Henriette-nek az időtől fogva sajátszerű ábrándja támadt. Azt hitette el magával, hogy miután a kalugyerben egy igaz résztvevő tanácsadóra, az erős Juonban egy hatalmas védelmezőre talált, még egy barátnét is kell szerezni ebből a genre-ből, s ez senki sem lesz más, mint Juonnak a felesége; az a nő, akiről a férj olyan büszkén mondja egy idegen nő szemébe, hogy milyen nagyon szereti.

Látjuk ebből, hogy ő még tökéletes gyermek.

Ezt a bizarr ötletet makacs következetességgel kezdte kultiválni minden tennivalójában. Szüntelen az alsóbb köröket kereste; azokban a falusi jámbor körökben találta magát otthon, amikben egy özvegy papné vagy legföljebb egy üzletétől visszavonult bányász szokott lenni a főfő tekintély: neki azok tetszettek a legjobban.

Férje csak mosolygott rajta: gyermek még, hadd játsszék. Hadd szabdaljon bábruhákat ügyefogyottak számára. Ha megnő, majd más mulatságra tér.

– Lássa, kis kedves gyermekem, maga mindent úgy tehet, ahogy tetszik. Eljárhat a parasztok fonókáiba, rodináiba, ott mondathat magának meséket tündérekről és uraik által maltretírozott parasztokról; gyönyörködhetik a bozontos emberek áldásaiban; az oláh a hálálkodásokkal nagyon adakozó. Én nem fogom el semmitől. Igaz ugyan, hogy itt volna az ideje; illenék is, hogy eljárjon velem a velünk egyrangú családokhoz, hogy azoknak bemutassam; itt körülöttünk minden nagyobb helységben van egy-egy kastély, ahol úri ismerőseink laknak, azok közt bizonyosan lennének számosan, kik önt igen szívesen fogadnák, kikből válogathatna magának barátnékat, játszótársakat; hanem én nem erőtetem rá, megjön annak is az ideje. Kolozsvárott a főnemesség gyülekezni kezd már a nyárszak vége felé; ott igen vidám, barátságos társaskörök szoktak alakulni: azokban önt mind várják; előre örülnek jövetelének, kérdésekkel ostromolnak; én kegyed számára a legújabb divatú ruhákat, ékszereket hordottam halomra; de én azért egy szóval sem kényszerítem, hogy készüljön, hogy odább fogunk menni, mert én azt akarom, hogy kegyed egészen ura legyen tetteinek. Majd megjön annak is az ideje. Én tudom jól, hogy mindezeknél kegyednek sokkal több előöröme van arra a falusi batyubálra, amit a borfalvi özvegy papné rendez a házánál; kegyed oda meg is ígérkezett, és én egy szóval sem mondom, hogy ne menjen. Tegyen mindent kedve és ábrándjai szerint. Csak egyre kérem önt: majd ha egyszer ezekből az ártatlan, jóakaratú ábrándokból le találja szállítani a valódi, durva prózai való, majd ha nagyon-nagyon megcsalva, megsértve érzi magát valakitől, akkor, kérem, jusson eszébe, hogy van kegyednek egy természetes védelmezője, egy igazi barátja: – férje.

Ilyenformán beszélt a gyermeknőnek Hátszegi, mikor néha összejött vele. Csak néha, mert a nap legnagyobb részében nem látták egymást.

Az úgynevezett mézeshetekben a férj és nő soha egy félórát sem töltött négyszemközt egymással: meg voltak esketve, ebből állt egész boldogságuk.

Egy időben Déván járt a kalugyer, mikor onnan visszajött, sokat tudott beszélni a nagyságos asszonynak egy derék fiatalemberről, aki Lippán esküdti hivatalt visel, valami Szilárd; a másik nevét elfelejtette. (Henriette kitalálta.) Az sok szívességgel volt iránta, s igen örömest hallgatá, amiket ő Hídvárról és annak úrnőjéről beszélt; hanem amidőn a pópa biztatni kezdé, hogy egyszer jöjjön el erre a tájékra, látogassa meg annak ritka természeti szépségeit, a pompás Gyecár jégbarlangot, az óriási sziklaorgonát, a bazalt Detonatát, a bámulatos Csetátye Márét, arra azt felelte a fiatalember, hogy a kerek világon akárhova, csak ide nem fog tévedni soha. Vajon mi kifogása lehet neki e vidék ellen?

Ezen azután Henriette-nek volt min gondolkozni napokon, éjeken keresztül. Tehát Szilárd nem maradt Pesten; eljött utána az ország határáig; közelében van, nincsenek messze egymástól. De azért őt mégsem akarja soha látni; csak közel akar hozzá lenni. Kíséri és kerüli egyszerre. Milyen regényes ábránd.

Pedig tulajdonképpen semmi regénynek való sem volt abban. Szilárd Arad megyébe jött Sipos úr rokonaihoz; itt a tisztújításon megválaszták esküdtnek, hogy pedig Hídvárhoz nem kívánt közelíteni, annak valószínűleg az is lehet az oka, hogy a férjhez ment kedves utáni szaladgálást nagyon hiábavaló fáradságnak tartja.

Most már Henriette-et semmi hatalom nem bírta volna Hídvárról elcsalni. Pedig nagyon jártak utána a férjével ismerős úri családok, hogy viszontlátogatásokra bírják, hítták Szebenbe, Kolozsvárra; ő sehová sem ment, tetszett neki, ha kis apácának, kis remetenőnek csúfolták.

Tudnák csak, hogy miről gondolkozik.

Hanem egyszer azzal a különös hírrel lepte meg férjét, hogy ő szeretne *Bányára elmenni a jótékonysági bálra; amit valami leégett falu számára rendeztek.

Hátszegi, mint mindig, udvariasan meghajtá magát, és beléegyezett.

– Az kedvesem, igen csinos bál lesz; ott lesz a postamesterné meg a kálvinista papné, az unitárius papné és az oláh papné; előtáncos a *pataki rektor; jelen vannak a bányarészesek: ilyenkor csizmát is húznak bocskor helyett, aztán a bányatisztek, azok között van egy régi jó ismerősöm, nálam négy évig volt kertész; azzal igen jól fogunk mulatni. Ön ott kétségtelenül, mint mindenütt, bálkirályné fog lenni.

A „mindenütt” reservata dacára is elértette Henriette a bántalmat, mintha ő azért keresné az ilyen igénytelen köröket, hogy azokban uralkodhassék.

– Iparkodni fogok olyan egyszerű lenni, hogy fel ne tűnjem közöttük.

– Kegyed korona nélkül is királynő marad.

Különös gondolat, hogy egy férj nejének udvaroljon és szépeket mondjon. Talán bizony el akarja csábítani? Henriette azért is feltevé magában, hogy olyan egyszerűen fog öltözni az égettek dalidójára, hogy senki sem fogja magát terhelve érezni jelenléte által. Szerény és alázatos lesz, mint illik olyan nőhöz, akit mindenki irigyel azért, hogy gazdag, s aki mindenkit irigyel azért, hogy szegény.

A fő ok pedig, amiért úgy vágyott e dalidón jelen lenni, valami különös rögeszméje volt. Azt hitte, hogy sejti, tán meg is álmodta, hogy ezen a dalidón, mely a környék fiatalságát egyesíteni fogja, az is jelen lesz, az a bizonyos valaki, akinek nevét olyan igen fáj kimondani. Annyira belebeszélte magába azt a gondolatot, hogy nem is képzelhette, hogy ez másképp is lehessen. A sors így szokta összehozni az embereket, s neki nagy kedve volt azt hinni, hogy a sors tartozik neki ilyen színpadi véletlen találkozásokat arranzsálni.

Mintha a sors olyan együgyű volna, mint azok a szegény poéták, akik könyveket írnak meg nem történt dolgokról. Henriette igen szépen kifőzte magában, hogyan fog öltözni e szegény emberek vigalmában; egészen egyszerűen, minden feltűnő cifraságot kerülve; hajába semmi díszítményt, csupán egy szál rózsát, egyszerű karika függőket és nyaklánc helyett egy fekete bársonyszalagot.

Talán mikor ezt így kifőzte, arra is gondolt, hogy ott valakivel fog találkozni, akinek jól fog esni, ha őt nem látja asszonyfővel; azért iparkodott úgy öltözni, mint egy leány.

Ez előkészületek közepett kap a postáról, hova Margari minden héten egyszer bement, egy kis lepecsételt csomagot, mely a címzet szerint Lippán volt föladva.

Mielőtt felbontotta volna, bezárt magára minden ajtót, mint ki valami nagy főbenjáró bűnt indul elkövetni, s háromszor is megnézte a lezárt pecséteket, mielőtt egyet feltört volna közülök. Címer vagy kezdőbetű helyett csupán egy csillag volt a pecséteken. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy azt ki küldi.

Azután szép óvatosan leválasztá a pecséteket, hogy egy is össze ne törjék, s szívdobogva nyitá fel a katulya tetjét. Egy kis maroken ékszertok volt benne.

Remegő kézzel felnyitá azt is, s talált benne egy pár fülönfüggőt és egy nyakboglárt. A fülönfüggők, mint szinte a boglár, oxidált ezüstből voltak, sötétkék, feketébe játszó színezettel; a függők csengője egy-egy kis halat ábrázolt, melynek egymást hátaló pikkelyei éppen olyan mozgékonyságot adtak, amilyennel bírnak azok a kis horgon akadt halacskák, mindegyiknek volt egy pár kicsiny, de igen ragyogó gyémántszeme. A nyakboglár pedig egy pillangót ábrázolt, szinte feketére edzett ezüstből, melynek szinte két tündöklő szeme volt gyémántból; azok közül pedig az egyik kék volt; ritka szín a gyémántok közt.

Henriette igen édesen volt meglepetve.

Egy betű írás sem volt mellékelve a küldeményhez; de hát volt-e arra szükség? Aki annyi ideig megszokta álmaiban értekezni eszményképével, kell-e annak leírt magyarázat: nem mindent megért-e az egy hieroglifből?

Ezt az ékszert bizonyosan ő küldi, s amit ebben kérdez, arra az leend a válasz, hogy ezt fogja Henriette ama dalidóban viselni.

Milyen egyszerű, és milyen kedves. Mennyire ismeri az még ízlését is, aki ezt kiválasztotta számára. Férje sohasem jött volna erre a gondolatra.

Mármost semmi kétsége többé, hogy tökéletesen csomóba lehet fogni minden szálát a sors intézte cselszövénynek. Az igen szép, hogy a jövendő így ki engedi a titkait találni!

Egész meséket gondolt ki magában, hogy miket fog férjének mondani, ha annak felötlik az ékszer; honnan kapta, mi úton jutott hozzá, milyen régen birtokában van már. Egyébiránt nem is igen fogja azt senkinek mutogatni; csak éppen abban az órában teszi fel, amelyben indulni kell a mulatságba.

Úgy örült, olyan jókedve volt egész addig a napig, mint egy gyermeknek, kire az első táncvigalomba jutás eseménye vár; még férje jelenlétében sem tudott parancsolni örömének.

Hátszegi nem kérdezte tőle, hogy minek örül. A tervezett dalidó előtti napon átment nejével együtt *Bányára, ahol kastélya ugyan nem volt, de egy csinos emeletes háza, melynek emeletét egy bányatiszt családja bírta bérben, akik mind igen nagy kitüntetésnek vették, hogy a bárót és nejét elfogadhatták; legszebb szobáikat az utcára átengedték vendégeiknek, s maguk a hátulsókba vonultak. A bányásztisztnek fiatal felesége volt, akivel Henriette mindjárt barátságot kötött; nagyon örült rajta, hogy lesz valakije, akivel az egész dalidóban együtt járhasson, szót válthasson. A hölgyek olyankor szeretik nagyon a nőtárs közellétét, amidőn egészen másvalami érdekli őket.

Azon napon, melyen a dalidónak kelle végbemenni, a város honoráciorai siettek tisztelegni a körükbe érkezett delnőnél, kinek jótékonysági híre messze földre szétfutott már. Azok között, kiket így rövid látogatás után megismert, különösen emlékében maradt egy éltes asszonyság, kinek kezei és feje folytonos reszketésben voltak; ki amellett igen vidám beszélgető volt, csakhogy mindig reszketett, s ha valaki véletlenül megszólítá, előbb mindig megijedt tőle. Ez egy unitárius özvegy papné, mint mondák, tehetős asszony, több bánya birtokosa, ki ez ideges reszketőzést több év előtt kapta, egy szomorú alkalommal, amidőn Fatia Negra bandája házára tört, és kirabolta. Azóta maradt rajta ez a folytonos reszketés és könnyen ijedés. Az öreg asszonyság nagyon örült, hogy Henriette-et látta, kit vidékük őrangyalának nevezett, s reszkető kezeivel addig erőszakoskodott, míg annak pici kezét ajkaihoz bírta vonni.

Hátszegi is jelen volt, s hízelegve mondá:

– Henriette egészen boldog, hogy a nők ennyire imádják.

Henriette-nek mosollyal kelle elismerni, hogy az kedves bók volt a férjétől.

– Mert Henriette nem akar másokat meghódítani, mint a nőket és a gyermekeket. Ez az ő egész kacérsága.

– És sikerül neki – tevé hozzá az öreg özvegy nő, reszketős ujjaival végigcirógatva a bársony kezecskét.

Henriette meg lehetett felőle győződve, hogy itt őt mindenki nagyon szereti.

Eljött a vigalom estéje; Henriette felvette egyszerű táncöltönyét, amihez képest a bányásztisztné toalettje valódi fényűzés volt. A fekete függők olyan jól illettek öltözetéhez, valamint a sötét lepke a nyak körül fűzött bársonyszalagon. A bányásztisztné nem győzött betelni a bámulatával.

Csak egy félelmes pillanaton kellett még átesnie: amidőn férje meg fogja látni az ékszereket. Ez a pillanat is átfutott minden veszedelem nélkül, bár elég szívdobogás közt. Hátszegi észrevette neje nyakán és fülében az új ékszereket, megnézte, s azt a bókot mondta rá, hogy azok igen szépen illenek a hófehér nyak ellenmondó alabástromához.

Tehát ezzel sem történt semmi baj.

Midőn ideje volt, előjárt a báró hintaja, s két hölgy beleült; a báró természetesen hátramaradt; megígérve, hogy a visszaforduló hintóval ő is és a bányásztiszt a hölgyek után fognak menni. Addig és azután is neje a háziasszonyra van bízva, ki e kis város tekintélyei közé tartozik.

A táncvigalom az ottani vendéglő nagytermében volt rendezve, szegény emberektől kitelő egyszerűséggel; a takarékos függönyzetnél pótolta a pompát a nemzeti színek összeállítása. A mi népünk be szokta ezzel érni.

A terembe lépő bárónét minden oldalról tisztelgők serege fogta körül, igen örvendtek rajta, nagyon megtisztelve érzék magukat, hogy megalázta magát szegény társaságukba; a fiatal nő mindenfelé ünnepeltnek érzé magát; érezte jól, hogy ezek itt nem imádói, hanem, ami azoknál több, tisztelői, légbe emelve, kezeken hordva érzé magát, s annyi tisztelet, annyi hódolat közepett egy gondolat tölté el szívét. – Ha ő most itt van, pedig bizonyosan itt van, valahol a társaság közé keveredve, hogy fel ne tűnjék; valami szögletben, valami oszlop mellett, ahol jelenléte senkinek sem ötlik fel, akkor láthatja régi kedvese arcát, milyen halavány a bútól, s milyen ragyogó az őt környező tisztelettől.

És valóban, aki e percben látta Henriette arcát, azt hiheté felőle, hogy fejét valami dicsfény veszi körül. A méla, szenvedő epedés holdsugára lehetett az.

De – ez arcot Szilárd éppen nem látta e percben; messze volt ő onnan, nem is sejtve, nem is álmodva, hogy őróla most gondolkozik valaki. Henriette-re egészen más meglepetés várt.

Amint egypárszor körüljárta már e termet – éppen táncszünet volt –, megpillantá egy oldalpamlagon ülve azt az említett öreg asszonyságot, akinek mindig úgy reszket a feje és a kezei, s mint kedves ismerőséhez, odasietett hozzá.

Az özvegy papné az első pillanatra, meglátva Henriette-et, felemelkedett helyéből, s eléje akart lépni, a másik percben azonban borzadva visszahátrált előle, két kezét, szétmeredt ujjaival maga elé tartva, mintegy visszaidézőleg.

Henriette meglepetve állt meg, s nem tudta e különös mozdulatot mire magyarázni.

Az özvegy papné kinyújtá felé folyton reszkető kezét, s most már szikrázó szemekkel néze rá, ingadozó léptekkel közelíte felé, mindenki bámulva nézett rájuk, csend lett, elhallgatott a társaság, ebben a csendben, ebben a bámulatban felkiálta az öreg nő iszonyattól áthatott hangon, melytől dermedés állt a szívekbe:

– Asszonyom! – ez az ékszer – önnek a nyakán, – ez a fekete pillangó – ugyanaz, – amit amaz irtóztató éjszakán, – az átkozott Fatia Negra – letépett a nyakamból: azok a fekete függők, amiket leszaggatott fülemből; – a pillangó egyik gyémántja kék!

Henriette úgy érzé e pillanatban, mintha a föld süllyedne lábai alatt.

Rablott ékszert viselt a nyakán, melyre régi tulajdonosnéja ráismert.

Sziszegést, tompa zúgást hallott maga körül; szétnézett – talán oltalmazó után, s látta, hogy egyedül áll a terem közepén, mindenki elhúzódott tőle, még kísérőnéje is; de minden szem felé van fordulva, égető tüzét véli érezni azoknak, kitéve, meggyalázva és védtelenül ennyi idegen között, egy iszonyú vádlóval szemben, kinek rettenetes joga van tőle azt kérdezni: „asszonyom, hol vette ön e rablott ékszert?”; és akinek ő nem tudna e kérdésre mit felelni.

E pillanatban egy ismerős férfihang szólalt meg mellette:

– Asszonyom, nyújtsa karját; – az ékszert én vettem önnek Párizsban. Én felelek meg érte.

Férje volt az …

Azzal odalépett nejéhez, megragadta kezét, s szétnézve a sokaságon, dörgő hangon kiálta a körülállókhoz:

– Aki nőmre egy tiszteletlen pillantást mer vetni, azzal én vetek számot. Helyet előttem!

Henriette látta, mint nyitott utat a sokaság, mint hunyászkodott el mindenki e parancsoló férfi haragos arca előtt, látta, mint ült le maga a reszkető asszony is, s azután elsötétült szemei előtt minden; ájultan rogyott azon férfi karjaiba, akit úgy gyűlölt mind ez ideig, s aki a legirtóztatóbb pillanatban – egyetlen szabadítója volt.

Ezt a meglepetést tervezé számára a sors a fekete ékszerekkel.

Mikor ismét magához tért Henriette, érzé, hogy kocsiban van. Férje egy percig sem állt meg vele többé azon városban, hanem vitte éjszaka haza Hídvárra.

A hegyi utakon, koromsötét éjjel, nem volt tanácsos az utazás; a hintó lassú döcögéséről veheté észre a nő, hogy óvatosan haladnak; felnyitá az egyik ablakot, és kitekintett. Azt látta, hogy férje gyalog megy a hintó előtt, lámpással kezében, keresve a jobb utat; a kocsis a bakon ül; a hajdú a hintó mellett megy, segítve azt tartani dűlősebb helyeken.

Valami hang úgy vádolta belül, amiért ezt a férfit oly hosszasan tudta gyűlölni; ki irányában sohasem volt egyéb, mint gyöngéd, ki tőle soha nem követelt, ki talán csak azért tartá magát az ideig ifjú nejétől távol, mert látta, hogy annak alkalmatlan; és akiben most egyedüli védelmezőjét tanulta megismerni.

Egy órai botorkázás után kijutottak a tört útra; itt a báró megállítá a hintót, s benézett annak ablakán.

Látva, hogy Henriette már ébren van; azt kérdezé tőle, hogy nincs-e valami baja. Azután meg azt, hogy megengedi-e, hogy beüljön mellé.

Henriette föltevé magában, hogy férje legelső vallató szavára meg fog neki vallani mindent. Mindent, még legtitkosabb ábrándját is. Még azt is, amit csak Isten olvashatott szívében.

Hátszegi nem adott neki erre alkalmat.

– Kedves Henriette, azt ne gondolja felőlem, mintha én valaha azon törném a fejemet, hogy megtudjam, mi úton jutott az a végzetes ékszer kegyed birtokába, s tömérdek ékszere közül miért választá kegyed ezt ki e mai napra. Én magamra vállaltam érte a felelősséget; abban a percben célszerűbbet nem tehettem. Mármost csak arra kérem, hogy meg ne hazudtoljon; hagyja rá, hogy tőlem kapta azt, én majd elintézem az egész dolgot, hogy nem lesz belőle nagyobb zaj. Ilyesmi megeshetik akárkin is; a baj csak az, hogy a felismerés ilyen nyilvános helyen történt, s hogy az egykori birtokosné oly túlságosan ideges. Nem lehet tőle rossz néven venni, ha azon percben nem bírt magával. Azóta bizonyosan megbánta. Ne féljen: adja ide kezét, minek reszket; hiszen én biztosítom, hogy ebből önre nem fog semmi kellemetlenség háramlani. Azonban mégis azon esetben, ha az ékszert nem édesatyjától kapta kegyed ajándékba, szükséges, hogy a jó öregnek írjak, és megnyugtassam, tudatván vele, hogy én adtam azt kegyednek, különben a nagyító hír ki tudja mit kürtölne fülébe.

Lehetne-e ennél gyöngédebben vallomást kérni a nőtől?

– Kívánja, hogy írjak neki?

– Írjon ön – szólt Henriette, s azzal odaborult férje keblére, és elkezde keservesen zokogni; ott sírt addig, ameddig sírnia jólesett.

Olyan jó hely a férj keble az asszony kihulló könnyeire nézve.

Henriette kénytelen volt magát meggyőzni afelől, hogy férje – legalább az ő irányában – nemesen érző lélek. E perctől fogva egészen más színű üvegen keresztül látta őt: kezdte hinni, hogy mindazok, amiket ő hibáknak látott benne, csak a férfiak általános szokásai, s kezdett magában félreismert erényeket fedezni fel benne.

Elkezdte szeretni férjét.

Midőn reggel a hintó Hídvár udvarán állt meg, Henriette férje karjai közt ébredt fel; ott aludt sokáig. Midőn körültekinte, s Hátszegi delejes szemsugáraival találkozék pillantata, úgy tetszék neki, hogy az elmúlt éjszaka rémjelenete nem volt egyéb, csak egy álom, melyből jólesett felébredni.

Midőn férje megcsókolá kezét szobájába távozta előtt, Henriette megszorítá annak kezét, s hálásan mosolygott reá. Azt hitte, hogy most már ébren van.

Csak amidőn hálószobájába ért, amint megállt a terebélyessé nőtt asclepias előtt, akkor döbbent vissza szívében. A rovátkolt levelek, mint megannyi szemrehányásra nyíló ajk, látszottak felé fordulni, s a nyíló fürtök csillagvirágai, mint mozdulatlan vigyázó szemek, tekintének felé: mintha megtámadnák mind egy távollévő nevében.

– Oka vagyok-e én a te balsorsodnak?

Miért kell teneked Szilárdot megvetned? Ki súgta neked azt a gondolatot, hogy ama rejtélyes ajándék őtőle jött? Valóban, azt meg kellett engednie a szemrehányó virágnak, hogy erre a gyanúra egy csepp oka sem lehet.

De mi hát e borzasztó rejtélynek a kulcsa? Kinek kellett ez az ötlet, hogy neki ajándékba küldje azt az ékszert?

Itt, itt nem volt semmi világosság.

Egy talány elzárta minden magyarázat elől az utat; és a talány volt – Fatia Negra maga.

Hogy jutott a fekete ékszer az ő kezéből Henriette-ébe? Mi volt oka annak e fortélyra? – S egyáltalán ki lehet az az ember? Ez a gondolat nem hagyá Henriett-et nyugodni. (Egyébiránt az utolsó kérdésre egynehány vármegye hatósága hasonló kíváncsisággal szerette volna megtudni a megfejtést.)

Henriette sokat gondolkodott ezen.

Nem bírják elfogni azt a hírhedett rablót? Ha mindenki, akinek valamijét elrabolta, úgy főzné magában a terveket ellene, mint ő, aki rablott kincsét ajándékba bírta, csakugyan vesztébe kellene neki rohanni.

Elébb férjétől kérdezősködött felőle, az azt felelte rá, hogy az egész Fatia Negra históriája nem egyéb, mint oláh költemény. Rablások, az igaz, hogy történnek, amikben a harámbasa rendesen fekete álarcot visel, hanem ez nem egy és ugyanazon ember; de miután e névnek már olyan bűvereje van a közönség előtt, többen is használják a nevet és álarcot; ami onnan is bizonyos, hogy egypárszor már el is fogták, fel is akasztották a Fatia Negrát, mégis él. A nép mitológiai alakot csinált belőle.

Egészen más volt a pópa véleménye a tárgyról. Ő úgy látszott, hogy részletesebben van értesülve.

A Fatia Negra, bár az ország minden szélét összekalandozta is, állandó fészke itt van a környékben; itten van egy kedvese, akinél gyakran meg szokott jelenni.

– Hogy nem tudják ott elfogni?

– A köznép egy része egyetért vele; más része fél tőle, mert ördöngösnek hiszi.

– Én jutalmat tűznék ki a fejére, bármibe kerülne, annak, aki elfogja.

– Óh, nagyságos asszonyom, tűztek azt ki a vármegyék eleget. El is indult egynéhány bátor fickó a felkeresésre, de biz annak mindig az lett a kimenetele, hogy saját fejeiket is otthagyták.

– Nem árulná el kedvese?

– Lehet-e egy nőnek elárulni valakit, akit szeret?

Henriette lesütötte szemeit. Ő volt az, aki el tudta árulni kedvesét.

– És én nem akarok nyugodni, míg ez az ember kézre nem kerül; óh, a rablóvezér nem sejti azt, minő ellenséget ébresztett fel maga ellen, midőn ilyen rettenetes talányt adott fel szívemnek. Meglássa ön, hogy én leszek elébb-utóbb, aki azt meg fogom fejteni.

A kalugyer fejét csóválta; mintha mondaná: erős férfiak kidőltek e vállalatból; mit tehetnél te, gyönge nő?

Férjének nem szólt efelől Henriette semmit. A fekete ékszerek miatti csatány lassankint elaludt magában. Hátszegi visszaküldte az özvegy nőnek a felismert ékszereket, s utasítá, hol járjon utána az eladónak – Párizsban. Képzelhetni, hogy ez nem ment tudakozódni Párizsba, hanem beérte azzal, hogy megkapta elrablott jószágát.

Annyi eredménye maradt e rázkódásnak Henriette-re nézve, hogy többé nem lehetett semmiféle jótékony célú dalidóhoz kedvet csinálni neki, s azontúl kerülte azokat a köröket, amikben ilyen kimélytelenül megbántották. A szégyen és méltatlanság pírja szökött arcába, ha azon jelenetre gondolt. Attól fogva kezdte hinni, amit férjétől mindig hallott: „úr úrhoz, szegény szegényhez való”. Úr és szegény ember között nincsen társalgás. Egyik sem érzi magát jól a másik közelében; a különböző rangosztályok jó egyetértésben élhetnek egymás mellett, de együtt nem, hogy mindenkinek saját élvezetei vannak, amiket a másik jelenléte zavar stb.

Igazat adott neki mindenekben, s átlátta, hogy nem tehet okosabbat, mintha egészen férjére bízza magát.

Ezentúl megfordult a régi jelszó; most már Henriette mondá: „ahogy férjem akarja, ő az én uram a háznál”. Hídvár termei ezek után víg úri társaságok előtt nyíltak meg. Vidám estélyek, kirándulások válták fel egymást; a fiatal nő megismerkedett Erdély főúri családaival; látta színről színre, tapasztalá magukviseletében, amit otthon nem látott, hogy mi az igazi úr, mert még azért, hogy valaki gazdag ember, nem úr; a gazdag ember lehet igen közönséges ember; míg ezek az erdélyi mágnások olyan szépen megmutatják, hogy lehet az ember néha igen szerény birtokocska mellett valódi gavallér; gyakorolhat vendégszeretetet, áldozhat közügyekre, úri díszt tarthat udvara körül. Ezek nem iparkodnak egymást pompával felülmúlni, mert tudják, hogy sok szerény birtokú nemes van közöttük, akiket köreikből nem akarnak elriasztani, de mint egy ember, helytállnak minden közrészvétre felhívó ügyben, s kiüldözik maguk közül, aki jellemtelen: semmi szennyet el nem tűrnek magukon, azért igen sűrű náluk a párbajeset, és csodáig erősek hölgyeik iránti szerelmükben. Sehol sem mutogatnak annyi ősz, kopasz agglegényt, annyi világtól boldogtalannak hagyott férfit, mint Erdélyben, kik évtizedeken keresztül közbeszéddé vált hűséggel ragaszkodnak egy el nem érhetett tárgyhoz, s ezt ott senki sem találja nevetségesnek.

Mindezek úri erények. Henriette tanulta ismerni a különbséget az úr és gazdag között.

Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát új helyzetébe, ha kezdett sorsával kibékülni, s úgy járt vele mint aki holdvilágnál igen riasztónak talált egy tájat, s ugyanazt napvilágnál egészen másformának szemléli.

Eljött az őszi idény; a férfiak ilyenkor készülődnek, gyülekeznek veszélyes vadászataikra: medve és vadkan a jelszó; előtte egy héttel már nem lehet velük beszélni a nőknek, külön húzódnak fegyverszobáikba, fegyvereikről, vérebeikről beszélnek; egymást tüzelik kalandok elmesélésével, fogadásokat tesznek, és közben kártyáznak. A hölgyek ilyenkor el vannak hanyagolva.

A vadászat tettleges idénye alatt pedig éppen hetekig nem látni a férfiakat; kimentek azok az erdőre, ott járnak, ott leskelődnek, vízben, fagyban; s mikor hazajönnek, a hölgyek éppen nem találnak benne semmi rendkívülit, ha a férjet vagy a deli udvarlót esőtül lemállott, sártól láthatatlan, összetépett ruhában, néha megsebesítve, megpiszkolva látják hazajönni vagy a szekérről leemeltetni, mert hisz az férfias mulatság, – és csupán úrnak való.

A medvevadászatok idényére megjelent Gerzson úr is, a hős nyomorék és gróf Kengyelesy s számos ismerős arc távol magyar megyékből, kiket Henriette esküvője utáni napon együtt talált, s kiknek Hídvár rendesen őszi légyottjuk szokott lenni.

Gróf Kengyelesy nem hozta magával nejét; a kis hamis azt állította férje eljövetelekor, hogy beteg, s hátramaradt. Értse, aki érti.

Henriett-nek elég foglalkozást adtak a háziasszonyi gondok. Büszkeségét találta benne, hogy vendégei hiányt ne szenvedjenek elnézése miatt; tudta a házinő szerepét estélyek alatt illő aplombbal betölteni.

Ezalatt sok mindent elfelejtett a régi ábrándokból. Csak azután, midőn egy napon vadászok, pecérek, idomárok és társzekeresek csapatostul elhagyták a kastélyt, hogy be a hegyek rengetegei közé vonuljanak, ahol több napon keresztül fog tartani a nagyszerű hajtás, mikor a nagy zaj, sürgés-forgás egyszerre elmúlt, a kastély szobái elcsendesültek, akkor kezdett ismét valami teher a lelkére nehezülni, mint egy régi fájó emlék súlya.

Nem maradt a kastélyban vele a cselédeken kívül egyéb, mint Clementine és Margari. Margari persze a világ minden medvéjéért sem ment volna az erdőre, ahol az embernek a ruháját és a bőrét össze lehet tépetni.

Clementine nagy szomorúan pletykázá el, hogy a legközelebbi éjszakákon, midőn az urak kártyánál ültek, Hátszegi ellen fordult a szerencse; Kengyelesy gróf visszanyerte tőle az egész kengyelesi uradalmat.

– Hála istennek! – sóhajta e szomorú hírre Henriette. Ez is egyike volt lelke álpeseinek, amik lidércnyomással nehezültek szívére, s a válaszfalak egyike, amik férjétől eltávolíták. Tehát ez is elmúlt.

Clementine még azt is tudta, hogy e veszteségen a báró úr egy hajszálnyit sem bánkódott, sőt azt mondta, hogy ebből látja, mennyire szerencsés most a szerelemben.

Henriette magára vette a célzást, s kezdett rá hiú lenni.

A gróf pedig azt mondá, hogy még nem mer a nyereségnek örülni, mert útközben megint előkaphatja az átkozott Fatia Negra, mint már egyszer megszabadította a nyert pénzétől.

Henriette tagjait hideg borzadály futotta át: ismét az az átkozott név! Ez a Fatia Negra. Már felejteni kezdé. Őt magát, rejtélyes alakját és a szégyent és a rémületet, mely őt vele megismerteté.

Azután, hogy egészen magára maradt, régi emlékek kezdtek föltámadni sírjaikból. Annak az ifjúnak a halvány képe, ki érte egykor meg akart halni; a fogadások, amiket annak tett; annak közelléte egy határszéli városban, tudakozódása az elpárolt kedves felől, nyilatkozatai, hogy soha e tájra nem akar jönni, s azután a Lippáról érkezett név nélküli küldemény; annak háborító következményei… A fantáziájától kormányzott lélek arra a gondolatra kezde jönni, hogy Szilárd és Fatia Negra között valami összekötő eszmének kell létezni.

A legkedvesebb és a legrettentőbb két alak között!

Hátha e megszégyenítés kicsinált bosszú volt? Kinek a bosszúja? … Egyenesen magáé a megcsalt kedvesé.

Ilyen rossz gondolatokat szül az egyedüllét.

Ezen a rémtöprengésen aludt el az első magányos éjjel Henriette.

Az asclepias azzal állt bosszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot terjesztett a szobában, hogy a nő feje megfájdult tőle.

Másnap reggel korán meglátogatá a pópa.

Az egész idő alatt, míg a vendégsereg ki s be járt a várkapun, ő tájára sem jött annak; most azonban sietve kért néhány szóváltást az úrnővel.

Henriette róla is megfeledkezett egy időre; most jólesett neki, hogy jön.

– Hírt hozok Fatia Negráról, asszonyom, és még egyébről is – szólt a pap, mihelyt egyedül volt az úrnővel.

Henriette érdekelten figyelt rá.

– Tegnap a Dupe Piátrán lakó híres vajákos nő jőve hozzám egy igen nehéz kérdésben lelkét megnyugtatandó. Ez az asszony, mint a környék minden népe tudja, híres kuruzsló, és olyan szerek készítője, amiket más embernek adni nem szabad. Kivált hajdanában igen sűrűen látogatták mindenféle bajban levő emberek és – különösen leányok. No, de ezt nem szükség nagysádnak megtudni. E kuruzsolásoknak azonban egyszer már nagyon megadta az árát, mert a megyei hatóság méregkeverésért befogatta, s több évig ült a tömlöcben. Ez idő óta tartózkodóbb, s nem minden embert lát szívesen erdőben elrejtett magányos viskójában; kivált mióta én is keményen megdorgáltam, hogy milyen nehéz terhet vállal lelkére, midőn a természet által füvekbe rejtett erőket tudatlanul emberek megrontására használja. – Tegnap tehát ez a nő hozzám jött, pedig nagy ritkaság őt emberek közt látni, s azt adá tudtomra, hogy a múlt éjjel nála volt a Fatia Negra.

Henriette kétszer, háromszor összerázkódott. Ilyen közel jár.

– Az álarcos azt kívánta tőlem, mondta a kuruzslónő, hogy készítsek számára mérget, mely biztosan öl. Én azt mondám, hogy nem teszem, nem akarok a vármegyével semmi pörbe keveredni megint. Ígért pénzt, sok aranyat mutogatott; azt mondtam rá, hogy az nekem mind nem kell: azzal én meg nem válthatom magamat a bajból, ha az urak kitudnak rám valamit. Akkor kihúzta a pisztolyát, odanyomta a végét a homlokomra, hogy a karika mély nyomot hagyott a bőrön, s azzal fenyegetett, hogy rögtön szétlövi a koponyámat, ha kívánatát nem teljesítem. – Én azt mondtam rá: jól van, inkább legyek agyonlőve, mint felakasztva. Ekkor, látva, hogy ki nem fog rajtam, könyörgésre fogta a dolgot, s azt mondá, hogy nem embert akar megölni a méreggel, hanem fenevadat. Valahol, valakinek az udvarában van egy harapós vadállat, melyet szeretne útjából eltenni; érthetem a többit. Miféle állatot akarsz megölni? – kérdém tőle. – Arra ne legyen semmi gondod. – De kell rá gondomnak lenni, mert ami mérget a farkas és harapós eb megesznek, ahhoz hozzá sem szagol a medve; s amitől az egyik állat meggebed, azt a másik elviszi, és semmi baja sem lesz tőle. – Tehát tudd meg, hogy medve az. – Esküdjél meg rá, hogy nem ember számára kéred a szert. – A Fatia Negra megesküdött mindenféle föld alatti átokkal, hogy igazán medve számára kéri a mérget. – A kuruzslónő aztán készített számára olyan öldöklő kotyvalékot, melytől a legerősebb állat is elvesz, s mézes málépogácsákat gyúrva, azok közé elegyíti azt; mint tudva van, a medve ezt a csemegét nagyon szereti. A Fatia Negra tíz aranyat adott neki a méregért; a vénasszony azonban nem nyughatott a lelkétől, másnap elhozá hozzám az aranyakat, azt mondá, fordítsam a templom szükségeire, s oldjam fel a lelkét azon teher alól, melytől nem tud nyugodni; hátha a Fatia Negra esküje ellenére mégis emberek ellen használná azt a mérget.

– Az iszonyú volna – szólt Henriette aggodalmasan.

– Én nem tartok tőle – szólt a kalugyer. A méreg csakugyan állat számára van.

– Valami házőrző állatot akarnak megölni, hogy valami gazdag urat megrabolhassanak.

– Nem. Egy hű állatot akarnak megölni, hogy egy szegény embernek egyetlen kincsét elrabolják: – a feleségét.

– Hogyan?

– Hallja nagysád tovább. Ez eset után, szokatlan időben jött hozzám Juon Táre felesége, a szép Marióra. Különben csak vasárnaponkint szokott bejönni imaszóra; azért volt látogatása szokatlan. Amiket nekem beszélt, nem annyira a papnak tett gyónás, mint a jóbarátnak tett vallomás volt; s hogy azokat másnak elbeszélem, nem követek el vele szentségtörést. A fiatal nő csábnak van kitéve.

– Az erdők közepén!

– Valóban az erdők közepén; ahol hetekig sem hall a pásztor egyéb emberhangot, mint melyet a visszhang kiált saját szava után. A csábító a Fatia Negra.

– Tehát itt közelben lakik?

– Nem tudni azt, hogy hol lakik; azonban mikor üldözik, vagy ha kalandokra jár Erdélyből Oláh- és Magyarországra, akkor az ilyen magános tanyák pihenő állomásai; azért a legtöbb havasi pásztorral jó ismeretségben él; azokat nem bántja, sőt ajándékokat hord nekik és feleségeiknek; gazdagon fizet minden falat kenyeret; ez teszi megfoghatóvá, hogy soha el nem árulják. A hely, hol Juon Táre felesége lakik, a jeges völgyben van; amit azért neveznek így, mert itt jelen meg a legelső jég, már szeptember közepén a patak széleiben. Ott a patak mellett áll egy kis fakunyhó, melynek oldala a mögötte felnyúló sziklákhoz van ragasztva. Egyszer jártam ottan; igen kedves, regényes hely. Ott lakik a szép Marióra egyes-egyedül. – De rosszul mondám: egyedül, hiszen hárman vannak; kis egyéves gyermeke és a szelíd medve. Férjét néha egy hétig sem látja, kivált ősszel és télen, mikor a leesett hó a legelőt elborította. Ilyenkor a kecskepásztor a havasok tetején tanyáz, s úgy táplálja kecskenyáját, hogy fejszéjével ledönt egy-egy felnőtt bükkfát, arra a kecskék rámennek, s a fa kövér rügyeit lerágják; ha az elfogyott, ismét másik fát kell nekik vágni, mert ez egyedüli táplálékuk. A pásztor ezalatt nemcsak őrizője, hanem táplálója is állatainak; ő maga egyetlen málélisztjét imitt-amott odvas fákba, kőüregekbe elrejtve, mikor megéhezik, a rejtekhez tereli kecskéit, előveszi bográcsát, teletömi hóval, tüzet rak alá, s a főtt hóvízben elkészíti a puliszkát; mikor hóförgeteg lepi künn, akkor völgytorokba hajtja kecskéit, s hogy reggelig, míg velük együtt alszik, a hó el ne temesse nyájával együtt, szüntelen alá s fel hajszolja őket, tapostatva a lehullott havat. Marióra ezalatt otthon ül, és fonja a gyapjút, miből férjének és magának ruha fog készülni, vagy kőmozsárban lisztet tör máléból, házi szükségökre; közben gyermekével játszik; arról, hogy férje hol jár, csak a pásztorkürt távoli hangjai értesítik, mik a nagy csendben egyik hegytetőről a másikig elhangzanak. Hetenkint csak egyszer tereli azon völgybe a nyáját Juon, hol Marióra lakik, csak egyszer látja nejét és gyermekét, hanem aztán ennek a találkozásnak az örömét ne is kísértse meg ember leírni.

– S e tiszta örömet akarja egy gonosz kéz megzavarni.

– A pásztor és neje eddigelé semmitől sem féltették egymást. Nagyon jó ott abban a magányban lenni: nagyon közel lakik ott az Isten. Juon Táre erős ember, nem bánthatja ocsmány vad; rablótól sem ijed meg; mit is akarnának tőle elvenni? Mariára jó helyen van, ahová hógörgetegek nem járnak; s ha éhes vad vagy incselkedő ember akarná őt bántani, ott van az ursu, a rettenetes torkú medve; – ízekre szaggatna akárkit. Pedig Marióra szavára hunyászkodva bújik az ágy alá, s ha ráparancsolnak, óraszámra elringatja a kisgyermeket; s csak úgy csattog az agyara, amint a gyermeket háborgató legyek után kapkod. Egy ilyen csattintás elég volna egy embert karjától megfosztani. S mintha tudná, hogy a síró gyermeknek dajkadúdolásra is van szüksége, úgy eldörmög, morog mellette, míg el tudja altatni, mikor anyja kinn a patak mellett mossa a ruhákat. Juon Táre kastélya, láthatja nagysád, igen erős helyőrséggel van ellátva, tolvajok, fenevadak ellen; de ki óvja meg a behízelkedőtől? Fatia Negra régi vendége már a jegesvölgyi kunyhónak, s sohasem megy oda üres kézzel. Gyöngyöt, klárisokat hordott a nőnek, miket az gyanútlanul aggatott magára. Mit tudta ő, hogy azok ezreket érnek-e aranypénzben, vagy pedig garasért árultatnak a vásári ponyvasátorban? Azt hivé, hogy ez a vendégszeretetért megillető hála. De felvilágosult felőle, hogy ez drága ajándék; nagyon is drága; mert a fekete álarcos olyan fizetést kívánt érte, amivel nem ér fel a világ minden kincse; s amiért Marióra ajtót mutatott az álarcos vendégnek, s midőn az, szép szóval nem boldogulván, erővel kívánt célhoz jutni, a nőnek egy segélykiáltására Fatia Negra a bőszült ursu talpait érzé vállain, s arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a nő nagyon jól meg van védve. A medve csak Marióra szavára bocsátá el a fekete álarcost, ki hátulról levén megtámadva, még csak nem is védhette magát. Az bosszútól égve távozott el a kunyhóból s fenyegetőzve mondá a nőnek: „azért mégis az enyim fogsz lenni!” Marióra másnap kétségbeesve jött le hozzám, elmondva az egész történetet, s tanácsomat kérve, hogy megmondja-e ezt férjének. Én azt felelém neki, hogy tartsa előtte titokban, s zárjon ajtót a Fatia Negra előtt. Óh, én tudom jól, mi lakik abban az emberben. Jó tőle óvakodni, de ujjat húzni vele nem tanácsos. Ő nem közönséges ember, mármost összevetve a mondottakkal a Dupe Piátra-i vajákos nő vallomását, erős a gyanúm, hogy Fatia Negra a pásztorné medvéjét akarja megmérgezni.

– Az nem fog megtörténni! – vágott közbe a bárónő határozottan.

– Aligha akadályozhatjuk meg, nagyságos asszonyom, mert nem tudjuk a hegyi kunyhó lakóját tudósítani a veszély felől. Levelet nem küldhetünk neki, mert olvasni nem tud. Élőszóval rá nem bízhatjuk a titkot senkire, mert a rejtélyes Fatia Negra ellen hírt vinni ebben a környékben semmi teremtett lélek nem mer. Félnek tőle, és hódolnak neki, jobban, mint a legfőbb hatalomnak. Én magam sem merném ez izenetet ellene megvinni. Én is félek tőle. Bizonyos vagyok felőle, hogy megtudná, s arról még bizonyosabb, hogy napjaim meg volnának számlálva.

– És én mégis tudok valakit, aki meg fogja vinni ez izenetet Juon Táre kunyhójába.

– Tán csak nem nagysád maga?

– Nem. Ha járatlan nem volnék is a hegyek között, a múltkori bukás óta nem merek e veszélyes utakra vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly rémülős vagyok, minden zörgés megijeszt; félek a magánytól, amit azelőtt kerestem; idegeim szenvednek a fáradság alatt: hanem tudok valakit mást, aki sietni fog, aki meg nem ijed, és aki nem fog irgalmazni annak, akitől mindenki úgy reszket.

A pópa nem találta ki, hogy Henriette hova céloz: pedig hiszen ő maga beszélte el egykor a nagyságos asszonynak, hogy van egy kedvese a fekete álarcosnak, akivel ő megesküdött – nem pap előtt, – hanem az örök ég alatt; s ez a nő nagyon féltékeny és nagyon merész!

– Csupán arra kérem, nagyságos báróné, hogy akárkit avat a titokba, az én nevemet hagyja ki az elbeszélésből; különben egy reggel azt fogja hallani, hogy a jámbor hídvári pópát kettéhasított koponyával találták szobájában.

– Vigyázni fogok.

Alig hagyta el a pópa a kastélyt, Henriette befogatott, s minden gyanú elkerülése végett Clementine-t is magával víve, áthajtott Tőkefalvára; ott a gazdag Onuc háza előtt megállítá hintaját, betért hozzá; az oláh nábob nagyon örült a szerencsének: mondá, hogy a nagyságos báró úr is gyakran meg szokta őket látogatni; s a terített asztalt rögtön megrakta aszalt gyümölccsel, mézzel és friss túróval; Clementine-nek jó étvágya szokott lenni, az ott maradt a házigazdával, s hozzáfogott úrnőjét rágalmazni, találgatta az öreg románnal idejövetelük okát, s abban állapodott meg vele együtt, hogy bizonyosan pénzre van szüksége a bárónénak, férje tudta nélkül; azalatt pedig Henriette Anicával annak hálószobájába vonulva, beszélt vele valamiről, aminek semmi rokonsága sincs a pénzzel.