Annyi csepp józan ész maradt még nálunk, hogy meggondoljuk, miszerint be kell várnunk a tanév lefolytát, a bizonyítványom kiadását, a hivatalos hazabocsátást; mert ha elébb találok elillanni, mint katonaszökevényt csípnek el, s abból aztán majd olyan koncert lesz, ahol nem én fogom a hegedűt, hanem a hegedű fog engem.
Tehát ez volt az operett-tervünknek a fináléja.
A vizsgák befejezte után a hazamenendő katonatiszt-növendékek este nagyszerű mulatságot rendeznek a parkban; mely végződik tűzijátékkal, melynek rakétáit maguk a kadétok készítették (a fekete lőporosok). Ezen szemvakító és fülsiketítő produkció alatt én észrevétlenül elpárolgok a sokaság közül; egy ugrással átvetem magamat a harmadfél öl széles patakon (megtettem én azt elégszer salto mortaléval is, bukfencet vetve a levegőben), hátul a kertajtót nyitva találom, azon kiosonok; egy fedett hintó fog várni a „Rákóczi torony” előtt, Vencellel a bakon, aki az őrnagyné bőröndjét az enyémmel együtt és a hangszereket tokostul előre elhozta; benn a hintóban Fritillária. Én beugrom a hintóba: azzal „alea jacta est!” vágtatunk ki a vasúthoz. Ott fűtve a mozdony. Előre megrendelt különvonat áll készen a rendelkezésünkre, s míg az illetők a római fáklyákban és tűzkerekekben gyönyörködnek, mi már a Semmering alagútjaiban bujkálunk, s aztán üthetik már bottal a síneinket.
Minden úgy klappolt, mint egy népszínházi premieren.
Az utolsó napja a szemesztrisznek kánikula derekán a legpompásabb mulatság közt telt el. Elbúcsúztunk egymástól és a tanárainktól. De engem nem vitt rá a lélek, hogy az őrnagyhoz is fölmenjek. A tanteremben vettem tőle búcsút, s a bezárt ajtajának a kulcslyukába dugtam be a két névjegyet (egyet a bárónő számára p. p. c.).
A megszökés is teljesen sikerült. A Stuweriád alatt észrevétlenül jutottam ki a hátulsó ajtón.
Minden ember az égre bámult, a rakétákban gyönyörködött.
Ott volt a Rákóczi-torony előtt az ígért hintó.
A Vencel is ott állt, a felsőkabátomat tartva a karján.
– No, csak frissen! frissen! vegye föl!
Hirtelen rám segíté a felsőkabátomat.
– Itt van ő? – kérdezém tőle.
– Itt hát. Odabenn ül már. Csak tessék beszállni.
– Hát a bőgő? – kérdeném én, nem látva a bakon a violoncellót.
– Az is benn van a kocsiban.
Azzal fölnyitá a kocsiajtót, és erővel betuszkolt.
Arra egy kellemetlenül ismerős borízű hang szólalt meg a hintó sötét odújából:
– Bőgő nincs, de a bőgővonó itt van.
Fritillária helyett a kalugyer ült a hintóban, aki egy kezével a köpönyegem gallérját ragadta meg, a másikkal pedig egy görcsös botot húzott elő maga mellől.
Én ki akartam magamat szakítani a kezéből, de akkor két hatalmas marok ragadta meg a karjaimat hátulról.
– Csak be a hintóba, úrficskám, szépen – dörmögé Vencel a fülembe. Erős fickó volt (s a tettenkapott gonosztevőnek nincs ereje), odatolt a hátulsó ülésbe. Aztán maga is beült a hintóba, velem átellenbe.
– Te gazember! Te áruló! – ordítottam reá.
De már a kocsis becsapta a hintóajtót, fölugrott a bakra, s hajtatott lóhalálában elfelé.
Én átláttam, hogy két erős férfi ellenében hasztalan a ficánkolás, s megadtam magamat. Csak szóbeli invektívákkal éltem.
– Hát áruló lettél, Vencel. Pedig olyan jól fizetett az úrnőd. Húsz forintot adott havonkint azért, hogy titkát megőrizd.
– De az uram még jobban fizetett, az harminc forintot adott azért, hogy a báróné titkát eláruljam.
– Te gazember!
Erre közbeszólt a kalugyer:
– Ne szidd a Vencelt, öreg. A Vencel a valóságos őriző angyalod. Ő tégedet megóvott attól, hogy a magad életét tönkresilányítsd, s azonfelül egy asszonynak a becsületét elrabold, s egy derék embernek az egész sorsát fölforgasd.
Énnél igazabbat Socrates sem mondott soha.
– Ez az őrnagy teneked jóltevőd volt – folytató a nagybátyám a bölcs korholást. – Úgy bánt veled, mint az édes fiával. S mikor már rájött a gonoszságaidra, ahelyett hogy kitörte volna a nyakadat, ahogy rászolgáltál, kegyesen elhallgatott. Mindent tudott a felesége leveleiből. A ti bolond világfutó plánumotokat. S aztán szépen kinyitotta előtted az ajtót, amin a magad ásta labirintból kiszabadulhattál. Nem kergetett, hagyott futni. Mármost neked az lesz az első dolgod, hogy a vasúti állomáson írsz az őrnagyodnak egy szép búcsúzó levelet, bocsánatot kérsz tőle a pajkosságaidért, megköszönöd számtalan jóságát, csókoltatod a méltóságos asszony kezeit. A levelet majd elhozza a Vencel; a derék, becsületes Vencel. – No, most aztán gyújts rá, öreg; tudom, hogy tíz hónap óta nem szivaroztál.
Azzal előhúzta a szivartárcáját, s megkínált egy regalitással. Mit tehettem? – rágyújtottam.
A vasútig aztán egész tréfás kedvvel elmondá a Vencel, hogyan hordta ő a bárónő leveleit, amiket tőle küldözött énhozzám meg az imprezáriókhoz, elébb a férjéhez. Azt is elmondta szakértő magyarázattal, hogyan tudta a tanár a lepecsételt leveleket elolvasni anélkül, hogy az adresszátus észrevette volna, hogy az a levél föl volt nyitva.
Ezt a tudományt följegyeztem magamnak; de most nem mondom el, mert még magam is hasznát vehetem valaha.
Ekképp végződött a szép Fritillária novellája.
Mármost tudod, hogy mért nem szednek a méhek a császárkorona harangkelyhéből mézet!