Hát ha csak felét megálmodta is Ilka asszony ezeknek a krímiai állapotoknak, akkor bizony (valljuk meg az igazat) elég oka volt neki siettetni a jó Damokos Tamásnak minél elébb való kiváltatását a keserves fogságból; mert nem tréfadolog az, hogy igazhitű keresztyén ember mindennap pogány Alkorán-mondásokat másolgasson měhdruli írásban olyan mustra után, amit a tatár murza legszebbik felesége rejtett helyen visel.
Sürgette is Ilka asszony a kiváltás dolgát, de az csak nem akart előremenni. Mintha valami titkos kéz, mihelyt meg van kötve a csomó, untalan eloldozgatná azt.
Egyszer aztán azt mondá Boldizsár bá Ilka asszonynak:
– No drága gyémántom, most már magam megyek fel Gyulafehérvárra. Írj két levelet: az egyiket Akmet bégnek, a szultán tihajájának, a másikat meg Apor István uramnak, a te tutorodnak. A tihajájának csak azt írd, amit már máskor, hogy te bizonyosan tudod, szultán őfelsége, kinek Allah nyújtsa meg az árnyékát, azt rendelte, hogy a kapitányok rabváltsága kétezer arany legyen; ez készen is van nálad, azonnal elküldöd Perekopba, mihelyt Damokos Tamást oda kihozzák, oltalomleveleket adván neki is, meg nekünk is, akik a pénzt odavisszük. Több pénzed nincs, nem is szerezhetsz. Ennyi azonban készen áll.
Ilka asszony még hozzá akarta tenni, hogy odaadja bizony minden ékességeit, aranyát ezüstjét, marháit azon felül; de Boldizsár bá csak azt mondta, hogy „Ne kínálj te neki egy batkával se többet, meglátod, hogy utána kap, esze nélkül, csak én beszéljek vele”.
Mikor ez a levél készen volt, akkor azt mondá Ilkának:
– No már most, édes ragyogó csillagom: írj egy másik levelet a te tutorodnak, Apor István uram őkegyelmének is. Ezt majd én diktálom. Kezdd el: „Kedves, egyetlenegy szeretett Pistukám!”
Ilka asszony földhöz csapta azonban a tollat, hogy a hegyével állt meg a padlóban.
– De már ilyen megszólítást csak nem írok őkegyelmének!
– Jaj, édes tubavirágszálam: te csak a füleddel hallgasd, amit én diktálok, de eszedben ne tartsd meg. Jaj de szeretem ezt a felgerjedésedet látni! Ha ezt Tamás látná, megenne örömében. De hát csak írjad te, ahogy én mondom. Én tudom, hogy miből lesz a gálickő? Megállj, majd új kalamust csinálok, szép fáin írást tégy, ahogy az asszonyember a szerelmesének küld érzékeny izenetet. De tán jobb is lesz, ha én magam elébb leírom azt a levelet; te aztán magadban lekópizálod; mert azt már látom, hogy ha fennhangon diktálom, megég az arcod a szégyennek miatta.
Tehát elkészíté Boldizsár bá papíroson a levelet, ami ekképpen szólt:
„Hála az egeknek, hogy a mennybéli gondviselés ismét utat és módot nyitott a számunkra, hogy valahára egymáséi lehessünk. Az én uramat, akihez a meghalt fejedelem erőszakosan kényszerített hozzámennem, de akivel soha egy örömnapja sem volt életemnek, ellenben éjjelem-nappalom rosszabb vala a purgatóriumnál, elfogta a tatár. Minekünk kettőnknek ezzel nagy örömet szerzett. A mostani fejedelem bölcs akarata kegyelmedet rendelte el, hogy Damokos Tamás fogsága alatt az én tutorom legyen, s a váramban lakjék. Ezzel csak a mi kölcsönös vágyódásunk érte el legkívánatosabb beteljesülését. Rettegek azonban azon gondolattól, hogy ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása által ezen mi édes boldogságunk megzavartatnék. Ő ha megtudna valamit, engemet talán még meg is ölne. Azért kérem kegyelmedet, vigye úgy az alkudozást a váltságdíj iránt a szultán tihajájával, hogy sohase legyen belőle valóság. Mert ha esztendő egy nap elmúlik Damokos Tamás elfogatása után, akkor az erdélyi törvények szerint a rab felesége elválasztatik tőle, és bátran férjhez mehet. És így ilyenformán végre mi is egymásé lehetünk. Azért csak kérem igen szépen kegyelmedet, tartsa a tihajáját mindenféle szép kifogásokkal, hogy esztendő egy napig megállapodásra ne jussanak. Akkor aztán beszéljen Damokos Tamással más, nem én. Mert a lelkem fáj miatta, ha ránézek azokra a gyenge kétezer körmöci aranyakra, akiket az bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; holott mennyivel jobban el tudnók ezt mi a magunk örömére költeni! Milyen szép kamukabársony mentét, dolmányt tudnék én varratni kegyelmednek, tarka skófiummal! Milyen jó tokaji négy puttonyos aszúval traktálnám kegyelmedet, ha ez a pénz nekem megmaradna! Azért csak okosan bánjék el kegyelmed az tihajájával, hogy őrajta múljék el a kiváltás, ne mirajtunk. Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orcáját százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.”
– No hallja kegyelmed, Boldizsár bátyámuram – mondá Ilka asszony, mikor ezt a levelet lemásolva, a pennáját kiverte az asztal széléhez –, ha a miatyánkot, hiszekegyet és az üdvözletet visszájáról kellett volna elmondanom (ahogy a gonosz boszorkányok cselekszik), nem került volna annyi lelki kínomba, mint ezeket a sorokat magam kezével leírni. Azonban az utolsó két sort nem is írtam ám le.
– De pedig azt is odaírd, galambszálam! Mert együtt jó az, mint a csúz meg a fogfájás. Anélkül nem valóságos ez a levél.
– De hogy írjam én le azt a szót „csókollak” egy idegen férfinak?
– Hiszen ne félj, sohasem kerül ez a levél Apor István uram kezeibe: sőt inkább visszahozom én ezt teneked, mihelyt elkészült vele a gálickő, s akkor a tűzbe dobhatod.
– De én azt hiszem, hogy még a tintának is veressé kell válnia, mikor ilyen fertelmes mondást leír vele a toll…
– Ne féltsd te azt a tintát, angyalkám. Magam csináltam azt; nem veresedik az meg száz esztendő múlva sem, mert gumiarábikum van benne. Csak te rajzold oda még azt a két sort is szépen.
– No hát kegyelmednek a lelke rajta. De én tudom, hogy ha ebből valami bolondság lesz: hát én felhajtom ezt az egész kalamáris tintát, s úgy ölöm el magamat.
– No csak ne tarts semmitől: minden bajt én vállalok magamra. Most pedig írasd fel az íródeákoddal erre a két kopertára a két úrnak a titulusait: Akmet bégét magyarul; Apor István uramét pediglen deákul. Ez már ne legyen a te kezedírása.
Mikor aztán megkapta Czirjék a két levélborítékot, akkor egészen szépen megcserélte a leveleket, s az Akmet bégnek címzett borítékba csúsztatta bele az Apor Istvánhoz írottat, ennek a borítékjába pedig az Akmet béghez szólót. Így pecsételte le mind a kettőt Ilka asszony pecsétnyomós gyűrűjével.
– Meglátod, hogy gálickő lesz ebből.
Boldizsár bá aztán azt tette, hogy kurtára nyírta a bajuszát, székely zekét, harisnyát, tört bőrsarut öltött magára; nyakába akasztott egy zsíros szeredást, kölcsönkérte a legszélesebb karimájú viseltes kalapot az öreg gazdától, s úgy ment fel gyalog Gyulafehérvárra, ott fűtől-fától kérdezősködött, hogy hol kapni itt meg a török basát? merre az a palota? Pedig jobban ismerte ott a járást, mint maga a bakter. Úgy tett, mintha nem tudna más nyelven, mint székelyül, s a palota előtt strázsáló szász gárdistákat úgy agyba-főbe csókolgatta, hogy azok alig tudták a csákóikat helyreigazítani utána. Itt is kapott egy hátbaütést, ott is egyet, míg a sok hátbaütéssel végre csakugyan bebukott Akmet béghez; ugyan őrizve a kalapját a két kezével, hogy el ne maradjon tőle valahol.
– Hát kied az az Akmet basa? – kérdé bebotorkázva.
A tihaja kicsiny, cingár emberke volt, sovány képű görögbe ójtott arabs.
– Látod: buksi!
– Aújnye! Nálunk mind azt mondják, hogy „török basa, nagy a hasa”; hogy maradt kied ilyen keszeg?
– Ne ugass, hanem beszélj, mit hoztál?
– Ejnye no. Sohasem láttam én még eleveny török basát: hadd nézzem ki elébb jól magamat, hogy elmondhassam odahaza a nagyasszonyomnak, miféle csudát láttam.
– Hát már nincs náladnál okosabb ember a Székelyföldön, te góbé, hogy téged küldtek ide?
– Van biz ottan, hanem azt okosabb helyre küldik.
– No hát ki küldött? mondd el.
– Hát ki küldött volna? Csak nem vetyegtem ide magamtul, mint egy goromba? Csak nem is a Herkópáter küldött. De meg nem is a vörös gárgyán küldött. Sem pedig a tarka Jeezus nem küldött kiedhez engemet talántán, vagy mi?
– Ördög bújjék a kelepelő nyelvedbe! Add ki már, hogy ki küldött?
– Hát nám mondom, hogy a nagyasszonyom küldött?
– Ki az a te nagyasszonyod?
– Ne te né! Hogy teszi kied magát, mintha nem tudná, hogy ki az én nagyasszonyom? Hiszen ahajt küld kiednek egy paksamétát tűlem, hát csak tudni kell kiednek, hogy ki írja azt az instanciát?
– Óh te külüfejű! Már hogy tudnám, hogy ki írja hozzám a levelet, amíg fel nem bontom. Adsza a levelet.
– Hm. Nem addig van ám az! Mert hát két paksamétát hozék. Az egyiket az Están úrnak hozám. Aztán a jobbikat a jobbik csizmám szárába dugám, a balabbikat meg a bal csizmám szárába dugám, s mármost nem tudom, hogy melyik légyen a bal, melyik a jobb!
– Óh, hogy a ménkű csapogasson a két füled közé! hát nem tudsz olvasni?
– Hiszen ha olvasni tudnék, nem járnék gyalog, hanem beállnék püspöknek: hat lovon járnék.
– Add ide azt a két levelet! Majd megmondom én, hogy melyik szól nekem?
Czirjék nagy küszködéssel előkereste a két levelet a két csizmaszárból. Biz az nagyon egyforma volt mind a kettő: az ember megtéveszthette.
– De aztán ne a jobbikat vegye el kied magának.
Akmet bég kikapta a neki címzett levelet Boldizsár kezéből, aki egészen odaállt az orra elé.
– Jól van! Most állj oda az ajtóhoz, és meg ne mozdulj! Befogd a szádat: ne fújd rám a fokhagymás kolbásznak a szagát.
– Aújnya! Kied talán prófétaepret evett, hogy még azt is kitalálja, hogy mit evett a székely ma?
És aztán a legegyügyűbb pofával támaszkodék neki az ajtófélnek, s az egyik szemét be is hunyta, csak a másikkal sandított a törökre, hogy mit fog az most mindjárt mívelni, ha azt a levelet (ami nem neki van írva) elolvassa.
Akmet bég a díványon ült akkor, amidőn a levelet felbontotta, a két lábát törökösen maga alá szedve. Amint elkezdte a levelet olvasni, egyszerre csak kirúgta maga alól az egyik lábát, amint tovább ment, menmeg a másikat; aztán az öklével taszította meg a levegőt, ahajt talpra ugrott; az egyik lábát felkapta a másik után, s nagyokat dobbantott, hol a fejéhez kapott, hol a térdére ütött: az ábrázatjának a cserszíne csokoládészínűre vált; elkezdett toporzékolni dühében. – Boldizsár csak nézte ezt nagy delektátióval, s aztán mikor látta, hogy nagyon ugrál a török, elővette a zeke ujjából a tilinkóját, s elkezdett rajta kedélyesen furulyázni.
– Elment az eszed, kutyaszánkázta góbéja, hogy itt nekem most furulyázol?
– Hát azt gondoltam, hogy a „boricát” akarja kied táncolni.
– Majd táncoltatom én mindjárt a te hátadon a korbácsot, csak sokat mókázz velem! Micsoda bolond levelet adtál nekem? Hisz ez nem nekem szól.
– Nem mondtam, hogy ne a jobbikat vegye el kied! De hát az után kapkodott, amelyik zsírosabb volt.
– Hozd ide, hol a másik?
– Nem én addig, amíg az egyiket vissza nem adja kied.
– Itt van, kapd el! Aztán mondd meg az asszonyodnak, hogy az íródeákjára vágasson tizenkettőt, amiért a kopertákat elcserélte.
– Hát a volt a hibás? No mert már megijedék, hogy talán a szászok cserélték el a lábaimat, mikor ott aluvék Ebesfalván.
– Nesze most ennek a másik levélnek a kopertája; tedd bele az egyiket: ez szól az Apor István uramnak. De hazudj neki valamit, hogy miért van a koperta feltörve, mert ha megtudja, hogy én olvastam el a neki szánt levelét a nagyasszonyodnak, bizony olyan ötvenet csapat rád, hogy nem adod százért!
– Dejszen majd leragasztom én ezt fáinul, macskamézzel, hogy a bolond se látja meg. Azért nem muszáj hazudni. Sohasem hazudok én igazán. Ha peniglen észreveszi valamelyest, majd úgy megmagyarázom én azt neki, hogy sohasem érti meg. Ejnye no, hogy hát ez így el volt cserélve. Né! Már micsoda dolog ez hát? Ejnye Jézuskám. Haj, haj. No.
– Elmehetsz már Isten hírével! Mire vársz még?
– Hát csak azt instálom, hogy ha hazamék, s otthon majd azt kérdi tőlem a nagyasszonyom: „No te Palya, hát kaptál-e egy pohár bort a basa úrnál!” – hát mit mondó legyek neki?
– Vagy úgy? – dörmögé a bég, s a tarsolyába nyúlva, odadobott egy fél piasztert Boldizsárnak, amit az elkapott a nagy kalapjával röptében. – Itt van! Igyál rajta egyet!
– Hehéj! Hisz ez török pénz! Az apám látott ilyet, de én nem. Megér ez kétannyit, mint a fele! De biz ezt én be nem iszom. No, ezt hazaviszem a gyerekeimnek, hadd tanuljanak meg tőle törökül. Adjon Isten kiednek basa uram ezerannyit (de ne a mi zsebünkből). Áldja meg az Isten, jártában, keltében, minden maradékaival együtt; vigye szerencsésen a maga országába haza; adjon Isten kiednek bort, búzát, bölcsességet, jámbor, csendes feleséget; jól szelelő pipát, vágott dohányt; megőrizze a rossz nyavalyától, ha pedig kiszólítja ez árnyékvilágból…
– Ha nem szaladsz mindjárt, rögtön elveszem a kalapodat! – riaszta rá Akmet bég a hálálkodásból kifogyhatatlanra, s ez a fenyegetés volt a legsikeresebb; Boldizsár olyan sebten ugrék ki az ajtón, úgyhogy ha ide hátbaütésekkel igazították a bég cselédei, innen ki viszont üstökcibálással vezették; mert úgy szaladt, mintha lopott volna. Azonban a nagy húsz fontos kalapjával úgy talála fejbe ütni egy goromba csauszt, hogy az összenyaklott alatta, a kapuban útját álló szász alabárdosra pedig ráfogta a tilinkóját, amitől az megijede, azt vélvén, hogy puska, s hátat adott. Mikor pedig aztán még egyszer Boldizsár kinn volt a piacon, akkor abbahagyta a futást: a szájába vette a tilinkóját, s nagy gyönyörűséggel billegette el rajta azt a szép székely nótát, hogy „Aluszol-e te juhász? Hej, dehogy aluszom”. Hagyták menni békén.
Nem is kereste ő aztán Apor István uramat azzal a cigányutcára szaladt levéllel, hanem iparkodék minél hamarább kívül kerülni a sánckapun, nehogy felismerje valaki, s aztán hazafelé vette az útját: nem is igen sietvén vele; még három napra való kolbász volt a szeredásában.
No, hanem az szép találkozás volt, ami erre következett Akmet bég és Apor István uram között! Én nem tudom, mert nem voltam ott: de csak elképzelem, hogy mikor a nemesúr szokás szerint délután ellátogatott a tihajához, akinél mindennapos volt feketekávéra, hogy micsoda szemekkel nézett az rajta végig.
– Ejnye, de szép dolmányod van, joldás (pajtás)! Kamuka bársony, ugye? Szeretnél ugye, egy egész kaftányt is kamuka bársonyból? Skófiummal kivarrva, ugye? Az lehetne szép! Az illenék jól a termetedre!
Apor István nem gondolt egyebet, mint hogy Akmet bég a nagy barátság jussán őt egy díszkaftánnyal akarja megajándékozni.
– Hát a tokaji bort szereted-e, joldás? – Azt a négy puttonyost! Az lehet valami jó! Magam is megiszom, amikor nem látják.
Apor István szentül azt hitte, hogy Akmet bég most mindjárt előhoz egy olyan faedényt, amiről a magyar azt énekli, hogy „aszúszőlős átalag, jaj de régen láttalak!”
– Hát a szép menyecskét szereted-e, joldás? Az olyan menyecskét, aki szalmaözvegy; akinek van ura, csakhogy hátul köték a sarkát, és nem jöhet haza? Szeretsz-e kecske lenni a káposztás kertben? Szeretsz-e macska lenni a tejfeles fazék mellett? Hej te Apor István! Azt nézem én ki a te két szemedből, hogy te nagyon szereted a szépet!
A főúr valósággal azt hitte, hogy ez a török úr most valami okos dologban töri a fejét. Ez az ő gyönge oldala.
Akkor aztán kiverte a pipájából a hamut a bég, s felhörpenté a kávéja maradékát, s odahajolva a joldásához, azt súgá neki a fülébe:
– No, hát nem eszel belőle. Mert én ezelőtt egy órával indítottam el a lovas stafétát tatár Krímiába, hogy hozzák ki a rabságból Damokos Tamást Perekopig; elfogadtatik a kínált váltságdíj érette: kétezer arany! aminek egy tizede az enyém, két tizede a káné, a többi a murzáé. Egy hónap múlva otthon lesz a várában Damokos Tamás.
Apor István uram bosszúsan gondolá magában: ugyan ki lehetett az a gézengúz, aki ezt a dolgot így megkonfundálta? S hogyan lehetne ezen még becsületesen fordítani?
– Nem iszol te abból a tokajiból!
A tutor nem értett belőle semmit. Nem kapta ám ő azt a levelet, amit a bég elolvasott.
Boldizsár bá pedig csak úgy harmadnapra vetődött haza gyalogsorban Mikóújvárra.
Ilka asszonynak már akkor a kezében volt Akmet bég válasza a levelére (azt lóháton hozták), amiben értesíti a nagyasszonyt, hogy elfogadtatik a kínált váltságdíj, csak küldje minél előbb Perekopba: ott átadják az urát érte.
Jaj, milyen nagy örömsírással fogadta Boldizsár bát a szegény jó asszony! Hogy megölelgette! Majd hogy a kezeit is meg nem csókolgatta: „olvassa kegyelmed a tihaja levelét!”
– Tudom én, édes mézem, mi van benne, ha nem olvasom is; – én pedig visszahoztam neked azt a másik levelet, aminek megírása neked annyi sírásba került. Tedd el, össze ne tépd. Majd ha Damokos Tamás előkerül: sokszor elővegyük, s nagyokat nevessünk rajta!