IX. A KATASZTRÓFA

A gólyás-ballon bukása a mi regényünk bukását is maga után vonta.

Esdrás úr lelkét betöltötte a világfájdalom, Európa-unalom és gólyagyűlölet. – Rosszkedvét alattvalóival éreztette. Agezilausz csak úgy tudta magát a szuverén atyai zsarnokság ellen megvédelmezni, hogy kurtára lenyíratta a haját. Nem lehetett megcibálni.

Esdrás úr katalógust olvastatott, és examinált. Kapciózuskodott. (Ez is régi szó, de örökké új.)

A gyászos kimenetelű vívóoskolai párbajunk már a bukott gólya után következett. Az ágybanfekvő kosztos históriáját bizonyosan a borbély fedezte föl a professzor előtt. Hanem az indító okot, amiért ez a püfölődzés végbement, másnak kellett elárulni. Sohasem beszéli ki a fejemből senki, hogy ez a Júdás a szentpétervári katonai attasé volt.

Egyszerre csak az jutott eszébe a professzor úrnak, hogy bekövetelte tőlünk az írásbeli görög gyakorlatainkat.

Én azt a negatív igazságot mondtam neki, hogy elvesztettem a magamét. Vigasztalhatatlan vagyok.

– No, hát csak vigasztalódjál meg, mert én megtaláltam – mondá Esdrás úr.

S odatartotta az orrom elé. Szép kis exercícium volt, mondhatom.

Senki sem disputálja ki belőlem, hogy a szentpétervári nagykövetség révén jutott hozzá.

Nojszen, szép konzekvenciákat vonhatott le belőle!

Ott volt a mi egész ideális korrespondenciánk görög betűkben kifejezve.

A sajnos fölfedezés legelső eredménye az volt, hogy Amarillisz kisasszonyt elküldték kolostorba; beadták apácának.

Nekünk pedig, ti. nekem és báró Nikkelnek, az exámen napjára odacsődítették a sorsunk intéző zsarnokait: Nikkelnek a nyugalmazott alezredes édesapját, nekem meg a mindig nyugalmi állapotban levő tútoromat, a nagybátyámat. Azok még láthatták a kék-zöld foltokat a drága magzataik élő pergamenjén, amit azok egymásra fölrúnáztak – egy pár szép szem miatt.

A két zsarnok kölcsönös eszmecserék útján abban állapodott meg, hogy két ilyen veszekedő fickót lehetetlen más irányba terelni, mint ha mind a kettőt beadják jövendőben a bécsújhelyi katonai akadémiába.

Akkor még az a meggyőződés uralkodott a magyarok között, hogy ha van a famíliában egy olyan rossz kölyök, akiből semmi rendes embert nem lehet formálni, azt be kell adni a „Stiftbe”.

Ez volt a műneve annak a rettegett intézetnek, amelyben katonatiszteket nevelnek.

Közbeesett azonban a bevégzett gimnáziumi tanév s a kezdődő katonai akadémiai kurzus közé a szokásos vakácionális két hónap. S ennek a két hónapnak ismét egy új fejezetet kell szentelni. Az első novella ezzel be van fejezve. (Egyelőre.) Mármost kérek egy pár napi haladékot, hogy a második novellához összeszedjem az eszemet. – Mert ez az én históriám hét különböző novellából fog állam, amik végül egy nyolcadikban mind összekerülnek, s egy kerek egész lesz belőlük.

Furcsa lesz az nagyon!


VisszaKezdőlapElőre