Egyszer csak az a hír lep meg bennünket, hogy Lapussa Demeter úr súlyos beteg lett.

Tulajdonképpen nem a betegség teszi híressé e tényt, mert hiszen minden hosszú életnek halál a vége, mint inkább az öregúr közbeszéddé vált furcsaságai, ki, úgy látszik, hogy most akar még csak sokat beszéltetni rigolyáiról, s haldokló ágyán kíván a közelállók bosszantására, a távolállóknak pedig különös mulattatására szolgálni.

Általános elgyengülés a baja; amin bizony senki sem segíthet többé, s aminek valószínűleg egy jótékony tüdőszélhűdés fog véget vetni.

A világ minden orvosa zaklatva van miatta.

A pestiek nem elégségesek neki: azokat is rendre fellármáztatja ugyan, éjfélben és hajnali álmukban; ki mikor ebédelni szokott, akkor ragadja ki családja köréből és a levesestál mellől; konzíliumot tartat maga fölött, mindennap kétszer; írat velük recipéket majd külön, majd kollektív nóták alakjában, azokat felolvastatja magának, megkérdi, melyik ingrediencia miféle hatásra való; miféle orgánumba kell annak belémenni, s aztán beleokoskodik a dologba, észrevételeket tesz rá; kívánja ezt vagy amazt kitörültetni belőle és mást íratni helyébe; néha megteszi, hogy kétféle orvosságot összeönt, és úgy szedi; attól természetesen még rosszabbul lesz; akkor szidja az orvosokat, hogy erővel meg akarják ölni, s utánuk vagdalja a decoctumos üvegeket; Lőrincz doktort, a háziorvost már egyszer meg is akarta lőni; szerencse, hogy nem volt mivel; azt mondta neki; hogy „sarlatán”. Ez a szó pedig olyan szó, amitől egy doktorban minden csepp vér epévé válik. „Igenis! Sarlatán az úr, mert még azt sem tudja, mi betegségem van!” – „De igenis, hogy tudom!” – „No, hát mondja, ha tudja.” – „Őrültség!” – ordítá a doktor, s becsapta maga után az ajtót; szegény doktor maga is sárgaságba esett e jelenet után, s többé azért a házért sem ment volna le Demeter úr fölött konzíliumot tartani.

Egy napon az jutott eszébe, hogy Sipos úrral írasson Margarinak. Más emberben nem bízott már, csak az ügyvédben. Azt a furcsa indítványt tette Margarinak, hogy jöjjön vissza Hídvárról; ötvenezer forintot fizet neki, ha elvállalja azt a hivatalt, miszerint minden megkészített gyógyszerből előbb ő vegyen be egy kanállal, hogy így annak hatását experimentálhassa elébb – in anima vili.

Sipos úrnak volt annyi esze, hogy ezt a levelet megírta ugyan, de el nem küldte, hanem megmutatta Lángainénak, ki azt fejcsóválva vette magához. Bizony különös ember az öregúr.

Majd meg mindenféle arkánumokat hordatott rakásra; amit csak reklámokban olvasott, vagy pletykaképpen hallott: mindenről segítő labdacsokat, három nap alatt megifjító tinktúrákat; azokat sorba rakta maga elé az asztalra, de hozzájok nyúlni nem mert, kivéve azokat, amiket kívülről kellett a bőrére kenni.

Engedte magának igen sokba kerülni a gyógyítást. Valaki azt tanácsolta neki, hogy tiszta pezsgőben fürödjék; minden fürdője belekerült ezer forintba. Nem sokallta.

Egyszer azt olvasta valami hírlapban, hogy Párizsban van egy szerecseny orvos, aki csodakúrákat visz véghez az embereken; jelesül kaucsukkal egészen új tüdőt tud az embernek csinálni. Nem hagyott addig békét az ügyvivőjének, amíg az nem írt egy párizsi üzletbarátnak, hogy ezt a szerecseny doktort mindenáron meg kell szerezni a nagyságos úr számára, kerüljön bár fele vagyonába, s ha őt szerencsésen kigyógyítja mostani bajából, ötszázezer forintot biztosít számára.

Nem lehetett vele megértetni, hogy ez az egész csodaműtő nem egyéb, mint hírlapi kacsa.

Szerencséjére a fekete orvos akkorra megszökött Párizsból, kisülvén felőle, hogy kenyérgalacsinokat árul drága pénzért csodalabdacsok gyanánt.

Rettenetes volt a beteg úr körül akármiféle minőségben megmaradni érző lénynek. Még János úr is csak a fejét dugta be az ajtón, úgy kérdezősködött koronkint egészsége mintléte felől, Makszikát pedig éppen elzárták előle, nehogy a kis bolond megbántsa valamivel a nagytátit, s ez az egész családot kitagadja miatta; mert kitelik tőle.

Egyedül Lángainé volt, aki Demeter úr szeszélyeit rendületlenül ki bírta állani. Éjjel-nappal, soha el nem hagyá a beteg szobáját. Ott ült a pamlagon, és írt. Naplót vezetett. Miről vezetett naplót? Demeter úr betegsége felől; annak minden fázisait feljegyzé komolyan, figyelmesen, s midőn jöttek az orvosok, felolvasá előttük, mi történt, mit kívánt, miket mondott a beteg, hányféle változás történt rajta. Az orvosok komoly képet csináltak hozzá, s nem győzték eléggé bámulni a delnő türelmét, ki nem restelli egy hipochondriákus agónia minden képtelen tüneményét számba venni, s az orvosi tudományt dühbe hozni vele.

Demeter úr mégsem volt megelégedve Lángainéval. Csak azért ápolja őt ilyen híven, azért szorgalmatoskodik, mert nagyon jól tudja, hogy Demeter úr új végrendeletet kíván tenni, amiben őt jelentékenyen megrövidíti. Nem használ semmit a nyájaskodás. Amit ez öregember föltett magában, abból őt ki nem téríti semmi kedveskedő arc.

Mikor az este közelget, csipdelőzve szól leányához:

– Nos, miért nem mégy hát színházba? Máskor is elmentél, máskor is itt hagytál. Azt hiszed, hogy olyan rosszul vagyok már? Kedveskedel most, ugye, mert az gondolod, hogy már meg kell halnom, mert félsz tőlem? – Pedig az mind nem használ semmit. Nem használ semmit. Most már késő minden. Korábban kezdtétek volna. Te és azok a másikak. Azok a rosszak. No, majd megemlegettek engem. – Eredj, kérlek, a színházba! Nagyon szép darabot adnak.

Lángainé sohasem szólt szavaira semmit. Hallgatott nyugodt alázattal; csak akkor szólt néha beszédébe, mikor a beteg az orvosok ellen zúgolódott. Ő is segített neki azokat szidni.

Hanem ez mind nem használt semmit. Demeter úr azért egy napon mégiscsak magához hívatta Sipos urat, hogy tegyen fel új végrendeletet, s semmisítse meg a régit.

Mikor ezt megtudta Lángainé, megtörte eddigi hallgatását.

– Atyus, te új végrendeletet akarsz tenni?

– Aggódol magad miatt, ugye? – szólt az ágyban fekvő beteg, sápadt arca vonagló redőit gúnyra fintorítva.

– Nem magamért, mert én férjem után tisztességesen el vagyok látva, hanem megholt húgom gyermekei miatt; tudod, hogy azt ígértem neki, hogy úgy fogok rájuk gondot viselni mintha saját gyermekeim volnának.

– No, hát csak viselj rájuk gondot, mert én nem viselek, én nem ígértem semmit.

– Úgy szólsz, mintha nem volnál öregatyjuk.

– Ők viselik úgy magukat, mintha nem volnának unokáim. Írt-e hozzám azóta egy sort is az a lyány, amióta Pestrül elvitték, csak egy „csókolom kezedet” a férje levelében? Úgy tesz, mintha rá nézve a világon sem volnék. Nem hetek óta vagyok-e már rosszul; fekszem, halálomon vagyok; te ezt bizonyosan megírtad neki; de ő nem sietett ide; óh, kisebb gondja is nagyobb annál.

– Te nem vagy halálos beteg, atyus, csak képzelődől; meg fogsz még bizonyosan gyógyulni; de Henriette azért mégis bizonyosan itt volna már ezóta, mert én tudattam vele, hogy változásod van, ha saját beteg férjét nem kellene őriznie otthon, akit vadászaton a medve nagyon összeroncsolt.

Az öreg valami olyan kacagáshoz hasonló hangokat hallott:

– Úgy! Férjét? Vadászaton? Medve? A hű feleség! Nagyon derék. Tehát megtépte a medve a vadászaton, s ő azt őrzi most otthon? Nagyon szereti a férjét ugyebár? – No, hát felelj; nagyon szereti-e a férjét?

– Azt te tudhatod jobban – szólt Lángainé vállvonítva.

Az öreg sovány kezét kiemelve a takaró alól, száraz mutató ujjával taktust ütve, monda:

– És mégis száz percenttel jobban szereti, mint az öregapját, mert betegségében inkább nála marad.

– Én azonban minden órán várom megérkeztét.

– No, én meglehet, hogy nem fogok rá várni a meghalással.

– De hát addig is, míg ő megérkeznék, miért nem akarod fitestvérét elfogadni?

– Kit? Azt a semmirevalót, azt a minden iskolából kicsapott korhely gézengúzt, azt a postillon d’amourt, azt eresszem én magam elé? Nem iszom én mérget eleget ebből a sok orvosságos üvegből kanálszámra, még az kellene, hogy egy vederrel hajtsak föl egyszerre; hisz az a fickó képes nekem olyanokat mondani, hogy a guta rögtön megüt: hisz az egész patikában nem tartanak fekete üvegekben lepecsételve, hármas zár alatt olyan gyilkoló eszenciát, mint amilyent ez a kölyök a két szemében hordoz; hiszen úgy tud rám nézni velük, hogy a májamat metszi a nézése. Előmbe ne bocsásd!

– Pedig ő mindennap itt könyörög nálam, hogy békítselek ki iránta.

Ez ugyan csupán kegyes hazugság volt Lángainétól Kálmán javára, aki ezt éppen nem cselekedte, sőt inkább igen nagy rábeszélésébe került Lángainénak a fiút annyira vinni, hogy nagyapja házához elcsalja a nevelőintézetből.

– Tehát könyörög, hogy béküljek ki? – szólt kegyetlen elégültséggel Demeter. – No, lám, a kis rebellis. A lázadók kegyelemért esdekelnek. Mit gondolsz, vajon kapnak e kegyelmet?

– Minthogy a te jóságodtól függ, én bizton remélem.

– Tehát te jó embernek ismersz engem? Ej, ej, ej – én azt hittem, hogy te engem valami gonoszkodó hegyi ördögnek tartasz. Bizonyosan megváltozhattam egynéhány nap alatt. No, majd meglássuk. Itt van ugye most is az a derék fiatalember? Elkészítetted előre, hogyan viselje magát, szájába rágtad jól, hogy mit mondjon, vettél neki tisztességes ruhákat, hogy szokás szerint rongyosan ne jöjjön elém, még tán a haját is megnyírattad, minthogy én nem szeretem azt a lompos parókát a fején. No, jól van: nem bánom, ereszd be, ha itt van; hanem előre is biztosítalak róla, hogy én kemény és száraz ember vagyok. Engem nem lehet könnyhullatásokkal megtölteni, mint a szivacsot, én nem vagyok spongyia. Tőlem nem lehet egy óra alatt kicsikarni azt, amit én hónapok alatt jól elzártam, s amit én föltettem magamban, abban engemet semmi théâtrecoup meg nem ingat.

– Csak nem gondolod?…

– De igen is, gondolom. Azt gondolom, amit te nagyon jól tudsz. Akarom, hogy akik életemben fel sem vették haragomat, halálom után sírjanak miatta, akarom, hogy még a kriptából is kinyúljon ez az én nehéz kezem, s érezzék annak ütését akkor is, mikor én azt meg sem mozdítom többé; hogy odajöjjenek sírni és kezeiket tördelni a sírboltajtó elé; amidőn én éppen úgy nem fogok rájuk hallgatni, mint nem hallgatok most.

– Óh, te hallgatni fogsz rájuk. Kegyetlenebbnek mondod magadat, mint amilyen vagy. Én tudom, hogy nem fogod unokáidat szerencsétlenekké tenni.

Lángainé annyira vitte magát, hogy még kezet is csókolt az öregnek, amin az gúnyosan mosolygott.

– No, eredj, hozd elő azt a fiút; majd meglátod, milyen nagyon fogunk örülni, ha látjuk egymást.

Lángainé megköszönte Demeternek ezt a kegyet, s kiment saját szobájába, ahol már várakoztatta Kálmánt, kit rögtön hívatott, amint Sipos által megtudta, hogy atyja új végrendeletet akar tenni.

– Aztán, édes Kálmánom, csak szelíd légy; ne nézz olyan vadul öregatyádra; ne felelj neki, ha dorgál; tudod, hogy ő öreg ember, és beteg; azért nagyon ingerült; az öreget és beteg embert minden jóravaló lélek kímélni szokta; azok iránt türelmesnek, alázatosnak kell lenni. Ne mondj neki, bármit mond is, semmi egyebet, mint azt, hogy bocsásson meg, ezután jó fogsz lenni; borulj oda eléje, és csókold meg a kezét; kérjed, hogy ne haragudjék rád; engedjen itt maradnod. Gondold meg, édes Kálmánom, hogy magadviseletétől függ nemcsak a saját jövendőd, hanem Henriette testvéredé is.

A fiú nagyot sóhajtott:

– Szegény Henriette! – s azzal engedte magát nénjétől bevezettetni.

Lángainé egy cseppet sem volt meglepetve, midőn visszatértekor már ott találta atyja szobájában János urat. Bizonyosan Demeter úr maga hívatta őt oda. Hiszen hadd legyen hát ő is ott.

Odavezette kisöccsét Demeter úr ágyához, s ott vállára téve kezét, csendesen térdre nyomta őt; a gyermek megragadta nagyatyja kezét, és elkezdett zokogni.

Demeter úr ingerkedő kedéllyel hunyorga rá:

– Ki ez az ifjú úr? Nem ismerem ezt az ifjú urat. Vajon ki lehet ő?

– Látod, Kálmán úrfi – szólt bele János, mintha komolyan kellene erre a kérdésre felelni.

– Ez volna itt Kálmán úrfi? Az én unokafiacskám? Óh, dehogy! Nem szokott az énelőttem térdepelni, nem szokta az az én kezemet csókolgatni: bizonyosan valami árva gyereket öltöztettetek fel az ő ruhájába, azt tanították be helyette. Mutassa csak az orcáját.

Azzal felemelve a gyermek állát, annak könnyektől eláradt szemeibe tekinte.

– De bizony, úgy látszik, hogy mégis ő az. No, hát, úrfi, hadd halljuk, miért jöttél ide? Mire tanított be Lángainé nagynénéd? Versben vagy prózában? Diákul van, vagy franciául? Kezdj hát hozzá.

A gyermeknek természetesen semmi sem volt betanítva, nem is tudott volna felelni a sírás miatt.

– Ej, hát már az elején belesültél? Nos, segítsd ki, nénje; kezd el neki az első szót, talán majd beletalál aztán.

– Ugyan, atyám, hogy lehetsz egy gyermekhez olyan kegyetlen? – szólt közbe Lángainé, ki szokott hidegvérűségét kezdé elveszteni.

– Hát miért nem beszél? Ő jött, nem én hívattam. Mit akar?

– Azt akarja, hogy bocsáss meg neki, hogy fogadd őt vissza a házhoz, hogy szeresd őt, úgy mint minket többieket szeretsz.

– Te most hazudsz; ezt ő nem akarja. Sőt inkább szabad akar lenni, mint a madár, akinek senki sem parancsol, kóborolni a világban, alkalmatlan parancsoló nélkül; maga ura akar lenni. Rokonainak jó hírt, nevet szerezni! Ez az ő óhajtása. Ugyebár azt akarod nekem mondani? Felelj hát, mert azt hiszem hogy megnémultál.

A fiú erőt vett magán, letörlé könnyeit, s elfojtott hangját szóra erőtetve. ezt mondá:

– Azért jöttem, hogy ne büntesd miattam Henriette-et.

– Ahán! Látjátok? Ő nem magáért jött könyörgeni. Ő nagy úr; ő nem ereszkedik le a maga érdekében könyörögni; ő csak másokért esedezik. Tudtam én, hogy az én Kálmán unokámnak semmire sincs szüksége. Neki még csak a haldokló nagyapja áldása sem kell. Szégyen volna neki érte megalázni magát.

Lángainé vette észre a gyermek égni kezdő szemeiből, hogy ez a jelenet rosszul fog végződni, s most már azon lett volna, hogy eltávolítsa őt onnan; azonban Demeter úr meggátolá.

– Mármost csak maradjon itt, mármost majd én akarok vele beszélni. Ha őneki nincs hozzám több mondanivalója – van nekem. Tehát, kedves, szép unokám, tudod-e, hogy honnan terem a puha kenyér? Mit gondolsz, ha egy ruha leszakad rólad, honnan kerül elő a másik? Azt pénzért adják. S kitől jön elő az a pénz? Az égből hull-e az, mint a manna? Mit gondolsz?

A fiú összeharapta ajkait, és többé nem sírt; de annál jobban pirult.

– Van-e neked valahol kapitálisod, amiből majd megélhetsz, ha én meghalok, és rólad el találok felejtkezni? Tudsz-e valami mesterséget, mi? Vagy koldulni fogsz, he?

Lángainé nem mert közbeszólni; jobban félt, mint ahogy fájt neki e jelenet.

– Mert azt korántse gondold, hogy énnekem kötelességem a te korhelységedet megjutalmazni, s módot szolgáltatni annak folytatására; óh, éppen nem; én szabadon rendelkezem mindenemmel; – ha tetszik, egyenlően felosztom; ha nem tetszik, a legérdemesebbnek adom, s ha akarom, kiosztom a koldusok között.

A gyermek könnyedén vállat vonított; az öregúr figyelmét nem kerülte az ki.

– Vagy talán azt gondolod, hogy az apádról maradt rád valamid? Igen, egy csomó fizetetlen adósság. Apád éppen olyan haszontalan korhely volt, mint te, ki anyádat akaratom ellen szökteté el, mint egy tolvaj.

Kálmán, mint a kígyómarta szökött fel térdeiről e szóra; ajka elkékült, és arca elsápadt. Nem látott most már semmit maga előtt, nem hallgatott senkire. Rikácsoló hangon kiálta:

– Apámat ne bántsd, mert az nem bántott téged! Tarsd meg mindenedet; add, akinek akarod; én nem kérem semmidet; de te se bántsd az én szegény apám, anyám becsületes nevét.

– Kálmán! Az istenért! – suttogá Lángainé.

– Hallod, hallod! – szólt ravaszkodva az öregúr. – Megjött neki a szava! Most beszél ez az igazi hangján.

– Igaz! Nem akarok hozzád jönni; sem palotádba, sem temetődbe. Nem akarok enni panaszos kenyeredből! Elmegyek tőled, és sohasem jövök vissza. Koldus fia vagyok: magam is az lehetek. Koldulni fogok az utcaszegleten, meg házrul házra; de nem titőletek – nyomorult gazdagok!

Lángainé meg volt rettenve; az öregúr egy percre elmeredt szemekkel, nyitott szájjal esett vissza vánkosai közé; csak János úr hitte, hogy meg tud felelni e rakoncátlan kölyöknek. Hirtelen két hosszú lépéssel előtámadt a kandalló mellől, s nekiment Kálmánnak azon atyafiságos szándékkal, hogy majd felpofozza.

– Ejnye, te semmirevaló gaz suhanc, még a tátit és minket inzultálni mersz?

Kálmán úrfi azonban hirtelen felkapott Lángainé asztaláról egy nyitott penicilust, s szembe állva hórihorgas nagybátyjának, fogcsikorgatva kiálta rá:

– Hozzám ne nyúlj, te hosszú lábú hóhér, mert úgy ütöm a hasadba ezt a kést, hogy rögtön meghalsz.

János úr úgy megijedt e szóra, hogy azt sem tudta, melyik lábával lépjen előbb hátrafelé. Valóban, az nem volt tréfa. Az ember sokat reszkírozott volna a támadás által.

Azzal Kálmán, használva az egérutat, hirtelen kiiramodott az ajtón, s azt bevágta maga után. Az elhagyott szobából dühös csengetés hangzott utána.

A csengetésre előrohanó pitvarnok az előszobában találkozott az úrfival. Kálmán megszólítá:

– Ugyan, édes György, adjon egy darab kenyeret, mert mától fogva nem tudom, hogy mit fogok enni.

Odabenn még dühösebben csengettek.

– Mindjárt jövök, úrfi, várjon meg a kapu alatt; szaladnom kell, nem tudom mi baj van megint odabenn.

Azzal futott be a szobába.

Demeter úr félig fenn ült az ágyában, a hálósipkája félre volt csapva a fejében, mint egy részeg embernek; ordítozott ahogy a torkán kifért:

– Segítség, gyilkosság! Fogjátok meg az orgyilkost! György, rohanj utána; veresd vasra, vitesd a vármegye házához; kiálts polícájt! Fogd el. Eredj. Rohanj!

A komornyik azt mondta az öregúrnak, hogy „igenis”. S azzal kiment a szobából; a szemközt jövő Siposnak, ki hallotta a lármát az ajtón kívül, néma jelekkel mutatá, hogy az öregúr meg van egy kicsit háborodva, azzal sietett le a lépcsőn, az úrfit keresve. Az pedig, hogy Sipos észre ne vegye, elbújt az orosz kémény szeleltető odujába, onnan várta be a további eseményeket.

A pitvarnok fütyörészve jött a lépcsőn alá, látni való volt, hogy ez nem gyilkoskergetésben fárad, Kálmán szépen előjött az oduból.

György fejét csóválta nagyon.

– Ej, ej, mit csinált már az úrfi megint? Nonono, csak nem kell szeleskedni; ihol van három húszas, fogja; de aztán szépen visszamenjen a nevelőbe, valami bolondot ne csináljon.

Míg ott beszélt Kálmánnál, két-három inas rohant, ugrált alá a lépcsőkön, a háziúr „gyilkos” kiáltásaira; a kapu alatt a komornyik mindeniket megállítá, s bemutatá nekik a kergetett gyilkost, Kálmán úrfit; amin aztán valamennyien nagyon nevettek, a nagy szakállú kapussal együtt. Kálmán úrfit ereszték szélnek.

A pitvarnok aztán visszatért Demeter úrhoz, s nagy szerényen előadá, hogy az úrfi mindnyájukon keresztül törte magát; két városi hajdút, akik fel akarták tartóztatni, elgázolt; egy lovas pandúr utána nyargalt, de az úrfi olyan gyorsan szaladt, hogy nem érte utol stb. stb.

Azután csendesség lett a szobában. Jelen voltak ott Demeteren kívül fia, János, leánya, Lángainé és az ügyvéd, Sipos.

Sok ideig nem törte meg senki a hallgatást.

Végre Demeter úr, indulataiból epés nyugalmába visszatérve, leányhoz fordult:

– Nos, beszélj hát még valamit. Tudsz-e még valami jót? Lángainé hallgatott.

– Tessék az íróasztalhoz ülni, tekintetes úr – inte most Demeter az ügyvédnek. – Visszahozta kegyed a régi végrendeletemet?

– Itt van – szólt tompa hangon az ügyész, s átnyújtá a zsebéből kivont iratot.

Azt pedig Demeter úr megfogá száraz ujjaival, s nagy elégtételvevéssel elhasítá kétfelé, és azután minden darabot ismét kétfelé, míg az egész harminckét darabra volt eltépve, akkor az egész laskává tépett iratromladékot egy tálcára tevé, és János úrra bízta, hogy vesse azt azon módon a kandallóba, még egy csücske se maradjon belőle.

– És most tessék másikat írni, fiskális úr; ha majd le lesz tisztázva, hozzon azután öt tanút, akik előttemezzék.

Most Lángainé bátorságot vett magának közbeszólani.

– Kérlek, atyám, engedj még egy szót; – nem akarok azért a rossz fiúért többé neked alkalmatlankodni, nincs egy szó mentségem is számára; – ő megjavíthatlan; amit keres magának, azt megtalálja; de Henriette-ért kérlek.

Demeter úr nem engedé tovább beszélni.

– Henriette-ért, ugye? Mivel jobb ő, mint az öccse? Azt hiszed, hogy engem bolonddá lehet tartani? Óh, én vén róka vagyok már ahhoz, hogy ilyen világos kelepcébe belelépjek. Tán nem világos előttem, hogy ha én Henriette-nek egy félmilliócskát hagyományozok, Kálmánt pedig kitagadom, hát ő rögtön megosztja testvérével, amit neki hagytam; óh, mert ez nagyon gonosz szívű leány; ismerem a rossz szívét. Nem! Énrajtam nem fognak kacagni halálom után.

Lángainé összekulcsolt kezekkel kérte:

– Atyám, gondold meg az istenért azt a helyzetet, amibe jönni kell e szegény lánynak, akit férjhez adtál erővel egy emberhez, akit nem szeretett, s aki őt elvette azért, mert tégedet gazdagnak ismert. Micsoda elátkozott élete fog ennek lenni azon ember mellett, ha te kitagadod őt vagyonodból; ha azon ember kegyelmére kell szorulva lennie, aki csak jövendő örökségeért volt hozzá hízelgő …

– Az a jó! – felelt rá kegyetlenül a beteg ember. – Legyen megbüntetve kétszeresen, amiért ellenem föl mert lázadni. Amit felhoztál, az csak eggyel több ok arra, hogy azt tegyem, amit régóta elhatároztam. Kacagnom kell, ha elgondolom, milyen szemekkel fognak egymásra nézni, Hátszegi uram és Henriette asszony, ha ezt megtudják.

Még János is beleszólt:

– Hátszegi is megérdemli ezt a büntetést; ő is megbántott minket.

Lángainé nem ügyelt most arra, amit János beszél, hanem végső kétségbeesés elhatározásával lépett atyja ágyához, és térdre borult előtte.

– Atyám! A mindenható Isten irgalmára kérlek; lelked üdvére, mennybéli boldogságodra; légy kegyelmes szívű ez órában unokáid iránt; gondolj reá, hogy találkozni fogsz ott – a túlvilágon – meghalt testvérünk szomorú lelkével, s az kérdezni fogja tőled: mit tettél árva gyermekeimmel?

Sipos úrnak úgy fájt ez a jelenet, hogy nem állhatta tovább: fölkelt, és kiment a szobából, és odakinn könnyjeit kezdé törülgetni.

De nem indult meg e szavakon a beteg ember, vagy még inkább haragra indult rajtuk.

– Kelj fel innen, és ne játsszál énelőttem komédiát; az én házam nem teátrum. Gondolj te csupán saját bajodra. Azt gondolod, teneked nincsen semmid a rováson? Azt gondolod, hogy én feledékeny eszű vagyok? – Ne áltasd magadat azzal; rovásra van írva minden, amivel valaha megbántottál; itt a fekete könyv, amibe azt mindig följegyeztem, a fejem alatt; rajta háltam, nem felejtettem el belőle semmit, s mikor az összeszámolásra kerül a sor, benne lesz a számadásodban minden görbe nézés, minden büszke mondás, amivel engem évek óta keseríteni akartál; és azoknak, hidd el nekem, nagyon nagy ára lesz téve. Aggódjál te saját magad miatt! Azt gondolod, kiengeszteltél azokkal az itt töltött éjszakákkal, mikben az álmot megtagadva szemeidtől, ágyam előtt ültél? – Azt gondolod, beszámítom azt a buzgó ápolást, amivel hetek óta magadat gyötröd? Semmibe sem veszem azt. Ismerem a gondolataidat, s túljárok rajtok. Kétheti alázat nem vásárol meg tízesztendei büszkeséget nálam. Hidegvérű emberre találsz bennem, akit még halálos ágyán sem csal meg senki! És most hallgass. Szót ne emelj többet azok mellett, akikre nekem méltó haragom van; mert ha még egyetlen sóhajtással utamba mersz állani, hogy őket meg ne büntessem, te is abban a sorsban fogsz részesülni, amiben ők!

Lángainé régóta felállt már, nem térdepelt többé.

Arcának régi feszes büszkeségét visszavette ismét; félig lecsukott pillái alól Demeter úrra alátekintve, összeszítt ajkai közül így szóla hozzá:

– Jól van tehát, kegyes uram. Te hidegvérű ember vagy; – én is az vagyok. Te nem szereted a komédiajátszást; – én sem szeretem. Nem szólok többet semmi szót a te szívedhez az én szívemből. Tégy, amit tetszik! Írass, amit tetszik. Majd ha nekem nem fog tetszeni, amit írattál – én tenni fogok róla…

Demeter úr meg volt lepetve.

– Tenni fogsz róla, te? Mit tehetsz te az én végakaratom ellen? Rövideszű némber!

Lángainé hideg szilárdsággal felel rá:

– Én meg fogom semmisíttetni a te végakaratodat.

– Esztelen! – kiálta dühtől reszketve Demeter, s kezeivel tétovázva keresgélt maga körül – nem tudod-e, hogy minden vagyon az enyim, hogy mindennel szabadon rendelkezhetem; hogy nekem tökéletes szabad akaratom van?

– Nincs.

Ezt a rövid szót mondta, semmit többet az özvegy, s állt büszkén a két férfi előtt, kik álmélkodva bámultak reá; Demeter úr alig talált szót, mit e rövid egytagú igéhez kössön, olyan rettenetes, olyan képtelen, olyan felfoghatatlan volt az.

– Nincs? Hogy nekem nincs szabad akaratom? Hogy én nem tehetem azt, amit akarok? János! János, kérlek, nevess egy kicsit. Haha! Ez a jámbor lélek azt hiszi, hogy nekem nincs szabad akaratom azt tenni, ami nekem tetszik, hogy én nem tehetek végrendeletet. Jer ide, segíts nekem kacagni.

– Ne kacagjatok, mert az megint csak színjátszás volna, s én sem szeretem itthon a színjátékot. Te azt mondod, hogy hidegvérű ember vagy; én is az vagyok; – te azt mondod, hogy régóta készültél már erre a kegyetlen véghatározatra; én is régóta készülök már a védelemre. Te rovásra jegyeztél mindent, amit gyermekeid, unokáid mondtak és tettek, még a rád vetett tekinteteiket is; – én is írtam naplót, amiben fel vannak jegyezve, amiket te tettél és mondtál; fel a tanúk nevei, akik előtt tetted és mondtad, s amily kegyetlen szóval lediktálod te ezt a végrendeletet, mely ártatlan véreid a koldusbotra juttatja, olyan és hasonló kegyetlenséggel fogok én előállani, hogy bebizonyítsam, miszerint te akkor – meg voltál háborodva!

Demeter ajkán megszakadt a lélegzet erre a szóra. János leült, úgy megijedt.

Erre nem volt senki készen.

– Én is készültem arra a csatára, amire te! – szólt büszke hanglejtéssel az özvegy. – Én is gondoltam arra, mikor éjekről éjekre álmatlanul virrasztottam ágyad mellett, amire te gondoltál, s bennem is megért azalatt valami, amíg te érlelted a végcsapást fejünkre. Én tűrtem, hallgattam, s lemondtam. Én könyörögtem előtted; én letérdeltem ágyad előtt, mintha az volna az oltár, s te az Isten rajta. Te eltaszítottál onnan, te átkot mondtál gyermekeidre; most lásd, hogy neked is részed lesz ebben az átokban. Tudjad, hogy akármit rendelkezel ellenünk, holtod után egy gyűlöletes pernek vetetted meg alapját, melyben arról leend a kérdés, hogy eszedet elvesztéd életedben; elő fognak állni orvosaid, cselédeid, akiket én megnevezek, s hosszú sorát fogják elmondani azon különcségeidnek, miket eddig a családi szentély titka fedett. Közbeszéddé lesznek szokatlan hóbortjaid, s a bírák mérlegelni fogják, hogy lehetett-e annak végóráiban tiszta öntudata, akinek lelkében ily visszásan volt fordulva az eszmejárás. Ez rút per lesz, szégyen rád és miránk; de te akartad, s én megteszem. Most isten legyen veled. Tedd, amit gondolsz; én nem foglak látni többet. Házadat ez órában elhagyom – és soha vissza nem lépek bele.

Azzal büszkén az ajtóig haladt; ott mégegyszer fejét félig visszafelé fordítva, mondá:

– Isten irgalma legyen veled.

És azután nem nézett vissza többet. Még abban az órában el is ment a háztól. Még azon a napon meg is halt Demeter úr.

János úr aztán nagyon meg volt akadva, mert pro primo nem tudta, hogy mármost a gyászjelentő lapokra kinyomassa-e Lángainé meg Henriette és Kálmán neveiket is, vagy pedig csak a magáét és a Makszikáét, mint egyedüli örökösét; pro secundo pedig az a nagy baja volt, hogy csakugyan szeget ütött a fejébe, vajon nem tesz-e lépéseket Lángainé a többieket egészen kizáró végrendelet megsemmisítése végett, ahogy fenyegetőzött, mert kitelik ám az ettől a hóbortos asszonytól.