorsodat enyhíteni akarjuk. Tudd meg, miképpen?
Kalme e szavaknál olyan közel lépett Tamáshoz, hogy a vékony aranyos fátyolon keresztül a forró lélegzete érte az arcát. Suttogva beszélt hozzája. Azonban Tamás minden szavára kemény, jól hallható hangon válaszolt, miszerint mindenki tudhassa, hogy ő igaz járatbeli ember.
– Te azt mondád – szólt Kalme –, hogy minden iskolát kijárt, tanult, tudós ember vagy? Tehát írni is tudsz?
– Igenis, hogy tudok.
– Úgy van az én hazámban is. A férfiakat mind megtanítják betűket írni, de a lányokat csak a betűket elolvasni. Azért én el tudom olvasni a měhdruli írást: de leírni nem tudom.
– Akkor mégis többet tudsz, mint én, mert én tudok ugyan írni és olvasni magyarul meg diákul, egy kicsit görögül is; a gót betűkhöz is konyítok valamelyest; de a měhdruli írásnak soha hírét sem hallottam, azt se írni, se olvasni nem tudom: mert azt az én hazámban nem ismerik.
– Ha olvasni nem tudod, az nem baj. De hogyha kezed járatos a toll vagy a nád, vagy a karcolótű, vagy az ecset forgatásában, úgy bizonyára egyik betűt a másikról le tudja másolni, ha eléd teszik.
– Az már meglehet. Azt mondom rá az egyszeri székellyel „Még nem próbáltam, hogy tudok-e hegedülni, de meglehet, hogy tudok”.
– Hát példaképpen tekints ide. – Kalme lecsatolta karcsú derekáról a karmazsinpiros maroken bőrövet, melyre domború rajzokban mindenféle kacskaringók voltak aranyfestéssel formálva.
– Látod: ez a měhdruli írás. Ez egy mondat az Alkoránból.
Annak a měhdruli írásnak (ami a cserkeszeknél a nemzeti kalligráfia) betűi semmihez sem hasonlítanak olyan nagyon, mint azokhoz a zsinórkacskaringókhoz, amik a magyar dolmányra elül-hátul felvarrva láthatók. Meglehet, hogy ha egy ilyen zsinóros magyar a cserkeszek közé tévedne, ezek annak a dolmányáról csodadolgokat tudnának leolvasni. Azért ezek az írásjegyek pompásan díszítik a préselt marokent, sokkal inkább, mint az arab vagy akár a török talik írás betűi, vagy a tatárok szarkalábjai és az örmények szerteszétágazó ákombákjai.
– Le tudnád-e ezt erről az övről írni?
Damokos Tamás vállat vont. E bizony nem szentírás.
– Ha rávetném a fejemet, miért nem?
– No hát tartsd ezt az övet most magadnál, s rejtsd el egy múza-pálma fiatal hajtásának a közepébe. Mikor aztán holdvilág lesz, vagy pedig pitymallatkor, amidőn még mindenki alszik, vedd elő, s ezzel a hegyes késsel karcold fel ezeket a betűket, jobbról balra kezdve, ennek a kösknek a falára. A fal veres, a karc fehér lesz, elolvasható. Holnap reggel lejön a murza ide, az abdesztán mosakodást végezni. Meglátja ezt a felkarcolt írást itt a falon. Közel légy akkor. A murza fel fog kiáltani: „Ki karcolta ezt az írást ide erre a falra?” Te akkor lépj elő bátran és mondd meg neki: „Én karcoltam azt oda!” A többit azután várd be csendesen. Meglátod, hogy mi történik? Ha van bátorságod hozzá, megteszed; ha nincs, abbahagyod. Ha mersz a sorsoddal megküzdeni, kiállhatsz; ha nem mersz, elbújhatsz. Én nem árulom el senkinek, ami itt történt. Hogy biztosságban légy, neked adom ezt a kis görbe késemet. Ilyent hordanak az én bátyáim maguknál, hogy a rabszolgaságtól magukat megóvják. Most pedig rejtsd el magadat oda, ahonnan előjöttél.
Kalme ott hagyta Tamást a ciprusbokroktól rejtve, s hölgyeivel együtt visszavonult a palotába, énekszó, lant, koboz elhangzott. Tamás visszafeküdt a kas alá, s bevárta csendesen, míg az eunuchok őrjárata előjött, kinyitogatni a kertajtókat, hogy a kertészek, bosztandzsik és izoglánok újra bejöhessenek. Mikor a bosztandsi basi előkerült, már ott találta a virágágyak között Tamást, gereblyézve.
– Csak látszik, hogy legszorgalmasabb valamennyi között az én Tamás szolgám.
Másnap kora hajnalban lejött a murza az abdesztán mosakodást végezni a kerti köskbe.
Tamás ott kapargatta a pálmafák derekáról a tarjagot, s vizsga figyelemmel nézte a murza orcáját.
Hiszen tanulmányozásra méltó pofa is volt az: széles, hosszú és lapos, nagy kiülő ökörszemekkel, amik egymáshoz igen közel állottak, a közbeeső orr azonban olyan pisze volt, hogy annál fogva ugyan nem lehetett volna őt vezetni. Ennélfogva aztán a szájának sokkal több hely jutott, mint amennyi a szépségre megkívántatik, s hozzájárult még az a hiányosság, hogy a széles ajkon alig berzengett itt-amott öt-hat szál bajusz, mint a kandúrnál.
Azután, ahogy minden ilyen óriásnál szokott lenni, az érző idegei olyan lomhák voltak, hogy amíg a szemeivel valamit meglátott, nagy idő telt bele, hogy az arra támadt érzés az arcvonásaiban kifejezze magát, s az is olyan finta kifejezés lett, hogy a ránézőnek nehéz volt kitalálni, vajon haragjában agyarkodik-e az most, vagy örömében vigyorog?
– Ki karcolta ezt ide a falra? – ordítá Buzdurgán az ott kapargáló Tamásra, amint elébb a szemeivel megbámulta apróra a kacskaringós cserkesz írást, s aztán széthúzta a száját, fogait kivicsorítva (ki tudja, mosolygás-e ez nála vagy emberevési szándék?)
Tamásnak bizony megrezzent az ina erre az ordításra.
– No csak ne szepegj! – mondá neki Buzdurgán. – Hiszen csak suttogtam most! Mássz közelebb! Ki írta ezt ide a falra?
S a szemei keresztbe álltak, s a fogai csattogtak hozzá.
S hogy a rabszolga nem sietett elég gyorsan, kinyújtá eléje a hosszú kezeit, s megfogta az orrát, annál fogva húzta közelébb.
– Milyen nagy orra van a cudarnak! Olyan mint egy vaddisznónak az orra.
Buzdurgánnak elég oka volt, hogy irigy legyen rá.
– No hát beleverjem az orrodat ebbe az írásba? Látod? vagy nem látod? Ki írta ezt ide?
Tamásnak eszébe jutott a kadina mondása: „Ha van bátorságod, megteszed.” De hát hogyne volna.
Máris magasra emelte az orrát.
– Én írtam azt oda.
Erre a szóra Buzdurgán a két térdére tette a két tenyerét, így görbíté alá a hátát, hogy a nagy pofájával egyenesen szembe nézhesse Damokos Tamást.
– Te írtad ezt? Te magad? Nem hazudsz? Hát le tudnád ezt még egyszer írni?
– Le biz én.
Azzal Tamás fogta a kaparóvasát, s annak a hegyével rendén leírta az egész sort az út porondjába. Éleseszű volt: bár nem is értette a měhdruli írást, amit egyszer leírt, azt el nem felejtette.
Erre Buzdurgán murza akkorára feltátotta a két sor fogát, olyat ordított mellé, s úgy terjeszté ki a két karját, hogy Damokos Tamás most már csakugyan az hitte, hogy meg akarja őt enni.
Ő pedig, amilyen gyors volt, mint a párduc, hátraszökkent, s kirántva kebléből azt a görbe kést, marokra fogta azt, s azt mondá a murzának:
– Meg ne gyalázz, mert elébb ezzel a késsel elvágom a torkomat.
Buzdurgán előbb megbámulta a görbe kést, s miután meggyőződött róla, hogy az csakugyan görbe kés, egyszerre rémületre hosszabbodott arccal kiálta reszketőssé vált hangon Tamásra:
– Jaj fiam, el ne vágd a nyakadat azzal a késsel! Nem akartalak én bántani: csak meg akartalak ölelni. Ne félj tőlem, édeském, fiacskám. Kaftánt adok, salavárit adok, selyembe takargatlak, lépes mézzel etetlek, csak el ne öld magadat. Fiammá fogadlak, gyaloghintóban járatlak: olyan jó dolgod lesz nálam, hogy az édesanyádnál sem volt jobb. Ne bolondozz azzal a bicsakkal.
– No hát! – monda Tamás dacosan, – mit akarsz hát velem?
– Megmondom egy szóval. Valamennyi rabszolgám közt legelsővé teszlek. Te parancsolsz valamennyinek, teneked meg senki. Akkor dolgozol, amikor akarsz. Mindent tehetsz, csak el nem szökhetsz. Kapsz tőlem külön házat, amiben lakhatol; ahányszor ebédelni akarsz, csak küldj a szakácshoz, mit iszol, hozasd! Ha feleségre van szükséged, csak annyit mondj, hány kell? Még fizetést is adok, s azt, ha akarod, hazaküldheted az atyádfiainak. Olyan jó dolgod lesz nálam, hogy soha többet a rongyos pereputtyaidhoz vissza nem kívánkozol.
– De hát most mégis szeretném tudni, hogy mivel szolgáltam légyen én rá erre a nagy dicsőségre?
– Megérted, fiam, azonnal: csak nyisd ki a füledet, s csukd be a bicsakodat. Ülj le ide mellém a fűbe. Vigyázz, hogy meg ne csípjen a hangya. Hát azt tudod ugye, hogy énnekem van a leghíresebb bőrgyáram a világon. Az én bivalybőrömből készítik a páncélokat, az én marokenomat viszik fejedelmi palotákba a frankok és egyéb gyaurok birodalmaiba, akik lábas székeken ülnek, s a könyveiket beköttetik, éppen úgy, mint az igazhivők templomaiba, ahol azokat szőnyegek gyanánk leterítik; az én korbácsaim osztják az igazságot a Jeges-tengertől elkezdve a Veres-tengerig; az én bagariámmal gázolja keresztül a csikorgó telet a moszkó meg a polyák; az én szattyánomat viselik a törökök papucsnak, az én kordoványomat a magyarok sarunak. És ezért mégsem az én hírem a legnagyobb a világon: nem a „buzdurgán” név a legragyogóbb a bőrök között; mert van a csecsencek közt egy bőrgyáros, aki azokat a híres öveket és tüszőket készíti, amik drágábbak az aranynál. Ez veszi el előlem az erzerumi vásárt, ahol az örmények, cserkeszek, oszétek, mind csak az ő portékáját veszik. S miben áll a titka? Abban, hogy az ő bőreire ilyen szép kacskaringós írásban vannak arannyal-ezüsttel rajzolva, sajtolva alkoránból vett szép mondások. Csak ezért keresik őket olyan nagyon. – Csináltam volna én ezt már régen utánuk; de nem tudtam szert tenni olyan rabszolgára, aki írni tudja a měhdruli ákombákot. Magam vittem annyira, hogy el tudom olvasni, de az olvasás meg az írás közt, tudod jól, olyan nagy a távolság, mint a földön lépegetés, meg az égben repdesés közt. A gólya is lépeget a földön, mint én; de én nem tudok úgy repülni, mint ő. S hamarább meg tudnám azt tenni, hogy a két öklömmel ennek a pálmafának a derekából ilyen ákombákot csavarintsak, mint hogy egy nádszár hasított orrával betűt kanyarítsak belőle. S ezek a murtizigátorok, akik ezt az írást tudják, olyan kutyahitűek, hogy amint egyet közülök harcban vagy éjjeli megtámadásban elfogdosunk, mielőtt a láncot a kezére tehetnők, kirántja a görbe kését, s elvága vele a nyakát, s azzal porba esett a pecsenyém. Értheted már most édes fiacskám, hogy milyen nagyon szeretlek én téged, azért, hogy el nem vágtad a nyakadat. Te tudod a měhdruli írást! Ugyebár, ezt tinálatok székelyeknél a medreszekben tanítják.
Tamás ráhagyta, hogy igenis: ott tanulta ő ezt a fehérvári főmedreszben.
– Hát most te fogod nekem ezt az én irhabőreimre írni! Hahaha! Majd meglátod, hogy kiszorítjuk vele a csecsenceket az erzerumi vásárból! Micsoda? Még Bagdadból is! De még Aleppóból is.
(Jól van, jól; gondolá magában Damokos Tamás; de majd mikor kisül, hogy nem tudok többet annál az egy mondásnál az egész měhdruli Alkoránból, azt is csak úgy tudom, mint a tyúk az ábécét!)
Hanem hát már benne volt. Úszni kellett. Hadd lássuk, mi lesz belőle?
Buzdurgán pedig nem tréfált: rögtön futtatá az izoglánjait a kastélyba, hogy hozzanak Tamás számára pompás öltözeteket, s nagy rimánkodásába került Tamásnak, hogy azt a gráciát elengedjék neki, ami együtt jár a turbánviseléssel: tudniillik, hogy a berber-basi simára leborotválja a koponyját; jó lesz az így is.
Hanem egy különös kegyelmet kért a murzától, mikor a cifra ruhákat ráadták, ami csupa prém és paszománt volt.
– Nem bánom: napestig kész vagyok a te bőrödre arany mondásokat festeni; hanem azután engedd meg, hogy este kijöhessek megint a kertbe dolgozni. Ez a munka énnekem a gyönyörűségem.
De még meg is dicsérte ezért a kívánságáért a murza.
– Ember vagy, fiam! Ilyen szolga kellene nekem, sok. Látjátok ti többi kutyafülűek! Ez nem azt cselekszi, amit ti, hogy amint a müezzin estét ordít, rögtön abbahagyjátok a dolgot; hanem amikor az egyik munkájába belefárad, akkor pihenésül a másikat veszi elő; estig betűket ír szakmányban, este gyönyörűségből nekiáll kapálni. Ne félj, fiam, megjutalmazlak. Te fogod jövendőben a vétkes, tunya rabszolgáknak a talpára leszámlálni a botokat.
Tamás köszönte szépen ezt a szívességet: nem kíván belőle.
– Nem kívánod? Pedig én azt gondolom, hogy ez a legnagyobb gyönyörűség a világon.
Buzdurgán felvezette maga a kitüntetett rabszolgáját a kastély udvarára.
A nagy négyszögű tér, amit a palota négy szárnya képezett, olyan tisztára volt gereblyézve, s behintve fehér poronddal, hogy azon még csak egy fűszál sem volt látható; a középső, napkelet felé fordult részén volt a széles lépcsőzet, amin a palotába fel lehetett járni, s ennek a tornácából indult ki a földszinten körülfutó folyosó, amelyen folyvást járkáltak alá s fel az eunuch őrök, kivont kardokkal. Mert azokon a vasajtókon belül, amik e folyosókról nyílnak, dolgoznak azon a munkán, ami Buzdurgánnak legféltettebb titka: a drága bőrök aranyozásán, virágokkal és betűkkel itt festik azokat tele. Ezt a tudományt őrizni kell, nehogy megszökjék vele valaki. Azért is rendelte ide azokat a műhelyeket a murza, a saját palotájába, hogy hármas zár alatt legyenek s mindig az ő szeme előtt.
Olyan alacsonyak is a zárkák ajtajai, hogy közönséges embernek is le kell bukni, mikor rajtuk belép, maga Buzdurgán pedig éppen csak négykézláb teheti látogatását, s mivel nem illenék, hogy ő fejet hajtson a rabszolgái előtt, annálfogva háttal szokott hozzájuk bemászni.
Damokos Tamást itt átszolgáltatá a felügyelő tímár-basinak, lelkére kötve, hogy ezt a rabot nagyon megbecsülje, mert ez drága kincs.
Itt azután megtaníták Tamást, hogyan kell ecsettel a bőrre festeni az arany cikornyákat s azután miféle tompa vésőkkel és fakalapácsokkal kell azokat úgy körülveregetni, hogy kidomborodjanak. Tamás egész nap ezt mívelte.
Estefelé kezdte érteni, hogy miért vásárol a csizmadia szőlőt, mihelyt egy kis pénzhez juthat. Rettenetes dolog az, hogy az ember egész nap az előtte fekvő bőrt ütögesse kalapáccsal. Ennél sokkal kellemesebb a kertben kapálni.
Azonban hát ezért a munkáért jó ebédet adnak: piláfot, szultánkenyeret, sörbetet is hozzá; a kadinának talán mégis jó szándéka volt, mikor erre feleszelte. Hátha ez lesz a kiszabadulásának az eszköze?
Amint egyszer a mesterségbe beleokult: próbának odatettek eléje egy övnek hasított bőrt, hogy cselekedje rá azt a měhdruli Alkorán mondást.
Ez nem ment olyan könnyen, mint az arabeszkek munkája; mert csupa kacskaringókból állnak a betűk; de estig mégiscsak elkészült meglehetős sikerrel.
Erre, amint a müezzin a napot elbúcsúztatta, bejött a műhelybe a murza.
Mikor az elkészített övet meglátta, nyalábra kapta Tamásnak a fejét, s olyat csókolt az orcájára, hogy az majd megsüketült bele.
– Hiszen ezt gyönyörűen megcselekedted. Hohó! Hiszen ezzel mind leverjük az erzerumi vásáron a csecsenceket. Nagyon jól van, fiam! Holnap mindjárt csinálj egy másikat, másféle szép mondással az Alkoránból.
(Másfélével ám! – gondolá Tamás. – Ha tudnék másfélét! De ebből az egyből áll az egész tudományom a pogány szentírásból.)
– Nem, uram, ez még tökéletlen munka – kifogásolá a dolgot ravaszul. – Nem vagyok vele megelégedve: kell hozzá egynehány hét, amíg a kezem úgy belegyakorlódik, hogy olyan szépen megcsináljam, mint amilyen a mustrája.
– A mustrája? – kérdezé a murza, s tátva feledte a száját bámultában. – Hát hol láttad te ennek a mustráját?
Tamás csak most vette észre, hogy majd elszólta magát. Hanem aztán helyreüté a dolgot. Tudta, hogy hitetlenek ellenében a hazudás nem vétek.
– Hát biz én azt a fehérvári kollégiumban, a múzeumban láttam.
Buzdurgán murza nagyot csóvált a hordónyi nagy fején.
– No, mihelyt betörünk megint Erdélybe, meglátogatom azt a fehérvári nagy medreszt. De ott találjam ennek az övnek a mustráját! Mert ilyen öve csak az én feleségemnek van, a kadinának, s azt is a patyolat öltönye alatt viseli, hogy senki sem láthatja rajtam kívül. S ilyen öve van neki huszonnyolc: a hold minden napjára más-más.
A murza nagyot fújt.
Tán csak nem fogott neszt?
Azt mondják a cethalról (aki igen nagy állat), hogy ha annak a farkába beleütik a szigonyt, kell neki öt perc, amíg az értesítő ideg egész a fejéig küldi a tudósítást, hogy sebet kapott odahátul, s aztán megint másik öt perc, amíg az agyából az intézkedő ideg visszaküldi az utasítást, hogy csapjon maga körül a farkával. Ilyen cethal volt a szárazföldön a murza: a döfést megkapta a szigonnyal, de kell neki rá egy hónap, amíg féltékennyé lesz miatta.
– No, hát eredj most a kertbe kapálni.
Tamás lerakta a cifra ruhát, felvette a kertészgúnyát, s kiment kapálni a kertbe.
A többi rabszolgák már akkor mind kitakarodtak onnan.
Amint Tamás a nagy vízmedencéhez ért, ahol azt a furcsa álmot, meg azt a még furcsább valóságot látta, eszébe jutott, hogy megvizsgálja a muzapálmának azt az új hajtású levelét, vajon nincs-e még ott a kadinának az öve, amit tegnap odarejtett. Amint lenyúlt a levélgöngyöleg mélyébe, bizony a kezébe akadt a bőröv. Tehát nem jött el érte a kadina. – Ebből baj lesz; mert a murza keresni fogja nála azt a bizonyos övet.
Hát amint kihúzza azt és megnézi, akkor látja, hogy az egy egészen másszínű öv: a tegnapi karmazsinszínű volt, ez pedig égszínkék. Aztán a cifra mondás is egészen más betűkből van összerakva rajta.
Tamás erre letört egy agavelevelet, annak a héjára felkarcolta a tövises hegyével az egész cifra mondást a kék övről, ezt azután nagy hamar visszarejté a muzapálma hajtásába; s aztán az agaveleveléről mindaddig rajzolgatta a porondba a cikornyákat, míg könyv nélkül megtanulta; mikor a murza reggel lejött a mosakodásra a köskbe, már akkor ott gereblyélgetett Tamás megint. Innen aztán együtt tért vissza ismét a murzával a kastélyba a festőműhelybe.
Ezúttal a tegnap betanult verset készítette ki egy darab újdonat égszínkék marokinra ezüsttel.
Mikor a murza este bejött, s meglátta a kész munkát, majd a gerendába ütötte a fejét meghókonyodtában.
– Te! Damokos Tamás! Ennek a mustráját is a fehérvári nagy medreszben találtad?
– Ott biz én. Van ott a múzeumban ilyen huszonnyolc; a hold minden napjára más-más.
– No! Ne lássam addig a mekkai kábát, amíg a fehérvári nagy medreszt meg nem látogatom.
(„Én is ott leszek akkor!” – mondá magában Damokos Tamás, elfeledkezve rab voltáról.)