Munduka Ravasel

Nem telt bele két hét, hogy Apor István uram vágtatva jött ötlovas hintóval Mikóújvárra, s még a dobogóhídon elkezdett valamit kiabálni; de amit csak akkor értettek meg, mikor a várudvarba érkezve, újra kezdte.

– Itt a kezemben a fetva! Hozom haza Damokos Tamást! Megvan már Damokos Tamás! Örüljön, örvendjen kegyelmed Damokosné asszonyom! Jön már az ura! Én hozom a szabadságát!

Olyan nagyon kiabált, hogy az ember azt hihette volna, hogy már ott hozza valahol a Damokos Tamást a saroglyában.

– No no! – mondá erre Boldizsár bá. – „Lassan a testtel!”

A szegény Ilka asszony is nagy örömre volt gerjedve, amint azt a zajt meghallotta; kivált mikor Apor István azt a függőpecsétes fetvát megszűnt lobogtatni a kezében, s kiteríté az asztalra, s ő aztán meglátta benne azt a sok török szarkalábat, de amiknek közepette piros tintával pingálva maga a név ugyan olvasható vala: „Tomasius Damokos de Newtood.” Ez már itt van!

– Itt van már a mi Tamásunk! – monda Apor István, s olyan ragyogó orcával tekinte Ilka asszonyra, hogy az szinte kísértésbe jött, hogy kezet nyújtson neki hála fejében, hanem Boldizsár bá egyet olyat nézett rá, hogy elment a kedve a kézszorongatástól.

– Itt biz a „rák a levélben” – monda Czirjék –, de nagy út az odáig, amíg azt megkapjuk. Hadd tegyek csak egy pillantást ebbe a tarkafirkába.

Mint afféle ezermesternek, törökül is csak kellett neki tudni.

Amíg pedig azt az írást (visszájáról) kisillabizálta, sok fejcsóválást mívelt azalatt.

– Sok teketória jár ám még ezzel. Azt értém meg belőle, hogy a Tamást csak Perekopig hozzák ki, s nekünk kell odáig elküldenünk a kétezer arany váltságdíjat. Azután, hogy ezzel a fetvával két embernél több nem utazhatik. Annak sem szabad a kardon kívül semmi más fegyvert vinni magával, se puskát, se pisztolyt.

– Jól van, jól – mondá Apor –, de ellenben meg van hagyva mindenütt a bégeknek, agáknak és hoszpodároknak, hogy egyik várostól a másikig hat fegyveres lovast adjanak egy csausszal együtt kíséretül a pénz vivőinek; hol pedig veszedelmes az út, a hegyek között, s félni lehet a hajdemákoktól, ott még azonkívül tizenkét fegyveres plájászt.

– Csakhogy tudom ám én jól, hogy mennyit ér azoknak a szpáhi uraknak meg a plájász ficsóroknak a védelme valami igazi veszedelem idején, jobban rá merném én bízni magamat az én hóka lovamra meg a kovás puskámra, mint arra az egész kíséretre.

– Márpedig az így van elrendelve. Ez kötött marsruta: ettől el nem szabad térni.

– Hát hiszen majd kifundáljuk a dolgot; csak hadd gondolkozzam rajta egy cseppet; mert nem tréfadolog ám kétezer arannyal, puska, mordály nélkül keresztülutazni Moldvaországon.

Ilka asszony pedig jaj de szerette volna, hogy nyomban repültek volna Perekopba.

– Hát csak egy kis útravaló pogácsáról, elemózsiáról is kell gondoskodni – mondá Boldizsár bá.

Ilka asszony rögtön futott az övéről lekapott kulcscsomóval, kiadni az éléstárból a szakácsnak: süssön mindenfélét az utazóknak.

– Várj csak, galambocskám, majd én leszedem a sonkákat a füstölőből – monda Boldizsár bá, utána sietve nagy készségesen, s mikor aztán egyedül voltak a kamrában, azt mondá: nem akartam az előtt a másik előtt szólni; de énnekem most éppen eszembe jutott az a mese a révészről, akinek egy folyón egy farkast, egy kecskét meg egy káposztát kellett átszállítani, mégpedig úgy, hogy egyszerre csak egyet szállíthatván át a lélekvesztőjén, azalatt a másik parton vagy a farkas meg ne egye a kecskét, vagy a kecske a káposztát. Hát most én is ezen tusakodom ám magamban. Mert ha én most magam megyek el a pénzzel, s itthon hagyom a várban Apor István uramat: akkor együtt marad az innenső parton a farkas a kecskével, ha pedig őrá bízom a pénzt, hogy vigye el Perekopba Tamást kiváltani, akkor a túlsó parton lesz a kecske a káposztával!

– Ejnye! Kegyelmed mindig a legrosszabbat gondolja az emberről.

– Ez az egy virtusom van, amiért szeretem magamat.

Midőn azonban déli harangszóra az ebédnél összegyülekezének, az étkezőben Boldizsár bá, szokása szerint, leghamarább érkezvén meg, hogy a háziasszonynak a leves kimérésénél segítsen, s a kenyérfelszelést másnak ne engedje, akkor Ilka asszony így beszélgetett hozzája:

– No lássa kegyelmed, hát a mesebeli révész mégiscsak kitalálta végtére, hogy mi módon szállítsa át a farkast is, a kecskét is, meg a káposztát is egyik partról a másikra, anélkül, hogy valamelyik a másikat megegye. Az imént nyilatkoztatá ki Apor István uram, hogy ő semmi módon el nem engedi magától vétetni azt a szerencsét, hogy kegyelmeddel együtt menjen Moldvába, a pénzt elvinni az én lelkem uramért. És így mármost a farkas is, meg a káposzta is együtt mennek, a kecske pedig itthon marad.

– No ha azt mondta Apor István komám, akkor hát neki osztom a zúzáját.

(Jaj, de érteni kell ám ezt! Mert hát itt minálunk az a szokás még mai nap is, hogy mikor azt a drága jó lúdgégés[1] levest kiosztják, annyi szerecsendiót reszelnek föléje, amennyi elég egy magyarnak, hát még azon felül ami aprólékja van a kacsának, lúdnak, a májával és zúzájával együtt, szintén felosztják a tányérokba, anélkül, meg paprika nélkül nem volna igazi a leves).

(Hanem aztán megint van egy magyar példabeszéd, ami azt mondja, hogy „hamis a zúzája!” Valakit a lúd zúzájával megkínálni, gyönge célzásnak vétetik.)

No de annál többet ittak azon ebéd alatt Damokos Tamás uramnak a boldog kiszabadulásáért! Elfogyott egy veder bor az asztalnál, s az inasok nem győzték a lengyel meggyvizes karcsú palackokat újra töltögetni, amiknek a tartalmát kotyogtatva kell inni.

Ilka asszony tudatá az útra kelendő uraságokkal, mi mindenféle drága elemózsia van összehalmozva a számukra az útra. Azt elvinni magát kell egy fogadott mokány ló.

Ebéd után aztán Apor István uram meg Czirjék Boldizsár hadnagy kiülének a szakállszárítóra pépányozni. A boros veder ide is utánuk kívánkozott.

– Hát holnap reggel korán hajnalban útrakelnénk Ojtoz felé – monda Czirjék Boldizsár.

– De má minek mennénk mi Ojtoz felé és nem Gijmesnek? – veté ellen Apor István uram – mikor az először is nagy kerülő: háromszor annyira van a határhoz és négyszer annyira Jászvásárhoz, mintha Gijmes felé mennénk ki; másodszor, amíg a Gijmesi-szorosban a székely határőrség strázsál, addig Ojtoznál, a híres Rákóczi várat a török tartja megszállva, annál kell kéredzkednünk.

– Az ám, mert nem kellett volna a várőrségnek éppen akkor szedni széjjel a puskáit, tisztogatás végett, mikor a törökök megrohanták a várat, hogy aztán egyet se tudjanak lőni.

– No de már az megvan. Az a vár most a töröké.

– Hát az nem baj. Legalább amint előmutatjuk a fetvánkat, azonnal kapunk kíséretül hat szpáhit, aki elkocog velünk Bakuig.

– De miért mégis az a nagy kerülés?

– Hát csak egy szót mondok, s az elég lesz: Munduka Ravasel.

– A rablóvezér?

– Elég jó híre van, mindenki ismeri a nevét. Ha magát az érdemes perszónáját senki se tisztelheti is, mert a zsiványkodásánál fekete álarcot visel.

– Nagyobb annak a füsti, mint a lángja.

– De én a füstjét sem szeretem (hogy töltené vele a poklokat). Azt azonban bizonyosan mondhatom, hogy ez a martalóc most az egész hajdemák csapatjával ott kóricál a Gijmesi-szoros körül, s lesi a Bakuba menő vásárosokat.

– Kitől tudja ezt kegyelmed?

– Hát kitől mástól, mint az oláh-csügödiektől. Mert a gijmesi határon két falu áll egymással szemben: Magyar-Csügöd Erdélyben, Oláh-Csügöd Moldvában; csakhogy a Magyar-Csügödben csupa oláhok laknak, az Oláh-Csügödben pedig merő csángó magyarok. Ezektől kaptam az értesülést.

– Hát akkor jól van. Akkor menjünk Ojtoz felé – monda Apor István; megadva magát ennek az arguválásnak.

De nagyon szeget ütött a fejébe Boldizsárnak ez a gyors engedékenység. Mi lehet ennek a köpönyege alatt?

Kezdte már bánni nagyon, hogy egy pillanatra hűtelen lett ahhoz a virtusához, hogy a legrosszabbat teszi föl az emberről, s elmondta a maga kedves komájának az igazi okot, amért nem akar a rövidebb úton menni ki Moldovába. Hogy minek beszélt neki Mundukáról?

De annyira csak mégsem bírt szkeptikus lenni, hogy gyökeret hagyjon verni a lelkében annak a gyanúnak, hogy előkelő magyar főúr, az Apor famíliából, amelynek minden tagja dicsőséggel és becsülettel halmozza el azt az Attilával egyidejű ős székely nevet: egy „Apor”, akinek ha a nevén kívül semmije sem maradt, még akkor is gazdagabb egy oláh hoszpodárnál, hogy az képes legyen valami oly árulást elkövetni, aminek a szégyenét az Olt vize se mossa le róla! Hogy az titokban összeszövetkezzék egy oláh rablóvezérrel. Nem, ilyen rosszat már csak mégsem tudott róla föltenni.

Mert nem vette számításba, hogy nagy ördög az a szerelem. Akit annak a göbölye megcsíp, kirúg az minden hámból: még a becsület hámjából is. Hogy aki úgy meg van bolondulva egy szép asszonyért, annak semmi se lehetetlen, mikor arról van szó, hogy azt a más kezéről elszakíthassa, magához köthesse.

No, hogy ez egyszer ilyen jóhiszemű volt Boldizsár bá, annak majd megadja az árát keservesen ő is, meg más is.

Amint ennek a beszélgetésnek vége volt, Apor István uram nagyot nyújtózkodott, s azt mondá:

– Ejh, de kegyetlenül ellakám vala! Egy siketfajdot megettem majd egészen, a mézesmálit meg nem is számítottam, hány kupával csúszik le? A „tálbansült” kissé kövér is volt. Csak a hátamba ne álljon a csömör a sok mindenféle jótól! Nem fog ártani, ha egyet lovagol az ember az erdőben. Hátha csapázás közben még egy vadkocát is elejthetnék.

Boldizsár bá ráhagyta, hogy no, hát lovagolja ki azt a nagy evést-ivást, ha másképp nem bír vele.

Apor István aztán előhozatta a paripáját, s kilovagolt a várból; csatlóst sem vitt magával.

De olyan soká kimaradt a főúr, hogy estére válván az idő, Boldizsár bá nem győzte tovább várni; lefeküdt, elaludt.

Azonban oly imette szokott mindig aludni, hogy amint a hídon meghallatszott a hazatérő főúr lovának a dobaja, rögtön fölébredt rá, s meg akarta tőle kérdezni, hogy ugyan talán eltévedt az erdőben valahol, s tán egy egész vaddisznókondát hoz magával haza a cserkészetből? Azonban az a nagy lárma, pofozkodás, amit a lováról leszálló főúr elkövetett a cselédség között odalenn az udvaron, aztán meg a pitvarban, végig a tornácon, eléggé fölvilágosítá őt az állapotokról. Úr uram ámbár csak egyedül jött meg, mégis hozott haza egy disznót. Nyilván folytatta a szomszédban a kupák ürítgetését, s ilyenkor aztán jobb kitérni az útjából, mert belevész ez még az útfélen álló ártatlan kőszentbe is.

Azonban ismét lefeküdvén a hárságyra, nagyon rosszakat álmodék Boldizsár bá; elannyira, hogy mikor fölébrede, s felnyergeltetvén a paripákat, mindent elkészíte az útra, a mokány lovat is megterhelte az elemózsiás tarisznyákkal, a pénzes turbát pedig felcsatolá erősen a saját lovának a hátára a nyereg mögé; hát eközben, folyvást a rossz álmait magyarázgatva, az a furcsa bogara támadt, hogy hátha most már csak azért is Gijmes felé venné az utat?

Hej, ha ez után a bogár után indult volna, az nem vezette volna őtet ezúttal valami gonosz büdübe.

De nem akart most már az útitársával emiatt ungorkodni.

Lett arra alkalom anélkül is.

Mert amint Apor István uramba lelket lehetett verni, hogy felöltözék és elkészüle az útra: Boldizsár bá majd a falnak esett, mikor meglátta őt előtámadni gránátszínű karassia posztóköpönyegben, ezüst gallércsattal és az alatt karmazsinpiros kamukadolmányban, arany sújtással.

– Hejhej! Kegyelmes komám, lakodalomhoz öltözék kegyelmed! Kár lesz ez a cifra öltözet erre a nehéz útra.

– Az nem a kendtek gondja! – förmedt rá a főúr. (Mikor nagy krapulája volt, mindenkit „kend”-nek traktált.)

– De az én gondom is, mert ha így meglátnak bennünket az oláhok útközben, mind azt hiszik, hogy hercegek vagyunk, s rézgaras helyett aranyat várnak tőlünk fizetésképpen.

– Hadd várjanak! Én fizetem! – horkantott rá Apor István nagy kevélyen, a tarsolyára csapva, hogy csak úgy csörömpölt. – Lássák, hogy urakkal van dolguk.

– Hát jól van, akkor én is felveszem a parádés ruhámat; nekem is van veres dolmányom, gránátszín köpönyegem. Különben azt hiszik, hogy én kegyelmednek az inasa vagyok.

– Kend pedig csak maradjon a kékbelijében! – toporzékolt rá mérgesen a főúr. – Kendnek abban is jó!

Czirjék nem veszekedett vele. Hiszen úgysem vette volna fel az ünneplő köntösét. Jobb az ilyen útra a jó báránybőrrel bélelt dóka meg a nagy kerek köpönyeg brassói posztóból.

Még az elindulás előtt lejöve hozzájuk Ilka asszony, a két kis fiát is lehozva az ölében, hogy búcsút vegyen az útrakelőktől, s mindenféle izeneteket kössön az emlékezetükre, amiket azok az ő szerelmes urának átadni el ne felejtsenek: még a két kis poronty is küldött egy-egy üzenetet az apának; a kisebbik az igaz, hogy nem többet, csak annyit, hogy „pá-pá!”

Még azután is, hogy eltávozának, sokáig lobogott utánuk az a fehér kendő onnan a vár erkélyéről, üdvözletet, áldást küldve a vándorok útjára, amit a hátratekingető Apor mind a maga számára foglalt le, ő válaszolván az üdvözlésekre, vitézi módon kivont kardjának megvillantásával. S mikor így hátramaradott visszaköszöngetni, olyan édes volt, mint a reszelt füge, midőn megint odarugaszkodott Boldizsár bá mellé, akkor mérges volt, mint a fias ménkű.

De úgy látszik, hogy Ilka asszony áldásai nemigen érték őket utol, mert amire Kézdivásárhelyre értek, Apor István uramnak a lova mind a négy patkóját elvesztette. Ott meg kellett hálni, s az egész lovat újra megvasaltatni. De még más időhaladék is támadt. A török azt rendelte, hogy aki valamely szoroson ki akar menni Erdélyből a Havasalföldre, annak el kell magát látni paksussal; mégpedig a brassói tanácstól, mert a mostani nyomorúságos időkben a háromszéki királybírákat mind rabszolgaságra hurcolták. Ki menjen hát Brassóba?

– Lóduljon be kelmed hamarjában! – monda Apor Czirjéknek.

– Én? Brassóba? A szindikushoz paksust kérni? Inkább szúnyogot nyúzni fanyelű bicskával!

Tehát Apornak kellett beugratni a teherhordó mokány lovon. Csak másnap estére került vissza.

Két napot tehát már eltarisznyázának az úton, csak harmadnap reggel indulhattak neki az Ojtozi-szorosnak.

De az is nagyon szakadozott utazás volt; nem mintha valami veszedelem állt volna a vándorok elé, sőt inkább a nagyon is barátságos fogadtatás miatt. Végig kellett menniük a hosszú Nyujtódon, a Damokosok eredethelyén s az Aporok mostani birtokán: ott egyik kastély a másikat éri, valamennyiben mind atyafi lakik: annak a portája előtt meg csak nem lehet úgy elhaladni, hogy az ember be ne térjen egy szóra; ilyenformán Berecknél tovább megint nem juthattak naplementig, s csak negyednap láthatták meg a szép Rákóczi-várat az Ojtozi-szorosban. A többi szép, nagy, erős várakat mind elpusztították a mongolok, akik erre vonultak ki, a Rákóczi-vár akkoriban még új vár volt.

Itt már aztán kezdődött a török világ. A két vándor úrnak meg kellett mutatni az igaz járatbeli voltuknak minden bizonyítványait a parancstevő aga előtt, aki megfeketekávéztatván őket, a fetva értelmében rendelt melléjük hat darab szarácsit, régi, kanócos puskákkal, aztán meg tizenkét szál oláh plájászt, akiknek a salláriumát előre mindjárt le is fizették.

Mindezek egész Oknáig voltak fogadva, ami a legközelebbi határszéli város Moldovában, alig egy jó hajtás az ojtozi Rákóczi-vártól hegynek lefelé.

Idáig csinált út volt egész a határig; régi várak romjai a hegytetőkön; kallók, ványló malmok, kásatörők, fűrészmalmok, érczúzók az Ojtoz folyam mentén, bekerített szilvások a szép kőházak körül, az oláh határon egyszerre mindez megszűnt, az út nem út többé, csak görgeteg kövek végtelen vágánya, csupa fenyőerdő minden egész az ösvény martjáig; csak a bemeszelt fák mutatják, hogy merre kell tartani a haraszt lepte bozótban: itt-amott a tisztáson egy pakulárgunyhó, mellette egy szénaboglya, felpóckolva egy terebélyes fa tetejére, néhol a nappal is sötét mély útban egy kiálló sziklán látszik egy sok ágú keresztfa, melynek minden oldala tele van írva cirill betűkkel. Ott valami gazdag bojárt vertek agyon a zsiványok: annak az emlékére emelték azt a hírmondó keresztet az utódok.

Egy helyen ezt az útnak csúfolt járókát egy meredek palakő sziklapadmaly annyira odaszorítja az Ojtoz folyamhoz, hogy a lovagoknak magában a mederben kell csülökig gázolni. A palakőréteg amfiteátrum alakban karéjt fog, amiben a folyó fennakad; ezt még azután mesterségesen összébb vonja valami ciklopszi kőrakás: úgy látszik, hogy ez is valami hajdankori agathyrz munka, amikből azután a meggyűjtött vizet, ellenséges berohanás idején a támadók fejére zúdíták. Azóta senkinek sem jutott eszébe ezt a védgátat egészen elrontani, s az most is ott állt, színig megtelve vízzel, a meredekebb partjairól hosszan libegett alá a tavak zöld „úszszakálla”, a csendesebb öböl rejtekében pedig felverte a vízi tök meg a békakorsócska, széles gömbölyű bőrleveleivel.

Itt csak egyesével lehetett haladni a karavánnak.

Elöl ügettek a plájászok, mokány lovaikon, középen a két utazó magyar uraság, hátul a hat török szarácsi.

Mikor a palakő padmaly mögül kikaptattak a nyílt térre, hát egyszerre a közeli erdőből sűrű puskaropogás üdvözölte a karavánt.

Embert ugyan nem talált a golyó, hanem azért tökéletes lett az ijedtség erre az orvtámadásra. A plájászok egyszerre mind hason feküdtek a földön, hogy még tanúnak se lehessen őket híni: ők nem láttak semmit; a szarácsiak pedig megfordították a lovaik fejét, s hátrafelé gyorsan elszeleltek.

S akkor egyszerre nagy ordítozással rohant elő az erdőből minden oldalról a hajdemák sereg: lehettek negyvenen-ötvenen. Aki a parancsot osztotta közöttük, az egy magas, veres köpenyeges alak volt, fekete selyem álarccal, az arnót harámbasák módjára öltözve.

Boldizsár bá mindjárt kitalálta, hogy ez a Munduka Ravasel. Ilyennek írják le, akik vele találkoztak, s élve megmenekültek a körme közül.

Ennek ugyan a torkába jöttek, mikor éppen ki akarták kerülni. Valaki elárulta neki az errefelé választott útjukat. Apor István uram erre a rémségre azonnal vitézül kardot rántott, s nekirúgtatott – a hátrafelé vonulásnak, amerre a szarácsiak is elinaltak.

Egynehány handzsáros hajdemák ugyan eléje kapott a sziklán keresztülszökdelve, s elállta az útját, hanem ekkor Munduka Ravasel dörgő hangon kiálta reájuk, hogy szikla és erdő visszhangzott bele:

„A vöröset hagyjátok futni, csak a kéket gyilkoljátok agyon.” Boldizsárnak valami világosság lobbant át az agyán erre a szóra: nem erre való volt-e az a pirosba-veresbe való öltözködés?

Hanem efölött nem sok ideje maradt elmélkedni, mert egyszerre több puska ropogott körülötte, s ő észrevette, hogy lova megrogyik alatta. A lovát sebesítették halálra.

No, innen most nincsen menekülés.

Apor István már messze elrúgtatott a veszedelem helyéről, anélkül, hogy a kardját csak egyszer is összecsapta volna az önként utat nyitó rablókkal, s még csak hátra sem tekintett; Boldizsár magára volt hagyva, egyedül. S bár legalább a puskája lett volna vele!

A lova csülkeire rogyott alatta, három golyó is találta szegény párát. Csak nagy ügyességének köszönheti Boldizsár bá, hogy maga is a lova alá nem szorult, de kétfelé vetett lábakkal szépen talpon maradt, s kiszökhetett a kengyeleiből, mielőtt a rablók az üstökébe kapaszkodhattak volna.

Nem volt itt meggondolásra való idő annyi sem, mint egy ménkűcsapásnak századrésze. Előtte az egyedüli szabad tér, a mély vízgyűjtő tó: abba ruhástól, köpönyegestől bele!

Csak azután, mikor odalenn vala a biztos vízfenéken, akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy de mi lesz már most? Itt már volt rá egy kis ideje.

Élni kell! Ez volt az első tézis. Ez volt a feladat. A „quis? – quid?” – „ubi?” meg volt állapítva. De „quibus auxiliis?” Ez várt még megoldásra. Micsoda segítséggel?

Kik vannak itt? Nagy víz. Nimfeabokrok a víz alatt, leveleik fölötte, jó árnyék, rengeteg sok pisztráng.

Megvan! A köpönyegét kikapcsolta a nyakából, s víznek ereszté. Hallotta jól, odafenn hogy biztatták egymást a rablók, „amint felbukik, lőjed!”

„Csak te lőjed!”

Annak a köpönyegnek a belső zsebében volt egy jó nagy darab kolbász. Azt a pisztrángok rögtön megsejtették, s prédálni kezdték. Ettől a víz színére felemelkedő köpenyeg olyan rángatózásba jött, mintha igazi ember volna alatta. Hangzott is rá a puffogás, és a köpönyeg nem egy golyót kapott. Hanem az azért úszott és rángatózott tovább, míg belekerült a folyam árjába, s akkor aztán haladt a víz sodrában.

Hanem hát ez jó volt a köpönyegnek; de a gazdájának odalenn a víz fenekén lélegzeni is kell.

Az is mind kitelik a maga emberségéből. Itt van a hosszú törökmeggyfa pipaszár, amit az ember az övébe dugva visel, annak az egyik végét a szájába dugja, a másikat felereszti a nimfeabokrok közé, s olyan szépen elpipázgatja azon keresztül a drága jó levegőt, hogy csupa gyönyörűség a dolga.

Hallgatta, hogy mit beszélnek odafenn.

– Hozd utánam ezt a turbát Zernyestre! – parancsolá a vezéri hang.

„Ahá! Zernyesten lakol! Tehát erdélyi ficsór vagy?”

Ezt jó volt megtudni.

Azután még egy kis érthetetlen szóváltás volt, s arra a távozó dobaj jelenté, hogy a rablók tovamentek.

De azért Boldizsár bá csak nem hagyá el a maga kényelmes búvóhelyét. Azt mondá: fürödjünk, ráérünk: urak dolga ez.

Élt a gyanúperrel, hogy a rablók hátrahagytak egypár őrt, puskával a lesben, aki arra vigyázzon, hogy nem bukkanik-e fel a víz fenekéről az ezermester? Hátha nem halt meg igazán, s csak a köpönyege lett agyonlőve?

S nagyon jól sejtette. Két martalóc ott hasalt a parti fövénybokrok között, s őrizte a tavat.

Boldizsár bá pedig őrizte a tó fenekét. Hanyatt feküdt, és levegőt pipázott.

Egyszer a két rabló megunta magát, s elkezdett ümmögni, vartyogni, mint a béka.

– Ahá! – gondolá Boldizsár bá. – Az apádat tedd bolonddá! Azt gondolod, nem tudja a székely, hogy a béka nem lakik olyan vízben, ahol pisztrángok laknak?

Ezzel árulták el éppen a rablók a jelenlétüket.

Ekkor aztán ő talált ki a számukra valami ravaszságot.

Volt neki egy vitézkötéses süvege nyestből: azt nem vesztette el, mert jól a fejébe volt szorulva. Leszakította róla a vitézkötést, s aztán felbocsátá a víz színére.

Amint a süveg felbukkant, egy lövés eldördült, a víz nagyot csattant a marék göbecstől, ami érte.

Erre a közelebb álló martalóc elkezdett kacagni.

– Sus ki! de ne lú! (Tréfásan: Süsd ki, de ne lőj!)

– Nem ember volt, csak süveg – mormogá amaz távolabbról.

– Bizonyosan elvesztette, s most jön fel.

– Pedig szép süveg, nyestből van.

– Piros bársony a csákója.

– Boglárt is látok rajta.

– Ki kellene halászni.

– Tudsz te úszni?

– Tudok, de nem merek; mert még nem próbáltam.

– Gázolj be érte, majd én fogom az üstöködet.

Ráállt a másik.

Ennek az egyiknek még töltve volt a puskája.

Boldizsár bá megvárta szépen, míg az egyik rabló nekivetkőzik, a másik meg kötelet köt amannak a derekára, hogy így a víz fölött tartsa, s aztán ketten egyesült erővel kihalásszák a drága szép süveget.

Ekkor aztán Boldizsár bá hirtelen felrúgta magát a víz fenekéről, kiszökött a partra, felkapta a rabló töltött puskáját, ami a falnak volt támasztva. Az pedig ijedtében háromfélét gondolt: ha a pajtását elereszti, az a vízbe fullad, ha megrohanja Boldizsárt, az a kardjával levágja, ha pedig szaladásra veszi a dolgot, a saját puskájával lelövi.

Az utolsó esett meg rajta.

A parton maradt rablót Boldizsár keresztüllőtte; a másiknak elég volt a vízbe fúlni; azt elvitte a folyó.

Ekkor aztán megcserélte a ruháit az áldozatul esett ellenfelével; a kardját is annak az oldalára kötötte, evőeszközeit a csizmaszárába dugta, a hosszú haját levágta, s aztán beledobta a vízbe.

Maga pedig fölvevé a megölt rabló puskáját és szeredását, hálákat adott az istennek a megszabadulásért, s azzal nyakába vevé az erdőt.

S ugyan okosan tevé, hogy hamarosan végzett, mert alig volt annyira a sűrűben, hogy a fák eltakarták, amidőn látta, hogy jönnek ám fáklyákkal az eltávozott rablók egész csapattal vissza, és hálókat hoznak magukkal. Ezek ki akarják őtet halászni! Jó volt felváltatni magát.

Munduka Ravasel pogány káromkodást mívelt, mikor a két otthagyott őrt nem találta sehol. Esküdözött, hogy mind a kettőt felakasztatja, amint kézre kapja. Neki is indítá a fáklyásai egy csapatját, hogy hajtsák fel az erdőt a helybenhagyottakért, s ahol megkapják, mindjárt fára húzzák.

– Ne te né! Bolondok! – mondá Boldizsár bá. – Bizony még felakasztanának tolvajképpen! Holott ha meg akartam volna halni, meghalhattam volna én ma már becsületes emberképpen is. Nem úgy verik a cigányt.

Talált is nyomban egy odvas fát, amelybe bizton elbújhaték, s annak a padláslikán keresztül gyönyörködheték benne, hogy verik fel a rablók az egész erdőt idefenn, s hogy húzzák a hálót odalenn a tóban. Egyszer aztán a halászoknak megvan a nagy örömük: meglelték, amit kerestek. Ruhája, kardja ugyanaz, még az ezüstnyelű étszerei is ott vannak a csizmaszárában. Azt azután nagy diadallal viszik el dorongokra fektetve, míg lassankint az utolsó fáklyafény is eltűnik az erdők sötétjében, s a kurjantások hangját elnyelik a sziklák.

De azért csak akkor jött elő a rejtekéből, mikor már a bakőzeket hallotta rigyetni. Most már csakugyan nincs közel emberi fenevad.

Akkor aztán sietett erdőn, bozóton keresztül, amerre a vén Nemere ormait látta fehérleni a csillagfénynél.

Azt már megtette, hogy életben maradt.

„Hanem ez még kevés! Ez még semmi sem! Oda a turba a kétezer arannyal. Oda van Damokos Tamás!”


[1] Hát ezt ki tudja, hogy mi? (Jókai Mór jegyzete.)


VisszaKezdőlapElőre