XVIII. A CSODATEVŐ EREKLYE

Most már én is kezdtem a csodatevő vizekben hinni.

Engem csak egyszer öntöttek nyakon egy ilyen zuhannyal, s íme, milyen szépen kigyógyultam tőle.

Eddig nem tudtam a lábamnak egyéb hasznát venni, mint tilos utakon járni vele. Nagyon rossz volt a lábam: mindig görbe utakra vitt. Folyvást botlottam vele. Nagyokat estem. És íme, most milyen szépen járok az egyenes úton! Ezt mind az a gyógyerős zuhany idézte elő.

Milyen nagy boldogság az embernek megpihenni – a vétkezésből.

Nem kell többé azon törnöm a fejemet, hogy mit hazudjam? Nem kell azt a fehér napernyőt mindig magammal hordanom. A hivatalnokaim nem győzik lemásolni a sok firkát, amit egész nap halomra szaporítok. Még ilyen munkaszezon nem volt. Amellett az étvágyam is megjött. Milyen jó az a házikoszt! Most még a pénteki ebédeket is otthon költöm el. A kedvemért extra rántott csirke jön az asztalra. De a hal is nagyon jó, úgy, ahogy itthon csinálják. Fogas ajókával: ez a feleségem receptje után készül. Csak hiába, olyan konyhája, mint a feleségemnek, nincs senkinek a világon.

– Elmegyünk az idén, galambom, Sorrentóba; csak a dolgaimat befejezzem. Az őszt meg a tél elejét Olaszországban töltjük. – Ezt mondtam a feleségemnek, s egészen boldoggá tettem vele.

Violáról semmi hírt sem hallottam: nem is vártam. Nem voltam rá kíváncsi. Annyi büszkeséget tartottam meg magamnak, hogy mint a leskártolt kártya, ne törődjem a játék folyamával. Engem el nem ütnek.

Egy levelet még kell kapnom Violától: azt, amelyben tudtul adja, hogy a mai napon egybekelt Entenfusz császári királyi hadnagy úrral. Ezt megkívánja az etikett.

Mintegy két hét múlhatott el így szép csöndesen lemorzsolgatva, amidőn egy délelőtt, a hivatalomba kullogva, a hátam mögött valami mazurka lépésben siető lábkopogás tesz figyelmessé. Hátranézek, hát a kis sánta hordár igyekezik utolérni, egyre pisszegetve. Nekem szól ez a titkolózó sziszegés? A sánta hordár kétfelé nézett óvakodva, s azzal a sipkája belsejéből egy levelet vett elő, s azt titkolózva a kezembe nyomta.

A zsebembe nyúltam, „várjon a díjáért!” De az én sántám úgy elsietett erre, hogy utol nem értem. Hátrafelé még jobban tudott futni. Talán a „pics-pacs” jutott az eszébe.

A levél címzéséről ráismertem az írójára. Violától jön.

Ezért ugyan kár volt ez a titkolózó kézbesítés; a postával is lehetett volna küldeni. Nem voltam a tartalmára kíváncsi. Értesítés a végbement esküvőről. Felöltőm zsebébe dugtam a levelet. Rendes ember különben sem szokott utcán jártában levelet olvasni.

Ott is felejtettem aztán a levelet.

Csak amidőn a hivatalból, a postát aláírva, hazatértem, gondoltam rá, hogy elővegyem a Viola levelét, s elolvassam a banális tartalmát.

Hát, biz az a tartalom nem volt banális.

Ezzel a megszólítással kezdődött: „Mindenem!” És aztán igen meglepő dolgok következtek benne.

…hogy az a hadnaggyal kötendő házasság tiszta-puszta komédia volt… a hadnagynak soha eszébe sem volt Violát nőül kérni… nem is tartott ama látogatása órákig, ahogy a háromszori visszatérésem alatt elhitették velem; mert utánam rögtön eltávozott: egy udvariassági vizit volt az egész, semmi más… az egész ember haszontalan baba, ha egyedül volna a világon, akkor sem kellene neki.

…azért volt pedig ez a komédia ekként szerezve Viola által, hogy engemet „egy időre” alaposan magára haragítson.

…mivelhogy az egész világ irigykedik rá, és kémkedik ellene.

…az volt a célja, hogy engem magától elriasszon, s hogy azután a feleségemmel kibéküljek, a pletykázás, kémkedés megszűnjék.

…ez mind eléretett; a városi mendemonda új irányt kapott. A legújabb karikatúra az, hogy az Ariadne alól kiszaladt mándruc hazafutott a mándrucnéjához.

…Violának a szíve azonban most is változatlanul az, ami volt, amiről meggyőződhetem a legelső viszontlátásnál.

…ő tudja nagyon jól, hogy erre az alkalom igen meg van nehezítve. Az ő szállását éjjel-nappal éber szemekkel őrzik, ablakokból, boltajtókból, házmester fülkéjéből. Azt hiszi, hogy a cselédje, a hű Magda is meg van vesztegetve. De még nagyobb kémkedéseknek vagyok én áldozatul hozva. Az egész világ egy nagy pókháló rám nézve. Akárhol ütődöm egy fonalszálába, a szögletben ülő pókok értesülnek róla.

…azért ő ezt a furfangos tervet fundálta ki ellenőrizhetetlen találkozásunk számára.

…van Budapesten egy vendéglő, amit nagyon ritkán emlegetnek, a budai rakóparton van, ablakai a Dunára néznek. Ezt az átellenes pesti paloták ablakaiból nem lehet kémszemlélni. Ott fog ő ma délután három órakor reám várni az első emeleti 7-ik számú szobában. Hogy pedig én teljesen észrevétlenül jöhessek oda, ezt a fortélyt ajánlja. Ma lesz az árverése az erzsébetfalvai puszta telkeknek, melyeket házhelyeknek parcelláztak. Én otthon azt mondom, hogy délután odamegyek árverezni. Az egész délutánom szabad, mivelhogy éppen ma tartja a jótékony nőegylet a Margitszigeten a népünnepélyt, melyen a feleségem valamennyi hozzá tartozó hölgyekkel együtt tevékeny részt fog venni.

…én tehát a kocsisomat a város határáról visszabocsátom, magam pedig, ahelyett hogy homokot vásárolni mennék, lekerülök gyalog a Dunához, ott fölfogadok egy révészt, aki átszállít Budára. Ott azután nem lát meg senki. Este aztán, a koncert idejére az óbudai gőzössel szépen fölrándulhatok a Margitszigetre. Ha kérdik, mit vettem – azt mondom, drága volt a homok, s inkább a jótékony bazárban vesztegetem el a pénzemet.

…tárt karokkal vár – a „hajdani”.

Erre a fordulatra csakugyan nem voltam készen.

Ez a levél egész lelkemet fölzavarta.

Rossz az ember, kedves barátom, nagyon rossz!

Nem jól mondjuk azt: „homo sum!” Adjuk alább! „Animal sum!” Nem az, hogy „ember vagyok”; „állat vagyok”.

A kutyát megverik azért, mert kilopta a húst a fazékból; a jövő órában megint ki fogja lopni, ha nem látják.

„Canis sum!”

Hogy becsületszavamat adtam? Az igaz. De hiszen titokban marad! Ez a fődolog. Minden kutyaság szabad – ha titokban maradhat.

Eszembe jutott minden vérfölforraló, agyszédítő emléke a múltnak.

Hát fölér-e egy órájával a gyönyörnek minden túlvilági üdvösség?

Blaszfémia!

Tudom, hogy blaszfémia; de nem merném szavazatra bocsátani a kérdést.

Most tudtam meg, hogy milyen közel van hozzánk a pokol. A hátunkon hordjuk. Álmunkban rátalálunk, s benne ébredünk föl. És aztán ott maradunk.

Hogy elfelejtettem egyszerre a bölcs életnézeteimet, nemcsak a becsületszavamat, de még a megszégyenülésemet is. Két hétig úgy jártam a világban, mint az a kutya, akit a szomszéd konyhájában leforráztak; most egyszerre visszanyerte a kedélyem a ruganyosságát. Ejh, hiszen te még kapós vagy! Nézd, hogy bolondul utánad a világ szépe!

Nehéz küzdelem volt saját magammal; őszintén megvallom. Nem mertem a tükörbe nézni; attul féltem, hogy az a másik magam összegazemberez, vagy legalább is a szemem közé nevet: „hát nem megmondtam már neked egyszer, hogy szürke a szakállad? Festeni fogod? Aztán parádés napokon fölveszed a hadnagyi uniformisodat, s pályázol a szekondlájtinántokkal? Fűzöd magadat, hogy karcsú légy? Parókát viselsz? A szarvaid kilátszanak alóla! Vén szamár!”

Az ebédnél csak ketten voltunk a feleségemmel. A mi hölgyeink már délelőtt kimentek a Margitszigetre. Pálmának egy kis változása volt (az okát is megtudtam később).

Hacsak egy szóval mondja azt a feleségem, hogy gyöngélkedik, a feje fáj; én bizonyára azt mondom neki: „no, hát maradj itthon; az a népünnepély végbemegy nálad nélkül is; aztán én is itthon maradok, elővesszük a kártyát, s elpikétezünk estig; akkor majd együtt átmegyünk a szigetre, vagy itthon maradunk, ahogy neked jobban esik”.

De hát Pálma erőltette a jókedvét; nagyon mutatta, hogy a rokokó ruháját milyen szörnyen szeretné bemutatni a társaságnak. Ebéd után egy kissé majd ledűl szunyókálni, három óra tájon aztán megy a gőzhajóhoz, s ki a szigetre.

– Sajnálom, hogy nem kísérhetlek el; de ma van az erzsébetvárosi parcelláknak az árverezése, oda kell mennem. (Volt pofám azt elmondani.)

– No, csak valami drágán ne hagyj rád veretni valamit.

– Eszemen járok. (Hol van az?)

Aztán megint azt mondta Pálma, hogy mégsem fekszik le ebéd után; inkább rögtön kikocsikázik a gőzhajóhoz; a friss lég a Dunán jót fog tenni a fejének.

– Aztán majd, kérlek, küldd vissza a kocsit, hogy elvigyen Erzsébetfalvára.

Azzal megcsókoltam. És ő nem viszonozta azt egy megérdemlett pofonnal, s nem vágta a szemem közé ezt a szót: „te Júdás!” Utánanéztem a hintónak az ablakból; Pálma a napernyőjével intett üdvözletet.

Mármost hol van az én napernyőm? Az a bizonyos. Az a fehér. Két óra volt délután.

Még egy órát kell várnom.

Gyerekkorom óta még így nem környékezett félelem, mint e percben.

Az inasom bejött jelenteni, hogy itt van Nachtigallné asszonyság, valamit akar nekem mutatni.

Ejh, de jókor hozza idea – fátum! Jöjjön be! Megveszem, akármit hozott.

A kis fürge zsidóasszony bependeredett az ajtómon, jónapot kívánt, és szokás szerint nyájasan mosolygott. Ezeknek a házalónőknek már oda van fagyva a mosolygás az arcukhoz.

– Nos, Nachtigallné, hát mit hozott?

– Egészen önnek való dolgokat. Legelőször is ezt.

Azzal kivett a kézitáskájából egy kis nyeles tükröt, elefántcsont rámája volt; de egészen egyszerű. Azt mondta: ez a Cagliostrotükör.

– Hát mi különöset látok én ezen a tükrön?

– Nézzen csak bele.

– Magamat látom benne.

– Egy holt embert lát ön benne, akit maholnap el fognak temetni – suttogá, de erősen hallgatólag.

– Madame!

– Ön útban van, hogy magát semmivé tegye. Én azért jöttem, hogy önnek a kezét megkapjam, mielőtt az örvénybe lezuhanna.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy a Violával való dolga mind tudva van. Tudja a felesége. S tudják ezek az asszonyok valamennyien.

– Ezek mind túlhaladott álláspontok. Múltak dolga, ami ki van egyenlítve – mondám én, leülve a karszékembe, anélkül hogy az asszonyságot megkínálnám, hogy foglaljon helyet.

– Értem. Az üzletvilágban úgy hívják azt, hogy „kiegyenlítési eljárás”. A hitelezők beérték a kínált percenttel: a krídát megszüntették! újra lehet kezdeni az üzletet. De ugyan nem ütött önnek szeget a fejébe, hogy ki lehetett az a kém, aki mint az árnyék követte önt mindenüvé, s a legpontosabb értesítéseket küldözé a világ minden részéből az ön nejének?

– Nem értem rá ezeken törni a fejemet.

– Most pedig még kevésbé ér ön rá, mert az idő drága. Két óra már elmúlt, s önnek három órakor új légyottja van Violával! Budán, a Széchenyi hotelben.

De már erre a szóra fölugrottam a székemből.

– Ki mondja azt?

– Egy levél, melyben az ön nejét előre értesítik erről a légyottról, s amit nekem is megmutattak.

Elállt a szavam.

– Nem akar ön nekem hinni? Hát győződjék meg róla a saját szemeivel. Az ön neje vett tőlem egy antik kasszettet bösztörzárral, amihez nem szolgál kulcs; fortéllyal nyílik föl. A szekrényke itt áll a neje szobájában; én tudom a nyitját. Ott vannak e bizonyos levelek.

Azzal megfogta a kezemet Mirrha, s áthurcolt a nőm szobájába. Perc alatt kinyitotta a ládikó tetejét, s a legfelső levelet kivette a halmazból.

– Itt van, olvassa ön.

A levél görög írásjegyekkel volt írva, ami a kézvonást fölismerhetlenné teszi. Ez állt benne.

„Önnek férje ma délután 3 órakor találkozni fog Violával Budán a Széchenyi vendéglőben a 7. számú szobában.”

Meg voltam dermedve. Honnan jön ez az árulás?

Nem mondtam ki, de az arcomról lehetett olvasni. Mirrha összecsapta a kezeit.

– És ön még most sem találja ki, hogy ki az a rejtélyes detektív, aki önnek minden lépését a tilalmasban elárulja?

A fejemet ráztam. Fogalmam sincs róla.

– No, már igaz az, hogy a jogtudósoknak nincsen fantáziájuk. Hát ugyan ki írhatta volna ezeket a tudósításokat más, mint maga Viola?

– Viola? Badarság! Hogy ő maga magát rágalmazza? Miért tenné ezt?

– Azért, hogy önt elválassza a nejétől, s aztán feleségül vétesse magát önnel.

Ez megint egyszerre olyan világosságot gyújtott körülöttem, hogy egészen elvakultam bele. Hisz ez egyszerű és világos dolog!

– Hallja csak, mi van ön ellen mai nap készülőben? Az ön neje nem ment a Margitszigetre, hanem kiszállt a gőzösrül a várbazárnál, s fölment a vendéglőbe. A 8-as számú szobában már ott vár rá a két tanúja: az egyik Angiolina D’Istria, a másik Nikkelné asszonyság. A pásztoróra közepén, amit az ön számára rendeztek, fölnyílik az oldalajtó, s önnek a vétke két tanú által hitelesen bizonyítva lesz. Nyilvános botrány lesz belőle: a válóperhez kész az alap. Nem lesz nagy baj. Ön is jól jár vele, a felesége is, meg Viola is. Már addig, ameddig. Csakhogy egy olyan alakra nézve, mint ön, akinek az állása a renoméjával együtt emelkedik, vagy elbukik: egy ilyen botrány egyértelmű az eltemettetéssel. Hát nem jól mondtam-e, hogy egy holt embert lát ön abban a tükörben, akit ma temetni visznek? A nevetséggé lett ember: múmia, ön pedig az fog lenni: egy bácsi, aki fiatal feleséget vesz – a hadnagyoknak.

Nekem a veríték csorgott a homlokomrul. Lázban voltam a fölháborodástól. Hát azok, mind, akikről azt hittem, hogy szeretnek, összeesküdtek-e ellenem, hogy elbuktassanak? – De hát nem megcsaltam-e valamennyit? – Csak ez az egyetlen lény, ez a Mirrha, ez a házaló zsidóasszony volt hozzám könyörületes. Igaz, hogy azt nem csaltam meg soha.

Letörültem az arcomrul a verítéket, keserűn fölkacagva.

– De hát én nem fogok odamenni.

Erre aztán a Mirrha diadalmasan nevetett fel.

– Dehogy nem fog ön odamenni! Ezt tudva fog ön csak igazán elmenni a légyottra. Nézzen csak ide. Én a régiségeimből nemcsak azt a Cagliostro-tükröt hoztam el az ön számára, hanem ezt a tárcát is.

Azzal a kézitáskájából kihúzott egy kopott pénztárcát.

– Ismeri ezt?

– Igen. Ez az én katonakorombeli bugyillárisom.

– Ezt ott hagyta ön nálam emlékül. És még holmi apró-cseprő ereklyéket, amikről ön rég megfeledkezett, de amiket én gondosan megtakargattam. Tudja, az ilyen régiségkufár mindent megtartogat, míg eljő rá a kedvező idő. Most itt van. Nézzen ön csak abba a tárcába. Találni fog benne valamit. S abból a valamiből kitalálja, hogy mi módon váltja ki magát ebből a kelepcéből.

Én fölnyitottam a tárcát. Láttam, mi van benne. Azzal elkezdtem nevetni, mint aki az eszét vesztette. Azzal végeztem, hogy kezet csókoltam a Mirrhának. Még soha kézcsók jobban meg nem volt érdemelve.

– El fogok menni a légyottra!

S azzal zsebembe dugtam azt a kopott tárcát. Kincsek voltak abban rám nézve!

A kocsim visszaérkezett a gőzhajótul. Dehogy csináltam én azt a nagy teketóriás utat, ki a Rákosra, aztán csónakkal át Budára! Egyenesen áthajtattam a Lánchídon, a budai vendéglőig. Lásson meg akárki! A kocsisnak azt hagytam meg, hogy várjon rám, amíg visszatérek, a szögleten. Rátaláltam a 7. számú ajtóra.

Viola előresietett azt kinyitni előttem. Hüledezve kérdezé:

– Ön egyenesen jött ide a saját kocsiján? Láttam az ablakból.

– Láthatta más is.

És aztán figyelmeztettem rá, hogy ne igen közelítsen hozzám, mert borzasztó náthám van: ráragad.

– Félek, hogy elárulnak bennünket.

– Bánom is én.

– A világ nyelve rossz.

– Majd teszek róla, hogy megjavítsam. Nem fogok titkolózni többé.

Viola összeborzadt.

– De én félek a botránytól.

Úgy tettem, mintha elhinném. Aztán rátértem a tulajdonképpeni érdemleges tárgyára az idejövetelemnek. Mert, hogy nem enyelegni jöttem ide, azt az első rámtekintésből megértette. Mi volt az a komédia azzal az Entenfusszal? Ez a kérdés.

Ő aztán a karomba fogózott, s elkezdte mesélni a dolgot, alá s föl sétálva velem a hosszú szobában; tele volt a kompozíciója ellenmondásokkal, képtelenségekkel. A vége az a megnyugtató adat volt, hogy a hadnagyot transzferálták már Kninbe, valahová a morlákok közé, ahová csak gyalogút vezet. De hogyha tele volna is Budapest házasulandó hadnagyokkal, s azok mind őérte epednének is, ő engem föl nem cserélne eggyel is közölök, mert én vagyok rá nézve minden: múlt, jelen és jövendő.

Ezt olyan hangosan mondó, hogy a szomszéd szobában is meg lehetett hallani. Én gondosan megóvtam a számat attól, hogy valamit közbeszóljak.

Nekem éles hallásom van. Észleltem, hogy a szomszédban suttogás, tipegés, selyemruhák ismeretes frufruja kísért.

A két ellenséges asszony azt akarta, hogy be kell várni, míg egy gyöngédebb természetű jelenet fejlődik ki közöttünk; de Pálma nem egyezett bele; neki elég volt az is, hogy én, a becsületszavamat megszegve, eljöttem a Viola találkozójára. Sietteté a katasztrófát.

A két szobát összekötő ajtó zárjában egyszerre csak kulcsnyikorgás hangzott.

– Szent atyám! – sikolta föl Viola. – El vagyok árulva! Ránk törnek! – S azzal a két kezével a szívéhez kapott, s odaájult a karjaim közé. Az ajtó ki volt már nyitva; de még egy pamlag állt az útjában.

Én szépen elhelyezém az alélt hölgyet egy karszékbe, s aztán elhúztam a pamlagot az ajtó elől, hadd táruljon az föl egészen.

A három hölgyalak ott állt egy csoportban. A walkűrök! Passiflora büszkén, fölemelt fővel, karjait mellén összefonva, lehunyorított szempillákkal, brünhildi pózban állt előttem; Hesperis ellenben kárörvendő vigyorgással mutatott az elalélt leányzóra, a szemének a fehérét lehetett látni, amint lefelé forogtak, maga volt a bosszúálló Erynnis. Csak Pálma tartotta meg szelíd, méltóságos nyugalmát.

– Uram! – szólt hozzám reszkető hangon. – Ön nekem azt mondta, hogy ezt a hölgyet férjhez adta, és soha többet vele találkozni nem fog. Becsületszavára mondta.

– Úgy van – szóltam én teljes nyugalommal! – De ez egyszer mégis kellett vele találkoznom, hogy tudassam vele a szülőinek a nevét, amire szüksége van – az egybekelésnél.

– No! És hát kik a szülői Viola kisasszonynak? – kérdé Pálma. Én szépen kihúztam a zsebemből azt a kopott pénztárcát, s kiszedtem belőle a Mirrha által megőrzött ereklyéket.

– Az anyja Viola kisasszonynak ez az asszonyság itt: (Passiflorára mutattam) – az atyja pedig én vagyok – ahogy meggyőződhetel róla ebből a hozzám írt levélből, ebből a kettős arcképből, s ebből a keresztlevélből, melyben az üres rubrikába e tisztelt hölgy sajátkezűleg írta be az én nevemet.

De nem a feleségem arcára voltam én kíváncsi, amíg az ereklyéket átnyújtottam neki; hanem a Passifloráéra. Az egy perc alatt hétféle színt és kifejezést váltott; elsápadt, elvörösödött, ijedtség, bosszúság, szégyen és düh váltakoztak rajta; egyszer csak kitört az ajkain ez a mondás:

– De hiszen nem…

De mielőtt tovább mondhatta volna, összetalálkozott a tekintete Nikkelnéével, s a torkába fagyott tőle a folytatás. Az a Medúza ábrázatja volt.

Nikkelné odaugrott hozzá, s megkapta a kezét.

– Mit akart ön azzal mondani, hogy „de hiszen nem?…” Hesperisnek nagy ösztöne volt a találgatáshoz.

Pálmának az arca pedig egészen kiderült a három ereklyének a megszemlélése után. Mind a hármat a keblébe dugta, s aztán felém nyújtó a jobbját, e rövid szóval: – jól van!

Erre a fordulatra Viola is egyszerre magához tért az elájulásból. A szerepe megváltozott.

Pálma odajárult hozzá, megcsókoló a leánynak a homlokát, s megfogta a kezét.

– Hát, ha te az én uramnak a leánya vagy, akkor ott van mellettem a helyed. Ezentúl az én házamnál fogsz lakni.

Viola térdre esett, és csókolta Pálmát, ahol érte.

– Itt van a kocsim! Mehetünk együtt – mondám én.

Mikor Violának föladtam a vállára a lebernyeget, azt súgta:

– Nekem így még jobban tetszik. – Szépen kezet csókolt nekem.

S aztán kocsikáztunk végig a városon együtt hárman.

A leány a szemközti ülésen, ahogy a családi regula elészabja. A két tanúnak hozott hölgyet ott hagytuk; azoknak még nagy vitájuk volt egymással azon kérdés fölött, hogy „mit akart ön azzal mondani, de hiszen nem?…”

Néhány nap múlva nagy családi ünnepet ültünk. Ott voltak valamennyien.

A tósztoknál még Iringót is behívtuk, ő is koccintson velünk. A Mirrhát extra én magam sajátkezűleg írt levélben hívtam meg.

Mikor aztán a jókedvű asztaltársaság szétoszlott, magam is a szobámba mentem, utánam jött Adelphe Philine: az áldását rám adni.

– Nos, uram, hát most már van önnek nyolc hölgy a házánál; azok között egy felesége, egy leánya, hét szeretője és hat Schwiegermuttere.^[1] Hát meg van ön velem elégedve?

Eszerint ezt a regényt Amarillisz csinálta nekem!