Henriette kiegyezése nagyon megharagítá Lángainét. A háládatlan teremtés! Én pört kezdek az öreg végrendeletének megsemmisítésére, és védem az ő jogait is, s ő szépen cserben hagy, mikor még János bátyánk kényrekegyre megadni kénytelen magát; kiegyezik vele, ki hagyja magát holmi potomsággal fizettetni, mielőtt engemet megkérdezett volna. De még nincs bevégezve a számadás. Ő elismerte a váltó érvényességét, s ki is fizette azt; a törvényszék nem üldözi tovább Margarit, szabadon bocsátják, mint olyan bolondot, aki nem tudja, mit beszél. De egyről elfelejtkeztek! Hát Kálmán vallomása micsoda? Nem elismerte-e a fiú bíró előtt, hogy Margari biztatására váltót hamisított? Csak várjunk egy kevéssé. Majd elő fog jönni a földönfutó, ha egyszer meghallja, hogy van valami öröksége, amiben osztoznia kell, ott fogja hagyni a falusi ponyvakomédiázást, s itt terem Henriette-et meglátogatni. Akkor aztán majd előfogjuk őt, hogy világosítsa fel ama váltó történetét, s meglátjuk, hogy nem támad-e abból János barátunkra nézve egy kis kelepce. Mert meg kell neki törni, ha mind a ketten tönkremegyünk is miatta.

Azonban a legvalószínűbb pontban csatlakozott. Kálmán úrfi nem tűnt elő az átengedett nagyapai örökség hírére, sőt még csak hírt sem hallatott magáról.

Pedig Henriette mindent elkövetett, hogy őt hazaédesgesse. Valóságos szerelmi nyilatkozatokat közlött valamennyi hazai hírlapban „egy eltűnt testvérhez, kit nővére tárt karokkal fogad, ha visszatér”. Semmi eredménye sem lett. Pedig lehetetlen, hogy ne olvasta volna valamelyikben. Színész, és ne tudná, hogy mi van a hírlapban?

A név szerinti utánajárás nagyon áldatlan munka volt; a színpadon nem donáció útján kapja az ember neveit, hanem fog magának egyet via facti, s ha megunta odábbád rajta. Ma Babérossy Leánder, holnap Fellegváry Ákos. Ki akadna fel rajta?

Következtek a hivatalos köröztetések: „Egy ilyen és ilyen ifjú kerestetik, aki hírt tud felőle adni, kap ennyi meg ennyi jutalmat.” Ez is mind sikertelen volt; mintha a színész nem tudna magából minden hónapban más alakot növelni?

A sok sikertelen keresés után végtére egy napon kap Lángainé egy levelet, melyben nagyon hibás asszonyírással ez volt foglalva: „Méltóságos asszonyság! Azon bizonyos színész úr, akit méltóztatik keresni, és jutalmat kitűzni a fejére, aki megtalálja, fájdalom, nálam volt két hónapig és két hétig koszton és kvártélyon, és fájdalom, ez idő alatt egy krajcárt sem fizetett, kellett volna pedig nekie fizetni hét forintot a szállásért, nyolcat az ebédért, hármat a mosásért, váltócédulában, ugyancsak a patikakontót is én fizettem érte négy forintokat és harminckilenc krajcárt, mint szinte a papnak és a sírásónak is, meg a szemfödélért és koporsóért, összesen tizenhárom forintokat, mert tetszik tudni, az ifjúcska, fájdalom, meghalálozott, és még a keresztfát is én tétettem neki, akkor mondta meg, hogy mi nevet kell rátétetni; az is két forint volt váltó. És így összesen negyvenhat forint és huszönöt garas, amit méltóztassék nekem megküldeni, mert én szegény özvegy vagyok, és nem tehetek róla, hogy az úrficska meghalt; bizony kolerában halt meg. Alázatos szolgálója: Gyűriné, fehér kenyérsütőné Kispércsen.”

Világos volt előtte, hogy ez Kálmánnak saját mívelte tréfája, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy ha ő Kispércsre elutazik, ott a földönfutó rokont okvetlenül fel fogja találni, mégpedig a legjobb egészségben.

Nem restellte a hosszas utazás fáradságát; azonban mennyire meg volt lepetve, midőn a vendéglőben legelső kérdezősködésre azt tudta meg, hogy a kérdéses színházigazgató csakugyan meghalt, és el is temették, adós is maradt, nemcsak Gyűriné asszonyomnál, hanem a korcsmában is mindenféle spirituosumok árában.

Ugyanezt a választ hallotta mindenkitől, akit e tárgyban megkérdezett; már tudniillik, hogy mindenki megegyezett abban a válaszban, hogy az úrfi meghalt, és neki is adós maradt. Végül a pap és legvégül a sírásó is ezt bizonyíták: nekik is adós maradt utolsó tisztességtételeért.

Lángainénak meg kellett a szomorú tényben nyugodnia: Kálmán adósságait egyébiránt nem fizette ki, sem egyszerű keresztfácskája helyébe sírkövet nem emeltetett. Rossz fiú volt, nem érdemelte meg.

És ezúttal tökéletes igaza volt Lángainénak, mert Kálmán úrfi csakugyan nem érdemelt nagynénjétől egy jó szót sem. Hinné-e valaki, hogy a gézengúz oda kvalifikálta magát, hogy még ez a meghalása is csak komédiából történt? Miután annyira eladósodott ott helyben, hogy minden megszökési kísérlete dugába dőlt, mert a cerberusok éjjel-nappal rálesettek: azt gondolá ki, hogy háziasszonyával egyetértve, magát halottnak hirdetteté ki, egy festett koporsóba belefeküdt, s mielőtt a koporsó fedelét rászegezték volna, kiosontott belőle, s míg a hitelezők sírva kísérték ki a temetőbe, azalatt ő a város másik végén nevetve és dúdolva ballagott ki a széles világba.

Meglehet, hogy e tréfára egyéb oka nem volt aprólékos adósságainál; mert, ha rokonait akarta vele megkínozni, az ugyan kegyetlen ötlet volt egy olyan fiatal szívtől.

Lángainénak nem maradt más hátra, mint a hosszadalmas örökösödési pert folytatni János ellen. Alkuról szó sem volt közöttük. Abba belevénültek. Lángainé annyit költött már a perre, hogy férjéről öröklött vagyona csaknem ráment. Nem tartott már sem kocsit, sem nagy házat, két szobácskában megfért, s nem járt sehova, és viselte a negyedévi divatot; csak hogy perét folytathassa.

Tíz év telt bele, míg annak vége lett.

János úr vesztett. A hétszemélyes tábla megerősíté az ítéletet, melyben Lapussa Demeter elmeháborultsága ténynek van elfogadva, s az általa tett későbbi végrendelet érvényteleníttetik, fennhagyva az elébbi rendelkezéseit.

Szegény gazdag ember! Még holta után is üldözte az az eszme, hogy ő gazdag! Életében egy lélek sem volt, aki szerette volna azért, mert mindenki félt tőle, s halála után még békés emlékezetének sem hagynak békét, bebizonyítják, hogy elmeháborodott volt, s ítéletet mondatnak rá. Hiszen az ítélet igazságos volt.

Hanem azért mégis, egy szegény ember, ha szemét behunyta, biztosítva van azon kis fejfácska által, melyet fejéhez leásnak, hogy számadásai be vannak végezve, s róla többet rosszat nem beszélnek, míg a gazdag embert meg nem óvta a carrarai márvány, mellyel hamvait lenyomtatták, hogy fel ne hurcolják a sírból; halottan a törvény elé ne állítsák, és árnyékára sáros lábakkal ne tapodjanak. Szegény gazdag ember!

János úrra e pör elvesztése rettenetes csapás volt. Egy milliót kellett neki rögtön kifizetni testvérének.

Igaz, hogy maradt még neki több, mint ugyanannyi, de mégis: egy milliót bírni csak, rettenetes gondolat arra nézve, akinek már volt kettő!

Addig is sorány volt, és kétrét görnyedve járt; ez a per, ez a csapás egészen kiszárítá; valami lassú sorvasztó baj lepte meg. Makszika is sok szomorúságára volt, a nagy kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett belőle, a birodalom minden orvosi fakultása gyakorolta rajta tudományát remekben, de nem tudott belőle embert csinálni; – hanem azért János úr soha sem a maga, sem a fia betegségéről nem panaszkodott. Ha valami résztvevő lélek találkozott vele, s kérdezé, hogy van, nem az aranyerit vádolta; nem mondta, hogy köhög, hanem azt felelte: „Koldus vagyok, tönkre vagyok téve, az a bajom; hogy is volna bennem vér, mikor ilyen eret vágtak rajtam: egy milliót kellett kifizet nem! Egy milliót. Végem van, el vagyok pusztulva. Csodálom még, hogy élek; más ember belehalt volna. Egy milliót raboltak rajtam.”

Szegény gazdag ember! Mennyire fájt neki az, hogy testvérének kellett adnia örökségi részét. Mennyire haldoklóvá tette az a gondolat, hogy most már csak felényire gazdag, mint azelőtt volt.

Gróf Kengyelesyné mindvégig megtartá könnyű kedélyét; férjének most sem lehet rá semmi panasza; kivált, mióta a huszártiszt nyugalmaztatta magát, s állandóul Aradon vette lakását. A cselszövény olyan finomul volt szőve, hogy az illetőnek mindeddig még a nevét sem tudtuk meg.

Szilárd nevezetes pályakört tett, de melynek esélyei más időszakba vágnak át már, s ez egyszerű történet fonalain kívül esnek.

Sohasem házasodott meg. Kengyelesy és a hozzá hasonlók gyakran évődtek vele, hogy most már özveggyé lett az egykori ideál, miért nem iparkodik mellé jutni, jó parti volna ám az; ő ezt hasonló tréfás modorban szokta rendesen elűzni; hanem egyszer, midőn Kengyelesyné komolyan előhozta, hogy miért nem közelít Hátszeginéhez, ő bizonyosan mondhatja, hogy Henriette most is sóhajtva gondol egykori kedvesére, hogy kegyetlenség tőle annyira kerülni a szegény asszonyt, akkor azt felelte Szilárd:

– Én nem vagyok az, akit ma elvetnek, és holnap fölvehetnek.

Többet aztán nem hozta neki elő a grófné Henriette-et.

És ki tudja, nem lett volna-e közöttük olyan szent akadálya a sorsnak, ami alól semmi szentszék őket föl nem mentheté? Ki tudja, miért volt jó Szilárdnak úgy kerülni minden találkozást – Hátszegi özvegyével?

Ő maradt mindenesetre a legboldogtalanabb. Huszonhat éves korában már öreg asszonynak lehete mondani. Idegei uralkodtak rajta ébren és álmában, a legkisebb zörejre reszketés fogja el, ha az ajtót nyílni hallotta: felijedt. Már huszonnégy éves korában felhagyott vele, hogy előtünedező ősz hajszálait kitépesse, mert már akkor nagyon sok volt a fehér!

Az emberek társaságában nem találta szórakozását, a közmulatságokat kerülte; legtöbbször otthon ült bezárkózva abba a félreeső szobába, melynek fél falát már befutotta a sokáig élő asclepias. Ez az egy ismerőse volt még, aki el nem hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós az élete; mert ha ez is ki találna veszni, az sem volna, akihez beszéljen.

Így legalább van egy lény, akihez a milliók birtokosnéja így szólhat:

– Semmim sincsen, csak te vagy az enyim, emlékszel-e rá, milyen kicsiny voltál akkor, mikor keblemre tűzve hordtalak? Csak egy levél! Azóta milyen magasra nőttél, mennyi leveled támadt. Minden leveledre tudom, mi van felírva: egyikre halavány örömek, másikra sötét kétségbeesés, bánat, megaláztatás, elhallgatott fájdalom, rettegtető titkok, halálfélelem, álmatlan nyugtalanság, irtózat, gyűlölet, kínzó emlék, észvesztő töprengés, elrejtett sírás, panasztalan keserv, öngyilkos elhatározás, leverő hírek; minden, minden, ami az ember életét sötétté, kínzóvá, utálttá teszi. Egy-egy levél időközben megsárgult és lehullt, azok mind el vannak téve, imakönyvbe zárva, rájuk írva a lehullás napja; s a kínzott képzeletnek rettentő emlékezete van visszavezetni a lelket azon napok gondolataira. Ez a levél az öngyilkosság; – ez a visszaadott szerelmi jelszó; – ez a kártyán elnyert kastély; – ez a fekete ékszer; – ez a nagyapa átka; – ez a Kálmán szökése; – ez a Fatia Negra; – ez az elítélt nő; – ez a vadászlaki találkozás; – ez a Kálmán halálhíre; ez a többi mind kínzó ábránd, teljesülhetlen remény, két külön csillagban lakóknak egymás utáni epesztő vágya, akik között semmi más, mint egy átrepülhetlen ég fekszik!

Szegény gazdag asszony!

Hogy Kálmánnal mi történt halálhíre után, azt rokonai sohasem tudták meg; ők nem keresték tovább az eltemetettnek véltet. Az pedig, ki tudja hol, ki tudja mi név alatt járja az országot, keresve a nyomort, és küzdve azzal, s nevetve azokon, akik valami tárgyról szeretik azt mondani: ez az enyim. Sokan élnek, sokan meghalnak így, akik sohasem alkalmatlankodtak a világnak vágyaik kifejezésével. Legtökéletesebb ideálja a szegénységnek: a gazdag ember fiából válik.

Szegény gazdagok!