Van azzal úgy az ember, hogy mikor sok esztendeig egy rakáson hevert köveket széthordat, vagy valami régi padlás zsindelyzetét levereti, vagy ha egy ingoványos helyről a vizet lecsapoltatja, annyi mindenféle, soha nem látott csodálatos bogarat, furcsa lepkét, kacskaringós szalagot fedez fel a megbolygatott rejtekhelyek között, amiknek azelőtt soha hírét nem hallotta, sem leírását semmi természettudományi könyvben nem olvasá, s ilyenkor elgondolja az ember magában, milyen csodálatos a természet; még olyan odúk számára is teremt élő lakókat, amik sohasem találkoznak a napvilággal.

Vámhidy, mint szolgabíró, egy éjszaka valami járásában eső faluban volt kénytelen meghálni, melynek lakossága erősen keverve van magyar, szerb és oláh elemekből.

Későn érkezvén oda, sokáig el talált aludni, s már jó késő reggel volt, midőn valami szokatlan zajra fölébredt. Hálószobáját egy ajtó választá el a nagy ivóteremtől, s ez ajtón keresztül sajátságos lármahangok törtek keresztül, miknek magyarázatát nehéz volt az első hallásra kitalálni.

Úgy tetszék, mintha egypár asszonyság és egypár férfi gorombáskodnék odabenn egymással hol lassabban, hol erősebben; az egészben az volt a legkülönösebb, hogy egyszerre kettő sohasem lármázott, hanem mindegyik ki engedte a másiknak beszélni magát. Később azonban egyre nyugtalanítóbbá kezdett válni a lárma; egyes hangtöredékek olyasmit sejtettek, mintha valakit meg akarnának ölni ott a másik szobában. Erre már felugrott Vámhidy, s éppen interveniálni akart, midőn belépett hozzá a kocsmáros, a kávét hozva.

– Micsoda lárma van itt a szomszéd szobában? – kérdé Szilárd felzajdultan.

– Óh, kérem alássan – szólt a kocsmáros büszke mosolygással –, azok teátristák! Nekünk teátristáink is vannak, mint valami rezidenciának; most éppen próbálnak egy új teátrumot; amit estére fognak előadni; meg tessék nézni a tekintetes szolgabíró úrnak, mert az nagyon szép lesz.

– Színészik vagynak? – kérdé elbámulva Szilárd. – Ebben a faluban? Vajon honnan kerülhettek ide?

– Nem tudja azt senki, kérem alássan; mert ha tudnák, bizonyosan utánuk jönnének. Ők maguk azt mondják, hogy Aradrul jöttek, hanem az persze nem igaz. Azt éppen úgy nem lehet megtudni, hogy honnan jöttek, mint azt, hogy hova mennek innek.

– Ki az igazgatójuk? Kik a tagjaik?

– Úgy tudom, hogy csak egyetlenegy férfi van közöttük, az is félig gyerek, a többi mind asszonyság és kisasszony, még a cédulahordozó és a súgó is.

– S micsoda darabot adhatnak elő ilyen személyzettel?

– Óh, mindenfélét, kérem alássan; azok az asszonyságok, akiknek mélyebb hangjuk van, felöltöznek férfiaknak, bajuszt és szakállt ragasztanak fel, s még annyival jobbak, mintha férfiak volnának, hogy sohasem részegek.

– S meg tudnak élni itten? Ki jár itt színházba? Van valami jövedelmük?

– Hát a parasztok csak eljönnnek, ha valami röhögnivaló van; pénzt ugyan nemigen adnak, mert az maguknak sincs; hanem hoznak szakajtóval kukoricát, burgonyát, kolbászt és sonkát, s a társaság eléldegél belőle úgy-ahogy; imide-amoda el is híják egyiket-másikat kukoricafosztásra; aztán majd mikor nagyon sok lesz az adósságuk, akkor egy szép éjszaka odábbállnak az istenadták. Tudnivaló, hogy senki sem megy utánuk, hogy őket visszahozza.

– Hanem zálogban itt hagyják a díszleteiket és ruhatárukat.

Ezen már a kocsmáros nagyot nevetett.

– Díszleteiket? Ruhatárukat? Az előfüggönyük az én nagy rostáltató ponyvámból áll; nincs rá szükségem, amíg el nem nyomtattuk a búzát; azt beragasztották háromszínű papirossal, címert is metszettek rá belőle. A gardróbjuk pedig nagyon egyszerűen telik ki; mikor valami királynés darabot kell nekik előadni, összekéregetik a gazdag rác asszonyoktul az aranysújtásos viganóikat, azokat felveszik palástnak, s olyan spanyolok benne, hogy jobban sem kell. Egy kis aranyos papiros, egy kis csiriz, egy kis kemény papiros olyan hamar segít a dolgon. Az igazgató még csak gyerekember, de olyan furfangos, hogy még holdvilágot is csinál sárga tökből, s mennydörgést, villámlást produkál, de azt titkolja, hogy mivel. Ami pedig a könyvtárukat illeti, azt akárki elviheti szépen a hóna alatt; mindössze tán öt-hat darabjuk van, s ha azt végigjátszották, megint elöl kezdik; a közönség persze kétszer nem néz meg egy darabot; hát ilyenkor azt cselekszik, hogy más nevet adnak a darabnak, a személyek neveit elforgatják, s úgy adják megint elő; a rászedett publikum aztán persze fennhangon kiabál, hogy láttuk ezt már, míg az igazgató ledisputál a színpadról, hogy nem igaz az, mert az egészen új darab. Néha vannak jó napjaik is: mikor vásár van, vagy búcsújárás; akkor sokat bevesznek; másnap aztán fizetnek mindenfelé, megint nem marad egy garasok sem; a múltkor szerbiai disznóhajcsárok mentek itt keresztül, azoktól még ezüst húszasokat is kaptak. Don Caesárt kellett volna nekik előadni, de a külföldi publikum nem engedte azt végigjátszani, hanem felkiabált hozzájuk, hogy énekeljenek inkább valamit, ők aztán énekeltek magyar és rác népdalokat; egy öreg szerb látta, hogy nincs basszista közöttük, kisegítette őket, és közéénekelt, a többi meg ütötte bottal a taktust a söntés oldalán; végtére bort, pecsenyét hozattak, megvendégelték a színészeket, s utoljára kidobták valamennyit az ajtón.

– Szeretnék a mai előadásukra elmenni – monda Szilárd, kit e sajátságos leírás kíváncsivá tett.

– Óh, kérem alássan, mindjárt magam hozok egy cédulát.

A kocsmáros elsietett s néhány perc múlva megint visszatért: hozta az írott színlapot, melyen nagy piros betűkkel volt felírva: Hernáni vagy a Kasztíliai becsület; azután a személyek nevei: Hernáni persze maga Babérossy Leánder; Elvira – Palmira kisasszony; a többi urak azután N. N., X. X, meg **; „azok tudniillik mind asszonyságok”, magyarázá a korcsmáros, „azért nincs kitéve a nevük. Belépti díj első hely tizenöt krajcár, második hely hat krajcár”.

– Uraságok tetszés szerint? Nemde?

– Mondtam az igazgató úrnak, hogy írja oda, de ő azt felelte rá, hogy az szemtelenség volna, azt is tanácsoltam neki, hogy hozza át maga a cédulát a tekintetes úrhoz, de majd kidobott érte a szobából, hogy hát cédulahordozónak nézem-e én őtet, még jutalomjátékára sem hordja el házról házra a cédulákat, amit pedig úgy tudom, hogy még Pesten sok elsőbb fizetésű színésznő is megtesz.

– Tehát büszke ember az igazgató?

– Óh, rettenetesen büszke. Nem is akar másforma darabokat játszani, mint csupa kardos darabot, azt mondja, hogy ezek a klasszikusok. Pedig nincsenek neki nyomtatásban, csak ahogy eszébe jutnak neki, mint Pesten látta egymás után a színházban, s visszaemlékezik rájuk, úgy lediktálja Palmira kisasszonynak, és aztán abból játszanak. Pedig jobb szeretnék ám ezek a pimaszok itten, ha Lumpácit meg az Elátkozott herceget, aztán meg a Repülő csizmát vagy a Zöldhátú takácsot adná nekik, aztán jól kicifrázná a cédulát; de nem akarja, azt mondja, hogy ő ilyen szemtelenségekre nem vetemedik. Szegény, nagyon fiatal még, majd ha megvénül, és sokat koplal, ő is rájön arra, amire a többiek.

– Azt szeretem benne, hogy büszke; el fogok menni az előadásukra.

– De pontban tessék megjelenni hét órakor, mert ez elkezdeti, ha senki sincs is még a nézőhelyen; azt mondja, hogy a halogatás csak komisz trupp színtársasághoz illik.

– Karaktere van a legénynek; vigye át neki ezt a pénzt kérem.

Szilárd egy tízforintost adott a kocsmárosnak, amivel az nemsokára megint visszajött azzal a válasszal, hogy az igazgató most éppen nem tud váltani.

– Hiszen egészen neki küldtem, mint belépti díjat.

– Vagy úgy?

Kevés idő múlva aztán a kocsmáros egy egész nyaláb belépti jegyet hozott Szilárdnak, azt mondván, hogy az igazgató köszöni a részvétet, de miután ajándékokat elfogadni nem szokása, annyiban veszi, mintha a szolgabíró úr az egész házat kivette volna ez estére, s a mai előadást neki magának fogja eljátszani.

Szilárd nagyot nevetett e komikus szigorúságon, s aztán felöltözve, látott hivatalos dolgai után, úgy sietve, hogy hét órára készen legyen, mert hiszen ő képviseli a közönséget, és nem illenék, hogy elmaradjon.

Amint hazaérkezett a vendéglőbe, már vártak reá. Egy határozatlan korú asszonyság, kinek határozatlan divatú öltözékei valami határozatlan jelleget látszának kölcsönözni, jegyszedőnői és hátramaradt kegyes anyai szerepvivő minőségek között, fogadta Szilárdot az ivóterem ajtajánál, mely két szőnyeggel (nyilván ágyterítők lehettek) volt lefüggönyözve. Egy ív papirosra fel volt írva nagy betűkkel: „néző hely”.

A duenna félbizalmas suttogással mondá Szilárdnak, mialatt őt bevezette:

– Jaj, az isten áldja meg, tekintetes szolgabíró úr, ne maradjon itt sokáig; ne legyen tanúja a skandalumnak: rettenetes rosszak vagyunk mi. A szeme ég ki az embernek, ha tisztességes urak vannak a párteren. Ne nézzen bennünket sokáig.

– Óh, kérem, én tudom méltányolni a helyzeteket. Csak tűz legyen a játékban; én azt becsülöm, ha mindjárt hiányos is.

– Az itteni publikum is tüzet keres az előadásban, csakhogy neki görögtűz kell; addig el sem megy innen, minden játéknak azon kell végződni.

– De az ma valószínűleg elmarad?

– Miután a tekintetes úrral tele van a színház úgy, hogy egy lélek sem fér be több.

– Kegyed nem tartozik ezúttal a játszó személyzethez?

– Én csak az énekben veszek részt, s felvonások közt fuvolán játszom. A játékhoz már nincsen kedvem, bár valamennyi közt most is én értek hozzá a legjobban; hanem hát vannak balsors csapásai, amik gátlólag hatnak az életpályák küzdelmeire.

Szilárd vevé észre, hogy az asszonyság kissé biccent, bár ő ezt mindenképp törekedett elrejteni, alkalmasint az lehetett a balsors ama bizonyos csapása.

– Tehát miután kegyednek úgy sincs mostan dolga legyen szíves megosztani velem a néző helyet; a személyzetről bővebb felvilágosítást fog adhatni.

– Ezer örömmel.

Az asszonyság egész illemmel foglalt helyet a lócán Szilárd mellett, ki nem engedte, hogy a háta mögé üljön; biztosítva őt, hogy a művészetet minden időben igen nagyra becsülte.

Dacára a rögtönzött abonnement suspendunak, a terem mégsem volt üresen, a tisztelt ingyenpublikum: a rekvizitumok kölcsönadói és azoknak családjaik, a színészek kvártélyadói s egyéb csendes hitelezők jócskán megtöltének egypár padot úgy, hogy Szilárdnak módjában volt félrevonni magát, s nem zavarni rengeteg egyedüllétével a játszó személyzetet, bár a tisztelt ingyenjegyesek erősen törekedtek is közeléből hátrafelé hózódni. Amint a korcsmáros léckerítette söntésében a kakukkos óra elütötte a hetet, hangzott a függöny mögül a súgó csöngetése, mely nagyon gyanúba keverte magát, hogy kés fokával ütögetett pohárból származik; mire valami nagyon fortélyos masinéria megindítá a nemzetiszínű papirossal ragasztott függönyt, hogy az a gerendákhoz kunkorodott fel, s előtűnt a színpad.

Egy összerakható spanyolfal képezé a háttért, mely szoba formára volt megfestve, az előtérben látható volt egy fehérrel feketére festett papirosablak, a másik oldalon a padlásajtó iromba mázolással átalakítva gót palota kapujának. Ezen járt ki s be az egész játszó személyzet, mert másfelé nem lehetett.

Az elkezdett darab természetesen nem volt Hernáni, a Kasztíliai becsület, hanem Moor Károly, Schiller haramiája. Az első három szónál ráismert Szilárd, s nevetve mondá a jegyszedő asszonyságnak:

– Hisz ez nem a hirdetett színmű.

– Nem ám. De már egyszer adva volt a saját neve alatt, s másodszor nem jött volna megnézni senki.

– Csak azt csodálom, hogy kegyetek igazgatója, aki olyan büszke ember, hogy ajándékot nem akar elfogadni, ilyen fogásokat megenged magának.

– Biz ez nem szép fogás; de így okoskodik: „élni kell valahogy; én kész vagyok két garasért bukfenceket hányni a vásári publikum előtt, aki meghajigál, ha nem tetszik a produkcióm; én kész vagyok az utcaszegleten koldulni a jövőmenőktől, s krajcárokat gyűjteni a sipkámba; de nagy úrtól el nem fogadnék egy falat kenyeret, ha ezüsttálcán hozná is utánam. A publikum az én uram: gyalázat arra, aki mecénások előtt görnyed!” Én nem tudom, hol vette e keserű nézeteket, mert még egészen gyermek.

Mármost az is előre látható volt, hogy Moor Károlyt és Ferencet egy és ugyanazon személy fogja játszani: természetesen az igazgató maga. Minthogy e két személy mindig külön jelen meg, gyakorolható annak egy személy általi képviseltetése, s emiatt vidéki színpadok hőseinek kedvenc pálcaparipája ezeket együtt játszani, hogy kitűnjék művészetük sokoldalúsága.

A beszédes asszonyság az előadás kezdetétől fogva minden megbocsátható módon iparkodott Szilárd figyelmét elvonni a színpadon játszókról, mindenféle furcsa adomákat mesélve neki a színészi életből, s ha néha vette észre, hogy Szilárd odafigyelmez a játszókra, egész őszintén megkérte, hogy „az isten áldja meg, ne nézze szegényeket, mert odalesznek szégyenletükben”.

Annyit mégis észre kellett venni, dacára a felragasztott szőke, barna és ősz szakállaknak, szemöldöknek, s a szándékosan elváltoztatott hangoknak, hogy a szereplők mind nőneműek férfiruhában.

– De hát hogy szedték így össze magukat csupa asszonyokból?

– Voltak velünk férfiak is, hanem azok apródonkint, vagy megszöktek, vagy elcsapta őket az igazgató. Persze, fiatal még arra, hogy egy agyafúrt férfi színésznek parancsolni tudjon. Hanem a nők vele maradtak, mert mind nagyon szeretik. Egyen kívül mindnyájunknak gyermeke lehetne, s olyan jó ember; megosztja az utolsó falatját is velünk, s ha nincs mit ennünk, eltréfálja az éhséget. Az utolsó férfi volt nálunk a népszínműénekes. Szép hangja volt, szerették érte, hanem az a baja volt, hogy nagyon ivott, s mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem lehetett vele semmire menni. Mikor ideérkeztünk, mindjárt a Szökött katonával akartuk kezdeni a sorozatot, s abban Nagy úrnak kelle játszani a címszerepet. Nagy közönségünk volt, még a boglyakemence tetején meg a söntésen is ült publikum, hanem az előadás pillanatában, akit sehol sem találtunk, az Nagy úr volt. Keressük pincében, padláson; sehol sincs. Hová lett? Mi lelte? Végre megtaláltuk őt az istállóban; ott feküdt a jászolban hanyatt, és egy szál füvet rágcsált a fogai között. – „Nagy úr, az isten szerelmeért, még nincs kifestve, sem felöltözve, a játék mindjárt kezdődik!” – kiálta rá az igazgató. – „Bizonyára – nem bánom” – felelt rá Nagy úr hidegvérrel. – „De ön kezdi a jelenést, szerencsétlen.” – „Bizonyára – én nem kezdem.” – „Nem kezdi-e? De hisz ön játssza Korpádi Gergelyt.” – „Bizonyára – én nem játszom.” – „Nem játszik? A közönség itt van, tele a színház; roppant a bevétel.” – „Bizonyára – nem tehetek róla.” – „Az isten szerelmeért; keljen ön fel, öt forintot adok a mai napra, csak ne tegyen csúffá.” – „Bizonyára – nincs szükségem reá.” – „Kelj fel mindjárt, gazember, mert keresztül szúrlak ezzel a gyilokkal.” – „Bizonyára nem bánom.” Azzal oldalt fordult a jászolban, s elkezdett horkolni. Nekünk mit volt tennünk, fel kellett egy nőt öltöztetnünk Gergely kovácsnak, az mondta el az egész szerepet súgó után, a közönség majd megvert bennünket.

Szilárd figyelmét azonban mégsem vonta magára annyira ez a mulatságos adoma, hogy némi érdeke ne támadjon a színpadon szereplők iránt. Látta Moor Károlyt és Moor Ferencet egy személyben arcot és hangot változtatni; amannak nagy tejszakálla volt, hosszú fürtös haja, s erőszakosan lenyomott hangja hasonlított ahhoz, mint mikor kisleánykák ijesztgetik egymást ajtón keresztül, férfihangot utánozva; Moor Ferencnek pedig természetesen vörös kondor haj volt feltéve, hegyes spanyol szakállal, sok ránc arcára és homlokára festve, s valami hiénai éles hangnyomata; de mindezek mellett is úgy tetszék Szilárdnak; mintha ő ezt az elváltoztatott arcot valahol látta volna, s ez a hang eltorzítva is ismerős volna előtte; még ezek a színfaltépő szeles mozdulatok is olyan ismerősöknek tetszettek előtte.

A nemes publikum azonban a második jelenetnél már kezdte észrevenni hallatlan megcsalattatását, s bizonyos zúgás, mozgás, fejek összedugása és csóválása, majd botoknak nyugtalan kopogása, asszonyi vihogással vegyest, kezdett belevegyülni az előadási zajba, végre egy becsületes csizmadiamester, ki három padot adott kölcsön, s azért minden napra ingyenjegye volt, elszánta magát a legvégsőre, felcihelődött az első padból, s hátra ment a leghátulsóba; tán azért, hogy ott a teremnek jobb akusztikája van, vagy bátrabbnak érezte magát nagyobb távolságból, vagy éppen a szolgabíró szemét kerülte, s onnan szólala fel, mondván:

– Hallja maga, direktor! Ebben politika van: ezt a teátrumdarabot mink már szíveskedtünk egyszer látni.

A művészetében ekképp megzavart Moor Ferenc e brüszk támadásra egyszerre elfelejtkezék magáról, kiesett szerepéből, s saját hétköznapi hangján felele vissza az interpellálónak, jól tudva, hogy csupa ingyenjegyes publikum van:

– Aki már látta e darabot, s nem akarja újra megnézni, visszaveheti a pénztárnál, amit befizetett.

Amint azonban ezt kimondta, Vámhidy felugrott helyéből, s mint egy második peleskei nótárius, felrontott a színpadra, neki Moor Ferencnek; azt átölelte, megcsókolta festékes orcáját, s örömtől remegő hangon kiáltá:

– Kálmán!

Moor Ferenc egy percig tétovázott, azután leszakítá spanyol szakállát, leveté veres álhaját, letörlé arcáról a durván festett ráncokat, s ott állt Szilárd előtt a szomorú, halovány gyermekarc.

Ez volt Babérossy Leánder!

Az előadásnak persze azonnal vége szakadt; Szilárd sietett a színpadról eltüntetni a meglelt „tékozló fiút”, s az ingyenpublikum bőséges kárpótlást talált kíváncsisága kielégítése az Olympról alászállt múzsaleányok mendemondáiban, kik saját fantáziájuk tetszése szerint magyarázták ki a csodálatos történet összefüggését, abban mindnyájan megegyezve, hogy a fiatal igazgató valószínűleg bizonyos dúsgazdag mágnáscsalád megszökött ivadéka, ki álnév alatt borostyánokat keres, s egykor mindazokat, akik most vele tűrnek, szenvednek, gazdag emberekké fogja tenni.

Vámhidy azalatt lélegzethez sem hagyta jönni Kálmánt addig, míg szobájában nem ért vele; ott azután, mint egy testvért, mint egy elveszett fiút, magához ölelé, szemei közé nézett, nem bocsátá el magától, nem szólt neki semmit mindaddig, míg egyszerre mindkettőjük szeme elkezdett nedvesedni, akkor aztán elfordultak mind a ketten, hogy könnyeiket letörüljék; az igazi könnyek nem tűrnek publikumot, habár csak egy személyből áll is az.

Néhány perc múlva ismét képesek voltak egymással szembe nézni.

Kálmán legalább húsz évesnek látszott, pedig alig lehetett tizenöt. A színészkedés, a nyomor és a korai borotválkozás gyorsan vénít.

Azután egész modorában, minden mozdulatában volt valami korai érettség, valami határozott, merész kifejezés, ami elfeledteti a gyermeket. Egy neme a cinizmusnak az.

– Tisztelt uram, vagy ha megengedi: kedves régi barátom – kezdé a gyermek a szót –, engedje meg ön, hogy mindenekelőtt egyre kérjem: én nem vagyok Kálmán; nekem nincs családi nevem; ha azt akarja ön, hogy valami beszédet folytassunk egymással, legyen szíves engemet egyszerűen Leándernek nevezni: én Babérossy Leánder vagyok; ezt a nevet magam szereztem magamnak; ez alatt vagyok büszke, ez alatt pirulok; ez alatt fekszem majd valahol az árokban, ha megértem rá; és most egy szót se szóljunk azokról, amik régen történtek. Remélem, ön nincs előítélettel a művészeti pálya iránt.

– Sőt, ellenkezőleg, kedves Leánder – viszonzá Szilárd, ki tanácsosnak látta óvatosan beleegyezni az ifjú eszmejárásába, hogy őt egyelőre el ne vadítsa –, én igen nagyra becsülöm a színészetet és annak képviselőit, s eszemben sincs, hogy önt valamiképp le akarjam e pályáról téríteni. Magasztos, nemes cél; a hazai nyelv és szellem terjesztése s a dicsőség mámoros útja hozzá! Úgy hiszem, minden fiatalember hajlandó, legalább egyszer életében, színésszé lenni. Hanem egészen elfeledtük, hogy ön igazgató is, aki most közönségét és társaságát a legnagyobb zavarban hagyta; menjen vissza, igazítsa el köztük a dolgot, s ha mindent elintézett; legyen az én vendégem ez este. Óhajt még valakit társaságából idehozni?

– Nem; senkit sem. Nem szeretem a konfidenciát.

Mialatt Kálmán barátunk hivatalosan szétkergeté az illetőket, azalatt Szilárd felteríttetett számukra, s a visszatérőt a felhozott estelivel fogadá, mint az minden tartózkodás nélkül el is fogadott. Hozzáültek.

– Szokott ön bort inni?

– Rászoktam egy idő óta. Az embert mindenütt itatják; ha a színházba nem járnak is, de szomjan meghalni nem engedik. Aztán jól is esik; – ha bor nem volna, minden komédiásnak meg kellene bolondulni. Így legalább van az embernek egy menedéke, ahová búbánatát eltemeti.

– A’ biz a vándorszínészkedéssel együtt jár, hanem hiszen nem kénytelen az ember a vándorbothoz ragaszkodni. Vannak állandó színházaink: a pesti, kolozsvári, jobbára az aradi is, ahol tudtomra, tehetséges színésznek tűrhető élete van, tere is nagyobb magát tökéletesítni; igyekezni kell önnek, hogy ide jusson valamelyik társasághoz.

A fiatal gyermek keserűen mosolygott, ahogy csak egy vén, megőszült ember tudhat mosolyogni.

– Azt hiszi ön, kedves régi barátom, hogy ha én fedetlen fővel vagyok, elfogadok ajándékba egy jó kalapot azzal a föltétellel, hogy az ajándékozó előtt megemeljem? Nem! Keresek magamnak a szeméten egy rosszat, amit már elhajítottak, azt teszem fel. Idáig vagyok a gazdag emberekkel: torkig! Nem kell semmijök. Nem kell mecénásos, protezsált, szubvencionált színház! Én szeretem ezt az életet; nekem ez pihenés. Születésemtől kezdve kínoztak, gyötörtek azzal a gondolattal, hogy a gazdagság az Isten, s aki azt bírni akarja, az a féreg! Megutáltam minden rokonomat. Ha visszaemlékezem rá, hogy reszkettek egy beteg ember előtt, akit valamennyi szívéből gyűlölt, s akinek százszor kezet csókolt mindennap, hogy tagadta meg érte önmagát kicsiny és nagy, férfi, asszony, leány, cseléd és unoka, csak azért, mert az ő kezében volt a gazdagság; hogy csúsztak előtte, hogy gyűlölték egymást a kedvéért, hogy adta el a nagybátyja unokahúgát, hogy lába alatt ne legyen, s hogy tagadta meg a leány szerelmét, nehogy nagyapja kitagadja a gazdag vagyonból!

– Kérem, Leánder, ne sértegesse testvérét, mert mindjárt Kálmánnak fogom nevezni.

– Nem sértem, szánom szegényt. Óh, én most olyan boldog vagyok. Semmim sincs! Nem is kell semmi. Nem látom a holnapot magam előtt és a tegnapot a hátam mögött. Jég eshetik, árvíz omolhat, nekem nem árt. Ami rajtam van, az az enyim; mentől rongyosabb, annál jobban járja a szabad levegő. Ha azokra gondolok, akik helyettem otthon maradtak a gazdagság kedvéért mártírkodni, úgy nem érzek semmit, ami fáj; sokszor nincs takaróm, ha lefekszem, nincs kenyerem, ha fölkelek; de ez a gondolat betakar és jól tart. Örömem telik egyik faluból a másikba vándorlásban; csinálok magamból bolondot a csőcselék előtt, verekszem a napi kereset sovány hulladékain magamhoz hasonló rongyos naplopókkal, s ha nagyon megszorulok, koldulok a zöldséges kofáktól levesbe valót; de ha egy urat látok magam előtt, szememre nyomom a kalapot, s azt mondom: „térj ki előlem, mert nem talállak meglátni, s rád lépek!”

Szilárd elkomorodva nézett a korán vénült gyermekre. Eleinte csak azt hitte felőle, hogy ifjúkori ábránd csábítá őt e nem boldogító pályára, s reménylé őt ebből kigyógyíthatni azáltal, ha becsvágyát fölébresztve, e pálya nehézségeit s tehetsége korlátoltságát észrevéteti vele; sok ember kigyógyult már a színészetből ez úton, ki más pályán boldog véget ért; azonban minél tovább beszélt az ifjúval, annál jobban meggyőzték annak szavai, hogy ezt nem a dicsvágy fellegvárai csalogatják, hanem a szabad lét szomjának az az őrjöngő neme, mely a bársonyvánkosok pézsmaszagától halálra undorodva a szemétdomb után vágyik!

– Nem megyek olyan városokba, uram, ahol emeletes házak vannak; utálom az olyan embert, aki megtűri, hogy valaki a feje fölött lakjék; én különb cinikus vagyok, mint athéni Timon, mert én megutáltam a gazdagságot, mielőtt vagyonomat elköltöttem volna; – szemtelenkedem: – elszoktam a pirulástól, nem tartom szégyennek a szökést; nem háborít az a gondolat, hogy amely városban már egyszer voltam, oda többet vissza nem mehetek, mert minden kocsmában tartozom; nem hoz dühbe, ha társaim megcsalnak, elhagynak, rászednek; nagyot nyújtózom a napon, s gyönyörrel gondolok reá: „nincsen semmim, nincsen senkim!”

– Ön hálátlan azokhoz, akik önt szeretik.

– Megbocsásson, régi jó barátom: megbocsásson. Önt egyedül sérthettem meg e szóval. Hanem hát ön is olyan messze esik tőlem, s annyira két külön úton járunk, hogy akármikor meghalhatunk egymás miatt. Azután én nem is kívánom senkitől, hogy érdekelje magát értem. Rokonaim úgyis, azt hiszem, hogy nagyon keveset mondják ki nevemet; nehogy a nagypapa meghallja, s ezer forinttal kevesebbet hagyjon a kimondónak.

– Lapussa Demeter úr már nem hallja azt meg, mert meghalt.

– Meghalt? No, úgy tudom, hogy azóta hajban vannak egymással Lángainé és János úr.

Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy a fiatalember, ki nagyapja haláláról értesül, csak ennyi sajnálkozást tud e gyászeset fölött kifejezni.

– Azt kitalálta ön, ők erősen perbe vannak keveredve; amelyben pedig az ön neve is nyomatékosan szerepel.

– Tán valaki nekem is pártomat fogja rokonaim közül?

– Éppen nem úgy.

– Hála érte az Istennek! Megijedtem, hogy valaki megint azt fogja kívánni, hogy kezet csókoljak neki. Csakhogy ezt nem tették! Így szeretem őket. Hagyjanak engem futni, merre nekem tetszik; tagadjanak el, híreszteljenek el, mint halottat; lakjanak jól, mikor én éhezem, büszkélkedjenek a névben, amihez én sáros csizmámat törültem, s kínozzák egymást kincseik kedvéért. Én boldog vagyok, azt tudva, hogy elfeledtek.

– El nem feledték önt, kedves Leánder, sőt inkább igen is nagyon keresik, s azon vannak, hogy megtalálják.

– Hogy megtaláljanak? Csodálatos! De ha én nem akarom őket ismerni többé; ha én, a szegény futóbolond, a vándorcigány, kitagadom őket, a dúsgazdagokat, mit kívánhatják ők, hogy cifra nyomorúságukat újra megosszam; Én magam embere vagyok.

– Kedves Leánder, az igen szép, ha valaki azt mondhatja magáról, hogy a maga embere; és az nem is nehezen elérhető, csupán szilárd, mindig egyenes jellem szükséges hozzá; ön azonban könnyelműségeket követett el, amik önt könnyen a „más emberévé” teszik.

Kálmán vállat vonított.

– Igaz, hogy sok bolondságot elkövettem, de olyanra nem emlékszem, amit be nem mernék vallani.

Szilárd azt kezdte hinni, hogy gyanúja alaptalan.

– Bizonyos váltóról beszélnek, amit ön testvére nevével adott volna ki.

E szóknál Kálmán lesüté szemeit tányérjára, s egész arca elvörösödött. Alig hallhatólag kérdezé:

– S Henriette megtagadta volna annak beváltását?

Vámhidy nagyot sóhajtott. Csakugyan való tehát, hogy a könnyelmű gyermek e vétket elkövette.

– Kedves Kálmán (most már nem szólítá őt többé Leándernek), önnek testvére maga a mártíri önfeláldozás. Ő minden bizonnyal kész volt e váltó aláírását magáének elismerni, hanem önnek meg kellett volna gondolnia, hogy őrá nézve micsoda áldozat ez most, midőn nagyatyja mindenből kitagadta, s férje nem ád rendelkezésére tetemesebb összeget.

– Boldog isten – szólt a vándorszínész, kezeit mély és üres zsebeibe dugva –, tehát ezt a nagy urak tetemes összegnek nevezik. Jól van, uram. Nem tudtam, hogy Hátszegi báróné asszonyság olyan szegény. Lesz gondom rá, hogy azt a váltót visszaszerezzem, jutalomjátékaimból legelőször is azt fogom törleszteni.

Szilárd nem állhatta meg, hogy ezt az eszmét rettenetesen furcsának ne találja.

– De kedves, fiatal barátom: ha ön minden évben tíz jutalomjátékot vesz, s mindenikben 40 forintot kap tisztán, akkor éppen mához százesztendőre lesz készen a törlesztéssel.

– Micsoda? – kérdé Kálmán, nyitva felejtett szemekkel, s ijedtében a koppantót kapta fel villa helyett.

– Hát az a váltó 40 ezer forintról szól.

– Micsoda? – ordíta fel a fiatal bujdosó, s azzal kirúgta maga alól a széket, fölkapta tányérja mellől a kést, s hajadonfővel, ahogy volt, rohant neki az ajtónak.

Szilárdnak egész gyorsaságára volt szüksége, hogy a futót az ajtón innen elfoghassa, s meggátolja abban, hogy kirohanjon az utcára, mint egy bódult.

– Bocsásson ön, megölöm azt a gazembert! Megölöm! Meggyilkolom.

Szilárd erős ember volt, az ifjút lefegyverezte.

Kálmán ekkor elkezdett sírni, és a földhöz vágta magát. Szilárd felvette karjára, s leülteté a székre.

– Legyen ön férfi; viselje magát férfiasan. Kit akar megölni? Miről beszél?

– Azt a gazembert, azt a Margarit…

– Hogyan? Az biztatta volna önt erre a lépésre?

– Tudja ön meg, uram, és legyen szigorú ítélő bírám. Mikor nagyapám házát elhagytam, ez a sátán fölkeresett, részvevőnek nevezé magát; kikérdezett, hogy mit akarok tenni. Mondám neki, hogy elmegyek színésznek; azt mondta, hogy jól teszem, ne maradjak ott. Nem volt több egy forintomnál, az inasoktól kértem kölcsön; mondám az ördögnek, hogy legalább húsz forintra volna szükségem, hogy elszökhessem, ő ígérte, hogy szerez egy uzsorástól, de negyvenet kell aláírni. Törődtem is én vele, hogy mennyit írjak alá. Nem sok időre azonban ismét visszajött, s azt mondá, hogy az uzsorás nem ád az én aláírásomra semmit, mert még kiskorú vagyok, hanem ha a néném neve is ott állna, akkor adna, mert az már férjnél van. Margari biztatott, hogy azt biz aláírhatom helyette, hiszen negyven forint nem a világ, mi az Henriette-nek. Ha magam is kérném, tízannyit is adna, bizonyosan nem fog engem, akit úgy szeretett, negyven forint miatta világ előtt váltóhamisítónak kikiáltani … De negyvenezer forint! Negyvenezer! Hisz az borzasztó, az rettenetes gazság. Én csak negyvenet írtam alá.

És azzal elkezdte a fejét falhoz verni, mint egy őrült.

– Kedves Kálmán; szedje ön magát össze – kényszeríté őt Szilárd –, ezek a dolgok, amiket ön nekem itt elmondott, igen nagy fontossággal bírnak. Legyen nyugodt, és ne tépje a haját. Még semmi veszedelem sem történt. Tudja meg ön, hogy önnek végtelen jóságú testvére magát a negyvenezer forintos váltót is elismerte, hogy önt megmentse.

Ez a szó megrendítő hatást gyakorolt a fiatal fásultra.

– Most azonban képzelheti ön azt a zavart, amiben a báróné forog, ki magánörökéből kitagadva, egy ilyen nevezetes tömegrőli kötelezettséget vállalt el; amiről nem bizonyos az, hogy férje ki fogja-e helyette fizetni.

– Én felakasztom magamat.

– Az volna a legóriásibb bolondság, amit ön elkövethetne. Önnek jóvá kell tennie hibáját. Most egy időre szűnjünk meg jóbarátoknak lenni; én törvényes bizonyság vagyok, ön pedig vádlott, ki előttem önkénytes vallomást fog letenni. Tessék leülni velem szemközt, és felelni minden kérdésemre értelmesen és úgy, ahogy valóban megtörtént.

Vámhidy papírt, írószert keresett elő, két gyertyát tett maga mellé, s az előtte ülő ifjút elkezdé annak módja szerint benevolizálni: „mi neve önnek? hány éves? mi vallású?” És a többi.

Éjfél után végződött a vallomások feljegyzése. Kálmán mindent megmondott, amit kelle.

– Mármost megígéri ön, hogy velem jön Pestre, rokonainak, kiknek eltűnésével annyi bajt és szomorúságot okozott, vigasztalására?

Az ifjú húzódozott az egyenes felelettől.

– Nem elégséges-e önnek tett vallomásom?

– A törvény előtt igen. De én szeretném, ha rokonaival kibékülne. Énértem tegye, ne magáért. Testvéréért, kinek annyi bút okozott.

– Majd meglátom.

– Tehát maradjon itt nálam; háljon a szobámban, reggelre meggondolhatja magát. Az ajtót nem zárom be; de becsületszavát veszem, hogy tudtomon kívül az ajtón ki nem lép.

– Szavamat adom rá.

Azzal Szilárd lefekteté az ifjút, s maga csak azután ment fekünni, midőn azt már aludni sejté.

Reggelre kelve azonban, amint széttekinte szobájában, már Kálmánnak híre, hamva sem volt. Helyette talált egy levélkét az asztalon, melyre az volt írva:

„Kedves jó barátom. Köszönöm önnek hozzám való túlságos szívességét; de rokonimat nem akarom látni többet; nem mintha félnék velük találkozni, de igazán borzadok az egész légkörtől, amiben élnek. Vallomásom elég lesz hibám helyrehozására. Én megyek csavarogni megint. A ponyvasátor az én hazám. Azután meg – vannak kötelezettségek, amiknek feloldásában én nem vagyok húgom öccse.

Nem vittem el magammal semmit, mint négy darab szivart az asztalról, amiért bocsánatot kérek.

Minthogy szavamat adtam, hogy az ajtón az ön tudta nélkül ki nem lépek, kénytelen voltam az ablakon át eltávozni. Isten önnel. Holtig hű tisztelője. Kálmán.”

Pár óra múlva meghallá a kocsmárostól Vámhidy, hogy az igazgató úr az éjjel búcsúvétel nélkül távozott, csekély adóssága fejében hátrahagyva készleteit és ruhatárát. Magával nem vitt egyebet, mint a rajta levő köntöst – és Palmira kisasszonyt.

Ekkor értette Szilárd, hogy mit jelent e passzus: „vannak bizonyos kötelezvények, miknek feloldásában nem vagyok húgom öccse”.

A vándor komédiásnak volt egy hasonló földönfutó gyermek ideálja, s mikor választania kellett, azt ölelte karjára, s elfutott vele – a világtalan világba.