Margari úr felvitte a dolgát. Most már igazán úr; négyszobás szállást tart, előre fizeti a házbért, sőt meg is házasodott. Vajon kit vett el? Tessék kitalálni! Clementine kisasszonyt. A jeles hölgy éppen hozzá illő korban volt, aztán egy kis pénzecskét is lehete nála sejteni, ami Margari úrra nagy vonzerőt gyakorol, annak a. bizonyságára, hogy nemcsak a vas fogékony a mágnes iránt.

Az érdemes kisasszony összebeszélt a nagyra becsült ifjúval, hogy őt szöktesse el Hídvárról, s azt végre is hajtják: éppen akkor, midőn a ház asszonya Aradra utazott férjéhez.

Nem volt ugyan semmi szükség a szökésre, mert hiszen a báróné nem lett volna tigrisanya, ki az egymásért égő szíveket erőszakkal elválassza, ha tisztességesen kéri is meg tőle Margari úr a társalkodóné kezét; de már egyszer Clementine-nek ez így volt regényesebb: ő mindenáron azt kívánta, hogy őt elszöktessék, mégpedig éjszaka és az ablakon keresztül, pedig minden ajtó kulcsa őnála állt, s távol esvén a Gretna Green-i kovács, erővel azt akarta, hogy mindjárt a szohodoli kovács eskesse őt Margarival össze, de aki nem ajánlkozott e rá nézve szokatlan szertartás véghezvitelére.

Margari úr tehát megérte, hogy úr lett; maga ura; nem hónapos lakó, de akit Pesten „párt”-nak (partáj) neveznek. Clementine pénzéből kerültek ki a bútorok; még muzsikáló óra is van.

Külön pipázó szobája van Margari úrnak, ahol ő az egész nap nem tesz egyebet, mint pipázik. Dologról szó sincs többé. Nem másoltatnak többé okiratok. Ott nyújtózik a boldog férfiú tarka virágos hálókabátban a bőrpamlagon, s hosszú szárú csibukból fújja a törökdohány füstjét maga körül.

Clementine sokat pörlekedik vele emiatt, minek rakja fel lábait a pamlagra. Ez csúf szokás! Ez nemcsak illetlen, de káros is; a bútorok romlanak. Clementine egész nap pörlekedik, ami igen természetes: aki harminc egész esztendeig folyvást alázatos hallgatásra volt kárhoztatva, s tűrte idegen nagy urak szeszélyeit, annak, ha egyszer maga asszonyává lesz, nagyon kell igyekezni, hogy a harminc évig lefojtott ösztönt kielégíthesse. Margari úr pedig csak nevet, mikor őt pörlekedni hallja: „alios iam vidi ego ventos, aliasque procellas”. Csakhogy egyszer otthon lehet; csakhogy egyszer valakinek a nyakára leülhetett, rázhatja az onnan!

– Ne búsulj asszony – vigasztalja a bútorai miatt pörlekedőt –, ha elszakad, veszek mást. Ád nekem a nagyságos úr, ami csak kell.

– Igen, majd a nagyságos úr bolond, hogy magát mindig pénzzel tartsa. Ne féljen, ha a pörének Lángainéval vége szakad, magára rá sem néz többet; addig, amíg szüksége van rá, megbecsüli, azután meg sem látja; ismerem én a maga nagyságos urát.

– Dehogy ismeri; én ismerem. Eddig azért fizette nekem a nagysága, hogy beszéljek, majd ezután azért fogja nekem fizetni, hogy hallgassak. A nagyságának nagyon szüksége van arra, hogy a Margarinak legyen mindig mit enni elég; hogy a Margari ruhája el ne szakadjon; mert ha a Margari megéhezik, akkor a Margari harap. A nagyságos úr ismer engem. A Margari ruháján nem szabad lyuknak lenni, mert azon a lyukon ki találna szökni valami. Csak nem kell engemet félteni.

Margari úr annyira biztos impertinenciával beszélt, s úgy fújta a füstöt maga körül, hogy Clementine kezdte respektálni, s odaült a pamlag végére hozzá, tán egyrészt azért, hogy a csizmás lábait leszorítsa a pamlagvánkosról.

– De hát ha maga olyan nagyon kezében tartja a nagyságos urat, miért nem gondoskodik magáról és énrólam jobban? Mit ér az, hogy a nagyságos úr mindig ad pénzt, amikor hozzá lehet férni? A pénz elmegy; az ember halandó. Egyszer valami nagy eset történik vele, meghal; s akkor maga aztán szaladhat utána a holdba.

Ez nagy szeget ütött Margari fejébe. Bizony a holt emberen keveset lehet vásálni. Annyira megindult rajta, hogy levette a lábait a pamlagról, s egyenesen kezdett ülni; tán azért hogy az esze mind a fejében gyűljön össze, ami horizontális állapotban természetesen eloszlik ide, amoda, lábszárba, hova?

– Mit gondolsz hát, hogy mit kellene csinálni?

– Hát azon kellene dolgozni, hogy ne csippel-csuppal adogasson a nagyságos úr magának, ha már olyan nagy szolgálatokat tett neki, hanem ahogy illendő. Adhatna egyszerre egy kis falusi jószágot, egy kis majort, ahol az ember valami gazdaságot kezdhetne.

– A’ biz igaz. Úgyis van neki akárhány olyan darab földe, ahonnan semmi hasznát se látja, csak az ispánok lopják; úgy egy kis százholdas gazdaságocskát; bizony ilyen nagy úr azt meg sem érezné. Aztán érzi vagy nem érzi, az nekem mindegy. Én akarom, hogy adjon, s neki adnia kell; én választani fogok, hogy hol tetszik.

Margari úr most már dölyfösen sétála alá s fel a szobában; s felhányta a fejét, mikor beszélt.

– Hanem hogy gazdasági épületek is legyenek rajta – figyelmezteté őt Clementine.

– Természetesen, meg istálló, nekem két lónak – monda Margari, megfordulva a fél sarkán.

– És nekem két tehénnek. A nagyságos úrnak iszonyú nagy svájcerája van.

– De birka is fog kelleni, az adja a gyapjút, sokat.

– Aztán meg baromfi; nekem tyúk, liba.

– Minden! Még tengeri nyúl is.

– Nem; az nem kell, mert az kiássa a falat.

– No, hát az nem kell; de egyéb minden. Egyebet mindent kell nekem kapni. Majd megmutatom én, hogy kapok. – De, hohó! Egyet elfelejtettünk.

– No, mit?

– Még malac is kell! Ugye? Két hízó malac az ólban. Ez a fő dolog, s ezt elfelejtettük.

S ezzel Margari úr, mint aki a fő dolgot felfedezé, újra pipájához nyúlt, hogy ismét rágyújtson.

Azonban Clementine nem engedte azt megtörténni, via facti elfoglalva a csibukszárat.

– Megálljon, no; ne füstöljön most; beszélgessünk még egy kicsinyt. Gondolja maga, hogy erre mind rá lehet venni a nagyságos urat?

– Gondolom? Én nem gondolom; én tudom. Ha én mondom a nagyságának, hogy ez „kell”, hát az akkor kell.

– De hátha ő azt mondja, hogy „nem”.

– Azt mondja? Azt ő nem mondja; vagy ha ő azt mondja, akkor majd én is mondok valakinek valamit, s majd akkor nem én bánom meg, hanem ő. Óh, a Margarit nem jó megharagítani. A Margari barátságára szüksége van a nagyságos úrnak jobban, mint Margarinak a nagyságos úréra.

– Ne mondja.

– De igenis mondom. Keresse elő a csibukom szárát; nem pipázok, no; de kell nekem a kezemben lenni valaminek, mikor gesztikulálni akarok. Mert ha én akarom, ezt a csibukot a földhöz ütöm, és összetörik, és ha akarom a nagyságát a földhöz ütni, az is csak úgy törik össze.

Clementine nem ügyelt most arra, hogy Margari a gesztikulációval mind szétszórta a szobában a dohányhamut, hanem odasimult hozzá, s karjába fonta kezét.

– Igazán olyan nagyon kezedben tartod János urat valamivel?

– Mint ezt a csibukot.

– Ugyan mi lehet az?

Margari lerázta őt válláról.

– Eredj dolgodra, nem asszonynak való az megtudni.

A kíváncsiság majd megölte Clementine-t. Sírni kezdett.

– Hát nincs énhozzám bizodalmad? Hát nem vagyok e én hitvestársad? Hát nem vagyok e én veled egy test, egy lélek?

– Ostoba beszéd. Ha egy test, egy lélek vagy velem, hát eredj alunni, mert az én testem és lelkem alhatnék.

E rossz élc után Margari úr menten le is heveredett megint az üresen maradt szófára.

Clementine most már naivul kezdte faggatni.

– Nem! Éntőlem addig el nem alszol, míg meg nem mondod. Hiába hunyod be a szemedet, hiába teszed magadat, hogy alszol; én nem hagyok békét, nekem meg kell azt mondanod, hogy tudjam.

Margari egy darab ideig csak vette tréfára a dolgot, még horkolni is kezdett, de végre mikor megunta a helytelenkedést, felugrott fektéből, nagyot ütött öklével a politérosasztalra, s olyat ordított, mint egy pénzért mutogatott tengeri oroszlán.

– Hallgass, te ostoba! Ha valaki megtudja azt, amit én tudok, akkor becsuknak engem hat esztendőre, a nagyságos urat nyolcra, tégedet tizenkettőre; mármost hallgass.

Clementine úgy megijedt erre a szóra, hogy kikotródott a szobából, s vissza nem mert jönni Margarihoz; azon törve a fejét, hogy mikor viszik mármost valamennyit a siralomházba. Rettenetes gondolatok támadtak afölött szívében.

Majd mindjárt meglátjuk, milyen auspiciumai lehetnek Margari úrnak ahhoz a kis falusi domíniumhoz hűséges szolgálataiért.

A Lángainé contra Lapussa János örökösödési per még mindig az első bíróság előtt van. A bizonyítékok és ellenvédvek felhordásában mindkét fél kifáradhatatlan. A szolgabíró nem győz eléggé a szerencsének örülni, hogy János urat a sedriák ideje alatt mindennap magánál láthatja. Nagyon valószínű, hogy a perét meg fogja nyerni. Ez egyike azon eseteknek, miknél a bíró lelkiismerete szerint meg van győződve, hogy melyik félnek van moraliter igaza, hanem az írott betűk ellen még sincs hatalmában az ítéletet jobb felé dönthetni; engedni kénytelen, hogy essék balra.

János úr tehát mindennapi látogató a szolgabírónál, akit kedves barátjának nevez, s mindig hív magához ebédre, de aki sohasem megy oda.

Monori úr a régi fajta szolgabírók közé tartozik, akik nem haszonért, hanem csupán a tisztesség kedvéért, a megbecsülésért viseltek hivatalt, a megye ügyeit saját ügyeiknél elébbre tették; akik, ha kellett, vizeket szabályoztak, ha kellett, az ország sérelmeit kötözgették, és ami mindig kellett, igazságot osztottak egyformán mindenkinek, nem tekintve azt, hogy ki nagy, ki alacsony. Hogy Monori úr már 24 év óta viseli hivatalát, abból következtethet mindenki nyilvános jellemére, aki tudja, hogy egy időben a közvélemény választotta újra a tisztviselőket minden harmadik évfordulónál, és hogy akkor a köztisztviselőket jobbára „becsülettel” fizették, amiből még azon időkben nagy állandó tőkéje volt az országnak.

Monori úr le szokta ültetni úri kliensét, s pipát szokott dugni a szájába, mikor látogatásra jön.

Egy nap az kérdezé tőle, hogy mit tud a nagyságos úr bizonyos Margari felől, ki írnokságért folyamodott a megyei kancelláriába, s folyamodásában a Lapussa-családra hivatkozék, mint amelynél huzamosb ideig viselt bizonyos hivatalokat.

Ha János úrnak annyival több esze lett volna a közönségesnél, amennyivel kevesebb volt a szíve, azt felelte volna erre a tudakozódásra, hogy nem ismeri közelebbről azt a becsületes embert, s éppen nem felel a jelleméről; azonban az ösztönszerű fösvénység nem engedte, hogy ne kapjon ezen a kérdésen. Legjobb alkalom kínálkozott számára egy alkalmatlan nyűgöt saját válláról le-, és a vármegyére rátólni. Felmagasztalta az egekig a derék, becsületes embert; hogy az milyen egyenes lelkű, milyen józan, milyen szorgalmas. Szerencsétlen, nem vette észre, hogy a „legale testimonium,” előtt beszél, akinél ma nem „verba volant”, hanem „verba valent”.

– De vajon megbízható ember-e? Itt holmi aprólékos pénzkezelések is fordulnak elő; tiszta keze van?

– Óh, kérem, mint az arany! Én olvasatlan pénzt merek rábízni. Nekem váltóim forognak kezében. Küldözöm a velem összeköttetésben levő üzérekhez; ennél több már nem kell.

– Kegyed szava mindenesetre elég ajánlat.

János úr még azután is annyi szépet és jót beszélt összevissza Margariról, mint egy lócsiszár a vak lováról, amit a vásáron másnak a nyakába akar kötni.

Szerencsétlen! Nem tudta, hogy szolgabíró előtt beszél. Annak pedig már zsebében volt Vámhidy hivatalos jelentése Kálmán vallomásáról, melynek folytán a tiszti ügyész bűnvádi vizsgálatot kért Margari ellen.

Monori úr azzal bocsátá el magától János urat, hogy nagyon meg van elégedve a felvilágosítással.

János úr szertelenül örült, hogy ilyen jó üzletet csinált. Egy alkalmatlan tolakodó koldust, aki iránt némi kellemetlen kötelezettségei vannak, ilyen szépen ellátott a más rovására életfogytig tartó hivatallal. Egy ilyen örökké kérő száj valahára be van dugva. Száz procent nyereség. Ezen való örömében annyira ment, hogy komornyikját rögtön elfuttatá Margarihoz azon izenettel, hogy holnap reggel 11 órakor látogasson el hozzá, valami nagyon kedves izenettel akarja meglepni. Persze, úgy kellett vinnie a dolgot, hogy Margari a megnyerendő írnoki állomást akként vegye, mint magas pártfogója közbenjárása által nyertet, s azzal aztán minden további követeléséről letegyen.

Még aznap délig az a meglepetés érte, hogy Monori személyesen látogatott el hozzá. Ez valóban a csudák közé tartozott, mert a szolgabíró sohasem szokott hivatalos küldetéseken kívül sehová ellátogatni.

– Minek köszönjem ezt a rendkívüli szerencsét? – kérdezé János úr, bizalmasan leültetve Monorit a pamlagra; magában pedig így magyarázá a dolgot: ez a táblabíró nem tartá illendőnek elfogadni hivatalszobájában az általam megkísértett hálaajánlatokat, valószínűleg így tête-à-tête akar rá alkalmat adni. No, iszen én nem leszek fukar, azt tapasztalni fogja.

– Én bizony csak azon bizonyos Margari ügyében jöttem – szólt Monori, feszesen hátratartva magát, s szemeit élesen János úrra függesztve.

(No, ez világosan csak ürügy! Ugyan mit törődnék a szolgabíró egy ilyen semmi ember dolgával oly nagyon?)

– Reggeli beszélgetésünk óta az a körülmény jött közbe, miszerint egy Arad megyei tiszttársamnak sikerült az elveszettnek hitt Lapussa Kálmánt feltalálni.

E szónál János úr elkezdte a bajusza végét a szájába simítani, s figyelmesen rágogatni.

– A fiatalember kivallá, hogy a kérdéses váltóhamisítást csakugyan ő követte el; hanem egyúttal azt is, hogy erre őt Margari úr vette rá, és hogy az általa aláírt váltó eredetileg negyven forintról szólt, s így okvetlen valakinek másnak kellett abból negyvenezret csinálni.

János úr nagyon köhögött erre a szóra; bizonyosan lerágott bajuszából akadhatott valami a torkán.

– Ez a körülmény nagyon kényes, megvallom – folytatá Monori –, mert ezáltal a fiatalembert terhelő vád nagyon megkönnyebbül, s annak nagyobb része eddig egészen mentes vállakra fog nehezülni; ő mint kiskorú, beszámítás alá kevésbé vehető, diákos könnyelműségeért legfeljebb szigorú családi fenyíték és gyámi felügyelet alá kerül; de Margari és még nem tudom kicsoda, aligha nagyon meg nem ütik a bokájukat.

János úrnak most már nem volt elég a bajusza; a körmeit kezdte rágni.

– De hát végtére is mit tartozik ez a dolog énrám?

– Csak annyiban tartozik, hogy uraságod maga mondá előttem, miszerint Margarit megbízottjául tartja, s ez az egész hamis váltóügy uraságod által infiltráltatott.

– No, én nem azért mondtam, mintha úgy volna, hanem, hogy egy kis hivatalhoz juttassam. Én nem felelek senkiért. Mi közöm nekem inasaim, cselédeim karakteréhez?

– De ez megbízott, ki uraságod váltóit is szokta kezelni. János úr azt hitte, hogy ebből a zsákutcából egy kis erélyes gorombasággal legcélszerűbben lehet majd kitörni.

– De hát minek engedjem én magamat saját házamnál így kikérdeztetni? – kiáltá erőtetett büszkeséggel, s felugrott a pamlagról a szolgabíró mellől.

Erre a szolgabíró is felállt.

– Bocsánat. Én nem látogatóképpen vagyok itten, hanem hivatalos kiküldetésből, mint önnek bírája.

Azzal hidegvérrel kigombolá atilláját, s elővoná zsebéből a nagy pecsétes levelet.

– Önnek meg kell esküdni az általam felteendő kérdőpontokra.

– Én? Én nem esküszöm semmire – kiálta János úr, kezeit hátradugva kabátszárnya alá, mintha attól félne, hogy valaki erővel fogja kényszeríteni ujjai feltartására. – Én nem akarok esküdni; én nem szoktam esküdni soha. Én kvéker vagyok, metodista, azok nem esküsznek.

– Ez, uram, fejedelmi parancslevél, aki ennek ellenszegül, büntetést von magára.

– Micsoda büntetést?

– Fizet nyolcvan forintot.

– Tessék, itt van a nyolcvan forint! – János úr mohón fizetett; gondolva magában, hogy hisz ez a törvény remekül van kigondolva; gazdag embert nem kötelez, mert mi annak nyolcvan forint?

– Jól vagyon – szólt Monori úr, a pénzt nyugtatványozva –, majd holnap ismét eljövök.

– Minek?

– Ismét felszólítom kegyedet a hitletételre.

– S ha én nem eszküszöm?

– Fizetni fogja a bírságot toties, quoties; egy jurátus tabulae regiae nótáriusnak rendes napi kötelessége leend kegyedet ott, ahol felkeresni, a nyílt parancsot bemutatni, mindaddig, amíg kegyed meg nem esküszik; most ajánlom magamat.

A szolgabíró eltávozta után János úr dühe tetőpontját érte. Legelőször is a szegény kalamárison töltötte bosszúját, amelyből Monori a nyugtatványt megírta, azt földhöz vágá; a csörömpölésre beszaladt a komornyik, azt kérdve, hogy miért méltóztatott csengetni, azt hátba vágta, kikergette, hogy mert bejönni, azután meg utánaszaladt, nyakon fogta, megtépázta, hogy mert kimenni, miért nem takarítja fel a cserepet a pallórul? Azután mérgesen nekiment a terembe vezető szárnyasajtónak, annak két ablaktábláját berúgta, mert nem akart kifelé nyílni, ahogy ő kívánta, hanem befelé, amerre a zára volt. Kalapját felcsapta a fejére, lerohant a lépcsőn, egy budaörsi sváb asszonyt kitaszigált a kapu alól, ki oda települt le egy hátikosár szegfűgombával, s azzal nekimérte a lábait a járdának, egypár szemközt jövő jurátussal összeveszett, egy házaló zsidót, ki nem akart előle kitérni, lelökött a járdáról, s csak a Király utca szegletén jutott eszébe, hogy hiszen saját hintaja is van, amelyen kimehetne a városligetbe, mert odatartott, s visszafordult, hogy befogasson; a Váci utca szegletén megint az derült fel előtte, hogy igen ám, de azon a hintón Makszikát küldte ki sétálni, két fogatot pedig nem tartott, megint visszafordult, a kaszárnya előtti hosszú sor bérkocsit végigjárta, végig gazemberezte valamennyit; míg aztán talált egyet, aki 40 pengő krajcárért vállalkozott kiszállítani városligeti villájáig.

Ott tért csak egy kicsit magához.

Tehát Kálmán megkerült; Kálmán magára és Margarira vallott. Margari belekerült a csávába. Ez idáig nem baj. Margarit csak dezavuálni kell; ő azután lássa, hogy húzza ki a lábát a hínárból. De hátha majd Margari fog vallani? Mindegy; azt nem kell elismerni. De az a fatális királyi parancs! Vagy meg kell esküdni, vagy pedig fizetni a bírságot mindennap. No, ez szép kis üzlet lesz! Árendát fizetni az embernek a lelkiismeretétől; nyolcvan forintot adni ki naponkint a lelkére! Hisz annyiba még a teste sem kerül beleszámítva fodrászt és pezsgőt.

Ez elől legjobb lesz elszökni. Idehagyni fővárost és szolgabírákat, s elmenni utazni. Talán majd azalatt elfelejtik. – De hát a per. Hátha ez meg azalatt eldűl, és az ő kárára talál dűlni? Fatális dilemma! – Itt maradni is veszedelem, elmenni is veszedelem. Legjobb lenne, ha az egész hamisváltó-ügy nem lenne a világon. Legjobb lenne visszavenni az egészet; de már az a bíróság kezében van; az már nem ignorálhatja. Margarit megvesztegetni, hogy engedje magát becsukatni öt-hat esztendőre, és ne szóljon semmit, őrült gondolat! Legjobb lenne eltagadni minden összeköttetést vele; de hát az eskető parancs? Vagy meg kell vallani, hogy az ember maga is érdekelve van; akkor persze meg nem esketik, de maga jön gyanúba; vagy megesküdni hamisan, az mégis illetlen volna; vagy fizetni az ördöngös vámot a nemesküvés hídján való átjárásért mindennap! Ah, ez mégis kétségbeejtő szillogizmus.

Ebben a vétkes körben forgolódott álmatlanul egész éjjel János úr, s reggelre mégiscsak arra határozta el magát, hogy legjobb lesz rögtön befogatni, áthajtatni promontori szőlejébe; a cselédeknek azt mondani, hogy ott fog mulatni, ott pedig postaszekérre ülni, visszahajtani sárfeneki uradalmára; hollétét nem tudatni mással, mint ügyvédjével, s ott várni be a dolgok első kifejlődését, s csak legvégső szükség esetére bukkanni elő.

Szegény gazdag ember! Mennyi keserű órát szerzett lelkének; ahelyett, hogy azt mondta volna rokonainak: vessük a tűzbe az egész átkozott pert; íme, itt van három millió, kettő ebből a tietek, egy az enyim; legyünk mindannyian boldogok.

Nem! Neki mind a három millió kellett; – és a lelki gyötrelmek hozzá.

Még kisfiától sem vett búcsút, úgy ment útra, az még akkor aludt, hogy ő parancsot adott a lovakat befogni.

Sietve felhörpenté a csokoládét; belecsavarta magát köpenyébe, s azt hivé, hogy mármost futhat.

Pedig dehogy futhatott! Az ajtóban szemközt találkozott Margarival.

Éppen róla gondolkozott; de hogyan? Egész éjjel az kísértette; az nyomta a gyomrát, ha elaludt.

– De ugyan mit akar itt, hallja? – kérdé az alázatos férfiútól, akitől félt.

– Méltóztatta engemet kegyesen magához rendelni; és én megtudtam, hogy méltóztatta kijönni a villába, nem akartam úri mulatságát megzavarni, inkább utánajöttem.

János úr kívánt neki valami helyet, hogy hova ment volna. Szerette volna megsúgni neki, hogy mi baj vár reá, de hallgatózó cselédség fogta körül, akiket mind meg fognak esketni ellene, s gyanúba keveri magát, ha kisül, hogy Margarival titokban beszélgetett; jobb volt őt ezúttal lerázni a nyakáról.

– Jól van, jól van; de most nem érek rá; majd jöjjön máskor, itt nem adhatok semmit.

– Méltóztatta valami örvendetes hírt akarni mondani.

(No, hisz azt majd megtudod, csak eredj haza.)

Majd máskor, majd máskor, most nagyon sietek; most nem érek rá instanciákat elfogadni. Hogy jut eszébe ilyen korán jönni az emberhez? Tudja, hogy tizenegy órától tizenkettőig vagyok otthon található a városban; akinek valami kérnivalója van, keressen ott és akkor.

Margari pedig már akkor megtudta a kocsistól, hogy Promontorra mennek át, ahonnan a nagyságos úr nem is fog visszajönni, mert a kocsi üresen tér a városba.

– Ahogy méltóztatja parancsolni, drága nagyságos úr, engedje kezeit megcsókolnom. Majd én viszem azt a táskát a hintóig. A pálcáját méltóztatott itthon felejteni, majd én beszaladok érte.

– Nem kell, nem kell. Ne szolgáljon engem. Ön nekem nem cselédem. Van nekem inasom elég, aki szolgál. János úr mindenképpen le akarta magáról rázni Margari szolgálatkészségét, ami ezt csak annál inkább ösztönözte hű ragaszkodása bebizonyítására. Ő szaladt előre a kocsiajtót kinyitni, ő segített János úrnak felülni a kocsiba, ő kívánt neki legtöbb szerencsés utazást, jó mulatást, s egyéb afféle hiábavaló óhajtásokat, amivel olyan kedves érzést szerzett János úrnak, mint mikor az embernek a csizmájába egy hangya beszorul, s az ember társaságban van, nem húzhatja le lábtyűjét, hogy mulattatóját megölhetné.

Szinte jólesett János úrnak, mikor a hintóajtót becsukta, hogy nem látja Margarit többé.

Margari pedig érett eszével így magyarázá magának a fogadtatást, vagy inkább nem fogadtatást, hogy a nagyságos úrnak szoktak csodálatos úri szeszélyei lenni, amilyenek minden nagy úrnak mód nélkül illenek; valaki talán megharagította; az inasok mondják, hogy tegnap este rossz kedve volt, a kertészt is megrugdalta, hanem az nem tesz semmit, Margari tudja magát alkalmazni, Margari nem neheztel, ismeri már az úri szokásokat, tudja, hogy a harag nem tart sokáig; most a nagyságos úr mérges, mert korán kelt fel; Margarit nem akarja látni; jól van, nem is fogja látni, mert Margari felül hátul a bakra az inas helyére; a nagyságos úr hogy fog majd csodálkozni, ha Promontorban Margari nyitja ki előtte a hintóajtót; hogy fogja mondani: hát maga hogy jött ide, hogy magát az ördög vigye el! S azután, hogy fog majd nevetni, hogy ajándékozza meg majd Margarit! Vajon mit szándékozik adni? Mi az az örvendetes hír, amivel meg akarja lepni?

Efölött egész Promontorig volt módja Margarinak a bakon változatokat komponálni magában, míg odabenn a hintóban a nagyságos úr azon pihentette a fejét, hogy ugyan jó, hogy ez a Margari valahára lemaradt a nyakáról; hogy elveszett a szeme elől, bár elnyelné valamerre valami cethal! Hisz hány emberről olvashatni naponkint az „Ungar”-ban, hogy véletlenül egy házfödélről leesett cserép agyonütötte, szekér keresztülment rajta, beleesett a Dunába; útközben megfagyva találtatott; rossz gombát evett, és meghalt, vajon nem történhetnék-e valami ilyen jótékony non putarem Margarival? – Nincs-e most koleraidény vagy efféle?

Margari pedig ott ült azalatt a hintó bakján, a háta mögött.

A promontori szőlőskert udvarán megállt a hintó; János urat majd a szél ütötte meg, amint a hintó üvegablakán kitekintve, legelső panorámai látványul Margari ábrázatját pillantá meg maga előtt, amint a hű férfi a hintóajtót sietett előtte készséggel kinyitni.

– Hát kend hogy jött ide? – (Olyan dühös volt már, hogy megbetegszik, ha kendnek nem szólíthatja.) – Hogy jön kend ide?

Margari egyre azt hitte, hogy a nagyságos úr villogó szemei, kipkapkodó szája, vonagló arca valami tréfás kedélyállapotot fejez ki, amint hogy volt is János úr haragjában mindig valami humorisztikus torzulat, s vesztére az jutott eszébe, hogy ő most életében először megpróbál valami élcet mondani.

– Repültem, instálom alássan.

No, hiszen repült aztán a következő pillanatban akkorát, hogy egy szőlőlugas redélyzetéig meg sem állt! Még ilyen pofont János úr életében senkinek sem utalványozott. Margari csak eltűnt a barátságos szőlőlugas lombjai között, mint mikor a színpadon süllyesztők és díszítménybokrok között eltűnnek a balett-ördögök.

Ekkor ijedt csak meg János úr, hogy mit cselekvék. Azon ijedt meg, hogy neki rendesen minden pofon egypár százforintjába szokott kerülni: ez igen költséges szenvedély. Éspedig különösen Margarit nem volt neki szabad rossz kedélybe hozni; az ember utálhatja a viperát, de azért ne hágjon a farkára, ha már a fejére nem hághat.

Haragja kitörésén megrettenve, amint Margarit a lugasban elmúlni látta, utánarohant; előkereste, saját kezeivel kiszabadítá a venyige közől, felemelte, talpra állítá, biztatni kezdé.

– Nono, kedves barátom, térjen magához; nem akartam ilyen nagyon. Ne haragudjon, no. Hiszen nem fáj, ugye? Hol ütötte meg magát?

Margari pedig elkezdett sírni, mint egy iskolásgyerek; mentül jobban engesztelték, annál jobban bömbölt.

– A nagyságos úr! A nagyságos úr! A nagyságos úr engem megverte. Én nem bántottam a nagyságos urat soha; én hűséges szolgája voltam a nagyságos úrnak. A nagyságos úr engem hívatta, hogy örvendetes újságot mondja nekem; no iszen kaptam én örvendetes újságot! A fejem beszakadt három helyen! Kiesett a fogam mind, odavagyok. Sohase látok többet a két szememmel. Sohasem érdemeltem ezt. Én nem vagyok a nagyságos úrnak kutya.

– No, no, no, csak ne kiabáljon olyan nagyon – csitítá őt János úr, kit nagyon nyugtalanított ez a jelenet. Jöjjön be a veranda alá. Törülje le a képéről a vért.

– De én nem vagyok kutya – ordította Margari, ki annál jobban lármázott, mentül jobban csitították. – Én nem megyek sehova, én megyek az utcára, ott kiabálok végig: akarom, hogy lássák engemet vérezni végig a városon.

– Margari ne legyen bolond. Nem akartam bántani: heveskedtem. Ihol van, adok pénzt; mennyi kell, elég lesz kétszáz forint? Na, mosdjék meg szépen.

A „kétszáz forint” szóra Margari egy kicsit alábbhagyott a bömböléssel, hanem szerette volna azt előbb látni; mert gondolta, hogy ha előbb kiengesztelődik; majd nem kap semmit; azért hát most már csak nyöszörgött, és sántított mind a két lábára, s valami kis karcolásból telemázolta vérrel az egész ábrázatját.

János úr sietett saját zsebkendőjével letörülni Margari arcát.

– No, no, kedves Margari, bizony mondom, nem akartam. De minek jött utánam? Lássa, nekem itt légyottom van, valami szépasszonyt várok; ilyenkor a legjobb ismerősét sem szívesen látja az ember, ilyenkor az ember dühös mindenkire.

Margari egyszerre átcsapott e furcsa ötletre a siránkozásból a nevetésre, ahogy makacs gyerekek szoktak.

– No, lám, már nevet, nincsen semmi baja. No, itten van a kétszáz forint, amit ígértem. Lássa, én jó ember vagyok. Még majd többet is adok. Hanem most hagyjon magamra, menjen el ezzel a pénzzel külföldre, mulassa ki magát, majd adok többet is.

– Köszönöm alázatos kegyeit – szepegé a megvert férfiú kiengesztelődés hangján, s számtalanszor összecsókolá János úr kétszáz forintos kezeit, ki őt azalatt iparkodott a kapun kifelé tuszkolni, s egészen el volt vele foglalva, úgyannyira, hogy észre sem vevé, miszerint valaki már régóta nézi ezen jelenetet, s szinte összerezzent, midőn az a valaki ismerős hangon megszólítá:

– Jó reggelt a tekintetes úrnak.

Mint a lernéi hidra a Medúza-főtől, úgy meredt meg János úr a jó reggelt kívánó tekintetétől. Monori úr volt az, a szolgabíró.

Legelőször is azt hitte felőle, hogy az most utána jött a mindennapi nyolcvan forintot behajtani; pedig annál sokkal rosszabb volt, amiben járt.

– Engedelmet kérek – szólt közelebb lépve hozzájuk –, én felsőbb végzés által Margari János elfogatására vagyok kiküldve, s megtudva azt, hogy a tekintetes úr magával hozta, kénytelen voltam utána jönni, hogy továbbmenekülését megakadályozzam.

Két markos megyei pandúr a szolgabíró háta mögött nyomatékot látszott adni elmondott szavainak.

– Engemet elfogni? Miért akarják engemet elfogni? Én becsületes ember vagyok, én igaz járatbani ember vagyok; én nem vagyok sem gyilkos, sem haramia, énrólam felel a nagyságos Lapussa János úr; én a nagyságos Lapussa János úr bizodalmas embere vagyok.

Eközben mind szorosabban igyekezett János úr mellé furakodni, s magát hozzá annektálni, megragadta frakkja szárnyát, s mint támadást váró katona a karéjban, erősen sorakozva társa mellé.

János úr minden lehető temperamentumából kiesett.

Flegmája sohasem volt, dühe pedig nagyon megcsappant, hihetőleg a félelem miatt. Annyit világosan látott, hogy ennél ostobább helyzetbe még soha életében leszegezve nem volt.

Még ráfogják, hogy ő akarta elszöktetni Margarit! A szolgabíró még azt is látta, hogy pénzt adott neki, s biztatta, hogy csak menjen odább; látta, hogy ápolgatta, hogy cirógatta az érdemes férfiút, s mármost hihet felőle akármit – de az ördög hozta ezt a Margarit most őutána!

Legelső kötelessége volt mindenesetre a frakkja szárnyát kiszabadítani Margari kezéből, s azután bal kezét a hozzá törleszkedő férfiú mellének feszítve, azt olyan messzire eltolni magától, hogy a gallérjába ne kapaszkodhassék, s azután pompás impertinenciával ismeretlenné tenni őt maga előtt.

– Mit akar ez az ember? Kicsoda ez az ember? Hogyan jön ez az ember ide? – Én nem hoztam, nekem nem szolgám, nem cselédem; én nem tudok felőle semmit. Hogy a kocsimra felkapaszkodott, arról én nem tehetek; azért majd elkergetem a kocsisomat; azért pofon ütöttem, és azért kifizettem neki a törvényes díjat, amit per útján kapott volna, ha bepanaszolna. Egyéb dolgunk nincs egymással. Tessék őt átvenni, tessék őt vasra verni: itt van. Nekem sem ingem, sem gallérom. Ha bűnös, lakoljon érte.

Most Margarin volt az elbámulás sora.

– Mit vétettem én? Miért akarják engem vasra verni? Én ártatlan vagyok, mint a napvilág. Ne higgye, nagyságos úr, hogy nekem valami vétkem van. Tévedés lesz a dologban. Valakit mást keresnek. Én nem vétettem soha életemben semmit.

János úr csúnya kelepcében volt. Azt nem felelhette Margarinak, hogy nem tudja, mivel vádolják, mert ott állt a szolgabíró, akitől azt tegnap megtudta. Csak legjobb volt folytatni, amint kezdte.

– Ön egy rafinírozott gazember! – szólt, hirtelen nyakravalójánál ragadva meg Margarit. – Ön beszélte rá az én kedves öcsémet, Kálmánt, hogy ama hibás lépést elkövesse, s azután maga hamisította tovább a váltót, hogy a negyvenből negyvenezer legyen. Ön tönkre akarta tenni egy fiatalember jövendőjét, ön meg akarta gyalázni családunk hírnevét. Mindent tudok! A tens szolgabíró úr nekem tegnap mindent megmondott; s azért én önt ezennel átadom a törvény büntető kezeinek.

S azzal olyat lökött rajta, hogy a jámbor férfiú másodszor is hanyatt bukott, ezúttal egy sor paradicsomalma közé, amitől nemzetiszínű lett vitorlavászon pantalonja.

Az erre következő párbeszédet semmi gyorsíró sem adhatná vissza, mert mind a két fél egyszerre elkezdett ordítani, lármázni, János úr a paradicsom szélén, Margari úr benn a paradicsomban, kezeikkel melleiket ütögetve, egymást fenyegetve, lábaikkal toporzékolva, kalapjaikat félrevágva, hangjaikkal egymást túlordítva.

– Micsoda? Mindent tud? Énrólam tud mindent?

– Igen, mindent tudok.

– Hát nem maga parancsolta?

– Ejnye, gazember; még azt mondja, hogy én parancsoltam.

– Igen! Igen a nagys… maga parancsolta; én csak szót fogadtam, s most nem akarja engemet ismerni.

– Nem ismerlek, gazember.

– Maga a gazember. Én csak kicsiny gazember vagyok.

– Adjatok egy botot, hadd ütöm agyon.

– Én meg ezzel a spárgatakaróval.

– Zsivány!

– Te vagy a zsivány!

Mikor látta a szolgabíró, hogy már elkezdik egymást tegezni, interveniált, hogy véget vessen a jelenetnek, s Margarihoz fordulva, felkérte őt, hogy szíveskedjék őt a kocsihoz követni.

– Szívesen! Én megyek; én követem a szolgabíró urat. Akár a császár eleibe. De tessék elfogni ezt a másik embert is; ez a főbűnös.

– Ne tessék rá hallgatni, Margari úr, Monori csak bosszúállásból beszél, amiért pofon ütöttem.

A szolgabíró figyelmezteté, hogy Monori az ő neve (János úr annyira zavarban volt már, hogy a két egymásra rímező nevet is összetéveszté).

Margari pedig állt amellett, hogy ha őt elfogják, fogják el János urat is. Ő nem bánja, ha a ló farkához kötik is, de a fiáker másik lovának a farkához kössék oda azt ott ni, mert az a főcinkos!

Erőszakkal kellett a két pandúrnak eltávolítani a paradicsomból, s a bérkocsihoz vezetni, és abba beültetni, de még annak az ablakán is kikiabált, hogy ő nem fog egyedül ülni a börtönben, mert őneki nagyságos úri társasága lesz odabenn. Sőt, ahogy már elhajtott a bérkocsis, kidugta fejét az ablakon, úgy kiabált vissza valamit; a két pandúr odabenn nem bírta elcsitítani.

János úr egészen ki volt a képéből kelve; nem lehetett ráismerni, hogy kicsoda. Arcán kék és veres foltok voltak ott, ahol máskor sárga szokott lenni; szemei el voltak meredve.

A hátramaradt szolgabíró csak annyit mondott neki:

– Uram, nem jó az embernek piszkos eszközöket használni, mert saját kezét is beszennyezi velük.

Azzal a másik bérkocsira ült, s az előre haladott után hajtatott.

János annyit belátott, hogy most már Pestet elhagynia lehetetlen.

– – – Ilyen gyümölcsöket hozott az a nap, amelyen Margari számára János úrnak valami örvendetes hírüladnivalója volt.