Ezt a merényt többé elnézni nem lehetett.

Hallatlan eset az, hogy egy rablólovag a XIX. században egy tökéletesen organizált ország határán eszébe hagyja magának jutni azt a vakmerőséget, hogy fényes nappal rendes katonaság által kísért postaszekereket megtámadjon; a király fegyvereseivel rendes csatát vívjon, s azokat kényszerítse veszteséggel visszavonulni!

Ez már nem maradhatott megtorlatlan.

Mint a villám járta be a hír az érdekelt hat vármegye minden helységét, s mintha össze lett volna beszélve minden ember, azon kezdte minden falusi bíró, hogy rögtön elállatta az utakat vasvillás népekkel, hogy ezúttal a Fatia Negra és kalandor társai, akárhonnan jöttek ide, többé – hacsak repülni nem tudnak – ki ne menekülhessenek innen.

E gyors készenlevésben nagy érdeme volt Satrakovics örökös nyugtalanításának; az emberek, bármennyire kinevették is, valami keveset mindig elhittek azokból a csodákból, amikkel őket a dühös öregúr ijesztgetni ki nem fáradt, s minden ember, ki a vakmerő országúti kaland hírét meghallá, azzal a szóval ugrott fel helyéből: „megmondta azt előre Satrakovics!”, s azzal mindenki iparkodott puskája, kardja után látni.

Ennek a merész vállalatnak már egyszer véget kell vetni. Nem vártak többé megyegyűléseket; az alispánok kihirdették a statáriumot, felültették a bandériumokat, s összegyűjtve a megyék pandúrjait és fegyveres mezei hadnagyait, elhatározák, hogy közös egyetértéssel gyorsan és rögtön gyökerén ragadják meg az elhatalmasodott bajt, s amennyire lehet, katonai erő segélyül hívása nélkül irtsák azt ki országukból.

A katonai beavatkozásra mindig féltékenyek voltak. Hogy Gerzson úrnak igazságot szolgáltassanak pusztában elhangzott szavaiért, őt nevezte ki mind a hat vármegye a furfangos hajtóvadászat vezetőjének, melynek területe több száz négyszögmérföldet foglalt magában.

Gerzson úr bebizonyítá ez alkalommal, hogy ha nem nagy hadvezér is, de bizonnyal nagy hajtóvadász.

Az ő terve az volt: a megyékből kivezető hegyi utakat, szakadásokat egy helyen maradó fegyveres földészekkel ellátva, a főbb utakon azalatt a rendszeres láncolatot képező nemesi fölkelőkkel előrenyomulnak, kiknek egyes csapatjai közt az összekötő vonalt az erdőkben portyázó pandúrok és hadnagyok képezendik. A hajtóvadászat hálója így napról napra összébb húzódik egy pont körül, mely később fog meghatározódni.

Az előrehaladó bandériumokkal együtt jár a rögtönítélő bíróság, s minden falut, minden tanyát felkutat, s ahol gyanút fog, ott ítél és végrehajt irgalom nélkül.

Ezalatt egy mozgó csapat, saját vezetője belátására bízva, keresztül-kasul szeldeli a körülhálózott tért, véletlenül, előre nem sejtve jelen meg majd itt, majd amott, egyfelől azért, hogy ha a kalandoroknak rendszeres védelmi tervük volna, azt összekuszálja, másfelől pedig, hogy a kezére hajtott véletlent ügyesen elfogja, s a gubanc vezető fonalát kezére kerítse.

Látni való, hogy ide gyors eszű, éber lelkű, bátor és ügyes férfira van szükség.

Midőn ez utóbbi vállalattal Gerzson úr Vámhidy Szilárdot bízta meg, ebben a legnagyobb mértékét fejezé ki irántai becsülésének.

Ezért meg is rótták, hogy minek bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal emberre; hanem az öreg táblabíró azt felelte rá, hogy arra senkinek semmi gondja, ő ismeri a maga emberét.

A hajsza megindítása előtt közlé az ifjúval rövid utasításait.

– Öcsém, senkinek se higgy, csak a saját szemeidnek, ne beszélj arról, amit egy óra múlva akarsz tenni, senkinek. Fegyveredet soha el ne hagyd. Megnézd, hogy mit eszel és iszol. Senkihez ne legyen bizodalmad. Éjjel szobádban senkit ne hálass, és többször körülnézz, mit csinálnak embereid. És végre senkit ne kímélj, akinél gyanút fogsz, akár úr, akár paraszt. Huszonnégy jól kipróbált pandúrt adok melléd, magam válogattam ki őket; hanem azért mégsem lehetetlen, hogy ezek közt is akad áruló; a Fatia Negrának mindenütt vannak cimborái, és melyik gyanúsan viseli magát, azt küldd vissza hozzám parasztkíséret mellett vason. A Fatia Negrának csak az a huszonnégy társa, aki lovon szokta kísérni, képes arra, hogy nyíltan megtámadjon; a többi csak csőcselék pásztornép; az a veszedelem hírére elbújik. Még egyszer mondom, hogy senkinek ne higgy.

Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandúrja kíséretében, lóháton.

Legelső útját a bihari havasoknak vevé, ugyanazon meredeket kerülve meg, melyet később egy fiatal magyar költő szerencsétlen halálával annyira nevezetessé tett.

Ez útnak azonkívül, hogy nagyon rossz, az az előnye van, hogy az utas egy álló napig nemcsak emberrel, de még madárral sem találkozik, s eszerint, ha az a különös szándéka van, hogy észrevétlenül jusson be Erdélybe, azt ezen az úton legkönnyebben elérheti.

Már Rézbánya tövében elkezdődik a bihari meredek, s a korán reggel megindult csapatnak délig tartott a hegy gerincére felkaptatni.

Ott a keskeny hegyháton egy hosszú ösvény van verve, mely több óra hosszat egymásra düledezett szikladarabokon keresztül vezet; szomorú, otthontalan táj; semmi élő növény az útban, még moha sincs a meztelen köveken; semmi hang, csak az örök szél zúgása; a szédítő meredekben alant egymásra boruló sűrű erdők, mik fölött a havasi keselyűk kóvályognak körben járó röpttel, s amilyen messze a havasi hátról ellátni, olyan messze semmi egyéb, mint kopár hegyhátak, erdős völgyek, emberi lakás nyoma nélkül.

Tökéletesen arra való hely, hogy egy bujdokló harámbanda itt víjon élet-halál tusát üldözői ellen; ahol azt, akinek utolsó embere is elesik, sohasem fogja itt megtalálni senki; mert hisz ezen az úton tíz évben egyszer vetődik valami átmenő, s akkorra már farkas és keselyű rég széthordta a csontokat.

Azonban a harámbanda nem jött üldözői elé a találkozóra, ami arra mutat, hogy Szilárd terve ügyesen volt kezdve, senki sem sejtheté; mert ha tudhatta volna jöttét a Fatia Negra, lehetetlen, hogy ezen a kísértet lakta helyen rá ne várt volna, ahol tíz elszánt férfi egy hadsereget verhet vissza.

A havas tetején van egy friss csörgedező patak, mely körül, mint oáz a sivatagban, üde pázsit terül el; s e pázsit között, a kopár magasban, ahol már semmi növényélet nincs, nefelejcsek virítanak.

Itt Szilárd megpihenteté a lovakat, a legénységet falatozni rendelé, s mikor újra lóra ültek, egy nefelejcset szakított le a csermelypartról, s azt a gomblyukába tűzé. Régi szokása volt, valahányszor nefelejcset talált, abból szakítani; hajdan mindig átadta azt kedvesének; sóhajtva bizalmasan; „engem, galambom, el ne felejts!” Most már nincs, akinek adja, de megmaradt még az előszeretet az emlékezet gyöngéd virága iránt és a szomorú sóhaj: „engem, galambom, el ne felejts!”

Lefelé az út égett erdőn visz keresztül. A fák nincsenek korommá égve, hanem az alsó bozót gyulladván meg, emiatt a szálfák kérge mind fölrepedezett, és az egész rengeteg ki van száradva, alját fű helyett korom fedi, s a lombtalan fák a szél zúgása alatt recsegve hullatják alá száraz gallyaikat: ez az egyetlen hang, mely a kétszeresen „holt” természet síri csendjét félbeszakítja.

Ismét hosszú órákig haladt Szilárd lovagcsoportja, emberrel nem találkozva sehol. Késő délután fedezték fel a legelső pakulárkunyhót. Annak a pásztora is kinn volt az erdőkön juhnyájával; nem volt odahaza egyéb, mint egy sánta kutya, mely megugatta őket.

Estefelé találkoztak egy lovas földésszel, ki málét vitt őrletni a malomba; azt elvitték magukkal kalauznak. Azután éjjel mentek előre: Végighaladtak Skeritorán, Nyiágrán, egész a vidrai hegyzuhatagig, ide virradatkor érkeztek meg.

E havasi falvak egész épületei oly távolba vannak egymástól elszórva, hogy egyik szomszéd a másik házát nem láthatja; néhol félórányi a tér közöttük. E körülmény és az éjjeli idő kedvezett Szilárd tervének. A házakat egyenkint lehetett körülfogni, s kimotozni, a második ház lakói nem tudhatták, mi történik az elsőben.

Hasztalan fáradság volt: semmi gyanúsat sem lehetett felfödözni.

Reggelre kifáradtan érkezett meg a csapat a csurgó alatti házhoz; itt pihenőt kellett tartani …

Szilárd néhány kérdést intézve magához a kalauzhoz, azt is útnak ereszté, megparancsolva neki, hogy visszamenjen Skeritorára.

Mikor a kalauz lovára kapott, a pandúrőrmester azt mondá Szilárdnak:

Szolgabíró úr! – Én azt hiszem, hogy ez a fickó nem fog visszamenni Skeritorára, hanem amint szemünk elől eltűn, visszafordul, és fellármázza előttünk az egész utunkba eső vidéket.

– Magam is azt hiszem.

– De akkor szelet fog minden gyanús ember, s idejekorán megugrik előlünk.

– Éppen azt akarom. Így az a baj, hogy nagyon is fektében marad.

Azzal megparancsolá pandúrjainak, hogy fele menjen aludni, a másik fél legyen ébren, három óra múlva váltsák fel egymást.

Délre kipihenték magukat a pandúrok, az őrvezető sürgetni kezdé Szilárdot, hogy induljanak már, mert elkésnek.

– Még jókor van! – felelé Szilárd, és fél délutánt eltöltötte ott hiába; csak akkor ült lóra, panaszkodva minden ember előtt, hogy mennyire összetörte a tegnapi lovaglás. Még azután minden jövőmenőtől: házigazdától, cselédtől összevissza kérdezé, hogy melyik helység merre fekszik, hogyan kell menni, merre az országút.

– Jajh! – dörmögének a vén pandúrok. – Ha ez így kibeszéli előre az egész útitervét, akkor aztán üthetjük bottal a rablók nyomát.

Még azután, hogy kiindultak is, minden jövő-menővel szóba állt, hogy jól visz-e az út erre meg amarra; az unalomig sok időt eltöltött ezen a módon.

(Aztán ez akarja elfogni a Fatia Negrát? – dörmögének egymást közt a vén pandúrok.)

Hanem amint egyszer a kerített földeken túl voltak, hirtelen megfordítá lovát Szilárd, s átkapatva a hegyi csermely túlsó partjára, út nélkül belevágtatott az erdőbe, parancsot adva, hogy a legnagyobb sietséggel tartsanak utána; – hogy mit akar, azt ugyan ki nem találhatta senki.

Ha csak el akar itt az erdőben tévedni, azt nagy hamar megérheti.

Egyszer azonban azt parancsolja kísérőinek, hogy szálljanak le, s vezessék lovaikat kantárszáron fel a hegytetőnek. A vén pandúrőrmester elérté a szándékot, de nem helyeselte.

– Ezen a hegyen nem lehet lóval átmenni.

– Nem kell ellentmondani. Én értem, amibe fogtam. Utánam.

Még haladtak félórányi küzdelmes úton nagy titkos káromkodással vezetőjük nyomában, midőn egy bámulatos látvány lepte meg őket. Egy roppant üreg tátongott előttük, melyen, mint egy alagúton keresztül, a túlsó völgybe lehetett lelátni. Ez a „római kapu”; sokan azt hiszik, hogy a rómaiak fúratták itt keresztül a hegyet; azonban e mesés mű sokkal nagyobbszerű mérvekben alakult, mint ahogy a természeten kívül más szerzője lehetne; meglehet, hogy a rómaiak is használták itteni hadjárataikban.

A pandúrok most érték már ifjú vezetőjök tervét; s ezentúl vakon követték volna tűzön, vizen keresztül.

A római kapun át egy félóra alatt a túlsó völgybe juthatni, s amilyen bizonyos, hogy jöttük hírére a Körös völgyéből iparkodni fog minden gyanúfogható lélek menekülni, éppen olyan előrelátható volt, hogy azokat a Geinai-szorosban meg fogják lephetni.

Reggel, mint az égből esett villám, volt Vámhidy ott, ahol senki sem várta.

Estig nyolc embert szedett össze, akiket nehéz gyanúban talált.

Még alkonyat után egy lovas hadnagytól levelet küldött Gerzsonnak, melyben azt írta: „Bizonyos vagyok felőle, hogy az egész cselszövény fonalát kezemben tartom. Nyomon vagyunk!”

Éjszakára egy magányos malomban telepedett meg, melyet ezúttal úgy választa ki, hogy szükség esetén védnie is lehessen. Nagy okai voltak attul tartani, hogy az éjjel megtámadják.

A malom egy rohanó hegyi patak fölé volt építve úgy, hogy a patak az épület alatt rohant keresztül a kerekekre; elöl hármas zsilip korlátozá a medencében összegyűjtött vizet, mely itt jó mély volt, s mely fölött három cölöpön álló egy szál vastag deszka képezé a hidat, mely az erdőből levezető gyalogutat összeköté.

Estefelé jelenték Vámhidynak, hogy egy vak koldus akar vele beszélni, mégpedig titokban, hogy senki más ne hallja. Igen sürgetős tudatnivalói vannak.

Vajon mit tudhat egy vak ember?

Szilárd bevezetteté magához a koldust, ki izmos, atlétai férfinak látszott; széles vállakkal és öles termettel; kár volt érte, hogy vak.

– Domnule, egyedül vagyunk-e? – kérdé a vak, midőn a szobában volt Vámhidy előtt.

– Ketten vagyunk. Mi kell, jó ember?

– Köszönöm, hogy jó embernek nevezett, domnule; mert az vagyok, és az is leszek. Én vagyok a híres Juon Táre, a híres, erős ember, akinek a szemei kiégtek a Lúcsia-barlangban, mikor a Fatia Negrát el akartam fogni; aztán a szörnyeteg felgyújtotta az egész barlangot.

Szilárd azt hitte, hogy jól megérté a koldus idejövetelének célját, ha egy tallért nyom a markába. Szegény, megérdemelte, amiért szeme világát áldozá olyan vállalatnak, amihez ő is éppen hozzákészüle. Némileg bajtárs.

Hanem a koldus nem fogadta el az ajándokot.

– Köszönöm, domnule, mulczám; nem ez a pénz kell énnekem: a Fatia Negra feje kell énnekem. Ez után a fej után járok én, azután nem lesz semmi bajom. Akarod ezt a fejet megkapni, domnule? – Én megmondom, hogy hol van.

– Nos?

– Van-e bátorságod meg nem ijedni tőle, domnule?

– Én nem ijedek meg semmitől.

– No, mert sok embert megdöbbent ám azt a fekete arcot látni, amin nincs semmi változás, ami olyan, mint az acél; akiről azt hiszik, hogy sem kard, sem golyó nem fogja; de az én körmeim megtépték az ő testét, és én láttam az ő vérét folyni!

– Mondjad, hol van?

– Itt, közel.

– Merre?

– Ah, domnule! – sóhajta Juon Táre. – Tudom is én, hogy mit kell arra felelni: „merre?” hiszen én nem látok sem eget, sem földet.

– Tehát akkor hogyan tudod, hogy közel van?

– Ah, domnule, a hangjáról megismerném én őt, és ha szólani nem hallanám, a lépései hangjáról megismerném, mikor közeledni hallom; nem tud senki úgy járni, mint ő: egyszer olyan csendes, mint a kísértet, hogy azt csak egy vak fülei veszik észre; majd meg úgy dobog, mintha az egész föld üres volna alatta, s az hangzanék minden lépésére. Óh, én sokszor hallottam e lépteket messziről közeledni.

– De hát mégis, tudsz-e felőle valami bizonyosat?

– Elmondok, domnule, mindent, elejétől fogva. Látod, hogy vak vagyok, koldus vagyok, az a mesterségem. Amíg a feleségem élt, addig nem voltam koldus, mert ő dolgozott, napszámba járt, keresett rám. Hanem az meghalt. Szép dolog az uram, mikor az embernek a szemei ki vannak égve, aztán nem tud sírni. Én bizony örömest meghaltam volna éhen, de egy kisfiam maradt, nem több még, mint kétesztendős: annak koldulgatok. Itt a patak fölött az országúton van egy kőhíd, a vármegye építtette; reggel a fiacskám idáig ki szokott vezetni, s azután megint visszamegy a faluba, pedig olyan picike még: a dászkál felesége visel rá gondot; este ismét értem jön és hazavezet. Amit kegyes utazók adnak, azt megosztom szegény házigazdámmal, aki még a koldusnál is szegényebb. Ha zivatar ér odakünn, akkor bemenekülök a híd első boltozata alá, ahova nem jő víz, onnan várom be a végit, s ismerem már annyira azt a helyet, hogy tapogatózva egyedül is el tudok rajta járni. – Tegnap történt ez. – Künn ültem a híd végében, s hogy sokáig nem hallottam emberszót magam körül, és hogy erősen meleg volt, elnyomott az álom. Küzdöttem vele, de nem bírtam ellenállni. Attul tartottam, hogy ha valahol az útban dűlök el, valami szekér elgázol. Azt gondoltam hát ki magamban, hogy befekszem az ismeretes hídbolt alá; nekem úgyis mindig éjszaka van, fiacskám majd rám talál ott. Egyszer hirtelen fölébredek azokra az ismeretes lépésekre. Ott ment keresztül a hídon a fejem fölött. Esküdni mertem volna rá, hogy ő az. A híd közepén megállt. Kevés idő múlva több lépés hangzott, jobbról-balról; férfiak jöttek a híd felé, s ott annak a közepén valamennyi megállt, megszámláltam őket; huszonnégyen voltak.

Szilárd most már érdekelten kezdett figyelni.

– Ekkor megszólalt ő. Óh! A két szemem világa ha megvolna, nem látnám őt oly elevenen magam előtt, mint látom őt vakon, ha beszélni hallom. Ő volt, az első szónál ráismertem; de abból, amiket beszélt, rá fogsz te is ismerni, domnule. Az a huszonnégy férfi esküdt cimborája volt mind. Titkos összejövetelük volt ezen a helyen, ahol nehéz meglepni valakit, mert mindenfelé erdők veszik körül. Azért hívatta össze társait, hogy tudassa velük, mi van ellenük megindítva. Elmondta nekik, hogy mindaz, amit a vármegyék hajtói tehetnek, nem félelmes rájuk nézve; de nagyon veszedelmes az a csapat, mely ezalatt keresztül-kasul járja a vidéket. Ez bajt szerez. Ezt el kell tenni az útból. Hanem a cimborák nem válaszoltak neki rá semmit. Összesúgtak, morogtak egymás között, s végre azt mondák, hogy ez nehéz sor lesz. A pandúrtól félnek nagyon, meg a vármegye uraitól. Tudják már, hogy ezek kitanulták fortélyaikat, s nem szoktak sokat tréfálni. Mind azt mondták, hogy pandúrokat nem támadnak meg, mert azok még jobban tudnak lőni, mint a zsivány, s értenek ehhez a vadászathoz nagyon. Hiába esett a Fatia Negrának minden biztatása, azt mondták, hogy ki-ki bújni fog, ahová tud. „Akkor hát bújjatok el olyan jól, hogy rátok ne találjanak”, azt mondá a vezér; „majd én magam fogok velük végezni! – Majd felkeresem én őket egyedül, s megmutatom nektek, hogy ezek is csak halandó emberek.” Ez volt az utolsó szava hozzájuk, azzal ki jobbra, ki balra sietett; a lépések elhangzottak fejem fölött. De te hidd el azt uram, hogy amit a Fatia Negra kimondott, azt meg is fogja kísérteni.

– Hogy ő maga jöjjön bennünket megtámadni? Akár egyedül, akár sokadmagával?

– Nem hiszed, uram, amit mondtam; pedig úgy lesz. Higgy nekem, mert senkinek sem olyan keserű a Fatia Negráról gondolkozni, mint nekem. Feleségemet és szemem világát vesztettem miatta. Volna csak meg egyik szemem! Látnék csak annyit, hogy tudnám megkülönböztetni az árnyékot a világosságtól; óh, majd magam mennék én ellene, s ha még egyszer megfoghatnák ezek az én kezeim: domnye Zeu! nem szabadulna ki azok közül élve.

– Jó ember, bizonyos vagy afelől, hogy nem álmodtad azt, amit nekem elmondtál?

– Tudod, domnule, az első kábulatban magam is gondoltam ilyesmit. Mit tudhatja egy vak ember, hogy mikor álmodik, hisz ő nem nyithatja fel szemeit, hogy azt mondja, ébren vagyok, látok! Hanem hát elővettem kusztorámat, s bal karomba egy keresztet vágtam a hegyével. Nézd meg, uram, ottan van-e?

Juon felgyűrte bő ingujját herkulesi karjától, s Szilárd megdöbbenve látta rajta az alig behegedt kereszt mélyen bekarcolt sebét.

– Látom: itt van.

– No, ha látod, uram, akkor tudhatod, hogy nem álmodtam, amiről beszélek. Vigyázz magadra, mert a Fatia Negra eljön. Az éjjel még nem, mert ő azon az úton vár, melyen megindultál. Hanem reggelre meg fogja tudni, hogy a római kapun keresztül elkerülted, s holnap éjjel bizton várhatsz reá.

Szilárd azt mondá Juonnak, hogy azok felől, miket neki elmondott, senkinek se szóljon; ha való, amit bejelentett, jutalmát megkapja érte.

– Csak a Fatia Negra vérét, semmi mást – mondá a vak koldus, s oly szomjú epedéssel emelé arcát az ég felé, melyet nem láthatott; csak azt tudhatta, hogy az még feje fölött van.

Annyi hatása mégis volt Szilárdra Juon szavainak, hogy pandúrjait az éj óráiban felváltva szüntelen cirkáltatá az erdőben, s maga is csak hajnaltájon dűlt le alunni.

Ez éjjel semmi sem történt.

Másnap reggel a környékbeli bírák gyanús embereket hoztak elé, kiknek vallatása sokkal több időt vett igénybe, mint egyelőre hivé; emiatt szinte délig ott veszteglett a malomban.

Délfelé erős kopócsaholás hangzott az erdőkben; a molnár azt mondá, hogy alkalmasint a földesúr vadászik medvére.

– No, azt ugyan most rosszkor teszi – dörmögé Vámhidy –, az én vadamat riasztja el.

A vadászcsapat nemsokára kiért az útra, a medvét aligha el nem szalasztották.

Vámhidy odaizent a vadászó főúrhoz, hogy lenne szíves abbahagyni mulatságát, mert most más dolog van itten készülőben; mire az készséggel szót fogadott; a kopókat rögtön pórázra fűzték, a társaságot összekürtölték, s azzal az egész vadászcsapat a malom felé tartott.

Néhány pillanat múlva Vámhidy a vadászó úrban Hátszegi Lénárdot ismerte meg.

Az ilyen találkozásokat gyakran rendezi a véletlen, ha ugyan a véletlen rendezi; – két ember, akinek, még egymásról álmodni sem esik jól, összevetődik egy puszta helyen, ahol kénytelen egymással szembemenni, és még azt is mondani egymásnak, hogy „adjon isten jó napot”.

Hátszegi hamarább beletalálta magát a helyzetbe, mint vetélytársa; olyan arccal üdvözlé őt, mintha soha semmi haraguk nem lett volna egymásra.

– Mi mind a ketten vadászni járunk, szolgabíró úr.

– Én hivatalból.

– Én pedig csak mulatságból. Ha tudtam volna, hogy erre veszi ön útját, bizonyosan nem kaptam volna ez alkalmatlan mulatságba. No, de vége van; mindjárt visszafordulunk. Az én medvém futhat; hát az öné?

– Még az sincs meg.

– No, én igen sok jó adattal tudnék önnek szolgálni az üldözött kalandort illetőleg, mert magamnak is volt nehány nevezetes rencontrém vele; ha nem sajnálná ön magától a fáradságot Hídvárt meglátogatni, ahol mind saját magam, mind nőm részéről a legszívesebb fogadtatást ígérem.

Megannyi nagyúri kegyelemdöfés Szilárd szívének! Hátszegi úgy beszélt hozzája neje szívességéről, mintha érdemesnek sem tartaná emlékében tartogatni azt a szomorú katasztrófot, mely őket egymástól futni parancsolá. Ő hívja magához látogatóba Vámhidyt! Ígéri, hogy szívesen fogja látni, biztatja, hogy neje is otthon lesz: éreztetni akarja vele, mennyire nem törődik vele és talán nejével sem. Szegény embernek minden csekélység kincs; még egy szerető szív is; – gazdagnak az is csak egy fillér.

– Köszönöm, báró úr – felelt rá hidegen Vámhidy –, utasításaim vannak, amikhez tartanom kell magamat; nem mulatságból járok itt. Azonkívül is bizonyos nyomra akadtam, melyet üldözni fogok, s azt nem tudom, hová vezet.

– Az derék. Ön tehát nyomára akadt valaminek? Nem tévút-e az? Ezek a ravasz emberek hamar rászedik az idegent.

– De ez valódi nyom, amit felleltem. Nem olyan embereknél leltem azt, akik maguk is érdekelve volnának; ezek egészen ártatlanok. Ez az egész eset. Mielőtt az elkobzott aranyakat felküldték volna Bécsbe, Gyulafehérvárott egyenkint minden darab aranyat egy kereszttel jelöltek meg; ami abból a célból történt, hogy az illető pénzverő hivatalt kötelezzék vele csakugyan minden aranyat újra sajtoltatni; aki különben úgy adhatta volna azt vissza, ahogy átvette. Az egész egy kis bürokratikus aprólékoskodás dolga; de ami ezúttal javunkra szolgált. A visszarablott aranyak mind meg voltak keresztezve, s én ilyen keresztes aranyakat már több itteni embernél fedeztem fel. Ezek, úgy hiszem, ártatlanok; ők mástul kapták; urát tudják adni; még meglehet, hogy az a más is tudatlan a bűnben, de így nyomrul nyomra mégis majd csak rá fognak vezetni arra, aki legelőször kiadta az aranyakat. Én azt előre is tudom, hogy a Fatia Negra nagyokat nevet, mikor hallja, hogy hat vármegye katonája hogy járja utána az erdőket, hogy kopogtatja az odvas fákat, amíg ő valamelyik népes város színházában lornyettírozza a kardalnoknőket; hanem igen meg lesz lepetve, majd ha egyszer minden ostrom nélkül bekocogtatnak hozzá, és azt mondják, hogy „itthon van-e a Fatia Negra?”

Hátszegi nagyot kacagott.

– Becsületemre, ez igen jó ötlet! Én magam is azt hiszem, hogy a jámbor zsiványt hamarább meg lehet találni a kávéházban, mint az erdőben; mert már azt a mai világban bizony senki sem hiszi, hogy valaki azért rabol fél milliót, hogy, mint Pintye Gregor, a Torda hasadékban lakjék vele. Paplanos ágyhoz van biz az szokva. Mármost csak azt sajnálom, hogy az én aranyaimon is nem volt valami jel, amikről rájok ismerhetnék; ezentúl minden pénzemre felírom a nevemet.

Azzal nevetve, fütyörészve tért vissza vadászcsapatjához, mely úgy látszott, csupa alattvalóiból állt, s könnyedén osztá parancsait nekik.

– Terheljétek le a mokány lovakat, és készítsetek el mindent a falatozáshoz, ma nem megyünk tovább.

Aztán ismét Vámhidyhez fordult:

– Minthogy mi, a túlnyomó erőnek meghajolva, kapitulálunk, legyen ön szíves velem egy szép kerek árnyékos térséget kikeresni az erdőben, ahol nekitelepedjünk, s a zsákmányul esett proviantot egymással megosszuk.

Vámhidy hidegen tekinte Lénárdra. Gondolta tán magában: kereshetnénk egy szép kerek árnyékos helyet az erdőben, ahol hat lépésről egymás mellének szegzett pisztollyal nézhetnénk egymás szemébe, s beszámolnánk azzal, amivel oly régen tartozunk.

– Köszönöm, uram, én már ebéd után vagyok.

Aznap csak egy hamuban sült pogácsát evett még.

De, hát ha éhen kellett volna meghalnia, ült volna Hátszegi mellé, hogy vele egy étkes tarisznyából falatozzon?

– Hát a legénységnek nem szabad egy pohár bort inni az egészségemért, miután az én birtokomba jöttek?

– Pandúrjaimnak nem szabad bort inniok, hogy mindig józanon maradjanak; a malmot parancsom nélkül el nem hagyhatják, s nagysádtok itt szinte meg nem telepedhetnek, bárha e malom a báró úr sajátja is; mert én most „vérbíró” vagyok, akinek joga van bármely ajtót kinyitni és bezárni, ahogy jónak látom.

– Ebből azt érthetem, hogy kértemre nem akarja ön hídvári kastélyom ajtaját kinyitni, a malmom ajtaját pedig bezárja előttem.

– Valóban úgy van.

– Ezt nagyra becsülöm! Egyébiránt – nem teszek le arról az ajánlatomról, hogy mind kastélyom, mind egyéb birtokomban levő úri lakaim és tanyáim önnek rendelkezésére állnak, s ha magam nem találnék is otthon lenni Hídvárott, aminthogy holnap reggel Szebenbe rándulok, nőm igen szívesen látandja önöket.

E másodszori ajánlat már bosszantá Szilárdot. Röviden végét akarta szakítani a beszédnek.

– Remélem, hogy nem leszek kénytelen terhére lenni.

Hátszegi észrevevé Szilárd hangjában az ingerültséget, s hideg mosolygással monda neki:

– Kedves ifjú barátom. Tudja-e ön, hogy mi az a hullócsillag? Az egy rosszul égő szivarnak a tüze, amit valami mennyei pipás elhajított. Good bye! …

Azzal vállára kapta fegyverét, s könnyű, úriasan délceg léptekkel haladt végig a mezőn, vadászcsapatját maga után szólítva, ugyanazon erdőben tűnve el, amelyből előjött.

Vámhidynak pedig minden erében elterjedt a keserű méreg, ami e szókban volt kimondva: a hullócsillag csak egy rosszul égő szivar tüze, mit egy óriási pipás elhajított; e cifra gúnyt csak ő értette, akinek az fájt.

És azután este lett, és tele lett az ég csillaggal, s Szilárd elkezdé nézni a csillagokat, és elfeledé amellett, hogy hivatalos terhek nyomják vállait, elfeledé a rablót, a Fatia Negrát, s azt képzelé, hogy szemei találkoznak azokban a csillagokban „egy más valaki” szemeivel, akit éppúgy kerül az álom és boldogság, mint őtet.

A véletlen milyen közel hozta őket egymáshoz; éppen csak el kellene fogadni a férj meghívását, hogy ismét szem szem ellenében legyenek. Vajon mit mondanának egymásnak? Azután valahányszor egy csillag lefutott, az mindig felzavarta ábrándozásiból; ki nem tudta verni fejéből azt a mondást, hogy az egy kiégett szivar, mit az égi képletek valamelyik mágnás tagja, tán a „nyilas”, a zodiakusi sportsman, untából elhajigál.

Az éj egészen csöndes volt, csak a malom zsilipjén átrohanó víz zuhogása adott hangot a tájnak, mely ezúttal a malomgép kelepelésével nem volt összekötve; a molnár a faluba ment a vizsgálat alatt, hogy avatatlanok ne legyenek a háznál. A szobákban a pandúrok horkoltak, kiknek két óráig éjfél után volt szabad alunni; addig csak Vámhidy volt ébren, és kívüle még egy pandúr, aki a pincébe zárt foglyokat őrizte.

– Áldjászketye domnye Zeu! – hangzék egyszer csöndes hangon a part rekettyéi közül, s Szilárd az éppen kelő hold fényénél egy magas, sötét alakot látott a malomfolyosó felé közeledni.

A vak Juon volt az.

– Hogy tudod te, hogy itt valaki áll? – kérdé tőle gyanakodva Szilárd.

– Hallottalak néhányszor fohászkodni uram, s tudtam, hogy ébren vagy, mert hiszen előre óvtalak, hogy vigyázz, mert az éjjel rád fog törni.

– Kicsoda?

– Hát ki? A Fatia Negra.

– S azt hiszed, hogy lenne bátorsága?

– Azt tudom, hogy már útban van.

– S hol voltál most?

– Itt a malom árkában dolgoztam.

– Éjszaka, mit dolgoztál?

– A víztartón keresztülvezető híd alól elemeltem az innenső gerendát. – Nehéz munka volt; de én elég erős vagyok hozzá.

– Miért teszed azt?

– Azért, hogy majd ha a túleső oldalról fog jönni, amint a híd közepén túl egy lépést tesz, a deszka lebillenik vele, s ő, mint az egér a fazékba, belehull a vízbe.

– Mit érsz vele? Ki fog úszni belőle.

– Azt teheti; de pisztolyai telemerülnek vízzel, azokat nem fogja ellened használhatni.

Szilárd kezdte látni, hogy egy makacs szövetségessel van dolga, ki olyanokon töri a fejét, amik neki eszébe sem jutnának.

– De tán csak nem képzeled, szegény ember, hogy valaki olyan őrült legyen, hogy egyedül ennyi fegyveres ember között, velem szembe merjen állni.

– Nem tudom, uram, de azt sem tudom, hogy ennyi fegyveres ember között nem vagy-e te magad is egyesegyedül, mert őrödet, ki a pince előtt állt, horkolni hallom.

Ez már megdöbbenté Szilárdot, rögtön sietett a mondott helyre, s megütközve látá, hogy az őr a pinceajtóban hosszat nyúlva alszik.

Odasietett hozzá nagy bosszúsan, hogy felköltse, megfogta az alvó karját; de semmi erőlködéssel sem bírt lelket verni belé. Akár ha meg lett volna halva.

– Próbáljuk a többit felkölteni uram – szólt Juon, s vak létére azzal a könnyűvérűséggel járt Vámhidy előtt, melyet a világtalanok olyan helyeken elsajátítanak, ahol gyakran szoktak járni.

A pandúrok ott feküdtek hosszú sorban, leterített szalmán a lisztraktárban.

Előbb suttogva, azután hangosan, utóbb haragosan szólongatá őket Szilárd, sorba, név szerint, egy sem ébredt föl rá; felrántotta az alvókat fektükből, észre sem vették; mindegyik abban a helyzetben maradt, ahogy visszahanyatlott.

– Mi történt itt? – kérdé Szilárd megrettenve.

– Ugye ahogy alusznak mind, s nem ébred föl egy sem? Hát az történt uram, hogy áruló van közöttük; a Fatia Negrának fizetett embere; – mindenütt van az, mindenütt! Az erdőkben, a palotákban, a tömlöcökben, a kaszárnyákban, mindenütt! Ez az egy áruló maszlagot kevert társai italába, s most azok egy nap, egy éjjel aludni fognak; maga az áruló is úgy tetteti magát közöttük, mintha aludnék, pedig csak azt lesi, hogy a Fatia Negra jöjjön, s akkor ő a foglyokat kiszabadítsa. Jól van ez kicsinálva, uram.

Szilárd zsibbadni érzé idegeit.

– Látod uram, te vagy itt egyedül; a Fatia Negra pedig sehol sincs egyedül. De azért semmi baj. Azt tesszük, hogy ő is egyedül legyen. Azt nem lehet most megtudnunk, hogy melyik a huszonnégy közül az áruló. Jól van. Megkötözzük valamennyinek kezét, lábát, akkor az áruló is meg lesz kötve.

Szilárd kezdé észrevenni, hogy ennek a vak embernek mindenben igaza van. Meg kellett fogadni szavát, a veszély bizonyos és közel van; sok tétovázásra nincs idő, hirtelen előkeresé a malomból a pányvákat, s hozzáfogott a munkához.

A vak óriás egyenkint térdére fekteté a pandúrokat, s kezeiket hátravonva, odatartá keresztbe Szilárd elé, az pedig rájuk szorítá a hurkot. Huszonhárom nem érezte azt, a huszonnegyedik pedig, aki érezte, jónak találta alvónak tettetni magát, mert ha észreveteti, hogy ébren van, az az irtózatos marok egy szorítással örökre alvót csinál belőle.

Vámhidy tehát oda jutott, hogy saját huszonnégy fegyveres emberét gúzsba köté, hogy egyedül lehessen a rettenetes Fatia Negra ellenében.

– Éles-e a kardod, uram? – kérdezé ekkor tőle az erős Juon. Azt bizonyosan tudta, hogy vármegye ura kard nélkül nem jár.

– Igen; de pisztolyaim is vannak.

– Próbáld meg uram, hogy használhatod-e őket, mert én nem hiszem, hogy valami bajuk ne legyen.

– Mi?

– Ha jártál nagyvadra, uram, medvére vagy bölényre, tudhatod azt a rendet, hogy olyan fegyverre ne bízd magadat, amit frissből nem töltöttél saját kezeddel. Régi töltésre ne hagyd a sorsodat, ha csak tegnapi is az; mert ki tudja, mi történhetett vele? Vonjuk ki a töltést pisztolyaidból. Kisütni nem jó lesz, mert vadálláson vagyunk, s ilyenkor csendesen kell lenni.

Szilárd engedett a figyelmeztetésnek, és két jó vontcsövű pisztolyából kiszedte a töltéseket; a kitöltött lőpor után szokás szerint próbált keresztülfújni a csövön, s tapasztalá, hogy az nem megy. A csőbe dugott körömvas valami lágy anyagot húzott ki magával, Juon megszagolta azt, s azt mondá, hogy vadméh viasza.

– No, uram, ezzel a fegyverrel már nem lősz, mert az úgy teletömte a gyutacs lyukát, hogy csak több órai munka után tudnád kitisztogatni.

– Még itt vannak a pandúrok fegyverei.

– Azokat is vizsgáld meg elébb.

Már azoknál nem vesződött Szilárd a töltés kiszedésével, hanem úgy próbálta meg, hogy elsütögeté a levegőbe; mely kísérlet csak annyiban sikerült, hogy a gyutacsok elpattogtak, de maga a töltés ki nem dördült. Azok is mind gyalázatosan meg voltak rontva. Azalatt kellett mindennek végbe menni, míg Szilárd künn volt, s az emberek aludtak. Akárki tette, gyors keze volt.

– Tehát uram, éles-e a kardod? Mert a Fatia Negra lépéseit hallom.

A vak éles hallású fülei már neszelték az ismert lépteket, mikor az még a távol erdei ösvényen közeledett.

Az ifjú önkénytelen borzadást érzett végigfutni testén, midőn elérkezettnek látta a percet, melyben az üldözött ellenséggel találkoznia kell. A bűbájos rejtély, mely annak személyét körülfogá, a bámulatos vakmerőség, mellyel terveit sikeresíté, s roppant testi ereje minden szívet sebesebb dobogásba hoztak volna abban a pillanatban, midőn egy magányos helyen találkozni kellett e fekete arccal, élethalál tusára.

Azonban Szilárd el volt határozva; az erős akarat, mely jellemes férfiak sajátja, megtöré benne a félelmet. Nem szabad remegni, nem szabad gyávának lenni. Akinek kard van a kezében, az nincs egyedül: a kard is egy ember.

A vak Juon reszketett helyette. Őérte félt. Mikor Szilárd visszatért a meztelen karddal, ujja hegyével végigpöngeté annak élét, hogy eléggé ki van-e fenve.

– Jó kard, nagyon jó kard, domnule; ne félj semmit; mikor a vízből ki akar kapaszkodni, akkor szökjél oda, s vágj a nyakához. Egyebütt ne vágd, mert vasinget visel az átkozott, nem fogja a fegyver. Ha ki talál szabadulni, hogy össze kell csapnotok; ne védd magadat, hanem csak vágj hozzá, így talán megsebesít, de ha véded magadat, megöl. Ha el talál nyomni, kiálts; én odarohanok, s megfojtom puszta kézzel. Óh, csak most volna meg két szemem világa!

A vak ember keservesen kezde sírni.

– Ez az ember elölte nőmet, engemet vakká tett, és most mikor hallom közelítni, egyedül jőni felém, nem láthatom őt meg, hogy én rohanhatnék reá! Domnule, légy bátor; az Isten veled van; az én Mariórám lelke vezesse kardod élét, s homályosítsa el az ő szemeit. Most hallod őt közelíteni?

Látni is lehete már. A magas, délceg alak könnyű, ruganyos léptekkel jött a holdvilág sütötte sziklán alá; hosszú fekete atlaszköpenye fejétől sarkáig fedve tartá.

Szilárd látta őt lépésről lépésre közeledni a malom felé, melynek tornáca alatt, magát egy oszlop mellé húzva, várt reá.

Abban a percben, amidőn megpillantá az alakot, az elébbi remegés helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte meg szívét, amit csak azok ismernek, akiknek a szemközt álló veszély vérüket forrásba szokta hozni.

Most már nem félt tőle, most vágyott a találkozásra.

A vak Juon mellette állt, és kezét szorongatá. Hallgattak mindketten; még a természet is oly csöndes volt, mintha a szél is meg volna halva. Csak a közeledő léptei döngtek.

A fekete alak már a hídra lépett, biztos járással eljött a közepéig; ott még egyet lépett, akkor a híd deszkája lefordult vele, s a fekete ember egy önkénytelen kiáltással lehullott a vízbe.

– Most, uram, rohanj rá! – súgá Juon Szilárdnak; aki e percben azt hivé, hogy gyávaság volna egy embert akkor támadni meg, mikor az nem védheti magát, bár ha rabló is az, s engedte őt kikapaszkodni az innenső partra.

A fekete köpeny lemaradt a Fatia Negráról a vízben; úgy állt Szilárd előtt, tagjaihoz tapadt öltönyben, mint egy Antinous-szobor: valódi atlétai alak.

Övébe két pisztoly volt tűzve; a víztől alkalmasint haszonvehetetlenné téve, és egy hosszú arab jatagán, semmivel sem kurtább bármely kardnál, csakhogy markolatja keresztvas nélkül.

Szilárd útját állta.

Egy percre meg volt lepetve a Fatia Negra ellenfelének nem várt ébrenléte és bátorsága által, a másik percben már kezében villámlott a kirántott jatagán, és a másik villámlás már az összecsapás volt.

És ekkor az történt, ami megtörténik százszor és ezerszer az életben.

Az egyik vívó a hírhedett kalandor volt, atlétai testalkattal, kinek bátorságában a hőst lehetett bámulni, ki soha legyőző ellenfélt még nem talált; a másik bajvívó pedig egy íróasztal mellett tengődő ifjú, gyöngéd testalkattal, kinek tán akkor volt először életében kiköszörült kard a kezében, s kinek semmi egyéb előnye nem volt ellenfele fölött, mint a becsületes ember bátorsága a vétkes ellen.

És az első összecsapásnál a Fatia Negra le volt fegyverezve.

Ez nem tartozik a csodák közé.

Mind a két fél egyszerre támadt; egyik sem hárított (parírozott). Szilárd kardja egy „elővágással” keresztülmetszé ellenfele csuklóján az inakat, s az abban a percben elejté a kardot.

A Fatia Negra a rémület állati ordításába tört ki, midőn kardja kihullt kezéből; s erre mintha visszhangja lenne, a malomtornác alatt várakozó Juon örömrivallása felelt. A vak megismeré a Fatia Negra vészhangját, s előrohant rejtekéből.

A lefegyverzett kalandor kardjával együtt elveszté lelke erélyét. Jobb keze egyszerre zsibbadtan hanyatlott alá, s azzal erős szívét is zsibbadás lepte meg. Látta, hogy ez az ember az, aki a sorstul el van küldve, hogy végóráját hírül hozza.

Mint a megriasztott hiéna, mely szarvas helyett oroszlánt talált a berekben, riadt vissza, s elkezdett futni az erdő felé.

Szilárd utánarohant.

– Vigyázz! – hangzott utána a vak Juon hosszan nyújtott kiáltása; de arra nem hallgatott senki, a vak ember egyedül maradt ottan, s hallgatózott a sebesen futók kettős dobogása után, az mindig távolabb, távolabb hangzott; végre lefeküdt, fülét a földre téve, úgy hallgatá; aztán az is elmúlt, és nem hallott semmit.

Botorkázva elment odáig, ahol a küzdelem színhelye volt; elkezdett a földon tapogatózni; meglelte a jatagánt, felemelé: „ez a Fatia Negra kardja!” suttogá; végigsimítá kezével, „ezen nincs vér”, suttogá tovább. Azután lehajolt a földre, tapogatózott, keze megérezte a földön a kiömlött vért; ujja hegyét ajkához érteté, megízlelte; „ez az ő vére!” – „ez édes!” –, és akkor – mosolygott.

A Fatia Negra pedig futott ellenfele előtt. Eleinte messzire elhagyta őt; de később a folytonos vérvesztés miatt lankadni kezde, s azt is veheté észre, hogy ellenfele, ha elmarad is tőle, a vércseppek nyomán ismét utánatalál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat, mintha nappal volna.

Kénytelen volt leülni egy fatörzsre, hogy sebesült kezét bekösse; legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába vezeti üldözőjét.

Míg zsebkendőjét bal keze és fogai segélyével tehetetlen jobbjára hurkolá, azalatt utolérte üldözője.

– Fatia Negra, add meg magad.

A kalandor válasz helyett pisztolyai sikerét kísérte meg; s miután azok nem sültek el, közelgő ellenfeléhez hajigálta egyenkint. Szilárd tapasztalá, hogy a Fatia Negra bal kézzel is igen jól tud hajítani; ha jókor félre nem ugrik előle, a pisztoly bezúzza agyát.

Ekkor újra felugrott a Fatia Negra, s futott odább. Most már igen egyenlő erővel haladtak, ő és üldözője. A vérvesztés lankasztá erejét. Még egy nehéz kísérletet tőn, az oldalt eső meredek hegyoldalon kapaszkodni fel. Ezt ritka emberi mell állja ki; ő bízott a magáéhoz. Azonban tapasztalá, hogy ezzel sem rázza le ellenfelét nyakáról. Elmaradt ugyan néhány száz lépésnyire, de a ritkás erdőben nem lehetett előtte utat veszteni.

Itt a hegyháton megállt a kalandor, végigtekintett a körülfekvő erdős hegyek óriási hullámain, s egy ezüst sípot vonva elő kebléből, azzal hármas átható füttyöt adott, melyet a legtávolabbi bércek visszhangjai is visszazengtek. Csak a visszhang, csak a fütty volt az, hasztalan várt egyébre. A visszafelelő tülökhangok nem támadtak fel. Messze elfutottak azok más völgyek rejtekeibe. A cimborák siettek elmenekülni.

Az üldöző ismét utolérte. Tíz lépésnyire bevárta őt, akkor felkapott egy félmázsás követ, s felé hajítá; a szálfa, mely mellé Szilárd menekült, meghajolt az ütéstől. A Fatia Negra futott a völgybe lefelé.

Ez az út már kétségbeejtő volt rá nézve; lefelé ellenfele is olyan jól haladhatott, mint ő maga; a távolság kettőjük között sohasem volt több tíz lépésnél, a vett seb kezdte egész testét lankasztani, s tapasztalá, hogy a kövekkel hajigálás nagyon eredménytelen harc, ahol az egyiknek csak fél keze van.

Lihegve menekült ismét odább. Keresztül-kasul vezetgette üldözőjét az erdőn, hogy egy pillanatra elbódítsa, mint a futó róka szokott tenni, midőn már tanyájához közel van, aminek bejáratát nem akarja elárulni a vadász előtt.

Utóbb egy eleven sövény állta útjokat, a Fatia Negra keresztültörte magát rajta; ugyanazon a résen követte Szilárd.

Egyszerre egy vadászlak előtt álltak. A szarvasagancsok a ház homlokán s ablakai felett legalább azt sejteték, hogy ez valami vadásztanya.

Egy ablaka az erdő felől nyitva volt ez erdei háznak; a Fatia Negra még egyszer megállt, bevárta ellenfelét nehány lépésnyire, akkor megfenyegeté öklével, s beszökött a nyitott ablakon.

A lakás körül nem hallatszott kutyaugatás, ami elég különös volt, hogy egy lak az erdők mélyében ilyen vigyázat nélkül legyen hagyva.

Vámhidy egy percig sem tétovázott, hogy e helyre is kövesse a kalandort. Átveté magát az ablakon, s egy sötét folyosón állt, melynek túlsó végén hangzottak az üldözött kalandor léptei. Oda is utánament.