Két nap múlva az egész vadásztársaság visszatért a hegyek közül; sokkal elébb, mintsem előre rendezték, aminek oka egy nevezetes baleset volt.

Báró Hátszegit magát érte a veszély.

Úgy hozták haza gyalogszekéren, Henriette-nek nagy ijedelmére.

A bárónő rémülettel hallgatá az eseményt, miután férje ágyánál ülve, az orvos afelől megnyugtatá, hogy a báró úrnak jelentékeny sérülése mellett is, életveszélytől nem kell tartania, sőt szivaroznia is szabad.

Gerzson úr adta elő a történetet.

– Gondolja csak, nagysád, ez a mi nyughatatlan barátunk, nem érve be azzal, hogy egész nap csalitokon keresztül üldözze a vadat, este későn hírt kap róla, hogy egy óriási vén medve baktat a jeges völgy felé, s azzal senkinek sem szól, egyedül felkerekedik, otthagyja a társaságot, s éjnek idején elindul a nyomon, egy kettős puskával és minden vadászeb nélkül.

– Bizony nagy vakmerőség volt – veté közbe gróf Kengyelesy, olyan komoly képpel, mintha valaki az ellenkezőt állította volna.

– A medve csalogatta maga után Lénárdot. Leült előtte a szép holdvilágnál, s a talpait nyalogatta, egyszer azonban utat vesztett, s egészen eltűnt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve ismét visszatéved a ránézve halálos körbe; amidőn egyszer egy avar meredek alá érve, ismét mormogást hall, s megpillantja újból a fenevadat, az avaron felfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű fedi egész nyáron át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, ami által az oly síkos lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyen vágó körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd átlátta, hogy a medvét közelebb nem éri, s jó szerencsére célba vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, amint észrevette a jó szándékot, egyikéhez azon bravúr fogásainak folyamodott, amiket csak a tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. Amint Lénárd célba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuckát vetett, s sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott gonosz manőver. A bukfencező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül lesodorja a vadászt lábáról, s minthogy az ember csontjai gyöngébbek, olyan vastag bundája nincs, mint neki, az menthetetlenül összezúzza magát, míg a medve fel sem véve a tréfát, odábbiramodik.

Hanem ez az egész eset nem tart addig, ameddig elbeszélem.

Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az elsodró roham előtt, azután egy nehéz testet érzett magára hullani, azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a medve esett alul, s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa felocsúdik, a puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott, azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei összevissza voltak zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza bírt vánszorogni a vadásztanyához, ahol minket nagyon szépen meglepett az elmondottakkal. Mi, nála nélkül, természetesen, nem folytathattuk a hajszát; eleinte meg is voltunk rettenve, azt hittük, minden csontja kiment helyéből; hanem most már azt mondják, hogy katonadolog az egész, holnap már fel fog vele kelni, s holnapután táncolunk.

Henriette ez elbeszélés alatt meg nem szűnt férje arcvonásaira figyelni; az láthatólag bosszús volt, s mogorva arcán nem látszott, mintha e dicsekedni való kalandnak örülne; pedig hiszen rosszkedvét nem a fájdalmak okozták; mikor még nem is igen engedte sebeit bekötözni, s ahol éppen csont nem törött, azt mondta, hogy az nem is baj.

– Miért nem tud ilyen dolog történni énvelem? – szólt hetykén a kis Kengyelesy gróf, amin az egész társaság nagyot kacagott.

– Nem minden embernek a csontja állja azt ki, gróf uram! – szólt rá nevetve Gerzson úr. Csak Hátszegi nem talált semmi nevetségest ez óhajtásban.

– Nem kell az asszonyokat agyonijesztgetni – monda Lénárd –, egy kis ijedtség volt az egész: katonadolog; csigavér! Estem én már nagyobbakat is ennél. Az éjjel hidegvizes lepedők között maradok, s holnapra semmi bajom. Kár volt érte félbeszakítani a vadászatot. Úgy hiszem, odakünn is kiépültem volna. Sajnálom, hogy orvosért küldtetek, még elhíresztel vele az egész országban, s nem győzök a sok kérdezősködésre felelni. Semmi esetre se üssetek vele nagy zajt. Valami újságíró még megénekel, s huszonnégy belföldi hírlapban nem olvasok egy hétig egyebet, mint saját kázusomat. Kérem, Henriette, gondoskodjék vendégeimről addig, míg én az ágyhoz vagyok kötve; nekem csupán nyugalomra van szükségem, egypár nap múlva talpon leszek.

Pedig valóban nagyon össze volt törve.

Henriette nem foghatta meg e rendkívüli sztoikus türelmet. Gerzson úr biztosítá, hogy Lénárd kemény természetű ember, testi fájdalmak ki nem fognak rajta; gróf Kengyelesy pedig azt magasztalá benne, hogy mint igazi gavallér, galantéria elleni vétségnek találná hölgye idegeit jajgatásával zavarni, inkább azt állítja, hogy ami fáj, az nem fáj.

Henriette mégis éjfél felé eltűnt vendégei közül, hogy Lénárdot megtekintse; annak szobáját azonban bezárva találta, halk kérdéseire nem kapott választ, amiből azt kelle következtetnie, hogy Lénárd csakugyan elaludt. Nem akará tehát felzavarni, s minthogy eltávozásával a férfivendégek igen derülten kezdtek mulatni, nem tért vissza hozzájuk többé, hanem szobájába sietett.

Elbámult, midőn ott Clementine-t Anicával együtt találta.

A román hölgy már régóta várakozott Henriette-re, s Clementine igen természetesnek találta, hogy őt azalatt úrnője hálószobájába vigye: sejtve, hogy valami kényes pénzkölcsönvételi ügy hozza őket érintkezésbe, amiről úrnak és cselédségnek mit sem szükség tudni.

Egy óra óta, hogy ne unja magát, tartotta Anicát a beszédes társalgónő azon hajborzasztó vadászkaland elmesélésével, amivel már akkor telve volt az egész udvar. Anica ráhagyott mindent, s viszont egy szóval sem említé, hogy hát ő mit tud, pedig ő még szebb és hajborzasztóbb meséket is tudott a múlt éjszakáról, mint Clementine kisasszony.

Henriette, amint Anicát meglátta, nyájasan kérte Clementine-t, hogy legyen szíves őket magukra hagyni; amit Clementine, igen természetesen, megfoghatónak talált, s magától érthető, hogy az ajtón kilépett, rögtön a kulcslyuk előtt foglalt állomást; ott pedig nagy bosszúságára tapasztalá, hogy Henriette okosabban jár el, mint a színpadi párbeszélők, kik rendesen ki engedik magukat a színfalak mögül hallgattatni, ő pedig leereszti az alkóven nehéz damasztfüggönyeit, s maga Anicával azokon belül maradva, sem a néző, sem a hallgató kíváncsiságának legkisebb táplálékot nem nyújt.

– Szinte sikerült! – szólt a román hölgy türelmetlenül; a végén kezdve mondanivalóját.

– Csak „szinte” – ismétlé utána Henriette elégedetlenül.

– De még nincs a játék sem bevégezve, sem elvesztve.

– Megjelent a Fatia Negra a jeges völgyi kunyhónál?

– Kérem, asszonyom! Ezt a nevet ne mondja ki előttem soha, mert a szemeim előtt egyszerre vörös lesz minden, s elkezd minden tagom reszketni. Nézze, hogy reszketnek a kezeim most is. Nevezzük őt ezután az ismeretlennek. Rám nézve ismeretlen lesz örökre.

– Tehát találkozott vele ott?

– Engedje rendbe szednem gondolataimat, nagyságos asszonyom –, óh, az borzasztó éjszaka volt –; ha visszaemlékezem rá, a szédülés kerülget, de a düh és kétségbeesés ébren tart. Óh, mennyit áldoztam ez emberért, ez ördögért, és mennyire elárult!

A pórleány ölébe bocsátva összekulcsolt kezeit, csüggedt tekintetét a földre süllyeszté. Látszott, hogy legelső és legutolsó gondolatja az volt, hogy szerelmét elárulták.

– De mit terheljem én nagyságodat az én nyomorult bánatommal, amihez nagyságodnak semmi köze? Hallgassa meg, mi történt! Azon este, én már nem is tudom, tegnap volt-e vagy tegnapelőtt, mert azóta sem az éjszakát, sem a nappalt nem különböztettem meg; midőn nagyságod hozzám jött e szókkal: „Anica, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged megcsal, azért hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle menteni mindkettőtöket.” Én rögtön nagyságod távozása után felnyergeltem lovamat, s megindultam a jeges völgy felé. Az út arrafelé igen rossz és veszedelmes. Szerencsémre, a hold fenn volt, az könnyített az ösvényt megtalálnom. A Göncöl már aláfelé volt fordulva; midőn a völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az ember arcát érinti szárnyuk hegye, amint mellette elcsapkodnak.

– Nem fél ön a vadaktól?

– Azoktól nem, mert velem voltak pisztolyaim és késem; hanem ez a vérszopó éjszakája volt, ki éjfélkor az erdőkön szokott lappangani, s akit kívül alva talál, annak a nyakát kettős fogával megharapja. Szerencsémre nem találkoztam vele: – de nem is ijedtem volna meg tőle.

Henriette-nek nem jutott eszébe e percben afelől tudakozódni, hogy ki az a „vérszopó”, akitől nem félni annyi bátorságot jelent az oláh leánynál.

– Én még régibb időkből ismertem Mariórát; mikor még atyjánál volt odahaza. Búcsúra náluk szálltunk sokszor; de amióta Juon Táre felesége lett, csak lopva jöhettünk össze néha, akkor is csak úgy, ha én kerestem fel őt; mert a szegény sorsú nő sohasem látogatott minket – gazdagokat.

Odaérve kunyhójához, lovamat békóba tettem, s elbocsátottam a gyepre, azzal bezörgettem ablakán, melyen keresztül nem lehetett látnom, minthogy üveg helyett az ónkarikákba homályos macskaezüst-darabok vannak foglalva, miket Juon Táre maga fejtett a hegyek közt.

Marióra megismeré szavamat, és sietett kireteszelni az ajtót.

Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt, megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután azt gondoltam, hogy engem szán; kérdezem tőle; „valami bajod van?” Akkor összeszedte magát, letörlé könnyeit; s azt felelé: „betegem van”.

Talán gyermeked?

– Nem ő; az ursu!

Engem mintha a vipera csípett volna meg.

– Az ursu beteg?

– Én nem tudom; mi lelte. Tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket; tegnapelőtt még ugrált, bukfenceket hányt; a Fatia Negra (bocsáss meg nyelvemnek Domne Zeu!) még játszott vele sokáig.

– Itt járt ő?

– Igen; azt mondá, tehozzád siet.

– Akkor hazudott! Akkor ő volt az, ki a medvét megétette.

Marióra reszketett e szóra; és még halaványabb lett, mint volt.

Megragadtam a kezét, s bevontam magammal a kunyhóba, fülébe súgtam, mindent jól tudok; az átkozott hűtelen lett hozzám a te szebb szemeidért; nekem megesküdött a napra, neked esküdött a holdra, de te nem hallgattál rá; te szereted férjedet, s most erejében bízik ott, ahol a szép szó nem győzött. Megmérgezte a gyáva a házőrző ebet, mint egy rongyos tolvaj, mint egy nyomorult házfölverő.

– Óh, nagyságos asszonyom, mennyire megvetendő egy férfi, aki gyáva!

Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő asztal, néhány háromlábú szék egész bútorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis bölcső, amiben a kisgyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva fejéhez, aludt, mint egy angyal.

A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán, végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé fel gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte, mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza, tán még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat, úgy megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból, mily rettentően szenved, körmei mély rovátkákat hasítottak a kőlapon, mely e kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen alkalmatlan, s midőn néha a halálos fájdalom erősen nyögni kényszerítené, eltemette fejét a feltúrt földbe, s ha vége volt a kínnak, körülnézett; tán azt nézte: nem ébredt-e föl a gyermek.

– Ez meg fog halni – súgám Mariónának. Nem mertem fennhangon mondani, úgy képzeltem, mintha ez az állat mindent értene, amit az emberek egymás közt beszélnek.

– És akkor eljön a kísértő, ki tudja, hogy egyedül vagy és védtelen.

Elmondék neki mindent, amit nagyságodtól megtudtam. A nő reszketett, mint a nyárfalevél. Óh, én pedig úgy éreztem, mint akinek saját szívét kell kiszaggatni! Hanem hiszen már vége van; már elmúlt: most egyébben telik örömem.

– Hol tanyáz most Juon Táre? – kérdezém Mariórától.

– Csak egy órányira innen: a Vále Caprán.

– Hm, oda nem lehet lovon eljutni. Gyalog is elmehetek érte. Addig zárkózzál be. Oltsd el a tüzet a kürtő alatt, s semmi zörgésre ki ne nyisd az ajtót, míg mi vissza nem érkezünk.

– Nem úgy – szólt Marióra –, ne menj sehova. Ha Juonnak haza kell jönni; arra van köztünk egy jel. Itt van nálam a havasi kürt; megtanított rá, hogyan kell rajta fújni; s azt mondá, hogy ha nagy veszélyben volnék, ezt zendítsem meg, s ő bármilyen messze legyen, meghallja azt, s itthon terem.

– De most éjszaka van. Talán alszik.

– Juon sohasem alszik éjjel; akkor ébren kell neki lenni, és védelmezni a nyájat.

– S mi lesz ezalatt kecskéivel, ha otthagyja őket?

– Nem drágább vagyok-e én neki és gyermeke, mint minden gazdasága?

Nem vagyok-e én neki drágább, mint minden gazdasága!

Óh, asszonyom, ha tudná ön, mennyire fáj ezt hallani másnak!

De megkeményítettem szívemet: megfogadtam a keresztúton álló szent szobornak, hogy semmi jelenet sem fog meglágyítani; tudtam, hogy nincsen késedelmezni való idő; mondám Mariónak, hogy rögtön fújja meg a jeladó pásztorkürtöt. Egy olyan hosszú, kéregből készült tülök az, aminek a vége fölfelé van hajtva, ha valaki jól tudja fúni, mérföldnyire elhallik a szava. Marióra gyenge volt hozzá. Máskor talán ő is jobban bír vele, de most el volt fogulva, valami ült a mellén, ami lélegzetét elszorította; a kürt igen gyönge és szakadozott hangot adott. Hallgatóztunk utána; alig tért vissza belőle a visszhang a szomszéd hegyek oldaláról. Ezt Juon nem hallotta meg.

– Add ide nekem, én erősebb leszek – mondám neki, pedig engemet is majd megölt a fájdalom, de én tudok parancsolni magamnak. Ha én azt mondom szívemnek: ez nem szabad, hát nem szabad. Ahogy én a kürtbe fúttam, azt egy perc múlva éppen visszaverte az erdős hegyi visszhang, mintha ott is volna egy kürtfúvó, néhány pillanat múlva a távol hegyek közül felelt rá egy másik kürt, mintha ott is volna egy visszhang. Ez Juon válasza volt. Tehát meghallotta a hívást; most nyugton lehetünk. Félóra múlva, ahogy ő tud hegyeken, hegyszakadékokon keresztül rohanni, itthon leend. Addig mi torlaszoljuk el belől a kunyhó ajtaját. Óh, én ismerem jól a Fatia Negrát (Isten legyen irgalmas bűneimért), tudom, hogy kell ellene védelmezni mást, bár magamat tudtam volna. Marióra aggódva mondá, hogy mi fog történni akkor, ha férje későbben érkezik. A rablónak lőfegyverei vannak.

Én adtam neki tanácsot. Az ajtót elzártuk egy gerendával, a tüzet eloltottuk a kandallóban, a kisgyermek sírt, Marióra ölébe vette s elaltatá, a szögletben egy mély, reszketeg sóhajtás hangzott; a hű vadállat akkor lehelte ki páráját. – Én a hű állatot meg tudom siratni, asszonyom, mint meg tudnám ölni hidegvérrel a hűtlen embert.

Azontúl nem beszéltünk egymással többet, hogy el ne legyen árulva, hogy Marióra nincs egyedül. Alig múlt félóra, midőn a távolból lépések hangját veheténk ki. Hallgattunk rá; melyik jő, melyikünk előtt ismerősek e léptek? Én ismertem rájuk. Ez ő volt! Ő, akiért elkárhozám.

Egy miatyánkmondás alatt ott állt meg az ajtó előtt; kocogtatott rajta az ujjával; hallom ismerős hangját:

– Marióra, alszol-e?

– Ébren vagyok, mit akarsz? – felelt neki vissza az asszony.

– Bocsáss be, Marióra, nyiss ajtót.

Én súgtam neki, hogy mit mondjon.

– Nem lehet, férjem nincs honn, egyedül vagyok.

– Éppen azért bocsáss be, hogy ketten legyünk.

– Hárman lennénk, ismered még az ursut.

– Az ursu ezóta megdöglött – szólt kacagva a rabló odakinn.

– Te ölted meg őt, gonosz! – szidá őt Marióra, bár ezt nem én súgtam neki.

A rabló nevetett.

– Nem én, csak a mézes pogácsa.

– Miért tetted azt?

– Mert utamban volt.

– Ki védelmez meg mármost engemet?

– Megvédelmezlek én. Elviszlek innen magammal; szép tornyos városba, veszek neked házat, majorságot, ott úriasszony fogsz lenni.

– Azt nem teheted; van nekem esküdt uram, van neked is esküdt feleséged.

– Esküdt urad, amikor akarom, meghal, s özvegy leszesz; Anicával csak ez álarc esküdött meg, de eldobom, s nem tudja többet, ki voltam.

Óh, asszonyom, azt hittem, a szívem szakad ki e szóra. Aki miatt fátyollal takartam le szobámban a Szűz Mária-képet, attól azt hallani, hogy semmije sem enyim, csak az álarca! – De nem sírtam.

– Engem is megcsalnál, mint őt megcsaltad – válaszolt neki Marióra.

Ekkor a rabló esküdni kezde, hogy én csaltam őt meg elébb. Rágalmazott; embereket nevezett meg, akikkel titkon egyetértek. Óh, az átkozott! Ki még álmomban sem beszéltem mással, mint ővele; ki még imádságomban is csak a szent nőkhöz fordulék, hogy férfi neve az övén kívül ki ne jöjjön számon!

De folytatni kellett a játékot tovább. Marióra egy gondolatnak nem volt ura; ő gyámoltalan asszony, ha én nem súgtam fülébe, mit mondjon, nem tudott neki megfelelni. Mondjad ezt:

– Én félek tőled, mert te rabló vagy; neked nem kell szerelem, neked csak pénz kell. Miért nem jutott hamarább eszedbe, hogy nekem hízelegj? Azért jöttél csak, mivel megtudtad, hogy apám itt volt, s nekem száz aranyat ajándékozott, hogy kezdjek vele gazdaságot, ha már ellenére férjhez mentem; most ezt akarod tőlem elrabolni.

(– De ez nem igaz, súgá nekem Marióra; nekem egy húszasom sincs.)

– Csak te feleld azt, amit súgok.

A kísértő bosszús lett az ellenkezésre.

– Balga némber, mit nekem a te száz aranyod? Én adok neked tízszer annyit: íme, fogjad; azzal a kis ablaknyíláson az ajtó fölött egy nehéz erszényt vetett be, mely csörömpölve hullott lábainkhoz. Tele volt arannyal. Félrerúgtam, úgy utáltam.

– Könnyen beszélsz – szólt erre Marióra –, most ideadod, s ha bebocsátlak, az enyimmel együtt elveszed.

– Esküszöm neked.

– Nem, nem hiszek rabló esküjének. Fegyvereid vannak, nem védhetem magam ellened. Eredj, és akaszd fel puskádat, pisztolyaidat és vadászkésedet amoda arra a bükkfára, mely száz lépésnyire van a háztól; akkor, ha fegyvertelenül jössz vissza, elhiszem, hogy nem akarsz megölni, meghallgatom, amit beszélsz.

A rabló belement a tőrbe. Hogy megcsaljon két asszonyt, meg hagyta csalni általuk magát.

– Itt vagyok mármost fegyvertelenül, bocsáss be – szólt a kísértő, miután fegyvereit, ahogy Marióra mondá neki, felaggatá a bükkfára.

Nekünk hosszúra kellett nyújtanunk a beszédet, hogy időt nyerjünk.

– Mondjad neki, hogy elébb tüzet kell gyújtanod, sötétben nem bocsáthatod be – ezt súgám a nőnek.

A kísértő szenvedélyét e szó csak ingerelte.

– Ráérsz majd azután, meglátom én szép szemeidet a sötétben is, mert azok még szebben fénylenek a sötétben.

– Tehát olyan szemeim vannak, mint a macskának? – feleltetém Mariórával.

– Együgyű bolond! – dörmögé magában magyarul a kísértő, melyet Marióra nem értett, aztán hízelegve mondá neki román nyelven: – olyan szemeid vannak, mint a csillagok.

– De igazán valld meg, hogy szeretsz-e? Nem rossz szándékból jössz-e hozzám? Nem akarod-e kisgyermekem kezét elvágni, amire szükségük van a rablóknak, hogy magukat láthatatlanná tegyék?

A kísértő haragba kezdett jönni; vette észre, hogy itt csak az időt töltetik vele, s most már nyers hangon vágott közbe:

– Asszony, nyiss ajtót; vagy rád töröm erővel!

S öklével olyat ütött az ajtóra, hogy az végig repedt.

– Csitt! Fölkeltéd gyermekemet, nem hallod, hogyan sír!

– Tehát bocsáss be szépszerével. Ha önkényt velem jössz, jó helyre viszlek gyermekeddel együtt, úrfi lesz belőle, te pedig úriasszony. Ha még egy percig ellenkezel, ajtódat berontom, porontyodat a falhoz vágom, s tégedet erővel viszlek, ahova nekem tetszik.

Marióra kezeit tördelé, s nem hallgatott többé reám, odaveté magát gyermekére, ki a nagy zajra fölébredve, sírni kezdett. Én kivontam övem mellöl pisztolyomat, s oda álltam az ajtó mellé. Ha senki sem, tehát én!

A rabló nekiveté vállát az ajtónak, s iszonyú erővel feszíté azt befelé; a deszkák recsegtek bele, s amint az ajtó közepett volt elreteszelve a keresztgerendával, egész nyílás támadt már az ajtófél között, úgy behajlott az ajtó a nyomástól. Ezen a nyíláson keresztül éppen a halántékának irányozva tartám a pisztolyt, nem messzebb, mint egy arasznyira tőle. Ő igen erős ember; csak még egy erőfeszítés kellett volna neki, hogy – halva feküdjék lábaimnál.

… A leány egészen kifáradott e jelenet elmondásában; néhány percig elhallgatott, hogy kipihenje magát, mialatt Henriette sápadtan, mint egy szobor, nézett reá.

Ismét folytatá a leány.

– Ebben a végső pillanatban egy vadállati dühös ordítás hangzott fel a ház előtt. Az ajtó visszacsapódott helyére, s midőn a fölötte levő ablakhoz ugrottam, már akkor két férfi állt a kunyhó előtt.

Itt volt Juon Táre!

Az nem volt szó, az nem volt beszéd, amit az első percben ellenfeléhez intézett; az egy zsákmányra rohanó dúvad ordítása volt.

Juon Táre igen erős ember; szerencsére, erejéhez igen csendes, félrevonuló természete van, mert hiszen ha indulatos volna, ha korcsmákba járna, ott magát leinná, mindig emberhalállal végződnék a mulatság. Annál borzasztóbb volt őt e percben a legdühösebb vadállati indulat kitörésében látni.

S meglepett kísértő a fára akasztott fegyvereiért akart rohanni, de Juon egy roppant ugrással utolérte, s megragadta egyik kezét.

Ha a Fatia Negra közönséges isten teremtése volna, egy perc múlva üsszezúzott csontokkal kellett volna neki a földön, Juon térdei alatt heverni; de abban a pillanatban, midőn Juon egyik kezét megragadta, a rabló szemközt fordult rá, s átkapta derékon a pásztort, s birokra kelt vele.

A hold teljes fényében sütött le a völgybe, tisztán ki lehete venni az egész küzdést.

Amint Juon Táre azt látta, hogy ellenfele birokra merészkedik vele kelni, méltóságos nyugalommal engedé derekát átkaroltatni, s csendesen dörmögé:

– Úgy, tehát te tülekedni akarsz velem, Fatia Negra? Ez is jól van.

Azzal csendesen körülfoná ő is rettentő karjaival ellenfelét, mikkel képes volt egykor a vele küzdő medvéből kiszorítani a párát, s magához készült őt törni.

Ekkor kezdődött egy olyan borzasztó küzdelem, melyre visszaemlékeznem is irtózat.

Nincs rettenetesebb, mint mikor két férfi küzd puszta kézzel életre-halálra.

Juon Táre borzasztó ereje nem volt képes összetörni Fatia Negrát. A pásztor a sebes jövetelben is kifáradhatott; a rabló pedig ügyes volt, és acélruganyossággal hányt ellent a pásztor tömör erejének.

Majd az egyik, majd a másik bukott fél térdre, de ismét visszapattant; a pázsit feltúródott dobogó lábaik alatt, vállaikat egymás mellének feszítik, ökleikkel törték egymás derekát, arcaik egymáshoz voltak szorítva úgy, hogy fej fejet ért. Egy-egy percre megálltak, magukat kipihenni, s olyankor tört hangban egyes kérdéseket intéztek egymáshoz.

– Ki vagy te? – mormogá Juon. – Ki vagy te, aki Juon Táre kezének ellenállni tudsz? Ki vagy te, akivel Juon Táre egy szóra nem bír?

– Mit akarsz, bolond! – dörmögé vissza a rabló. – Az a kétszáz arany csábított-e el, ami fejemre van téve, azért akarsz elfogni? Én adok neked ötöt, bocsáss el.

– De nem bocsátlak el; nem kell nekem sem a te aranyod, sem az urak aranya. Nekem csak a te veszedelmed kell. Ebből a kézből ki nem szabadulsz, ha háromszor ördög vagy is.

– Majd meglássuk.

S ismét újra kezdődött a tusa; mind a két férfi erejét megfeszítve küzdött vítársa ellen, a Fatia Negráról rongyokban repedezett le az öltöny, vállaiból csorgott alá a vér, ahogy Juon éles fogaival, mint egy fenevad, beleharapott; nem szóltak a küzdés alatt, csak erős lélegzetük hangzott, mint két vadkan hörgése, amint egymást alá s fel hurcolták a gyepen, s a földrengető dobbanások.

Nekem erővel kelle visszatartanom Mariórát, hogy férjének segítségére ne rohanjon; az őt zavarba hozta volna; – aztán meg – nem is akartam. Végezzék azt a férfiak. Egymásnak termettek; egyik sem rosszabb, mint a másik.

– Te még most is szereted a Fatia Negrát – szólt közbe Henriette szomorúan.

A leány arca kipirult.

– Szeretem és éppen azért hal meg.

– Olyan volt ő ebben az órában, mint egy tündér, aki egy óriással harcol. Emez fél fejjel magasabb, mint ő; karjai, mint egy cserfaág, oly izmosak; ő pedig sokkal karcsúbb; de minden izma olyan, mintha acélból volna; akárhová hányta-vetette őt az óriási ellenfél, mindenütt talpra esett, s sohasem bírta amaz kitépni karját az ő szorítása alól, sohasem bírta fejét kiszabadítani öleléséből; hanem sokszor maga is félig elbukott vele, s aztán térdeiken fetrengve küzdtek, összebonyolult tagokkal, mint egy elválhatatlan vonagló tömeg.

– Hadd lássam meg ismeretlen pofádat! – hörgé, egy pillanatra egész erejével rávetve magát Juon a fekete álarcosra. – Hadd tépem le maskarádat, ördög! – s fogaival közel akart férközni ellenfele képéhez, hogy arról az álarcot lemarcangolja.

A Fatia Negrát e szándék rettentő dühbe hozta; most már ő is ordítani kezdett, mint egy megsebzett medve, mely a vadásszal küzd; ez nem viadal volt többé, hanem marcangolás, a küzdők messzire eldulakodtak már a kunyhótól; hörgésük, vad ordításuk hangja betölté a néma ligetet; mi benn a kunyhóban jól láttuk, hogy közelednek egyre a birkózás közben egy meredek örvény széléhez, mely több ölnyi mélyen süllyed alá, ennek aljában ered a kis hegyi patak.

– Vigyázz, Juon! – sikolta Marióra kétségbeesetten, hangját nem hallotta az meg; mindkettő süket volt már és vak; a következő pillanatban Juon egyet csóvált ellenfelén, s azzal egyszerre mind a ketten hanyatt-homlok lebuktak a mélységbe.

Mi kirohantunk utánuk! A mélység párkányára érve, az egyik alakot mozdulatlanul elterülve láttuk a patak sziklái között, a másik vergődött ki a túlsó partra.

Ez a másik a Fatia Negra volt.

– Juon meghalt? – kérdé ijedten Henriette.

– Nem; csak elkábult az eséstől; ő esett alul, amaz fejül; de az is megszenvedhetett, látszott nehéz haladásából, hogy meg van zúzva; oly terhesen tudott a partra felkapaszkodni.

Amíg ő a túlsó partra felmászott, amíg Marióra zokogva és sikoltozva rohant le elkábult férjéhez, annak alélt tetemét vonszolva ki ölében a patak vizéből, addig én levevém a bükkfáról a Fatia Negra odaakasztott kétcsövű fegyverét, s arcomhoz emeltem azt. Előttem a fehér sziklán, amit a hold reá sütött, olyan jó célpont volt egy nehézkesen kapaszkodó fekete alak; a cső legye éppen neki volt irányozva szépen; bizonyos volt, hogy eltalálom. Aztán elgondoltam, hogy milyen nagyon szerettem én őt valaha, s azzal lebocsátám a fegyvert, és elhajítottam magamtól.

A leány elhallgatott, és eltakarta mindkét kezével szemeit, és sokáig nem vette le azokat orcájáról.

– Ön sír – szólt részvevőleg odahajolva hozzá Henriette, s finom fehér kezét a fáta gömbölyű vállára helyezé.

– Nem sírok – mondá ez, és a könnycseppek összeszorított ujjai közt szivárogtak át.

Aztán hirtelen felállt, levette kezeit arcáról, s halvány arcát Henriette felé fordítva, hideg, száraz hangon mondá:

– Utoljára volt ez, nagyságos asszonyom. Gyönge vagyok; azt mondják, azért, mert némber vagyok. De meg fogják tudni, hogy ez nem igaz. Óh, igen sokan fognak énrám fogcsikorgatva emlékezni, akik könyökkel odábbtaszítottak, s azt mondták: eredj, te némber! Átkozódva fogják megvallani, hogy egy megsértett asszony keze rettenetesebb, mint egy egész ország férfiáé. Ne féljen, asszonyom, amit megígértem, megteszem. Ön velem rettenetes jót tett, ön felfedezte előttem, hogy meg vagyok csalva; ezt én önnek meg fogom szolgálni; előre nem mondhatom meg, hogy miként, mert azt nem szabad megtudni senkinek; de amit ígértem, azt beváltom. Meglehet, hogy én magam is belehalok; de az mindegy. Most isten áldja meg önt, nagyságos asszonyom; aludjék csendesen.

– Csak nem gondol arra, hogy hazamenjen ily késő éjszaka?

– Haza nem megyek, de valahová megyek, annyi bizonyos. Mit nekem az éjszaka? Nem jöhet énelém olyan kísértet sehonnan, amilyennél szörnyűbb itt belül, szívem fenekén nem lakik. Ha attól, amit magam ez órában kigondoltam, meg nem ijedek, meg nem ijeszthet a koporsók semmi szelleme többé. Én ugyan szerencsétlen vagyok: de azért az isten áldja önt mégis. Majd fog még felőlem hallani. Nemsokára igen sokat.

A fáta szép szelíden kezet csókolt Henriette-nek; s erőtetett szilárd léptekkel távozott el a szobából. Henriette egészen el volt kábulva a hallottaktól: elmélázva nézett maga elé, s végiggondolta a rémjeleneteket, majd elölről utóig, majd a végjelenetről visszafelé; majd vádolta, majd igazolá magát. Majd szemére veté magának: hogy mi jogon tépte szét e nyomorult leány boldogságát, majd kimenté lelkét ama másik nő üdvének megőrzésével; valami hideg hang azt suttogá mindezeken keresztül, hogy saját szíve van itten érdekelve: önérdeke az, mely e hozzá idegen lények fájdalmai- és szenvedéseibe avatkozni kényszerítené. Életkérdés rá nézve az: ki külde neki ama fekete ékszert, s mi kapocs van a rabló utált keze s az ő csillagtávolban élő első és utolsó szerelmének tárgya között? Ezt, ezt megfejteni az ő feladata!

Ez a halovány, gyermeteg arc, ezek a gyönge, finom kezek vas következetességgel intéznek egy előlük meg nem menekülhető sorstervet; – ők maguk sem tudják azt talán.