VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ

Nagyon indikálva volt részemre, hogy Esdrás úrnak a neutralitását fönntartsam. Erre legjobb stratagéma volt a kedvenc rögeszméjének a táplálása.

Mikor egy tudósnak valami fiksza ideája van, akkor ha azt előhozzák neki, se lát, se hall, mint a süketfajdkakas dürgéskor. Hozattam neki a pusztánkról két fiókgólyát; azok megszoktak a háznál. Nyers húst, pacalt kaptak; később az egeret is elfogták. A hím komoly természetű uraság volt: ezt elneveztük a kontempláló magaviseleteért Hamletnek. Az Oféliája ellenben minden jó és rossz tulajdonságaival bírt nemének. Sokat kelepelt, nyalánk volt, kiszedte a moslékból az ízletes hulladékot, sőt a szomszédból áttévedt kis kacsákat is elkapkodta; kutyát, macskát üldözött, a professzorhoz járó diákoknak a fejére röpült, s kalapjaikat kilikasztotta, az eltávozóknak jót csípett a lábaszárába a hegyes csőrével; graciőz tudott balettet táncolni.

Ez volt Esdrás úrnak a kegyence. Ennek a tehetségeire alapította léghajózási rendszerét.

Legelső dolog volt hozzászoktatni a gólyát a hámhoz.

A hámot először szironyból készítették. Azt a gólya rövid időn megette; azt hitte, kígyó. Azután bőgőhúrból próbáltak rá kantárt rakni. Az meg éppen delikatesz volt neki; földi gilisztának nézte: lenyelte. Végre sodronnyal körülfont húrral szerszámozták föl; azt már nem tudta elrágni.

Azután kipróbálták, hogy mennyi tehernek felel meg a gólya húzóképessége.

Egy kosarat kötöttek a hámhoz, s aztán repülésre bírták a madarat. Megfelelt a várakozásnak.

Most aztán komolyan hozzáfogott Esdrás úr a találmánya létrehozásához.

Hazafias kollekta útján beszereztetett a léggömb előállításához megkívántató összeg. – Szakértő kezek szabályszerűen elkészíték tafotából a ballont, behúzva recével. A gimnáziumunk vegytani laboratóriuma szolgáltatta hozzá a szükséges könléget.

A kísérlet sikerétől függött a korszak átalakulása.

Ha sikerül a léggömböt betanított madarak segítségével útba irányítani, mint ahogy lehet a földi járműveket oktalan barmokkal, ökrökkel, lovakkal mozgásba hozni, utaztatni, gyorsítani, akkor az egész hadviselés megváltozik, s azzal együtt a politika, nemzetgazdászat, kereskedelem – sőt az egész társadalmi rendszer. A kísérlet iránt megyeszerte nagy volt az érdeklődés.

Faluról begyűltek a celebritások. A városház előtti tér átengedtetett a hatóság által a kísérlet számára. A notabilitások és úrhölgyek számára tribünök állíttattak. A helyben állomásozó lovasság és szekerészet főparancsnokai is megígérték megjelenésöket.

A nevezetes napot megelőző huszonnégy óra alatt az Ofélia nevet viselő gólya minden ételben való részesüléstől visszatartatott, hogy annál bizonyosabban beváljon a célzatos furfang azzal a bizonyos póznára tűzött csalétekkel.

A léggömbhöz tudniillik egy fűzfavesszőbül font csónak volt csatolva, melynek hátulsó részére (puppis) egy tollseprűkből alkotott kormány (timon) alkalmaztatott, az orrára (prora) pedig egy haránt fekvésű pálca helyezteték, melynek végén zsinegre kötött kígyó fickándozott.

Csalhatatlan volt a számítás.

Amint a csónakban elhelyeztetett gólya megpillantja a ragadozó kígyót, azonnal föl fog repülni, és utána eredni. A begyéhez kötött hámnál fogva magával ragadja a csónakot, a csónak a léggömböt, s ekként „ad hominem” (azaz „ad ciconiam”) be lesz bizonyítva a tétel, hogy ha a léghajó csónakjában egy lelkes állat (például egy ember) fog ülni, s a léggömböt négy vagy tíz gólya röpíti tova, akkor azt tetszés szerint lehet a szélrózsa minden irányában kormányozni.

Pünkösdi szünidő volt; a szittyáknak nem volt iskolájuk; mind kijöhettek a heccre.

Én voltam a professzor úrnak a Handlangere, vagy ahogy magyarul hívják: fizikus-inas.

Óriási közönség gyűlt össze a városháztéren. A főiskolai fiatalság tartotta fönn a rendet.

A városi közkútnál töltöttük meg könléggel a ballont. Szépen földuzzadt, s büszkén lebegett a magasban.

Nagy betűkkel volt az oldalára festve míniummal a világra szóló „Pelárgothülákósz”.

Mikor a léggömb lengő állapotba volt hozva, belekapcsoltuk a kötelékeibe a vesszőbül font csónakot, amelynek az orrán ott ficánkolt egy nagy coluber nájász madzagra kötve; a kasban pedig ott gunnyaszkodott a nap hőse: a vezérszerepre szánt eszterág.

Mikor Esdrás úr vezényszava elhangzott, természetesen görögül: „afürein!” (elereszteni!), a tizenkét szittya, aki addig a léggömb köteleit fogta, egyszerre kibocsájtá a magáét a kezéből, s arra az elszabadult ballon nagy sebességgel lódult föl a felhők országába, a nézősereg éljenrivallása közben.

Hanem a gólya nem repült ki a csónakból.

A léggömb ment föl egyenesen az ég felé. Tökéletes szélcsend volt.

A csónak pedig lóbálózott, mint az óra percingája. Egyszer csak kidobta a gólyát a párkányán keresztül.

A nyomorult eszterág azonban mindenhez értett inkább, mint a repüléshez. Azt tökéletesen elfelejtette. Amint azt érezte, hogy hozzá van kötve valami légbenjáró szörnyeteghez, elvesztette minden madártalentumát; bukfenceket hányt a levegőben, lábbal fölfelé, fejjel lefelé vergődött, s hagyta magát hurcolni az erősebb léggömb által, amerre annak tetszett.

Távcsövekkel néztünk utánuk.

Egyszer aztán elérte a ballon a magas régiókban azt a légréteget, ahol a könlég fajsúlya összetalálkozik az atmoszféra légnyomásával. Itt meg szokott pihenni a léggömb.

Ekkor azonban az eszterág is visszanyerte a lelki ekvilibriumát. Észrevette, hogy most már ő az úr a levegőben.

Most azután, nemhogy arra használta volna föl a szupremáciáját, hogy a pálca végén fityegő kígyót üldözze, hanem elkezdett a maga tudományával még magasabbra repülni.

Ennek aztán az lett a következése, hogy a léggömb, aki egy ilyen ellenmanőverre nem volt készen, fölfordult, s a nyitott felével tátongott az égre. A hidrogén természetesen kiillant a fölfordított szájpadláson keresztül, s arra a léggömb kezdte a súlyát érvényesíteni, s megint a gólyát rántotta alá, míg ismét olyan légrétegbe jutott, ahol a maradék könlég újra fönntartotta. Innen megint a gólya cibálta fölfelé. Utoljára a lottyadttá lapult ballon ráesett a gólyára, mint egy repülő palacsinta, a spárgaháló belekeveredett a madár szárnyaiba, lábaiba, csőrébe, s együtt mind a ketten spirál-oszlopban kanyarogva beleestek valahol egy távol fekvő morotvába. Sohasem talált rájuk senki. Bizonyosan morkoláb lett belőlük.

A pelargothülákósz kísérlete gyalázatosan megbukott; oda az egymillió rubel!

Aztán a Hamlet is megszökött. Egy délután, hogy megunta várni az Oféliáját, fölnyújtotta csőrét perpendikulárisan az ég felé; tízet kelepelt, hármat ugrott, s azzal szétcsapva a szárnyait, elrepült a boldogabb hazák felé.

Biz azt soha sem küldte vissza „India cum donis”, miként hajdan a „Ciconiam Polonis”.

S ennek az aeronauta kudarcnak az én első szerelmem is nagy kárát vallotta.