XVII. A FELESÉGEM

Hát, bizony, eszembe jutott, hogy feleségem is van.

Mikor kidobtak a hajóból, mint fölösleges terhet, akkor gondoltam rá, hogy van valahol az óceánon egy csöndes kis zöld sziget, amit úgy hínak, hogy „itthon”.

Két délutánt már otthon töltöttem, este sem mentem föl a klubba. Találtam elég dolgot odahaza. A regénycsinálás mellett nagy volt a hátralék a hivatalos ügyekben. Annál buzgóbban igyekeztem a mulasztást helyrehozni. A kalandozás nem jogtanácsosnak való.

Otthon vacsoráltam, s aztán ott maradtam még egy óráig a feleségem szobájában; ott eldiskurálgattunk kettecskén. Volt téma a közéletben elég. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett. Ezzel a hírrel egy egész estén elhárítottam a fejem fölött lógó zivatart.

Mert, hogy ott lógott, azt, mint tapasztalt meteorológ, előre sejtettem.

Pálma oltárszőnyeget hímzett.

Aztán panaszkodott, hogy fájnak a szemei.

– Minek hímezel lámpavilágnál?

– El kell vele készülnöm október 16-ára. Az volt a házasságunk évfordulója.

Aztán fölkelt, azt mondta, hogy aludni megy; jó éjszakát kívánt; neki korán kell fölkelni.

Tudtam, hogy mindennap öt órakor fölkel, s még lámpavilágnál elmegy, akármilyen rossz idő van, a templomba, hajnali misére. Szóba hoztam a dolgot.

– Te nagyon is szigorúan veszed az ájtatosságot.

– Hát, uram, bizonyos korban egyedüli menedékünk a vallás. Az áhítatosság megnyugtatja a lelket.

– Hiszen én is nagyra becsülöm az áhítatosságot, s egész tisztelettel gondolok a te hithűségedre.

– Szükségem van rá. Gyermekkorom óta a hitben nőttem föl. A szentképek, szobrok az én ismerőseim, akik előtt kitárhatom a lelkemet: meghallgatják. A liturgiának minden szava, az ének minden hangja átjár a szívemen, hazajön velem, visszhangzik az agyamban. A keresztre feszített Jézus, a szűzanya, tőröktül átszúrt szívével itt van előttem, a szobámban; éjjel-nappal velük beszélek. Ez az én üdvöm itt a földön.

Hiszen tudtam én azt jól. A feleségem éppen olyan buzgó katolikus, mint amilyen szkeptikus protestáns vagyok én.

Ekkor hirtelen szembefordult velem az asszony, s egészen átváltozott arckifejezéssel, fölemelt hangon szólt hozzám, kezével megragadva vállamon az öltönyt:

– És én, uram, kész vagyok lemondani az én idvezítő hitemről, elfutni a templomom küszöbéről, megtagadni a szemeimet, eltávolítani a fekhelyem fölül a feszületet és a Mária-szobrot, áttérni az unitárius vallásra: – azért, hogy öntől elválhassak.

Meg voltam dermedve.

Ez nem az a Pálma volt, akit én ismerek: a szelíd, jóságos, hidegvérű hitvestárs; ez egy bosszúálló, harcoló ellenség!

– Ön engem megcsal! – kiáltá, mutatóujjával eltolva magátul. – Évek óta megcsal és meggyaláz, következetesen, tervszerűen.

Én valamit akartam mondani.

– Ne szóljon ön. Ne alázza meg magát. Férfinak nem áll jól a hazugság. Ön engem nem szeret, nem becsül. Ön más nőnek adta szerelmét és becsülését.

– Ezt tagadom! (Ezt már egész hona fide mondhattam.)

Erre Pálma fölkacagott.

– Ön azt hiszi, hogy az egész világ süket és vak, hogy ön bírja azt a varázssüveget, ami az embert láthatatlanná teszi. Én nem kémkedtem ön után soha. Járhatott, kelhetett a világban, utazhatott hivatalos ügyekben, nem kísértem önt. De helyembe küldtek minden adatot. Nézzen ebbe a szekrénykébe. Ez tele van tudósításokkal a világ minden városából; hol járt ön? hol szállt meg? hol tartott pihenőt? hová rándult ki? Mindenütt ott találkozott ön ezzel a leánnyal. Még az álneveiket is tudatták velem, amik alatt a vendéglői lajstromba beírták magukat. Grósz Sámuel, Bermini Salvator, Viardot Klemens! Nem az ön álnevei voltak Bernben, Brüsszelben, Prágában? A leányé pedig Amelotti Klára?

A világ forogni kezdett körülöttem, amint ezeket az adatokat magamra olvasni hallottam. Hisz én a legrettenetesebb módon vagyok elárulva! Engem egy detektívhálózat vesz körül. Hol a revolver? hadd lövöm magamat főbe.

Pálma megszánt. Látta az arcomon a fölháborodásomat. Elnevette magát.

– Ne jöjj zavarba, kedvesem. (Tegezésre fogta a megszólítást.) Látod, hogy mindent tudok. Évek óta értesülve vagyok minden titkos lépésedről. Ugye, nem vetted észre az arcomon, a magamviseletén soha? Mindig csöndesen tűrő voltam. Azt mondtam magamban, hogy hiszen megjósoltam én azt előre. Én már asszonynak vén vagyok, te még férfinak fiatal. Én már csak imádkozni tudok, te még élvezni tudsz. Nem csináltam neked házi jeleneteket, ahogy száz asszony közül kilencvenkilenc teszi. Nevettem rajta, ha mások dühösködtek. De most már mirajtunk kezdenek el nevetni. Ezt nem tudom elviselni. Ez lehetetlen. Elviselheti az ember a vagyonvesztést, nagy szerencsétlenségeket; de azt, hogy nevetségessé legyen, arra nincs elég lélekerő. Bajból, nyomorból, gyalázatból ki lehet épülni; de a nevetségessé tételből soha. Seprőzzenek meg inkább, mint hogy karikatúrát csináljanak rólam. Ennek a helyzetnek véget kell vetni. Más módját nem tudom, mint hogy váljunk el, becsületesen, törvény szabta szokás szerint, kölcsönös gyűlöletet vallva, de nem érezve (inkább, mint érezve és eltitkolva), s akkor aztán vedd el azt a leányt, akit szeretsz, csinálj belőle becsületes asszonyt, légy neki becsületes férje. Én nem féltek mást, csak a te becsületedet. Hogy azt megmentsem, kidobom érte a hajóbul a háziszenteimet.

Olyan puha lettem, mint az a gyurma; amivel a fogorvos mértéket vesz a machoirhoz.

Megfogtam Pálmának a kezét, s végigcirógattam.

– Kedves Pálmám. Te azt mondád, hogy ennek a helyzetnek véget kell vetni. Én már véget vetettem. De más módon, mint te mondád. Én azt a leányt már férjhez adtam: tegnapelőtt történt meg az eljegyzése.

Most már Pálmán volt a meglepetés sora. Nagy szemeket mereszte rám.

– Igaz ez?

– Úgy éljek.

– Ki a vőlegénye?

– Egy katonatiszt a rendes hadseregtől.

– A neve?

– Entenfusz hadnagy. Pálma összecsapta a kezeit.

– Te ahhoz adtad a Violát, akit mint csalót kidobtál a házadból?

– Akkor imprezárió volt; de most hadnagy; szép vagyon örököse, és derék, jellemes ember. Vessünk fátyolt a múltakra. Pálma gyanakodóan rázta a fejét.

– Te! Ez az Entenfusszal való házasság nekem gyanús dolog.

– Te azt hiszed ugye, hogy ez csak olyan takaróköpönyegféle férj akar lenni – aminőre vannak példák. No, hát megnyugtatásodra mondhatom, hogy a néhány nap múlva bekövetkezendő egybekelése után rögtön átteszik Entenfusz hadnagyot az ezredével együtt Budapestről Dalmáciába, s viszi magával a feleségét. Egyébiránt akármi történik is: én többet a Violának a küszöbét át nem lépem, s vele többet nem találkozom. S erre becsületszavamat adom.

Pálma a tenyerét a szájam elé nyomta.

– Nem! Nem! Nem! Ne mondd ki azt a szót! Ne fogadj semmit a becsületedre! Az nekem drága! Hátha nem tartod meg?

– Arra meg már az összes bűneimnek az utálatára esküszöm, hogy meg fogom tartani.

Erre aztán szent lett a béke. Szegény jó Pálma odaborult a keblemre, és kisírta magát. Én olyan büszke voltam, mintha valami hódítást követtem volna el.

Aztán ott maradtam késő éjjelig az ő szobájában, s segítettem neki az oltárszőnyeget hímezni. Nem jutott eszembe az eretnek voltom.

Hanem arra gondoltam, hogy ugyancsak ez időben Viola is együtt hímez, egy és ugyanazon rámán valamit a hadnagyával. …No, hát „bírja békével”.

(Ezt szokta mondani az én tarokkpartnerem, a főispán, mikor a játékvivő a talonbul a hármas királya mellé még a dámát is megkapja.)

„Habeat sibi.” Diákul így mondják.

Hát bizony, ha huszonöt esztendővel fiatalabb lettem volna, ez a fordulat nem végződött volna ilyen polgáriasan. Viola szenvedélyem volt. S a szívem szív maradt. Hanem hát az életkor még az indulatokat is megváltoztatja. Az a szürke szakáll azt beszéli, hogy egy cserepár hadnagy többet ér, mint akárminő jogtanácsos túl a hetedik klimatérikus éven. Nem fogom festeni a szakállamat.


VisszaKezdőlapElőre