Aki a Fatia Negrával egy rossz órában találkozik, annak mind megreszketősödik a keze.

Henriette keze úgy reszketett ama csárdai találkozás után, hogy nevét is csak nagy bajjal tudta leírni.

Mi történt vele e találkozás után, kire ismert a Fatia Negrában, hogyan került ismét haza, ez mind örök titok marad. A nő soha el nem mondhatta azt senkinek. Talán maga is csak álomnak vélte az egészet.

Hogy nagyon boldogtalan életet élt férje házánál, az nem e naptól van keletkezve; az öregapja végrendeletétől kezdődik, melyben kitagadták. Nem szükség senkinek kérdezősködni halvány arca szenvedéseiről. Mindenki tud arra több, mint egy okot.

A legnagyobbat, mely álmait darabolja, csak ketten tudják és az Isten. Az a kettő pedig nem fogja mondani senkinek.

A szegény nő egész nap imádkozik. Óraszámra eltérdepel a várkápolna oltára előtt, s azután visszamegy járkálni, járkálni, járkálni! S ha elfárad, ismét letérdepel és imádkozik. S ez így megy reggeltől estig, és azután be az éjszakába; néha éjfélig, néha hajnalig, szüntelen alá s fel a négy fal között, azután térdre, és imádkozni; azután ismét feltámolyogni és lézengeni szoba hosszat, alá s fel, mint egy rém, melynek az éjfél utáni egy óra kondulása nem hozza el álmát.

Az étteremben sohasem szokott megjelenni, szobájába viszik utána az ételeket: alig nyúl hozzájuk; meg nem foghatni, mivel él.

Szobájából csak akkor jön ki, midőn a kápolnába megy; ilyenkor a kastélyfolyosón találkoznak vele cselédek, idegenek. Nem néz senkire, nem szól semmit. Nem veszi észre, hogy ott vannak, hogy rábámulnak, vagy köszönnek neki. Hangját nem hallotta senki régen.

Ezért azt hiszik felőle, hogy megőrült. Eleinte csak a cselédek beszélték egymás között, azután a falu népe, hetek múlva már egész Erdélyben tudták, hogy a fiatal Hátszeginé elméjében megháborodott.

Egy reggel, midőn ismét a kápolnából jött vissza Henriette, egy rongyos nő lépett hirtelen eléje, kinek valami fülkében kellett rejtve lennie, hogy a cselédek észre nem vették, s el nem hajtották.

– Álljon meg egy szóra, asszonyom – suttogá a nő, és e suttogásban Henriette rég hallott ismerős szóra vélt találni, de az arcot nem ismerheté fel. Félig kendőkbe burkolva, s ami kilátszott belőle, az sebhelyekkel és forradásokkal volt elundokítva, mint akinek valaha lángok közül kellett kimenekülni. Megijedt tőle. Olyan ijedős volt különben is.

– Ne rettenjen meg, asszonyom – szól a nő térdre bocsátkozva előtte, s megfogva Henriette ruháját, hogy el ne futhasson előle. – Én vagyok, Anica.

Henriette bámulva mereszté rá holdkóros szemeit, keresve az arcon a tegnapi ideálszépség bűbáját, s azt kezdé hinni, hogy ez csak gonosz varázs; ha valaki a varázsoldó szót kimondaná, ez arc megint oly szép lenne, mint tegnap.

– Nem ismerhet rám nagyságos asszonyom, mert arcom összeégett a Lúcsia-barlangban. Bár mindig ilyen lett volna, mint most. Jól vagyok én ezzel így: megbüntetett érte az Isten, hogy szép arcomért el hagytam lelkemet veszni. Könyörögni jöttem nagyságodhoz: ne utasítson el magától, én nagyon meg vagyok alázva; nem vagyok olyan kevély többé, mint hajdan.

Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor még szép volt és büszke, hogy a „hajdan” szóval illeté, míg Henriette előtt oly közelnek látszott az, hogy „tegnap”-nak képzelte.

– Minket megvert az Isten bűneinkért mindnyájunkat, azt tudja már nagyságod! De senki sincs annyira megverve, mint én, én, én, aki magam okoztam egész családom, barátaim, ismerőseim romlását. Én adtam fel a törvénynek őket mind, hogy egy emberen bosszút állhassak, aki megcsalt: és ők elfogták valamennyit, s meg hagyták menekülni azt az egyet. Óh, ha ez eszembe jut, a fejemet verem az erdei fákhoz és a kősziklák szegleteihez, hogy szétszakadjon. Nem bánt az, hogy koldus vagyok, egy elátkozott teremtés, kit mindenki elhajt küszöbéről, nem éhezem én soha. Apámnak minden vagyonát elfoglalták; tudja isten, mennyi volt, több volt húszezer aranynál; az az enyim lett volna, mert hiszen én voltam egyetlen gyermeke. Azt is elvették: házát, bányáit, érctörőit mind. Engemet odahívattak. Azt mondták, hogy megjutalmaznak, amiért a társaságot följelentém: akartak adni ezer aranyat. Hahaha! Ezer aranyat akartak nekem fizetni azért, hogy magamat ilyen nyomorulttá tettem, őrült vagyok, ugyebár, nagyságos asszonyom? Nem csodálom; magam is elhiszem. De nem azért jöttem ide, hogy megijesszem. Alázatos bolond vagyok én, aki messziről letérdepel, ha méltóságos urakat lát, s úgy megy eléjük térden csúszkálva, s mérföldekig elszalad a hintaik után, hogy instanziáját bevegyék a kocsiba. Pedig hát ez nagyon bolond gondolat; mert meglehet, hogy az a nagy úr, aki éppen ott ment végig a hintóban, nem is ebből az országból való volt, sőt az is meglehet, hogy az írás, amit a dászkál adott, nem is folyamodvány volt, hanem valami ócska kurrens. Nevetni való ez nagyon, nagyságos asszonyom.

A leány szemeit törölgeté e szónál.

Azután ismét megragadá Henriette kezeit, s mint aki fél, hogy rövid lesz az ideje ahhoz, mit még el kell mondania. sietett a szóval.

– Nagyságos asszonyom; nekem azt mondták ott az urak, hogy a hamispénzverők pörében egy vegyes bíróság fog ítélni, és annak a bíróságnak a nagyságos báró úr az elnöke. Tőle függ valamennyinek élete és halála.

Henriette fél kezével a falnak kényszerült támaszkodni.

– Nagyságos asszonyom, én nem kívánok lehetetlent; nem akarhatom, hogy a bűnösök megszabaduljanak büntetés nélkül, de ami igazság, az igazság! Mindennek az átkozott Fatia Negra volt a vezetője, ő volt a főbűnös, ő tanácsolt, ő mutatott utat, a többiek csak követték, csak szavára hallgattak. És most Brinko és társai, az átkozott hamis esküvők, tanúságot tesznek le afelől, hogy apám, a vén Onuc, volt a pénzverők vezére, az ő fejére hárítják az egész bűnt; pedig a Fatia Negra volt az; Isten jól látja, hogy az volt!

Henriette halvány vonásain mindannyiszor ideges rángás villant végig, valahányszor a pórnő Fatia Negra nevét kiejté.

Anica azt várta, hogy valami biztató választ halljon tőle; Henriette pedig szótlan volt, mint mindig. Azt hitte, hogy már egészen meglehet beszéd nélkül élni.

– Nagyságos asszonyom, az ég irgalmára kérem, ne felejtkezzék el rólam! Jussak eszébe, mikor álmából felébred, mikor a záport, a zivatart hallja odakünn zúgni, hogy én akkor odakünn ülök álmatlanul a börtön ablaka alatt, s irigylem azoknak sorsát, akik azon belől vannak. Néha megjelen ez ablaknál egy ősz, bozontos szakállú arc, kinyúlik a rács között egy sovány, száraz csontkéz és – megátkoz: az ott az apám. Én belevittem őt a vészbe, vétkes szerelmem által a Fatia Negrához, én elárultam őt átkos szerelemféltésből a Fatia Negra iránt, és íme, most az megmenekül, s ő szenved meg helyette. Asszonyom, gondolja meg ön azt, hogy van egy szerencsétlen teremtés, aki arra van kárhoztatva, hogy éjjel-nappal, hogy szakadatlanul erről gondolkodjék; aki, mint a vadállat, akinek kölykét elrabolták, megtámad mindenkit, és csak annak szabadításán gondolkozik, és nem törődik azzal, hogy a vadász, akinek lakhelyét ostromolja, biztos rejtből lelőheti. Engem vagy meg kell ölni, vagy oda bezárni hozzájuk. Kérem önt, nagyságos asszonyom: szóljon, írjon férjének, ha a szónak írva kell lenni. Ne hagyjon elvesznem. Az Isten nem fog azért önre haragudni, ha engemet oltalmába vesz, akit még az éj is el akar veszteni!

Henriette most még kevésbé tudott egy szónak ura lenni, mint eddig. Az a nehéz gondolat, amitől a kétségbeesett leány az országutakat futja, még tízszerte nehezebb volt az ő lelkén, mint amazén. Nem tudott szólni, de kezét rátette a leány fejére, s másik reszkető kezét esküre emelte két ujjal az ég felé tartá; úgy reszketett eskü tevő keze; úgy reszketett a leány, kinek fején tartá kezét, amíg ezt nézte.

Aztán kiragadta magát Anica kezeiből, ki kezét, ruhája szegélyét csókjaival halmozá el, s sietve tért szobájába. Ajtajából még egyszer visszatekinte, s onnan látta, hogy a leány le van borulva, s eltávozó lépteinek nyomát csókolja a porban!

Henriette szobájába érkezve, kezeit fejére kulcsolva járt alá s fel sok ideig, fennhangon nyögve: „én istenem, én istenem!” és leveté magát a kerevetre, s ott vonaglott, mint egy halálos betegséggel küzdő, és ismét felugrott, és sóhajtoza: „én istenem, én istenem”.

Azután megerősíté szívét, és leült íróasztalához írni. „Én istenem, én istenem!” Mivé lett ez a hajdan szép írása, ami vetélkedett az acélmetszéssel? A reszkető kéz alól alig ismerhető betűk jöttek elő, miknek mindegyike a szív örök remegéseinek hordta magán nyomát, és azt mégis meg kellett írni, mert az folyamodó levél volt férjéhez: „én istenem, én istenem.”

Ez volt a folyamodásba írva:

„Félelmetes uram! Reszketve és alázattal leborulva közeledem önhöz. Egy szerencsétlen teremtés nevében folyamodom önnek irgalmához. Ön bírája egy szerencsétlen csoportnak. Tegyen velök irgalmat. Az ég kegyelmére kérem önt, ne ítélje el őket! Az Isten szent nevére kérem önt, ne írja alá nevét egy olyan ítéletnek! Az örökkévalóság rettenetességeire könyörgöm önnek: ne veszítse el azon embereket, akik legártatlanabbak. Önnek alázatos szolgája. N. N.” Nevét nem merte aláírni.

Azután várt vele, leskelődött, míg Lénárd szobájából eltávozott egy pillanatra, akkor odasuhant: nyugágyára tette a folyamodást, ott meg fogja találni. Senki sem vette azt észre.

Még aznap találkozott vele; maga kereste a találkozást. A nagy címerteremben jöttek össze. Lénárd, amint meglátta nejét, elkezdett valami bolond operából egy buffoáriát dúdolni, s kikiabált az ajtón a pecéreknek, hogy eresszék ki az udvarra a kopókat.

A halavány nő pedig ingatag, de határozott léptekkel közeledett felé, s két reszkető kezét imára kulcsolva, némán megállt az ajtó előtt, melyen Lénárdnak ki kelle menni, s úgy maradt ott: mint egy tünemény, mely jön, tesz, mutat, de nem beszél.

Lénárd vállat vonított, s fütyörészve elment mellette. Másnap megint ott volt Lénárd asztalán a félelmes folyamodás, azokkal a reszkető betűkkel. Henriette újra megírta, újra odalopta azt, s valamerre fordult a főúr házában, mindenütt kellett találkoznia azzal a remegő, halavány alakkal, mely kezeit összetéve szótlanul néz reá, kérve, könyörögve – csak ők ketten tudják, hogy mit.

Harmadnap ismét ott találta Lénárd a folyamodást, s ismét találkozott Henriette-tel.

Akkor megszólítá.

– Kedves Henriette, olvasta ön a „Párizsi titkokat?” Henriette, mint rendesen, csak félénk szemeit mereszté a kérdezőre, és nem válaszolt.

– Hogy tetszett önnek abban a Bicêtre leírása?

– Ugye, az borzasztó egy hely?

– Ön egy idő óta olyan különösen viseli magát, hogy az egész környék arról beszél, hogy ön megtébolyodott. Tőlem is sokan kérdezték már.

– Én mindenkinek azt feleltem eddig, hogy nem igaz.

– De ha én egyszer azt találom mondani, hogy ez „igaz”, akkor ön bizonyos lehet felőle, hogy az őrültek házába jut. – Tehát úgy viselje magát.