Ettől kezdve nagyon megváltozott Violának a társadalmi helyzete. A rendőri rovatban nem szerepelt többé, mint „zeneiskolai növendék”, hanem mint „háztulajdonosnő”. S ezzel meg volt előtte nyitva a világ. Fogadhatott látogatókat, köthetett ismeretségeket, adhatott estélyeket, s maga is eljárhatott a barátnői estélyeire. Férfi ismeretségét képezték fiatal államhivatalnokok, orvosok, mérnökök, színészek, rám nézve nem veszélyes emberek.
Eszemben sem volt, hogy ezek közül valamelyikre féltékeny legyek. Már egy vén szerelmes is nevetséges egy figura, hát még egy vén szerelemféltő. Csak az kellene még! Aztán teljesen megbízhattam Viola szilárd elveiben. Az az ő kettős ambíciója!
Otthon azt mondtam, hogy Violának az édesatyja csinált egy fényes üzletet, amiből annyit nyert, hogy a leányának azt a házat vehette ajándékba. (Szegény Nikkelnek még a mindennapi szivarpénzt is úgy adogatták ki piculánként; váltig alkudozott a feleségével, hogy írni fog neki szerelmesleveleket két forintért, de Hesperis nem állt rá.)
Most már fényes délben is ellátogathattam Violához. Mint jogtanácsos. Minthogy Violának volt egy örökösödési pöre, amelynek vitelével engemet bízott meg. A boldogult édesanyjának az apja után maradt egy temesvári ház, földekkel együtt; a nagyapa végrendelet nélkül halt meg, az oldalrokonok igénypört támasztottak a hagyatékhoz, minthogy a nagyapa állítólag kitagadta a leányát az örökségből, s holta napjáig nem is vonta vissza az átkát a fejéről.
(Hohohohó! Hiszen Viola megboldogult mamája még mindig ott énekel az operában.)
– Hiszen nem neked beszélem én ezt, hanem az asszonyoknak! Tehát ezzel az örökösödési pörrel paszpartum volt Violához minden órában. Szállásának két kijárata volt, egyik a lépcsőre, másik az udvari folyosóra, amaz az előszobán, emez a konyhán vezetett keresztül. Hölgylátogatók rendesen a konyhaajtóra kerültek, a jó Magdán keresztül, férfilátogatók ellenben csöngettek a főajtón. Az én jelzésem volt a háromszoros csöngetés. Azt persze a Magda nem hallotta meg, annálfogva Viola maga jött kinyitni az ajtót. Ott mindjárt megkérdeztem, van-e nála valaki. Megmondta őszintén. Ha volt odabenn valaki, vagy megfordultam a sarkamon, majd később jövök, vagy pedig bementem; nagyon örültem a szerencsének, s a látogató jelenlétében rögtön hozzákezdtem az örökösödési pör jelen fejlődményeinek ismertetéséhez, hivatkozva referádákra, tanúvallomásokra, semmisségi beadványokra, felülvizsgálatokra, míg a látogató megunta a dolgot, és elkotródott. Akkor aztán azt a bizonyos bartvist a csöngettyű alá tettük a szakállas felével, több csöngetés nem volt hallható.
Eközben egy névtelen levelet kaptam, melyben egy jóakaróm arra figyelmeztetett, hogy a Viola házával átelleni lakások egyik ablakában egész délutánonkint fölváltva ül egyike az én házi barátnőimnek, aki ott énrám spekulál. (Hát, hiszen én abból nem csinálok titkot, hogy Violát meglátogatom: az az örökösödési pör!) Igen ám, de aki spekulál, egyúttal kalkulál is. Azt is kiszámítja, hogy meddig maradok ott. Mert nincs az az örökösödési pör, aminek az előadására két-három óra volna szükséges.
Ez ellen én azt találtam ki, hogy vettem egy olyan divatos fehér nyári napernyőt, ami esernyőnek is megjárja, amit a szibarita férfiak a napsütés ellen használnak, annak a födözete alatt szépen elsurrantam a kémszemlélő ablak előtt. Nem jó gondolat?
Egy nagy pártlakoma után, mely délután öt órakor végződött, erősen fölpezsgőzve siettem Viola lakására (a fehér napernyő alatt), három lépcsőt ugorva egy lépéssel. A frakkom zsebében hoztam a számára a bankettről egy bonboniért, Sarazate arcképével.
A hármas csöngetésre jött Viola az ajtót kinyitni.
– Nincs látogatója? – kérdezém.
– Van. – Olyan furcsán mosolygott hozzá.
– Kicsoda?
– Mosziő Antanfű…
– Micsoda? Az Entenfusz? No, annak én kitöröm a nyakát!
– Ne törje ki, kérem, a nyakát.
Én berohantam a szalonajtón, marokra fogott ántukával.
Hanem aztán szépen visszahökkentem.
Az a mosziő Antanfű egy katonatiszt volt. Kékhajtókás hadnagy a sorgyalogságból.
No, ennek a nyakát nem törhetem ki! Először, mert őfelségének az armádiáját egy hadnagyától megfosztani nem illik; azután meg, mert annál kard van, nálam meg csak paraplé.
Átkozott presztízse van annak a katonai egyenruhának. Egészen más ember benne minden ember. Én azt hiszem, hogy a kard a kiegészítő része a férfinak. Miért is nem hordunk mink valamennyien katonai egyenruhát? A férfi civilruhában olyan, mintha az oroszlán csizmát húzna a lábára.
Látszott is rajta, hogy érzi a fölényét irányomban.
Még ő fogadott magas leereszkedéssel, mint régi „jó” ismerőst, kezét nyújtva elém lovagias parolázásra.
– Mennyire örülök önt ismét láthatni.
És aztán csak ismét leereszkedék a fotelbe, egyik lábszárát a másikra vetve, még szivarozott (a kupcihér!) Viola szobájában! S mielőtt én kipakolhattam volna az örökségi processzussal, már az én hadnagyom nagy nyelvkészséggel folytató az eddigi diskurzust az Uchátius-ágyúkról, amiknek szerkezetével megismerteté Violát. (Ha ugyan ez is nem afféle örökösödési processzus.) S hogy én is megértsem a dolgot, újra elöl kezdte, hogyan öntik az Uchátius-csövet, hogyan tágítják, hogyan fúrják bele a csavargó rovátkokat, amik pergő irányt adnak a lövegnek…
Én meguntam az előadást, vettem a paraplémat, s otthagytam a vitézt.
Viola utánam jött az ajtót bezárni.
– Egy óra múlva visszajövök! – mondám neki nagy bosszúsan. Azzal a fejem fölé tartottam a paraplét, s mentem a klubba pikétezni. Nyertem. Az is bosszantott.
Egy óra múlva visszamentem Viola szállására. Csöngettem. Viola kijött az ajtót nyitni.
– Egyedül van?
– Nem.
– Ki van itt?
– Antanfű.
– Hogy az ördögök vigyék el azt az Antanfűt. Még mindig ágyút önt?
Azzal megfordultam, lementem a lépcsőn.
Megint föl a klubba. Most már nem ültem le pikétezni, hanem letelepedtem egy tarokkista mellé kibicnek. Annak is őrült szerencsét hoztam. Nem telt bele egy óra, s három szólót, négy ultimót és egy volátot csinált, az én befolyásom alatt.
Ez már megdöbbentő.
A másik három partner azzal fenyegetett, hogy kidobnak a klubból.
Megyek én magamtól is.
Megint csak kifeszítettem az esernyőt; pedig már se nap nem sütött, se eső nem esett.
Ismét ott álltam az ajtó előtt. Csöngettem. Viola kijött.
– Magában van?
– Nem.
– Hát most megint ki van itt?
– Antanfű.
Már erre dühösen futottam el, s nem mentem többet semmiféle klubba, hanem nyargaltam végig az utcán, a korzóra, a Dunapartra, mint egy őrült.
– Nekem ezt az embert meg kell ölnöm! Milliom átok! Hiszen én is vagyok, aki vagyok! Az én kardom sem gyékénykáka! Gulyáshúsnak aprítom ezt a fickót!
Hanem aztán a Duna-parti szél kifújta lassankint a fejemből a borgőzt is, meg a szenvedéyt is.
Ugyan szép kis botrány lenne, ha egy széles körökben ismert jogtanácsos párbajt vívna egy hadnagyocskával, feleséges ember létére, egy kis zeneiskolai növendék miatt! Ez volna aztán a kövér falat a hírlapoknak! Majd hoznák a portrémat a lapok akaratom ellen.
– Nem! Nem fogok semmi bolondságra vetemedni.
Sötét este volt már, mire a sétámból visszakerültem. Egészen ki voltam józanodva.
Az utam megint Viola szállása előtt vitt el. Ezúttal az utca túlsó gyalogjáróján haladtam végig. Föltettem magamban, hogy föl sem fogok tekinteni az ablakára.
Hanem aztán csak mégsem tudtam megállni, hogy egy futó pillantást ne vessek arra a nagyon emlékezetes ablakra.
És hát, csakugyan! Ott égett abban az ablakban egy szál gyertya.
Ez a gyertya egyenesen az én számomra gyújtatott meg. Ez jelezte azt, hogy engem várnak.
Egyszerre vége lett minden haragomnak, sértett önérzetemnek; megfordultam, harmadszor is fölmentem a fatális lépcsőkön. Ezúttal nem kellett csöngetnem; a félig nyitott ajtóban állt a Magda, s mutatta, hogy bemehetek a szobába.
Viola egyedül volt. Hidegen üdvözölt, széket mutatva. Nem ültem le.
– Magának nagyon hosszú értekezése volt a hadnagy úrral.
– Igen.
– És érdekes?
– Az. Antanfű hadnagy elmondta előttem az egész élete történetét. Mennyit küzdött, mennyit hányódott a világban, mennyit csalatkozott. Most mindez megváltozott. Egy gazdag nagynénje meghalt, s minden vagyonát őrá hagyta. Ekkor ő belépett a hadsereg tettleges állományába, ahol eddig csak tartalékos tiszt volt, s komoly szándéka a katonai pályán káriért csinálni.
– S mennyiben érdekli ez magát?
– Annyiban, hogy egyúttal megkérte a kezemet. Régóta szerelmes belém. Én beleegyezésemet adtam. S ő eljegyzett engem menyasszonyául. Itt van a jegygyűrűje az ujjamon.
Mutatta az ujjára húzott gyűrűt; volt a közepében egy kicsi kis gyémánt.
…Ez volt aztán a hideg zuhany! Teljesen eszemre tértem.
– Igaza van, édes Viola. Magának nem lehet céltalanul ődöngeni a világban. Ha már megakadályoztam a művészi pálya megkezdésében, nem fogom a másik céljának útját állni. Én lemondok. S ha a kérője csakugyan az a szolid ember, akinek ön bemutatta, akkor csak azt mondhatom rá, hogy beleegyezem. Legyen ön boldog.
Itt most következett volna egy érzékeny jelenet, aminőt egy valamirevaló drámaíró el nem engedne a publikumnak. Viola e nagylelkű nyilatkozatra térdre omlik, csókokkal és könnyekkel árasztva el áldó jobbomat. Ami talán meg is esett volna, ha a jó Magda be nem dugja a fejét az ajtón ezzel a kérdéssel:
– Hány személyre hozzak a boltból parizert meg szalámit?
Amire Viola nem mondhatott neki egyebet, mint hogy „menjen a pokolba!”
– Értem. Hát háromra – mondá Magda, és visszahúzta a fejét. Én egyre nyugodtabban fogtam föl a dolgot.
– A katonatiszti házasságnál megkívántató biztosíték dolgát majd én elintézem. Azt az ön házára is be lehet tábláztatni; azonban önnek férjhezmenetele alkalmával a biztosító társulat is fog húszezer forintot kézbesíteni, s ha előbb lesz rá szükség, hát én azt majd előlegezem.
– Igen köszönöm.
– És azontúl is, ahogy önnek a háztartási költségeihez eddig hozzájárultam, úgy jövőre is ugyanennyit fölajánlok.
– Nem tudom, hogy a férjem elfogadja-e.
– Szintén a biztosító társaság útján, mint atyai alapítványt.
– Úgy talán igen.
– Még egyet. Mostanában háborús hírek járnak. Ilyen időben a katonai magasabb körök nagyon skrupulózusok a tisztek számára osztandó házassági engedélyek dolgában. – Ha netalán az ön vőlegénye ilyen akadályokkal találkoznék, én szívesen fölajánlom a jószolgálatomat azoknak az elhárítására összeköttetéseim kapcsán.
– Ön nagyon lekötelez bennünket e jóságával.
– És mármost minden jókat kívánok önnek, s többé nem fogom megjelenésemmel háborítani.
Azzal meghajtottam magamat, és mentem kifelé. Még csak kézszorítással sem vettem tőle búcsút. Nem lehetett, az egyik kezem tele volt a kalapommal, a másik az esernyőmmel. Amíg az előszobán végigmentem, úgy jött, mintha Violának utánam kellene futni, az ajtó előtt nyakamba ugrani, nagyot kacagva:
– Óh te bolond! Hogyan felültél! Hiszen csak tréfa volt! Gyere vissza!
De biz az nem következett be. Engedtek eltávozni, egy istenhozzád nélkül. Mikor leértem az utcára, átmentem a túlsó járdára, még egyszer föltekintettem arra az ablakra. Az egy szál gyertya akkor is ott égett. Meglehet, hogy ez a fárosz más hajónak is világított.
Én aztán hidegvérrel gondoltam végig a dolgon. Ennek a leánynak igaza van. Én is egoista voltam, ő is az. Ő nem tartozik nekem semmivel, én vagyok neki adósa elrabolt ifjú éveivel, amiknek élményeiből neki sem marad, nekem sem, amit eltegyünk magunknak emlékül.
Azt a Sarazate-képes bonbonière-t a pártlakomából a feleségemnek vittem haza megemlékezésül.