Másnap korábban fölkeltem, mint a két szobatársam. Azt hittem, hogy azok még alusznak. Még nem ütött a görög lecke órája.
Kimentem a kertbe. Szép tavaszi reggel volt. A verebek csiripeltek. A jácintok, tulipánok piros csíráikat dugdosták elő a virágágyakból. Fürge veres bogárkák szaladgáltak a földön, egymás ismeretségét keresve. A nyárfák rügyeinek balzsamától csupa ámbraillattal volt tele a levegő. Az ifjú szívben is ilyenkor támad valami megzsendülés, amiben ott van a tavasz melege. Bogár volna: fölébredne, csíra volna: kibujkálna, balzsam volna: illatozna.
Jól sejtettem. Ő is ott volt. Amarillisz.
A jácint ágyat porhanyította kis gereblyéjével, nekitérdelve. Nekünk szabad volt a kertbe járnunk, a leckéket könyv nélkül tanulnunk.
Én egyenesen odamentem hozzá. Kívülünk nem volt ott senki.
– Kisasszony! Én jövök a fogadásom díjáért.
Erre ő fölállt, a ruháját rendbehozta, ami föl volt tűzve, míg térdelt, leverte a port két tenyerével magáról, s azzal a karjait hátratéve, odaállt elém: „tessék”.
Semmivel sem volt több élet az arcán, mint egy alabástrom szoborén.
Megcsókoltam az ajkát. Hideg volt, mint a kő. Nem pirult el utána. A szempillája sem mozdult meg. Tudta, hogy mit csinál; fizeti a vesztett fogadást.
Én úgy éreztem magamat e csók után, mintha uzsorás adósság fejében koboztam volna el egy árvaleánynak az utolsó vánkosát.
Magam pirultam el.
– No hát, kisasszony, ne higgye azt, hogy én olyan cudar önző vagyok. Legyen úgy, hogy én vesztettem el a fogadást. Itt van, nézze; odaadom magának a díjat, a költő levelét, s aztán nem bánom, ha visszaveszi is tőlem azt a szomorú csókot.
S odaadtam neki a nagybecsű autogramot.
Erre rögtön kétfelé nyílt az ajka; az arcán kisütött a mosolygás, a keze reszketett a kezemben, mikor a zálogot átvette, s azzal egyszerre a nyakamba borult, átölelte a fejemet – s ez már aztán igazi csók vala. Csók, amely leszalad a szívig; – még annál is odább; fölgyújtja a vért, és az istenné tevő balzsamokat az idegekben.
Sohasem felejtem el, amíg élek, ezt az első csókot.