Kengyelesy gróf csakugyan szerencsésen hazaérkezett Aradra, ezúttal nem rabolta ki a Fatia Negra.

A hídvári vadászestéken mindazt visszanyerte, amit a kengyelesi látogatás alkalmával vesztett, s efölötti örömében szabad rendelkezést adott a grófnénak termeit az ottani elegáns világ számára megnyithatni.

Mert Aradnak igen elegáns közönsége van; Pest után itt egyesül minden arisztokratikus elem, sőt Pest fölött még az az előnye is van, hogy a társaság nem oszlik szét a különböző idények szerint; Csákó, Ménes, Magyarát, Világos és a körül lakó főurak pusztáin levő kastélyok mind úgy egy csoportban vannak Arad körül, hogy sem nyár, sem ősz nem szórja szét messzire az ismerősöket; azoknak, kik a társasélet örömeit szakadatlanul bírják élvezni, Arad valóságos Eldorádó.

Kengyelesy grófnőnek nem kellett az ilyen ajánlatot kétszer mondani; másnap mindjárt kezdetét vette a sok bemutatás. (Ez ideig a grófnő visszavonultan élt Aradon.) Akik a jobb körök nevezetességei voltak, azoknak bevezetéséről az ismerősök gondoskodtak; a távolabb állókat, kiket még senki sem ismert, magának a grófnak kellett felkeresni s bemutatni. Neki tetszett ez a mulatság.

Azok közé, kiket így messziről kellett bevonni a társaságba, tartozott egy Pestről jött fiatalember, itt jelenleg megyei hivatalnok (azon időkben különösen kitüntetett osztály,) kit míveltségeért igen dicsérnek, ki megyegyűléseken már egypárszor igen értelmesen meg is szólalt: bizonyos Vámhidy Szilárd.

Hanem ami a hölgyeket jobban érdekli az ő megyegyűlésen tartott beszédeinél a felőle elterjedt hír ama regényes szerelmi viszonyáról egy gazdag pesti tőzsér leányával, ki miatt az ifjú magát el akarta ölni, a leánnyal összebeszélve; szinte a halál révéről hozták már vissza; hanem azért a leány csak férjhez ment a gazdag Hátszegihez.

No, ezt a fiatalembert okvetlen meg kellett ismernie a grófnénak. Hogyne? Azt az ideált, akibe Henriette szerelmes volt, s aki magát vele együtt el akarta ölni. Óh, az ilyen species nagyon ritka már a mai világon; megérdemli, hogy mutogassák.

A grófné annyit beszélt felőle férjének, annyira magasztalta ez ifjút, pedig csak úgy messziről látta egynehányszor, hogy Kengyelesy már kezdett nyugtalankodni miatta.

Be kellett őt mutatnia a feleségének. E végett elébb magának is meg kellett vele ismerkednie. Ez könnyen ment; az alispán mindkettőjüknek jó ismerősük volt, ott megbarátkoztak. Kengyelesy grófot azután, ha egyszer megbarátkozott valkakivel, nem lehetett többé kikerülni; az fogta az embert, vitte, pártolta, boszontotta, és mindent elmondott neki, ami a nyelvére akadt.

– Kedves barátom, az én feleségem ön után bolondul. Valósággal el van öntül bolondulva. Már egy hét óta szekíroz, hogy önt keressem föl, és vigyem hozzá. De előre figyelmeztetem önt, kedves barátom, vigyázzon magára; az egy igen csodálatos asszony; már sok emberrel tett így, mint önnel. Egyszer magához vonta őket, enchantírozta, elbűvölte; s mikor már egészen sakk mattá tette, akkor otthagyta őket a faképnél; mint ahogy szokás a matt után megint másik partit kezdeni. Ez valóságos endiablée asszony! Mindenkivel kiköt; nincs fiatalember, akitől eltűrné, hogy belé ne szeressen; egypár hétig aztán engemet szánnak, már a harmadik héten én szánom szegényeket. Mert tudja, barátom, amellett ez egy Pénelopé! A hitvesi hűség valódi Vesta– lángja nála, mely sohasem alhatik ki anélkül, hogy az őrizőnek meg ne kellene halni. Hanem, kedves barátom, délelőtt nem szokás világossárga kesztyűt húzni látogatásokhoz. Lássa.

Szilárd azt felelé, hogy őnála már három órakor délután van.

– Ebédelt már? – kérdé gróf Kengyelesy ijedten. – Ah, kedves barátom, akkor kérem, vegyen a fogai közé egy pár szemecskét ebből a cachou aromatique-ból. Ezt mindig velem hordom. E nélkül nem lehet hölgyekkel beszélni ebéd után. Tudja ön; ez elveszi az ember szájának azt a bizonyos utóemlékét, ami ebéd után, kivált egy kis borocska után, önkénytelenül visszasugárzik.

– Hiszen nem beszélünk mi olyan közelről egymással.

– Azt ki tudja? – No, hát csak arra figyelmeztetem, kedves barátom, hogy vigyázzon magára; eszén járjon, hidegvérű legyen; eszébe jussanak jó tanácsaim, s mihelyt idejét találja, lásson valami jó parti után, mert addig ezer veszélynek van a fiatalember kitéve. Köztünk mondva, azután még kétezernek van kitéve, aztán meg az is igaz, hogy nincs jó parti a világon, mert minden asszony el tudja azt bőven költeni, amit magával hozott.

Szilárdnak sohasem volt szükség a gróffal vitázni, mert ő rendesen magamagát kidisputálta, ha beszélni engedték. Az első bemutatás szokás szerinti feszességét igen hamar megtörték a gróf bizarr ötletei.

A grófné habos moir antique ruhába volt öltözve, melyhez hosszú angol fürtöket viselt.

– Ugyebár, Szilárd barátom – szólt a gróf –, ez a ruha meg ez a coiffure sehogy sem áll a grófné arcához, mi?

Sok jámbor fiatalembert kétségbe ejtett volna egy ilyen hóbortos kérdés, kik egyik ügyetlen bókbul a másikba botlottak volna egy ilyen „banditadöfés” kiparírozása közben; az én Szilárdom örökké nyugodt arcát egy percig sem hozta zavarba az.

– A grófnénak minden jól illik – válaszolt rá –, de én mégis tudok egyet, ami ennél is csinosabb, ami minden hölgyet szebbé tesz.

– Nos? Ön kíváncsivá tesz – szólt a grófné.

– Ön oly műismerő volna, hán? – kiálta rá a gróf.

– Azok a kék szövetek, fehér pontocskákkal, annyi bűbájt szaporítanak minden hölgy alakján, s mellé egy ősi csipkefőkötő.

– Áh, ha há, bravó – kiálta Kengyelesy. – Még hölgyek közt is korteskedés!

(Talán te már nem is tudod, kegyes olvasóm, azoknak a kék ruháknak a történetét, azokkal a fehér pontocskákkal, amiket egy időben olyan nagy lelkesüléssel kezdtek viselni Magyarhon hölgyei. Óh, az nevezetes időszak volt! Sokat beszéltek akkor arról.)

A másnapi fényes estélyen Kengyelesy grófné olyan fehérpontos kék honi szövetbe volt ötözve, olyan csipkefodros főkötővel fején, amilyet Szilárd mondott neki.

– Tessék, drága barátom! – szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot rögtön elfogva. – Ott van, ni. Tetőtül talpig úgy kosztümírozva, ahogy ön rendelte. Mondtam, ugye? Sajnálom önt; már benne van a hálóban.

Szilárd sietett a grófnét üdvözölni, ki az egész estélyen át különösen kitünteté a szép ifjút. Nem csinált belőle titkot.

S ha még valakinek kikerülte volna a figyelmét, azt maga a gróf sietett figyelmessé tenni, egész este járt-kelt férfiak, asszonyok között, s háborgatta őket észrevételeivel.

– Ahol van, ni. Már megfogta. Odaülteté maga mellé; mindig vele beszél. Még politizál is a kedvéért, pedig nem ért hozzá. Az elébb, hogy vele táncolta a kvadrillt, mindig elkéstek a figurából a nagy causerie miatt. Én mondtam előre a fiatalembernek, hogy így jár; mondtam neki, hogy vigyázzon magára; de nem veszi hasznát; ő is hanyatt– homlok rohan a veszedelmébe, mint a vacsoravesztő pille a lámpásba.

És így tovább.

Egy óra alatt az egész társaság tudta (tudhatta, mert Kengyelesy elmondta mindenkinek), hogy az a komoly képű fiatalember ott a grófné mellett, akinek még most olyan nehezen sikerül a mosolygás, micsoda szerepre van szánva ezeken a pallókon …

… Hanem, hogy az a fiatal huszártiszt ott a harmadik szobában, aki csak úgy en passant vetődött most ide Pardubicból, aki egész este egy pillanatra sem bukkan be a táncterembe, hanem ül két öregúrral az asztalnál, és tarokkozik, aki a bemutatás első pillanatán kívül egy szót sem váltott a házinővel, akit nem érdekel az egész társaságból senki – hogy ennek micsoda szerep van itt szánva –, azt már nem tudja senki, a gróf legkevésbé; – hanem a grófné talán mégis tudja.

Harmadnap a köszönőlátogatást kelle megtenni Szilárdnak a grófnénál. – Készakarva olyan órában ment, amikor tudta, hogy nincs otthon, s egy látogatójegy hátrahagyásával elvégezheti a látogatás kötelességét. Hanem este találkozott vele a színházban. Az előadásnak vége volt, a grófnő kocsija még nem járt elő, s míg az előcsarnokban arra várt, Szilárdnak nem lehetett őt elhagyni.

– Óh, az nem megy ám, tisztelt uram – szólt tréfásan a grófné –, hogy ön kilesse, mikor nem vagyok otthon, s akkor egy látogatójeggyel lerója tisztét. Ismerjük ezt a szokást, de önnek nem szabad azt használatba venni. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Igen sok, amit önnek meg kell tudni tőlem. Azért csak ígérje meg gyorsan, hogy holnap tizenkét órakor el fog jönni hozzám, különben megteszem azt a tréfát, hogy világ rémületére felkérem önt, hogy jöjjön velem rögtön kocsimon.

Más kedélyű ember aligha fel nem találta volna magát, hogy e fenyegetésre azt felelje, hogy ijessze hát meg a grófné e merénylettel a világot, hanem Szilárd komoly képpel azt viszonzá, hogy jó lesz, tehát holnap reggel 12 órakor el fog menni.

El is ment. Nemigen dobogott a szíve, mikor belépett a grófné magányteremébe; a sok tétova eszme közül azt tartotta meg legjobban – amit a gróftól hallott. Tréfát űznek vele.

Tehetnek, amit akarnak.

A grófné halkan tudatta komornyikjával, hogy senki számára sincs itthon, s -azzal leültette magával szemközt Szilárdot. – A grófnő szép asszony volt, és szépen is tudott öltözködni. A grófnőnek igen szép szemei voltak, és igen szépen tudott mosolyogni velük. A grófnőnek igen szép kis szája volt, s ha megszólalt, még szebb lett, mert igen elmésen tudott beszélni. A veszedelem félreismerhetlen.

– Édes, jó Szilárd – szólt a grófnő azzal a könnyű, természetes naivsággal, mely annyira lefegyverző az erős ész ellenében –, ne nehezteljen, hogy nehány bizalmas szót intézek önhöz. A világban rövid időn azt fogják beszélni, hogy ön szerelmes énbelém, én pedig önbe. Én nem fogom hinni az elsőbbit, ön nem fogja hinni a másodikat. A világ beszéljen, amit neki tetszik. Amilyen keveset gondol ön arra, hogy érzelmeivel felém forduljon, éppolyan kevéssé van nekem szándékom azokkal könnyelmű játékot űzni. Nekem egy jó, áldott férjem van, akit gonoszság volna megkeserítenem; nem is adok rá okot; önnek pedig egészen más gondjai vannak. Én ismerem önnek a gondjait. No, ne haragudjék; ne húzza úgy össze a szemöldeit; az önnek jól áll, de én nem akarom, hogy tegye. Én nem vagyok tolakodó; nem akarom önt meglopni: nem kérdezem, hova ásta el kincseit, én csak azt mondom, hogy tudom, hogy önnek kincsei vannak, és azok el vannak ásva. No, ugye mondja, ön nem fél éntőlem?

Szilárdot e váratlan fordulat kissé zavarba hozta. Puszta kíváncsiság volna-e az?

– Nincs féltenivalóm, grófné – szólt mosolyogva. – Nincsenek elásott titkaim. Fiatalember voltam mint más; voltak bohó ábrándjaim, mint másnak; s kigyógyultam belőlük, mint minden ember.

– No, ön most nem mond igazat: ön nem gyógyult ki belőlük. Hanem hát legelőbb is azt kell önnek mondanom, hogy ne higgye felőlem, mintha én csak asszonyi kíváncsiságból akarnék olyan tárgyakat ön előtt felemlegetni, amiknek gondolatja önnek fáj, mintha én csak mendemondát hajhászni fordulnék önhöz azzal a szóval, hogy legyen irántam bizalmas, s vissza akarnék élni bizalmával. Higgye el, én nagyon szeretem a tréfát léha, tartaléktalan férfiak irányában alkalmazni; de a jó szívet mindig tisztelem, mert az olyan ritkaság. – Akiről beszélni akarok önnek, az énnekem barátném, s az nagyon, nagyon, de igen nagyon szerencsétlen …

Szilárdnak el kellett hinni, hogy ez igaz, mert a grófné szemében könnycsepp ragyogott.

– Oka vagyok én annak? – kérdezé keserűn.

– Ön nem, de ő sem; én tudom bizonyosan. Mindennek oka a pénz; a szomj a pénz után. Nincs szerencsétlenebb teremtés a világon, mint egy gazdag ember leánya. Hanem hát ez most mind csekély baj: férjhez adták valakihez, akit nem szeretett; aki elvette azért, mert nagyapja milliókkal bír; akihez nagyapja átokkal fenyegetőzve riasztá nőül menni, s most, miután e férfi nejévé lett, aki iránt még csak barátságot sem érezhet, nagyapja új végrendeletet tesz, és kitagadja mindenéből.

Szilárd ajkai vonaglottak e szóra.

– Képzelheti ön azt, ami most következik. A nő nem szeret, és nem szerettetik. Hozzáadták egy keleti nábobhoz, aki menyasszonyát gazdagnak hivén, úgy költött azóta, mint egy fejedelem. És most ez az ember egyszerre arra a hírre ébred fel, hogy nejének semmije sincs. Ismeri ön azt a szót, hogy „kegyelemkenyér”?

– Aszót ismerem, de a kenyeret nem kóstoltam.

– Hanem arról sohasem fog önnek fogalma lenni, hogy mi az a kegyelemkenyér, amit egy férj ád annak a nőnek, akit gazdagnak hitt, s szegénynek talált. S még hagyján, ha ez a férj maga is szegény ember! De hát ha gazdag – óh, ez a kenyér nagyon keserű.

(Ugye, keserű? – gondolá magában Szilárd. – Az a kenyér, amit én ajánlottam neki, az csak száraz volt.)

A grófnő látva, hogy Szilárd hallgat, folytatá beszédét.

– Biztosan értesültem felőle, hogy a báró magaviselete neje irányában azóta egészen megváltozott, hogy megtudta annak kitagadtatását. Éppen sokat vesztett a kártyán, midőn ez a hír érte. Efölötti rossz kedvét éppen nem iparkodik neje előtt eltitkolni. Henriette-nek voltak jótékonysági kiadásai, a vidék szegényei őt tarták szabadító angyaluknak, most ezt a szerepet meg kellett szüntetnie. Zárt ajtót kell tartania a könyörgők előtt, mert férje nem szabadítja fel haszontalan kiadásokra. Sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, még azt is mondják, hogy miután Henriette-nek megvan ez a szokása, hogy mikor nincs pénze szétosztani boldogtalan emberek között, akkor az ékszerét sem restelli zálogba tenni, tehát most Hátszegi azokat zár alatt tartja, s csak olyankor adja elő, mikor valami pompához kellenek, s olyankor kényszeríti nejét azokat felrakni magára. Tudja, hogy ez nagy megaláztatás egy nőre nézve.

(Szilárd gondolta magában: ha az enyim lettél volna, most volna csendes tűzhelyed, kis szobáid, amikben magad volnál az úrnő; én nem vennék neked ékszereket, de két falatom közül a jobbik mindig a tied volna.)

– És ami a legmegalázóbb a nőre nézve; most már Hátszegi még csak titkolni sem igyekszik előtte sértő szenvedélyét, mely köztudomás volt eddig is, de a nő legalább nem tudta; – most már ő is tudja.

Szilárd kérdőleg tekinte a grófnőre, mint aki nem értett valamit.

– No, értem alatta azt a túlságosan chevaleresque hajlamot, mely a női szépség bálványozását még a parasztnőkre is kiterjeszti.

(Szilárd gondolá magában: ha az enyim lettél volna, olyan helyen állna képed, ahova más nőarcnak még csak árnyéka sem vetődnék soha.)

– Ön nagyon elgondolkozik azon, amit beszélek, édes Vámhidy; pedig ne gondolja, hogy én csupán azért beszélek, hogy önnek érdekes újságokat mondjak. Más bajom van, illetőleg nem nekem, de szegény Henriette-nek.

– S érdemesít rá, hogy ezt megtudjam?

– Óh, ő bizonyosan nem fordulna panaszával önhöz; – de ezt én találtam ki. Azt gondolom, legjobb helyen beszélek. Henriette szívét még egy nagyobb csapás érte, ami annál érzékenyebb, mert folytonos sajgásban tartja. Öccse, Kálmán, Pestről hirtelen eltünt, s azóta nem tudni, hová lett.

Szilárdot e szavak nagyon megindították.

– Ezerfélét beszélnek róla, amit én nem akarok elmondani. Azoknak nagyobb része igen rossz. Henriette megtudva ez esetet, kérte férjét, hogy járjon utána Kálmán eltűnése okainak. Hátszegi írt ügynökének, kapott is tőle választ, de azt semmi áron nem akarja Henriette-nek megmutatni; sőt, megparancsolta neki, hogy többé előtte Kálmán öccsét elő ne hozza. Most ez a szegény nő kétségbe van esve, el nem tudja gondolni, miért titkolják előtte testvére eltűntének okait. És most jövök már arra, amiért önnek ezt a sok szóbeszédet elmondtam. Henriette azt hiszi, s én is meg vagyok felőle győződve, hogy ha testvére életben van, akkor csak egy embert fog felkeresni, és az senki más, mint ön.

– Szegény fiú; engem nagyon szeretett – sóhajta Szilárd. Érti ön mármost az összefüggést, ugyebár? Ha valaki megtudhatja Henriette testvérének hollétét, annak valódi okát, amiért Pesten levő rokonait elhagyá, és sem Lángainéhoz, aki védője volt, sem testvéréhez nem menekült, úgy az ön lehet legbizonyosabban. Ezt nem lehet ügyvédre bízni, mert ez nagyon sok gyöngédséggel jár; ide több kell, mint ész; ide érzelem, lovagiasság, szükséges, s ha már a férj elutasítá magától e nemes feladatot, úgy nincs kihez fordulni –, mint – a feláldozotthoz.

Szilárd ajkait harapta, hogy a könny szemébe ne jöjjön. Ki hinné, hogy a könnyelmű nőknek annyi érzésük legyen barátnéik iránt?

Szilárd fölkelt, meghajtá magát, s azt válaszolta a grófnőnek röviden, hogy magára vállalja e feladatot.

A grófné kedvesen nyújtá elé kezét.

– És engemet mindenről tudósítani fog; mert én vagyok a közös posta kettőjük között.

Szilárd megköszönte a grófné bizalmát iránta, és távozott. Estig gondolkozott a hallottakon, s akkorra készen volt fejében a terv.

Este a kaszinóban találkozott Kengyelesyvel. A gróf több sportsman jelenlétében rátámadt:

– Gyere ide csak, drága barátom! Hogy van ön? (Szokása volt az embert egy lélegzet alatt tegezni és önözni.) Ezer milliom ördögbe; a dolog görbére kezd menni. Ön ma a feleségemnél volt délben tizenkét órakor, együtt ültetek egész egyig; senkit sem eresztettek be; a grófné el van ön által ragadtatva; nem beszél egyébről, csak arról, hogy ön milyen derék fickó, hogy mennyire örül annak, hogy önt megismerte, hogy ön egy valódi ideál, egy lumen vagy micsoda. Figyelmeztetem rá, „kedves barátom”, hogy én nem tréfálok; énvelem nem lehet bolondozni; ha ön igazán magába szeretteti a feleségemet, megjárja velem; mert én elválok tőle, s kényszeríteni fogom önt, hogy elvegye! Mi?

A többi úr nevetett rajta nagyon, maga Kengyelesy is.

Vámhidy természetesen olyanforma arcot csinált, mint aki ártatlan az egészben.

A gróf komikus szigorral megfogá atillája gombját, s szeme közé nézve, kérdé:

– Hár miről beszéltetek folyvást, hán? No, ne süsd le a szemedet; nézz rám! Miről beszéltetek egy óra hosszat?

Szilárdnak valamit, mást kellett kigondolni hevenyében.

– Hát – a színházról, zenéről, irodalomról…

– Ahá. A feleségem meg azt mondta: a honi divatról, országgyűlésről, politikáról. Tehát már hazudtok? No, csak hazudjatok. – Azért mégis rá fognak téged szedni, meglásd.

Azzal a kandallóhoz hátrált, frakkja szárnyait szétvonva, két zsebébe dugott kezével, s nevetve nézett sorba a körülállók szemeibe, akik maguk is nagyon hahotáztak.

Szilárd egyet gondolt, megfordult a sarkán, s otthagyta őket.

Csak egy fiatal huszártiszt nem ügyelt rá; az ott olvasott egy karszékben valami újságot, s mikor Kengyelesy éles hangú kacagása nagyon verte a füleit, meglepetve nézett fel rá:

– Mit? Mi az?

Azután egy egész hétig nem látta a gróf Vámhidyt; kereste mindenütt, sehol sem akadt nyomába. Mindennap kérdezte a grófnétól: hová tette, nem volt e itt, az nevetett, és tréfával ütötte el a kérdést. A gróf dühös kezdett lenni minden ismerősére, aki nem tudott neki arra a kérdésére felelni, hová lett Szilárd.

– Arra a fickóra úgy rá találtam ijeszteni, hogy megszökött Aradról. Ez már nagyszerű diadal a grófnétól! Úgy meghódítani valakit, hogy levegővé váljék, elpárologjon, a semmibe tűnjön.

Az első estély után tíz napra volt rendezve a másik, Szilárd még abban sem jelent meg. Kengyelesy kérdezősködött felőle fűtől-fától, de nem tudta kinyomozni, hová lett. Az egész társaságból senki sem tudott felőle.

– Kedves barátom, ez megmérgezte magát. Világos. Aki már egyszer ráadta ilyenre a fejét, az másodszor is megkísérti. Én mosom a kezemet; grófné az oka: minek tréfál ilyen emberekkel. Bizonyosan mérget vett be, s elbujdosott vele valami erdőbe, s majd csak egy hónap múlva találják meg véletlenül.

– Kit találnak meg véletlenül? – kérdezi egy hang a háta mögött. Hátranézett: hát az éppen az elveszett volt.

– Ah, csakhogy megkerült ön! Ugyan, hol járt annyi ideig? Én már azt hittem, hogy az én fenyegetéseim riasztották el örökre. Jöjjön, az isten áldja meg; hadd viszem a feleségemhez. Szegény fiú! Azt gondoltam, már elölte magát.

Azzal karja alá vonta Szilárd kezét, cepelte a grófnéhoz:

– Itt van, megtaláltam; ne tessék kétségbeesni miatta. Tessék leülni mellé, itt van egy szék. Gondom lesz rá, hogy senki se háborítsa önöket. Így, ni. El ne ölje magát, édes barátom. El nem tudnám viselni a lelkemen.

A grófné megszorítá Szilárd kezét, s inte neki, hogy maradjon.

– Most érkeztem Pestről – monda Szilárd.

– Igen? Nos?

– Mindent megtudtam. Azaz, hogy mindent még nem; de igen sokat.

– Szóljon kérem. Úgyis mindenki táncol most, nem ügyelnek ránk.

– A Lapussa-család tagjai az öreg holta után keserű vitában vannak. A végrendelet ellen, mely Jánost, a legidősbet teszi általános örökössé, a többieket kirekesztve, törvényesen fellépett Lángainé, az özvegy. Ügyvédétől tudok mindent, ki hajdan főnököm volt, és igen derék, rokonszenvre méltó ember. Lángainé azt bizonyítja, hogy az öreg Lapussa nem volt ép elméje használatában, midőn családja egyéb tagjait kirekeszté, s ezt egyéb bizonyítékokon kívül, miket bámulatos női furfanggal győzött halomra gyűjteni, leginkább azzal támogatja, miszerint az öregúrnak éppen semmi oka sem lehetett unokáit, kik soha meg nem bántották, kik szégyenére nem váltak, gyűlölni, kiátkozni. Ennek ellenében János úr azt hozza fel, miszerint igenis volt oka édesatyjának unokáit gyűlölni, mert először is báró Hátszeginé, amióta férjhez ment, soha nagyatyjának levelet nem írt; hogy mind ő, mind férje odahaza az öregúr felől a legtiszteletlenebbül nyilatkoztak; az utóbbi nevezetesen nagyon nyíltan elárulá, hogy szeretné már, ha nem kellene az öregemberek drámájának ötödik felvonásaiban a függöny legördültére olyan sokáig várakozni; tanúbizonyság erre bizonyos Margari, kit az öreg Lapussa azelőtt felolvasójának tartott, midőn leányát férjhez adta, akkor pedig Hátszegire erőszakolt titkárul; voltaképpen azonban messzire előtervezett okokból, kém gyanánt tartott nála, ki most aztán mindenféle szennyes rágalmakra esküszik Hátszegiék ellen, János úr által eszközül visszahívatva onnan. A másikra, a gyermekre nézve pedig egy borzasztó váddal áll elő unokabátyja. Egy váltót mutat elő negyvenezer forintról, melyet a gyermek hamisított, nénje, Hátszegi báróné nevére.

– Ah! – kiálta fel a grófné, hitetlenség hangján.

– A dolog nevetségesen hihetetlen, de így van, én láttam a váltót, mert bíróilag le van foglalva. Egészen a fiú keze írása még testvérének aláírt nevében is felismerhető, melyet még csak nem is utánzott jól.

Itt Szilárd félbeszakítá beszédét; valami jutott eszébe: ah, azt a névaláírását Henriette-nek ő ismerte igen jól!

– Összeüt ez esettel a fiúnak rögtöni eltűnése, ki azóta minden utánajárásra sem került elő, ami a bajt tetemesen öregbíti. Aznap, amidőn e váltóról beszélni kezdtek, eltűnt a növeldéből, s úgy látszik, hogy e szökésre már régóta készült.

– De mi vihette volna ezt a fiatal gyermeket ilyen tényre? Úgy tudom, hogy alig több tizenhárom évesnél.

– Sok természeti könnyelműség volt benne. Azonban ez még nem elég magyarázat arra, hogy nénje nevére negyvenezer forintos váltót hamisítson.

– S miért nem akarta ezt a báró nejével tudatni?

– Nagysád nem sejti? – Én jól tudom. Hátszegi nagyon jól ismeri nejét. Igen jól érzi ő azt előre, hogy amint a bárónő meg fogja tudni, hogy öccsét azzal vádolják, miszerint az nevére váltót hamisított, az egy percig sem fog kételkedni azon, hogy mit tegyen, hanem valódinak fogja elismerni a hamisított aláírást.

– Valóban! Ön igazat mond. És azzal testvére meg lesz mentve.

– Tökéletesen.

– De akkor neki kell fizetni azt az összeget.

– Vagy kifizetni, vagy bepereltetni magát miatta.

– Hm. Szegény asszony; de neki most semmi pénze sincs. Ez fatális helyzet, nagyon fatális. No, de semmi. Ha az ő ékszerei zár alatt vannak, az enyimeket nem őrzi senki.

Szilárd nem állhatta meg, hogy e legjobb szívből jött szavakért forrón meg ne csókolja a grófné kezét. Egészen el volt ragadtatva attól.

– Áh, áh! – rikácsolá háta mögött a gróf. – Már ennyire vagyunk? Szép, nagyon szép! Nono, fiatal barátom, csak meg ne ijedjen tőlem! Kérem, éntőlem való féltében valami kárt ne tegyen magában, az isten áldja meg.

– Majd holnap kifőzzük ezt. Egy órakor elvárom – súgá a grófné Szilárdnak. – Most mennem kell, a cotillon kezdődik.

– Hát ön nem táncol? – kérdezé Szilárdtól a gróf. – Menjen, lásson hozzá, még azt találnák mondani, hogy gyászol; pedig hála istennek, nem az ön ipa volt az öreg Lapussa, hanem Hátszegié, gyászolja az. Menjen ön táncolni …