Két hét múlva mindenki el volt ragadtatva a báró személyes kellemei által.

Azt meg kell neki adni, hogy igen kellemes társalgó; mindig vidám, eleven, élces és bátor; az öregurat sokszor megnevetteti, Demeter úr alig várhatja már, hogy jöjjön. János úrnak nagyon tetszik, hogy parádézhat vele; mikor kocsizni megy a vásroserdőbe, múlhatlan eset, hogy őt is magával vigye. A színházban mindennapos nála a páholyban, s beszél vele fennhangon, hogy észrevegyék. Sőt már sikerült is neki egypárszor mindenféle mágnásokkal megismerkedni általa, kik azóta az utcán is kalapbillentést váltanak Jánossal. Ez volt az ő valahai óhajtása.

Azt is megtudták már Hátszegiről, hogy vagyoni állapotja valóban szilárd lábakon áll, váltóit sohasem látni a piacon; üzérek nem találkoznak vele; mindig kész fizető, és soha zavarba nem jön, ahogy más földesurak szoktak, kiknek, ha egy évben leszáll a termékek ára, fitymálja a kupec, mindjárt kiesik a föld a lábok alól; Hátszegi pedig roppant birtokaiból amit összegyűjtött, engedi raktárban állni, nem szorul rájuk, akkor ad el búzát együtt, mikor jó ára van. Ez a legbiztosabb mérlege a szilárd vagyoni helyzetnek. De azonkívül is feneketlen mélységű pénztárának kell lenni. Egy bécsi bankár, Demeter úr ügyfele, beszélt róla egy esetet, hogy egy ízben Bécsben járva, ő is tréfából megkísérté a börzén a promessz játékot, s valami üzérrel szerződött, hogy ekkor és ekkor a mai áron átvesz tőle ezer darab hitelrészvényt. A határidőre a részvények pár forinttal alábbszálltak, és így tulajdonképpen a báró vesztett tán kétezer forintot; szokás az ilyen játéknál csupán a különbséget egyenlíteni ki, s a vett és eladott részvényeket egyik fél sem látja soha. Ezúttal azonban a bankárnak más spekulációja volt; a határnapon mind az ezer részvényt elhozta Hátszeginek, hogy fizesse ki készpénzzel. Ez olyan manőver, hogy akkor aztán ugyanazon kalmár alkuszai megjelennek a szorongatott börzejátékosnál, s kínálnak neki pénzt rettentő kamatra addig a pár napig, míg az átvett részvényeket megint eladhatja. De Hátszeginél ez nem sikerült; – amint a részvényeket elhozták neki, rögtön kifizette az egész roppant összeget – tán hamis bankókban? – óh, nem! –, valóságos körmöci aranyakban. Aki annyi aranyat tart kéznél, az nem bolond ember.

Tehát gazdagsága Lapussáékéval egyenrangú.

Itt eddig meg vannak vele elégedve, mindenki el van általa ragadtatva; csak Lángainé affektál egy kissé azzal, hogy ő fél tőle; mikor az asztalnál a kést a kezébe veszi, mindig olyan mozdulatokat tesz vele, mintha valakinek a szívébe akarná ütni, amit János úr szerint nyilván azért mond, mert nem neki udvarol.

Hát Henriette? Hát a menyasszony?

Őt nemigen szokás kérdezni. Neki még sem esze, sem akarata, hogy ilyen fontos ügybe beleszóljon, mint saját férjhezmenése. Azt tulajdonképpen még meg sem mondták neki, hogy férjhez fog menni, azt csak a jelenségekből vette észre, s a báró kitüntető figyelméből, a cselédek suttogásaiból, a családtagok megváltozott magaviseletéből, kik most mind olyan hangon beszélnek vele, mint egy leendő baronesse-szel. Aztán Clementine is annyit fecsegi, hogy mennyi varrni, hímezni valójuk van a kisasszony számára, az a tömérdek fehérnemű, az a sok selyem és csipke; hat varróleány ül mellette, meg ő maga, mégis éjjelt kell nappallá tenniök, hogy elkészüljenek mindennel, mert szükség fog rá lenni.

Így szoktatják apródonkint hozzá ehhez a gondolathoz, míg egyszer azután Lángainé előveszi, s komoly beszédeket tart neki, hogy mi egy nőnek a hivatása általában, és mi különösen egy rangbeli nőnek, aki a családjának is tartozik, hogy a család mennyire el van azzal foglalva, hogy Henriette jóllétéről gondoskodjék, s reméli, hogy ő is hálával fogja viszonozni e jóakaratot; amiből érthetett annyit, hogy ellentmondásról szó sincs.

Már ki is volt tűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kelle történni; hanem e napot megelőző éjszakán Henriette hirtelen beteg lett, mégpedig oly veszélyesen beteg, hogy a háziorvosért kellett futtatni rögtön.

Ezúttal Lőrincz doktor úr nem aludt, mert éppen akkor jött haza valami betegtől, s azonnal sietett Henriette-hez. Amint a kórjeleket meglátta, nagyon megütődött, hirtelen sok tejet meg olajat itatott a beteggel: kergette a cselédeket gyorsan a gyógyszertárba, azután kiment a konyhába, ott minden rézedényt felhányt, megvizsgált gyertyánál, a szakácsot, mosogató cselédeket lehordta, Clementine kisasszonyt éppen azzal ijesztette meg, hogy mindennek ő az oka; amit az ártatlan teremtés sehogy sem bírt magának megmagyarázni.

Az nem volt elég, hanem még Demeter úr szobájába is bement; ott is olyan inkvizíciót tartott, mint valami vizsgálóbíró. Miből szokott enni, inni a kisasszony, azt neki mind elő kellett hordani, megmutogatni. Mit evett tegnap este? Cukros befőttet. Hol a cukor, hol a kanál? Azt mind meg kellett neki látni.

– De az isten szerelmiért, doktor úr – sopánkodék az öreg Lapussa –, csak nincs talán az a gyermek megmérgezve?

– De igen. Mégpedig rézoldattal.

– Hogyan lehetne az?

– Csak úgy, hogy a réz- vagy ezüstedényben benne hagyják az ételt, például a befőttet, s az egyszerre rézoldatot sajátít el.

Ennyi kémiát nem értett az öreg, hogy az ezüstből hogyan váljon ki rézoldat, hanem azért komolyan megijedt.

– Talán csak nem veszélyes?

Nagy önmegtagadás volna egy praktikus orvostól ilyen kérdésre azt felelni, hogy „nem”.

– Az a szerencse, hogy jókor híttak, reggelre meghalhatott volna bele.

– De meghalni! Most, mikor… (azt akarta mondani, mikor olyan jó partit csinálhatna).

– Igen könnyen meghalhatna bele. A rézoldat veszedelmes méreg, s ha nagyobb adagban keveredik az étel közé, alig lehet mentséget találni ellene. Holnap lejövök, és fényes nappal meg fogok vizsgálni minden ércedényt a háznál. Az ilyen gondatlanság miatt az egész család veszedelembe jöhet. Különösen nagyságodnak is az a rossz szokása van, hogy az ételt sokáig állatja, és szeret mindenféle aranyos, ezüstös tálból, pohárból enni, inni, az mind veszedelmes. Legegészségesebb a közönséges porcelán és üveg: az nem mérges.

– Holnap rendelést fogok adni, minden konyhaedényt újra kell cinezni.

– El kell minden rézedényt hajítani pokolba! – indulatoskodék az orvos. – Nagyságod csak nem fogja magát örökké halálveszedelemnek kitenni, csak azért, hogy a rézedények kárba ne vesszenek? Lám, nagyságod ügyvédje, Sipos úr, csak egy fiskális, azért mégis ezen esetnél rögtön a padlásra küldött minden rézedényt.

– Ennél az esetnél? – kérdé megragadva a szót az öregember.

– Igenis, éppen most jövök tőle. Ott éppen hasonló eset adta elő magát. A segédje, egy derék fiatalember, talán tetszik is ismerni, hasonlóan rézoldattal lett megmérgezve; ebben az órában jövök tőle. Ha későn érkezem hozzá, a fiatalember odavan, mert az ügyetlen cselédek még ecetet adtak neki rá inni.

– Ez nagyon különös.

– Persze, hogy különös; két hasonló mérgezési eset egy időben, és mind a kettő gondatlanság, edények tisztán nem tartása miatt. Azt már minden háznál kellene tudni, hogy réz- és ezüstedényben nem kell semmi nedveset sem főzni, sem tartani; rézmozsárban sót nem kell törni; ezüstpohárból, ha csak belül jól meg nincs aranyozva, nem kell inni, még vizet sem; mert ha áll, az is olvaszt fel; azután ezüst kanalat nem kell semmi ételben felejteni, mert abban is van réz.

– Ugyebár? Azok az ezüstmívesek mind csalnak.

– Nem csalnak, hanem rezet kell vegyíteniük az ezüsthöz, hogy munkálható legyen. Ez nem csalás. Azért híják 16 próbásnak, 13 próbásnak és így tovább az ezüstöt, amint vegyítve van. Ez így van megállapítva.

– És vajon az a fiatalember, az az adjunktus vagy izé szinte veszedelmen kívül van már?

– Óh, igen. Ámbátor sokkal nagyobb adagban részesült a méregből, de nála sokat segített a természet, erősebb testalkotású; hanem a kisasszonynál bizony veszélyes a baj, szokott ideges, szenvedékeny állapotja mellett, úgy hiszem, sokáig meg fogja sínyleni.

– De különös, hogy ilyen egyszerre mind a kettő.

– De jó, hogy egyszerre engemet hívattak. Egy másik orvos, ki negyedórával előttem volt annál a fiatalembernél, azt hitte, hogy gomba által történt a mérgezés, s ezért ecetet rendelt neki, az pedig jelen esetnél még neveli a méreg hatását, de én mindjárt ráismertem, mert nekem ebben nagy praxisom van. A kisasszonynak is nagy szerencséje, hogy itthon találtak.

– Óh, ezerszer köszönjük – szólt meleg hálókabátjába húzva magát Demeter úr, s hálósipkáját fájós szemeire húzva –, nagyon lekötelez bennünket, doktor úr. Tudja, mennyire szeretjük Jettit, mindnyájunknak szeme fénye. Én nem mondhatom ki, milyen nyugtalan vagyok miatta. Azt szeretném, ha doktor úr éjjel-nappal ott volna mellette, s ki nem menne a házból. Én gazdagon megjutalmaznám.

– Hiszen én mindent el fogok követni, s ha csak valami véletlen közbe nem jön, jótállok a siker felől.

– De én mégis nyugodtabb volnék, ha azt tudnám, hogy doktor úr mindig ott van beteg leánykám mellett.

– Azt is örömest tenném, ha több betegeim nem volnának a városban, akik szinte segítségemet igénylik.

– Azokat talán lehetne másra bízni.

– Nem lehet, kérem alássan; köztük veszélyes betegek vannak, különösen az a fiatal ügyvéd.

– Hisz azt bízhatná valamelyik segédjére vagy akárkire, hisz annyi nevezetes orvos van a városban.

– Óh, kérem alássan! Ha már egyszer én voltam ott, nem bocsátok mást az ágyához. Majd, hogy megölje! Ez az én reputációm dolga már! És ilyen nevezetes kettős kóreset egyszerre. Óh, ezt nem engedhetem másnak.

– No, jól van, doktor úr; hát csak kérem, gyógyítsa meg leánykánkat.

– Remélem, mind a kettőt megszabadítandom; most benézek hozzá, azután visszafutok tens Sipos úrhoz, s egy óra múlva ismét itten leszek.

A derék férfiú nem látott ebben mást két nevezetesen összevágó kóresetnél. Ő jól ismerte az emberi életműszerek rendezetét, a véredények alkotását, a mérgek hatását és küljeleit; hanem az emberi szíveik titkait kevésbé.

Az öreg Lapussa Demeter pedig nem tanult sem kémiát, sem anatómiát, hanem azért látta e kettős kóresetnek olyan diagnózisát, amit nem fürkésznek az orvosok.

Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, amit maga gondolt; engedte a másnapi orvosi vizsgálatot házánál annak rendi szerint végbemenni; engedte a rézedényeket padlásra vándorolni, az ezüstöket az ötvöshöz küldetni, újraaranyozás végett, egypár cselédet hagyott elbocsáttatni, akiket közvetlen hanyagsági gyanú terhelt; a többit János úr sorban pofozni ígérkezett; azt engedte végrehajtásra menni, pedig János úr az ily merényletekben szavatartó. Senkit sem világosított fel arról, amit maga gondolt.

Hanem Henriette egész betegsége alatt órárul órára értesítteté magát unokája hogyléte felől. Clementine és egy vén cseléd felváltva őrködtek ágya mellett; gyakran Lángainé is egész órákat eltöltött szobájában; a nevelőnő most pihent, mert hisz a betegápolás nem zongoralecke.

Az meg volt mindenkinek parancsolva, hogy egy pillanatra se hagyják Henriette-et magára, s Demeter úr különösen rendeletül adá, hogy Kálmán hat lépésnél közelebb ne bocsáttassék testvére ágyához; először, mert hideget visz be, meghűti a beteget, másodszor, mert ostobaságokat fecseg, könnyen indulatba hozhatja, és végtére, mivel hebehurgya gyerek, ha Henriette valamit meg találna kívánni, ami neki nem egészséges, még lopva odavinné neki; vagy hideg vizet adna neki, mikor annak nem szabad inni; azért csak maradjon ő távol.

Utoljára is, hetek múlva, a jó isten meg az áldott természet győzelemre segíték Lőrincz doktor fáradozásait a méreg hatása fölött; Henriette kezdett csendesen kiépülni. Nagyon odavolt még, de az orvos biztatása szerint már minden életveszélyen kívül; amikor a betegnek apró kívánságait teljesíteni szabad.

Lángainé az orvos jelenlétében kérdezé a betegtől; nem kívánna-e ezt vagy amazt, nincs-e valami étel vagy kedvtöltés után vágya?

A halavány gyermek bágyadtan lehunyta szemeit, mintha azt felelné: „vágynám a sírban feküdni – jó mélyen.”

– Unom magamat nagyon – szólt felsóhajtva. – Szeretnék valamit olvasni.

– Azt nem szabad – szólt az orvos –, attul megfájdul a feje. Hanem másvalaki olvashat fel valami vidám regényeket, például Boz Pickwick klubját; vagy Maryattól Simple Pétert, azok nem izgatók.

– Az jó lesz.

Mindjárt utasítást kapott a nevelőnő, hogy szíveskedjék kezébe venni a könyvet, s olvasson fel Henriette előtt. A Pickwick klubra esett a választás.

A csaszlaui angol kisasszony nem nagy mulatságát találta a humorisztikus regényben, mit a világ remekműnek ismert el, s biz az első fejezetnél nagyon sokat ásított rajta, a másodiknál még többet. A harmadiknál le akarta beszélni Henriette-et, hogy azt tovább folytassák, mert nagyon unalmas. Henriette ellenben nagyon érdekesnek találta; missz Kleerri végre azt mondá, hogy biz az ő torka már kiszáradt, majd délután folytassák, s azzal becsapta a könyvet.

Délután Henriette folytonosan nyűgösködött az ápolásában aggó Clementine előtt, hogy milyen rossz az, mikor egy érdekes munkát félbeszakítanak, mikor az ember szeretné tudni, hogy mi lett már tovább.

– Lelkem, kisasszony, én szívesen olvasnám tovább, de nagyon rosszak a szemeim, elromlottak a sok varrásban.

– Talán Kálmán olvashatná.

– Jaj, galambom, Jettikém, annak nem lehet ide jönni, mert sok tanulnivalója van. Tudja: diák, akit megbüntetnek, ha a leckéjét nem mondja fel, ma is azt izente Margari által a professzor, hogy semmit sem tudott; szekundát kapott. (Nem akarta azzal szomorítani, hogy az ki van tiltva innen.)

– Hát Margari olvashatna fel.

– A biz igaz. Az már olvashat fel. Mindjárt felkeresem, csak behívom elébb az ápolónét, hogy a kisasszony magára ne maradjon.

A jó lélek azt gondolta magában, hogy miután az orvos megengedte a lábadozónak, hogy felolvasást hallgasson, miért ne hallgathatná Margariét, ha olyan nagyon kívánja, s miután holmi ígéretekkel rábírta Margarit ez extra áldozatra, nemsokára visszatért vele, leültette őt valami függöny mellé, hogy a betegre ne lásson, mert az talán illetlen volna, s kezébe adta a könyvet.

Alig morzsolt le néhány sort Margari, midőn Henriette újra elkezde nyűgösködni, hogy ő olyan nagyon szeretne valami jót enni. Olyan régen nem is kóstolt az ételbe, de most olyan kedve volna valamihez; hisz az orvos megengedte.

A jószívű kisasszony kapott ez óhajtáson, s kikérdezé, mit szeretne, hogyan szeretné. Henriette azután utasításba adott neki valami becsinált levet, valami beteges furfanggal kigondolt furcsaságot, mi legyen és mi ne legyen benne; annyira, hogy azzal kénytelen volt Clementine maga lefáradni a konyhába, mert bizonyos volt felőle, hogy ha a cselédre bízza, az, amíg a lépcsőkön aláér, felét elfelejti.

Alig tette be az ajtót maga után Clementine, midőn Henriette félbeszakasztá Margari olvasását!

– Kérem önt, az egekre, jöjjön közelebb hozzám egy szóra.

A jeles férfiú úgy megijedt a váratlan megszólításra, hogy el akart szaladni, s lármát ütni odakinn; azt hitte, a kisasszony rögtön forrólázba esett, s fantáziálni kezd; különben hogy híhatná őt közelebb?

Azonban a beteg leányka, két fehér reszkető kezét összetéve, oly esdve tekinte rá, hogy meg kellett rajta indulnia, s minden diurnum nélkül elszánta magát, hogy közelebb lépjen hozzá.

Henriette nem átallta két kezével megragadni a tétovázó férfiú kezét.

– Az istenre kérem önt, jó Margari. Egy nyugtalanságom van, ami miatt nem tudok aludni, nem tudom a szemeimet lehunyni. Ha alszom is, mindig azzal álmodom. Ön megszabadíthat attól. Egyedül önben van bizodalmam. Hisz ön is éppen úgy szenved a háznál, mint én; önnek nincs oka engemet bántani, üldözni; ugye, megteszi ön, édes jó Margari, amire kérem önt?

Margari csakugyan azt hitte, hogy a kisasszony félrebeszél. Ráhagyta, hogy mindent teljesít, csak parancsoljon.

– Én nagyon jó fogok önhöz lenni, egész életemben soha el nem felejtem, ami jót most tesz velem, s majd meglátja, meg fogom önnek hálálni még valaha.

– Oh, kérem alássan, eddig is nagyon jó volt a kisasszony hozzám mindig. Ha rám emlékezem hogy engemet ennél a háznál mindenki vegzálta, csak a kisasszony fogta pártját nekem. De hisz azt el nem felejtem soha. Parancsolja velem, én megyek a tűzbe is érte.

Az érzékeny férfiú sírni is kezdett, míg Henriette erről le nem beszélte, mert meglátják, s majd kérdezik, hogy miért sírt.

– Nézze ön – szólt a lyánka, egy kis fekete zsinórra akasztott kulcsot vonva elő kebeléből. – Ez a chatouille-om kulcsa. Nyissa ki azt; talál benne egy csomag írást, kék szalaggal átkötve. Azokat vegye magához. Mindig, egész betegségem alatt attól rettegtem, hogy ezeket megtalálják nálam, hogy kutatni fognak és ráakadnak; s mikor magamhoz tértem, akkor azon tépelődtem, hogy nem beszéltem-e ki hagymázom alatt valamit ez írásokról. Óh, az rettenetes volna, ha rokonaim megkapnák. Vegye ön ki azokat gyorsan, míg Clementine vissza nem jő. Előtte is titkolnom kell mindent.

Margari elég ügyességgel teljesíté a feladatot, nem tört el egyebet, csak a chatouille tükrét a kinyitás közben; elég volt tőle ennyi. Az iratokat ott lelte mind szépen összekötve.

És most megfogá kezét Henriette, s oly forrón megszorítá, s oly őszintén, oly esdve nézett szép, panasztevő szemeivel annak szemeibe, hogy e tekintettől egy őrült meggyógyult volna.

– Én önt becsületes embernek ismerem. Ígérje meg, hogy ez iratokba nem fog egy pillantást is vetni, hanem átadja azokat Kálmán öcsémnek, ő majd azután tudni fogja, hogy mit tegyen velök. Ugye, édes Margari, megteszi ezt ön értem, az én kedvemért? Hisz ezt úgy vegye ön, mintha egy halott jönne vissza önhöz a túlvilágról, s az kérné önt kétségbeesett könyörgéssel, hogy amitől a sírban nem nyughatik, amitől elkárhozik, azon gondolattól szabadítsa meg lelkét.

Margari nagyon elborzadt e szókra: „egy halott, ki a túlvilágról visszajő!” Ennek a kisasszonynak rettenetes a fantáziája. Úgy segéljennel fogadá, hogy nem fog belenézni az iratokba, s átadja azokat Kálmán úrfinak, pedig haragszik rá, mert az mindig bosszantja.

– Rejtse el, kérem!

Ideje is volt, hogy kaputja mély zsebébe eltegye a csomagot, mert Clementine léptei már hangzottak a másik szobában, s mire az visszatért, már akkorra Margarinak az olvasóasztalnál kellett ülni, s folytatni a felolvasást, mintha semmi sem történt volna.

Clementine ugyan azt az észrevételt tevé, hogy ezt már ő egyszer hallotta, amit most Margari úr felolvas, mire aztán Margari vagy tíz lapot egyszerre hátrafordított, akkor meg Clementine sehogy sem jutott valami összefüggés birtokába, amit végtére Margari úgy igazított el, hogy ez a regénynek a tulajdonsága, mert ez úgy van írva, hogy nem következik egymás után.

Henriette egyszer, amint az óra négyet ütött, hogy Kálmánnak haza kellett már jönni az iskolából, azt mondá Margarinak, hogy már most elég volt a regényből ennyi, köszöni a jóságát, majd holnap, ha olyan szíves lesz, ismét fel fogja kérni, hogy bejöjjön.

Margari ezer örömmel ígérte, hogy szerencséjének fogja tartani. A kisasszonyért mindent megtesz. Tűzbe, vízbe megy; ha kell angol nyelven is olvas. Éspedig külön honorárium nélkül. Tudja ő azt jól, hogy majd ha a kisasszony nagyságos asszony lesz, nem fog őróla megfeledkezni.

Azzal ment, hogy Kálmán úrfit felkeresse. Ez történetesen nem jött még haza; bizonyosan most is a kávéházban csavarog – a gézengúz, ahova nem volna még szabad neki járni.

No, szen csak János úr ott találja!

Azalatt a kíváncsiság nagyon háborgatta: vajon mi lehet abban a csomagban? Miféle eldugni való levelei lehetnek Henriette kisasszonynak, a miket félt, ha a családbeliek meg találnának látni? Hm, milyen szép volna ezt megtudni.

A csomag persze össze van kötve. Hanem hiszen éppen úgy, éppen olyan csokorra lehetne azt megint kötni, soha sem venné rajta észre senki, hogy ki volt oldva. Becsületes emberre nézve ugyan elég erős lakat és feltörhetetlen zár volna az a tudat, hogy ez valakinek a titka, ami lelkünkre van bízva, hogy megőrizzük; hanem a becsületes ember azzal biztatja magát, hogy hiszen nem is fogja ő azt elmondani senkinek, hogy mit olvasott azon iratokban; de mégiscsak szeretné tudni nagyon, hogy mi lehet az, amit Henriette kisasszony úgy dugdos szem elől, s amit az öreg Lapussa olyan igen szeretne megtalálni; hisz ő azért el nem fogja azt a titkot árulni; majd egy olyan jó, kedves teremtés titkát egy olyan vén sárkánynak; hátha a nyelvét kitépnék, elárulná-e neki? Aztán az a mondás arról a halottról, aki a túlvilágról visszajő! Nem, az a titok olyan jól el lesz ásva nála, mint a sírban; hanem bizonyára meg kell azt ismernie; ki tudja, mire jó az embernek egynémely dolgot megtudni?

Bezárta magára kis szobája ajtaját ott a harmadik emeleten, még a kulcsot is lehúzta a zárból, hogy otthonlétét ne vegyék észre.

Akkor aztán szép óvatosan felbontá a csomagot, mely sok réteg papirosba be volt takargatva, s mohón nekiesett a benne foglalt iratoknak.

De mekkora lőn bosszúsága, midőn kívánt titkok helyett nem talált bennük egyebet, mint csupa merő diák penzumokat, iszonyú locus communisok felől írt szónoklati gyakorlatokat, aminőket retorikát tanulók szoktak izzadni keserves kötelességből, tél, tavasz és nyár kellemeiről, a földmívelés gyönyörűségéről; a tudományok hasznairól, az indulatok kárairól, s más efféle mulatságos feladatokról … Már egész bosszúsan újra össze akarta kötni a csomagot, azt gondolva, hogy őt mind a kisasszony, mind az öregúr valami szörnyű, hiábavaló bolondság eszközéül választották ki, amidőn eszébe jutott, hogy egyet ama véghetetlen unalmas latin disszertációk közül végigolvasson: hadd lássa, milyen stílusa van az úrfinak?

Hát amint öt-hat sort elolvas belőle, ott egyszerre vége szakad a témának, s következnek egészen más dolgok, szinte latin nyelven írva, amik nem tartoznak többé a nyár kellemei s az agrikultúra szépségei közé; nagyon érdekes és figyelemre méltó tárgyak.

De mármost elolvasta a penzumokat mind, végtül végig. És azután átlátta, hogy biz ezeket igen nagy oka lehetett Demeter úrnak különösen fürkészni; de még nagyobb oka Henriette kisasszonynak szorgalmasan elrejteni.

Ismét szépen összekötötte valamennyit. Gondolkodott rajta, hogy mitévő legyen mármost? Henriette kisasszonytól az van rábízva, hogy e titkokat megőrizze; Demeter úrtól pedig az, hogy ugyanazokat felfedezni segítsen. Kinek a parancsa előbbvaló a háznál?

Illik? Nem illik? Az megint más kérdés. Igaz ugyan, hogy titkot elárulni, úgy átaljában véve, nem illik, de az is igaz, hogy mikor valamit felfedezni szükséges, ez magában hordja a mentségét.

Hát az a mondás arról a halottról, aki a sírból jő vissza titkát eltakarni? Ah, az csak beszéd! Sőt inkább, ha nem sietnek e titkot felfedezni, akkor lesz igazán a kisasszony halott, aki nem tér vissza a sírból. Valóban, ez keresztyéni kötelesség ezúttal tudtul adni az illetőknek minél hamarább, hogy a kisasszony milyen rendkívüli dolgokon töri a fejét; hisz ha az kiderülne valaha, hogy ő ezt tudta, és meg nem mondta, s valami baj lenne belőle, még könnyen kriminálitásba keverhetné magát.

Aztán in fine finali – ez pénzt ér! Nehéz pénzt ér! Ha az öreg Lapussa meg nem adja az árát – busásan, ő lássa! Akkor nem kapja meg. Akkor látni fogja, hogy Margarinak van – karaktere. De utoljára is hát a szegény Margarinak élni kell! A szegény Margarinak ez annyi a zsebében, mint egyezer forint, annyi, mint egy holtig való hivatal, és én meg nem foghatom, hogy kívánhatná azt Henriette kisasszony, hogy Margari dobja ki ezt a szerencsét az ablakon, mikor Henriette kisasszony sohasem adott Margarinak semmit!

Valaki zörgetett az ajtón, s kérdezték: itt van-e Margari úr?

Margari úgy megijedt, hogy azt felelte rá – „nem vagyok”. – Arra aztán csak ki kellett neki nyitni az ajtót; a csomagot elébb elrejtette a zsebébe.

A komornyik jött kérdezni, hogy nem tudja-e Margari úr, hogy már elmúlt a hét óra, olvasni kellene jönni az öregúrhoz.

Margari úr nem állhatta, ha a cselédek konfidenskedtek vele.

– Micsoda hét úra? Tartozom én magának tudni, hogy mikor van a hét óra? Órásmester vagyok én? Harangozó vagyok én? Azért van a nagyságos úrnak komornyikja, hogy küldje fel, mikor hét óra van, vagy ha azt akarja a nagyságos úr, hogy én tudjam, hány az óra, hát ajándékozzon meg egy szép cilinder-órával.

Ilyen ömlengései közt a megsértett büszkeségnek s a mindig éhes ajándékvágynak, leballagott a komornyikkal Margari Demeter úrhoz, kinél ezúttal azon kezdé helyzete változtatását, hogy a szokott bőrszék helyett, mely expressz az ő számára állt ott, egy jó puha karosszékbe süllyeszté be magát, s ezúttal a kaputja szárnyait sem húzta ki maga alól, mint máskor.

Demeter úr szörnyű sasszemeivel végignézett rajta, s még élesebb orrhangon, mint máskor, szólt hozzá:

– Nos? Margari! Hát nem kezdjük azt a regényolvasást?

Margari igen bizodalmas arcot öltött, miközben igen ügyesen tudta a nyakát félregörbíteni:

– Olvasni igenis fogunk; de nem a regényt.

– No, hát mit? Mit akar?

– Instálok alázatosan. Méltóztassék ráemlékezni, hogy méltóztatott kegyesen rám bízni, hogy bizonyos penzumokat, Kálmán úrficskáét, szerezném kezemhez. Jelentem alázatosan, hogy nálam vannak.

– Úgy – szólt az öreg Lapussa, hidegvért erőltetve. – No, majd holnap adja át. Majd átnézem.

– Instálok alázatosan; diákul vagynak.

– No, vagy majd átnézetem valakivel.

– Könyörgök, nem jó lesz minden ember kezébe adni, mert furcsa dolgok vagynak benne.

– Mi-it? – szólt elförmedve a nagyúr. – Ön csak nem olvasott bennük?

– Igenis, mind végigolvastam.

– Azt én nem bíztam önre.

– De nem is méltóztatott megtiltani. Én mármost tudok mindent. Tudom, hogy a kisasszony miért beteg, azt is tudom, hogy miért nem akarja hozzámenni a nagyságos Hatszegleti úrhoz, sőt még azt is tudom, hogy mit fog történni ezután, és hogy mi ennek mind az oka. Ezt én mind tudom: itt van nálam a zsebemben.

Meg is mutatta a kaputja belső zsebét, hogy ott van.

– No, azt nem kellett volna elolvasni önnek. Micsoda szemtelen bizakodottság az? Másnak a leveleit elolvasni.

– Könyörgök szépen: ezt nem bizakottság, csak akartam tudni, hogy mit ér az a portéka, amit én megszerzem a nagyságos úrnak. Egy forint, tíz forint, száz forint vagy ezer forint; nehogy azt méltóztasson mondani: nesze, fiam, Margari, egy húszas, igyál rajta egyet, aztán a szememet kiszúrta vele neki.

– Ön kezd impertinens lenni. Akarja, hogy a komornyiknak csengessek?

– Ne tessék fárasztani magát. Ha erőszakkal akarja tőlem elvetetni az írásokat, ott a kandallóban a tűz, mire a komornyik bejön, akkorra én azt belehajítom, s elég. És azután nem fogja senki tudni, amit én tudok, mert még nem tudja senki, hogy ki tudja valaki más, csak én, meg ez a papiros; de azt a tűzbe dobom mindjárt.

– Tehát pénz kell ugye? Mennyit akar?

Margarit ez a kérdés csak még hetvenkedőbbé tette.

– Mennyit akarok? Sokat! Nagyon sokat! Nem is tudom még, hogy mennyit.

Most egyszerre megint alázatos instáló képet öltött.

– Tudja mit a nagyságos úr! Csinálja be engemet valami kis hivatalba ahhoz a nagyságos Hatszegleti úrhoz, hiszen úgyis nekem fogja köszönhetni, ha a nagyságos úr kisasszonya hozzámegy; én fedezem fel az akadályokat; bizony isten; olyan hűséges szolgája leszek neki, hogy jobbat nem kap a nálánál.

– Én csináljam önt be hivatalba Hátszegihez? Miféle hivatalba? Nem ágens az, se nem gőzhajótársaság.

– Nem bánom én, akárminek: csak hogy már egyszer holtig való hivatalom legyen; talán ispánnak vagy bibliotékárusnak, vagy szekretáriusnak. Nagyságodnak az csak egy szavába fog kerülni.

Demeter úrnak valami jutott eszébe.

– Jól van. Jól van, Margari. Meglesz. Szavamat adom rá, hogy Hátszegi titkárja fog lenni.

– De holtig való fogytáig? Kérem alássan. Nem az ő holtáig, hanem az én holtáig.

– Igen, igen az ön holtáig.

– De hátha ő nem akarja?

– Én fogom önt fizetni; tőlem kapja rendes évdíját, amit azonkívül őtőle kap, az nem jön számításba. Elég lesz háromszáz forint évdíj, tartáson, szálláson kívül?

Margarinak a lélegzete elállt erre a szóra. Majd belefulladt a mohó feleletbe:

– Méltóztatik ezt nekem írásba adni?

– Akár mindjárt, hozzon írószereket, majd én tollba mondom.

Ott aztán forma szerint szerződést kötöttek, hogy Margari úr háromszáz forint évdíjért, mi évnegyed elején pontosan helyébe fog küldeni, elvállalja azt a fáradtságot, hogy mint titkár, (vagy mi?) nagyságos Hátszegi úr, mint Henriette kiasasszony jövendőbeli férje, oldalánál fog működni, s ezért nagyságos Lapussa Demeter urat időről időre értesíteni fogja mindazokról, amiket ott lát és hall, e kötelezettség Demeter úr halála után fiára, Jánosra szállván általa.

Demeter úr érti, hogy mit cselekszik.

Ezen okirat alá levén írva és megpecsételve, Margari úr mármost egész készséggel előadá a kérdéses penzumokat, elébb nagy kegyelmű patrónusának kezeket csókolván nagyon.

Éjfélig tartott, míg azokat egyenkint felolvasá, illetőleg lefordította. Demeter úr meg volt vele elégedve nagyon; már tudniillik a fordítással, mert a szövegen egy csepp oka sem volt örvendeni.

Éjfélkor vége levén a felfedezésnek, azt mondá Demeter úr Margarinak, hogy mármost menjen fel a szobájába, s reggelig – törik-szakad – írja le magyarul ezeket a diák holmikat, s hogy annál éberebb maradjon, fogja ezt a tízpengőst, s hozasson magának a házmesterrel puncsot.

A nagylelkű parancsot meg is fogadá Margari, s életében először annyi puncsfélét talált bevenni, hogy egész reggelig mindig danolt tőle, ami pedig nem volt szokása; hanem azért reggelre le volt írva a fordítás: dalolva írt.

Másnap kellett Sipos fiskális úrnak a hivatalos értesítést átadni a Hátszegi iránt tett fürkészményei érdekében.

Sipos úr furcsa ember; híres, okos ügyvéd létére a Lapussa-családnál, hol rendes évdíjban állt, nem töltött be minden igényt. Ugyanis neki olyan fixa ideái voltak, hogy ő olyan ügyet el nem vállal, aminek igazságos voltáról teljesen meg nincsen belsőleg győződve, mert ő nem szereti azt, ha őt valaki, akár szemben, akár háta mögött, legazemberezi; aztán meg mindenféle komisz funkciót sem szeretett elvállalni; holmi tönkrejutott szegény emberkéket egzekválni, azok alul erővel kihúzgálni a párnát, hallgatni asszonyi és gyermeki jajveszékelést, az ilyesmi nem volt az ő kedve szerint való foglalkozás, hanem igenis: nagy uradalmak végett viselni okiratokban gazdag pereket, ragyogó replikákat diktálni, tíz-húsz ívre terjedőket; aztán hatalmasan ellenálló ellenfeleken vármegyei karhatalommal végrehajtani a törvényesen kivívott ítéletet: ez már az ő birodalma volt; egyéb alávaló provinciák végett egy másik lógós ügyvédet kelle tartani a családnak, mert azokba még segédeinek sem engedte meg Sipos úr az avatkozást.

A számára rendelt órában pontosan megérkezék a Lapussa-házhoz Sipos úr, természetesen gyalog, mert hogy maga lovakat tartson, annál gazdálkodóbb, bérkocsiba pedig nem szokott ülni, mert az világbolondításnak való. Ennélfogva csizmái elég sárosak voltak. Az ifjú Lapussa azért viseltetett különös ellenszenvvel Sipos iránt, mert mindig sáros csizmákban jött fel hozzájuk. Történetesen olyankor mindig esett az eső, mikor neki ott valami dolga volt személyesen. A gazdag emberek az ilyesmit nagy tiszteletlenségnek veszik; Sipos úr pedig sohasem gondolt arra, hogy ki mit minek vesz?

Pedig az egész Lapussa-család különös gálában volt erre az alkalomra, még az öreget is felöltöztették. Nagy, virágos selyem hálókabátot adtak rá, s pamlagvánkosaira új hímzéseket varrtak; a szobákat új padszőnyegekkel látták el, s minden ezüstöt felraktak az asztalra. Mintha Sipos úr meglátna abból valamit.

Ő régi szokás szerint most is hóna alatt hozá a szükséges irományokat, egyszerűen spárgával átkötve, nem pedig bőrtárcában, mint az újabb prókátorok, akik szégyenlik a mesterségüket.

Jelen voltak az elfogadási szobában az öregen kívül János úr és Lángainé, egyéb senki. Henriette még gyöngélkedett, szabad volt neki azalatt a városligetbe kocsikázni, hol pompás nyári mulatójuk volt, ott kedvenc virágjait meglátogatni, s talán végképpen elbúcsúzni tőlük. Különben, ha mindjárt jó egészségben, és itthon lett volna is, e felolvasásra nem kapott volna meghívó jegyet. Hiszen csak az hiányzanék, s hogy a menyasszonynak az eljegyzés előtt kézbesítsék vőlegénye életírását!

Sipos urat ezúttal sáros csizmái dacára is szívesen fogadták; a két férfi ezerféle semmiségről kezdett el vele beszélni, mintha nem tartaná sürgetősnek a látogatás tulajdonképpeni célját, úgy, hogy Lángainénak kellett őket utoljára – nő létére – figyelmeztetni, hogy fognának már a kérdéses ismertetéshez; úgy látszott, hogy ő volt a legnyugtalanabb azt megérteni.

Az ügyvéd tehát helyet foglalt az asztal mellett, szétbontaná akta formára lapított iratait, s elkezdte olvasni. A családtagok mind lornyont ragadtak, úgy hallgatták, csak ő maga, aki olvasott, nem használt szemüveget.

Tehát:

– Báró Hátszegi, mint a tudósítás sub litera A bizonyítja, eredetére nézve ruméliai muzulmán. Szépapja stambuli defterdár volt …

– Kérem: mi az a defterdár? – szóla közbe János úr. – Gróf vagy mesterember?

– Főhivatalnok – viszonza rá röviden Sipos úr –, aki többet akar a defterdári hivatalról megtudni, megtalálhatja azt Decsy ozmanográfiájában.

– Kapható az a kölcsönkönyvtárban?

Lángainé nem állhatta, hogy rendre ne utasítsa testvérét:

– Ugyan, ne beszélj közbe annyi hiábavalóságot!

– Igaza van! – helyeslé Demeter úr is, mire János úr hátrahúzta magát a szoba hátuljába, s az egész felolvasás alatt nem tett egyebet, mint a félszemüvegével vesződött, s nagy osztentációval rágott diós bonbonokat. Sipos úr folytathatá nyugodtan az előadást.

– Az orosz-török háború alatt, midőn a nagyvezér Péter cárt csaknem elfogá, s azután ismét szabadon ereszté, jól tudjuk, hogy az orosz arany milyen erővel dolgozott. A nagyvezér mentségei közt volt az is, hogy seregét rosszul élelmezék. Ez különben rendes dolog a török hadjáratoknál; az élelmezésre kiadott erszények fele a megbízottak kezében olvad el; a mulasztás bűne legközelebb Musztafa defterdárt terhelé; ki azonban nem várta be, míg a baltadzsik a selyemzsinórral érte jőnek, hanem Jassyból, hol a bajt előre megérté, fiával és kincseivel együtt szépen átkelt az erdélyi határszélen. Sok valószínűség szól amellett is, hogy kincseinek nagy része nem török piaszterekből, hanem orosz rubelekből állott.

– Ezt én nem értem – mordult közbe János úr a kandalló mellől.

– Én pedig világosabban nem szólhatok.

– Csak tessék folytatni, mi értjük – monda Lángainé, gyöngyházas lornyonjával intve az ügyvédnek.

– Musztafa defterdár itt kikeresztelkedett, s naturalizáltatta magát. Fiát már mint nemes embert látjuk megjelenni az udvarnál, hol a magyar testőrségnél szolgált, s a kiütött török háborúban mint ezredes kapitány vágta hajdani atyafiait a Dunánál vitézül. Ez szerzé a hídvári uradalmat és a bárói címet. Ennek a fia igen zsugori, fösvény ember volt, kit nemhogy az udvarhoz, de még tisztességes szomszédházhoz sem lehetett elcsalni. Szüntelen nyerészkedett, s a nyereség illataiban nemigen válogatott. Sok ravaszsággal jutott a verespataki aranybányákhoz, miket roppant eredménnyel tudott kizsákmányolni, s uzsora és zálogvétel útján roppant birtokokat szerzett Hátszegen, Hunyad és Fehér megyékben, úgyhogy mikor meghalt, csupán a kész arany- és ezüstpénzt harminc társzekéren szállíták vadormi sziklaodújából a hídvári lovagkastélyba, melyet egyetlen fia, Lénárd, apja halála után állandó lakhelyéül választa.

Mindez adatokat a B, C és D alatti hiteles okiratok teljes bizonyossággal igazolják.

Lénárd báró ereiben igen sok nemzet vére foly már. A defterdár maga ruméliai születésű török volt, kinek hindu rabnőtől született egyetlen fia. Ez ismét a bécsi udvarnál egy fiúsított lengyel grófné leányát vette el; Lénárd báró apjának egy eloláhosult magyar köznemes leánya volt a felesége, kit gazdálkodásból vett nőül; ilyenformán a nemes báró vére eddigelé öt külön nemzet tulajdonát képviseli, s azoknak mindegyikéből tartott meg valamit. Gyönyörvágyó, mint egy török, pompakedvelő, mint egy hindú, könnyelmű, mint egy lengyel, legénykedő, mint egy magyar, s engesztelhetetlen, mint egy oláh. Íme, jellemének sarkalatos hibái.

Mert hogy hibáiról beszélek legelébb is, annak oka az, hogy ezeket tartom túlnyomóknak jó tulajdonai felett. Mert:

hogy a báró gazdag ember, azt az ide E, F, G alatt mellékelt hozzávetőleges összeírások, jövedelemkimutatás s a többi bizonyítják;

hogy a báró szép ember, azt a H alatt mellékelt fotográf arcképéből meg lehet ítélni;

hogy a báró testileg egészséges ember, azt az I és K alatti bizonyítványok igazolják; egyik orvosától, másik vadásztársaitól levén kiállítva;

aki ezek szerint egy férfinál egyebet nem keres, az méltán olyannak találhatja őt, aki bármely nőt boldoggá tenni képes; hanem:

megfontolván azt, hogy ugyanezen férfi szerelem dolgában nemcsak állhatatlan, de néha a bizarrságig szeszélyes, hogy tivornyakedvelő és a nevetségig ínyenc;

hogy hiú, mint egy indus herceg, kinek a feleség is csak a pompa nevelése végett szükséges;

hogy durva és erőszakos; hirtelen haragjában senkit sem kímélő, mint azt okiratok bizonyítják, melyek szerint többször halálosan megverte, akiket éppen rossz kedve útjában talált;

hogy csodálatos hajlama van a betyáros kalandkereséshez, mely éppen semmi dicsőségére nem válik;

és hogy végre a hozzá legközelebb állók suttogásai szerint van valami titokszerű egész életében, vannak számbavehetlen napok és hetek, amik mintegy hézagot képeznek nála az évben, rejtélyes események, miknek kezdetét és végét senki sem tudja; ha mindezeket összevetjük –

kénytelen vagyok végül azon őszinte nyilatkozatomat kimondani, miszerint:

egy fiatalember, ki igazán szeretni nem tud, egy gazdag ember, ki senkinek használni nem képes,

egy előkelő férfi, kiben semmi magasabb nagyravágyás nincs, egy olyan gyöngéd, érzésteljes hajadont, minő a kérdésben forgó Henriette kisasszony, boldogítani nem képes, s én részemről, bármilyen szerencsésnek nevezze is a világ báró Hátszegi kezével megkínáltatni, kikerülésre való szerencsétlenségnek nevezem azt. Most méltóztassék az általam igazolásul felhozott okmányokat megvizsgálni.

János úrnak a türelme végit érte; el akart szaladni; ha az öreg egész tekintélyével rá nem parancsol, hogy maradjon, otthagyja a családtanácsot. Annál mohóbban kapott Lángainé a hallottakon; ő akart első lenni, aki a bővebben magyarázó okiratokat átolvassa; János úr ugyan beléjök sem tekint. Sipos úr jónak látta a nagyságos asszonyt figyelmeztetni:

– Azok okmányok közt vannak olyanok is, amik nem asszonyságok számára való olvasmányok.

– Ha olyanokra találok, azokat elhagyom.

(Bizonyos, hogy azokat fogja keresni legelébb.)

Demeter úr ezalatt egy csomagot húzott elő pamlagvánkosa alól, s azt Sipos úrnak nyújtá.

– Tehát kegyed nem tanácsolja, hogy Henriette-et Hátszegi báróhoz adjuk nőül. No: – jól van –; amíg mi a mellékleteket átfutjuk, legyen szíves kegyed viszont ezen iratokat megolvasgatni: – hogy el ne unja magát.

Azok voltak a Margari által elárult penzumok – in natura.

János úr bosszúsan járkált alá s fel a szobában; Lángainé nagy figyelemmel olvasott, egyik sem vette észre azt a zavart, azt a meglepetést, mely az ügyész arcán ellenállhatatlanul visszatükröződött, mialatt a végzetes latin irományokat áttekinté. Fejét meg-megcsóválta, bajuszát tépte jobbra-balra, zavarultan feszengett karszékében, homloka izzadni kezdett, azt nem győzte zsebkendőjével törölni, végre átolvasta az egészet, s akkor letette valamennyit maga elé az asztalra, s eszmétlenül rámeredt, mint akinek e pillanatban az esze nem tud tanácsot adni.

Éppen ekkorra készült el Lángainé is az olvasmánnyal. Ő, ellenkezőleg, egészen fel volt izgatva; olvasás közben nem állhatá meg, hogy olykor fel ne sóhajtson: – a szörnyeteg! a gyalázatos! – Ez igen ingerlő olvasmány volt.

Demeter úr azzal mulatta magát, hogy hol az egyik olvasó, hol a másik arcát szemlélgetés itt az izgalom, amott a levertség nőttön növése igen mulatságos ellentét volt egy harmadik nézőre nézve.

Mikor minden papiros bevégzé hatását; akkor csendes, szelíd hangon szólalt meg:

– Nos, tehát mi véleményed van e tárgyban, leányom? Lángainé összecsukta szemüvegét, mint ki véleménye helyességéről bizonyos, s nem késett felelni.

– Báró Hátszeginek nem egy Lapussa Henriette kisasszonyt, de egy jóindulatú cselédet sem adnék nőül.

– De magad hozzámennél – mordult közbe mérgesen János úr, amit nem vett számba senki.

– És ön, ügyész úr? – kérdezé Demeter, Siposhoz fordulva.

– Én? – szólt a becsületes férfi, elfogult, bánatnyomta hangon. – Én azt tanácsolom, hogy a kisasszonyt minél elébb nőül kell adni a báróhoz.

Lángainé karikára nyílt szemekkel tekinte rá:

– Azok után, amik ez iratokban vannak?!

– Nem. Azok után, amik e másik iratokban vannak.

– Mik azok? – kiálta odarohanva Lángainé, s nagyon bosszankodott, mikor a felmarkolt iratokban csupa latin dolgokra akadt. Annyit látott, hogy ezek Kálmán penzumai, s nem értette az összefüggést.

– Kérem az iratokat vissza – szólt Demeter úr, száraz kezét eléjük nyújtva. – Még most kellenek. Itt vannak nálam fordításban is. Tehát ön is azt hiszi, ügyvéd úr, hogy Henriette-nek jó lesz a báróhoz nőül menni? No, azon a napon, ha megérjük, amikor Henriette az oltárhoz lép Hátszegi Lénárddal, ezen firkákat önnek fogom ajándékozni. Addig nekem kellenek! … Tetszik engemet érteni?

Sipos úr egészen le volt verve; nem volt semmi kedve valakivel vitatkozni többé: ily gonoszul még nem vesztette el perét soha. Lángainé még ostromolni akarta kérdésekkel, de ő nem állt neki helyt, vette a kalapját, köszönt és elsietett.

Lángainé azután apjához fordult; mi okozta e meglepő változást, minő csodairatok azon látszólagos semmiségek, minő titkok azok?

Demeter úr rajtuk feküdt, nem adta ki őket:

– Olyan emberek titkai, akikre nézve nagy baj és nagy szerencse, hogy el vannak árulva. Meglehet, hogy sohasem fogjátok megtudni.

– Összefüggésben állanak ezek Henriette férjhezmenetelével?

– Egyenesen kényszerítenek rá.

– Szegény leány! – sóhajta fel a delnő.

– Kár, hogy nem áldozhatod fel magadat érette! – szólt közbe csúfondárosan János úr, kit a várt diadal ingerkedővé tett.

– János! – szólt hozzá Lángainé, hideg, neheztelésteljes arccal, melynek fehér márványa alatt több harag rejlett, mint egy háborgó tengerben. – Már többször mondád szemembe e rossz élcet, ha még egyszer ki találod mondani, soha ez életben többet nem szólunk egymáshoz – s ha egyedül lennénk is egy börtönbe bezárva.

– Tehát azért is még egyszer elmondom – pattogott János hetvenkedő hangon. – Essünk át rajta minél elébb.

– Jó! Ne fáradj. Mondottnak veszem. Meghaltunk egymásra nézve.

Azzal feszesen az ablakhoz ment, s hímzéseihez ült. János úr kacagva hadonázott alá s fel a szobában. Demeter úr nem szólt bele a vitába, tudta jól, hogy ezek sohasem békülnek ki többet.

Sipos úr háromszor is elment lakása előtt, mielőtt hazatalált volna, annyira megzavarták azok a dolgok, amiket most tudott meg.

Sokáig jött-ment még otthon is dolgozószobájában, mintha nem találná meg valaminek az elejét, aminek szeretne már a végin lenni. Végre nagy nehezen lecsillapítá magát, s akkor kiüzent egyik írnokától, hogy híják be hozzá Szilárdot.

A hívott abban a nyomban megjelent.

Egyike volt azoknak az arcoknak, amiket a nők el nem tudnak felejteni soha. Égő szenvedély minden vonásban, a halvány arc sápadt színéhez úgy illenek a nagy, lángoló fekete szemek, mik bátorságról, hő indulatokról beszélnek, míg a nemes férfiajk hallgat. Annak a sűrű fekete hajsátornak nem is szükséges úgy elborítani azt a szép homlokot, elég árny van azon így is.

– Nos, kedves öcsém, egészen magadhoz jöttél-e már? – szóla hozzá Sipos úr családias bizalom hangzatán. – Nem volt ma nálad az orvos?

– Nincs már rá szükségem, semmi bajom.

– No, csak ne bízd el magadat még. Már ismét dolgoztál. Az még nem volna szabad; tudod, hogy az orvos megtiltotta.

– Hiszen csak szórakozásbul dolgozom.

– Szórakozásbul keress mulatságot. Mért nem jársz te, mint más fiatalember, társaságokba, kávéházba, táncvigalmakba? Minek fogod be magadat, mint egy teherhordozó; a fiatal kedély mulatságot óhajt.

– Én elég jól érzem magamat így. Köszönöm kedves bátyám figyelmét; ön jobban aggódik értem, mint érdemelném.

– Kötelességem az, édes öcsém. Tudod, hogy szegény édesapád halálos ágyánál bízott a lelkemre; ott álltál, hallottad, mikor mondta: – Rád hagyom szegény fiamat, légy helyettem édesapja.

A jó öregúrnak elborította a szemeit a könny ezen emlék fölidéztére, letörlé azt tarka zsebkendővel; az ifjú szemei nem könnyeztek, csak még jobban égtek.

– Emlékezel-e erre a szóra, édes öcsém?

– Igen – suttogá az ifjú halkan.

– S ha én ma vagy holnap átlépek ebből a világból abba a másikba, ahol nem válnak el a jó barátok többé egymástól, s ha ott összetalálkozom az én jó kedves Istvánommal, s ha ő kérdeni fogja tőlem: – hogyan viselted gondját rádbízott fiamnak? – mit fogok neki rá felelni? Nos, szólj, mit fogok neki rá felelni?

Az ifjú érzékenyen ragadá meg az öreg gyám kezét, s megszorítva azt, alig hallhatóan suttogá:

– Ön második atyám volt.

Erre Sipos úr indulatosan ragadá ki kezeit az ifjú kezeiből, s hevesebb hangba csapva át, monda:

– És ha erre ő azt fogja mondani: – az nem igaz; te nem vigyáztál fiamra! Te nem jártál utána, ahogy apának kellett volna, te könnyelműen magára hagytad őt; nem tudtad, mikor veszélyben forog, vak voltál, mikor az örvény felé rohant; a halál küszöbéig hagytad menni, s ha Isten és az én halottkezem nem védelmezi öt, öngyilkossá lesz, és te nem is tudod meg: miért?

A fiatalember megrendült e szóra. Meg volt lepetve; még halványabb lett, mint azelőtt; meredt szemekkel bámult főnökére, ki most egészen uralkodott fölötte; mint a mester csínytetten kapott tanítványán. Azután odalépett az öreg, s megszorítá kezét, mintha biztatná vele, hogy „én most tégedet nagyon meg foglak dorgálni; de azért ne félj, pártodon vagyok”.

– Kedves öcsém, Szilárd; jusson eszedbe, mikor kicsiny gyermek voltál, aztán tettél néha olyasmit, amit nem kellett volna, amiért apád kérdőre fogott, mindig azt mondta, ugyé: „ha rosszat tettél, s szégyenled bevallani, hallgass, szorítsd össze a fogaidat; de ne hazudj; ne tagadj, ne gondolj ki mentségedre olyan dolgot, ami nem igaz, mert a te neved Szilárd; ahhoz pedig nem illik a gyávaság.” Meg is fogadtad; olyan lettél. Már most én is azt mondom, jusson eszedbe, hogy Szilárdnak kereszteltek; hallgasd meg nyugodt lélekkel, amiket mondani fogok: bele ne szólj; megcáfolni ne akarj; ha kérdelek, s felelni nem akarsz, rázd meg a fejedet; de elámítani ne akarj, mert az nem illik hozzád. Most pedig ülj le. – Ülj le, öcsém, mert most üdültél föl betegségedből, fejed még gyönge; – azok után, amiket majd elmondok, aligha szédelegni nem fog.

Az ügyész lenyomta egy székre az ifjút, ki méla bánattal csüggeszté alá szép fejét; lehetetlen volt őt meg nem szánni.

Az öregúr nagyot fohászkodott, s izzadt homlokát törlé zsebkendőjével.

– Te egy gazdag család leányába voltál szerelmes, és az is tebeléd. Egy táncvigalomban ismerkedtetek meg; a viszony innen fűződött odább. Kevés és nagyon ellenőrzött alkalmatok volt egymással találkozhatni; de a szerelem találékony és furfangos, tud magának utat csinálni. A gazdag leánynak volt egy elhanyagolt testvére, kit rokonai nyilvános iskolába járattak. Ezt nálam találtad több ízben, mert a szeles gyermek, valahányszor otthon megriasztották, mindig hozzám szökött, s itt tartózkodott, míg gyámjait, kiknek családi ügyészök vagyok, kiengeszteltem iránta. Olyankor veled egy szobában hált, te viseltél rá gondot, megmagyaráztad a nehéz feladatokat, miket megtanulni nem bírt; a gyermek nagyon megszeretett téged. Pedig aztán hatályosabb kerítőt kívánni sem lehet, mint egy gyermek. Teelőtted kedvesedről, őelőtte terólad beszélt, magasztalt benneteket egymásnak. Nagyapa, nagynéne, nagybátya, nevelőnő, házikisasszony, cselédek, akik szemeiket soha le nem vették a leányról, nem is sejték, hogy a leány el van kerítve, el van szerelmesítve: képzelni sem lehet hogyan. Beszél előtte valaki? Nem. Jön össze valakivel? Nem. Kap szerelmes leveleket? Nem. Hogyan tehát? A szerelmesek furfangja bámulatos. Ti tudtátok, hogy a család vénei és asszonyai nem értik az orátorok klasszikus nyelvét, s a leány, ki oly nagyon szeretett, nem tartá erős fáradságnak megtanulni latinul, mintha csak öccse oktatása közben tenné, hogy kedvesével a felfedeztetés aggodalma nélkül levelezhessen. Egy nő, egy gyermekleány megtanul egy holt nyelvet, aminek soha semmi helyzetben hasznát nem fogja vehetni; csak azért, hogy kedveltjének elmondhassa: „ego te in aeternum amabo”. Meg kell vallani, hogy ez igen szép és nagy áldozat. Ti mindennap leveleztetek egymással. Iskola előtt a lányka diktált öccsének penzumokat, félig közönyös retorikai virágokkal kezdve, és folytatva a szerető szenvedély hangján, iskola után hozzád jött a fiú, akkor te diktáltál neki másik penzumot, aminek eleje, vége, szinte együgyű chria volt, közepe pedig édes nyilatkozatokkal tele. Ezt a penzumos könyvet persze sohasem vitte ő az iskolába; nálad állt a másik, az igazi, amit a tanároknak kellett látni. Az egész ármányos csempészet ott folyt a családtagok, a társalgónők szemei előtt, füleik hallatára; ki jöhetett volna rá? És mégis rájöttek. Ma, ezelőtt egy órával az öreg családfő maga nyújtá azokat kezembe, hogy olvassam át; megjegyezve, hogy fordításban ő maga is olvasta már azokat.

A fiatalember fel a levegőbe bámult, mintha azon járna csupán az esze, vajon ki árulhatta el azokat.

– Rettentő dolgokat tudtam meg belőlük. Előbb azon tanakodtatok, hogy a leány a család akarata ellen nőddé legyen. Bíztatok a nagynéne jóindulatában; ő szerette unokahúgát. Akartatok várni, tűrni és hívek maradni. Azonban mindezt meghiúsítá egy előkelő és gazdag kérő megjelenése, ki világi fogalmak szerint éppen a leányhoz illett. A családtagok erőtették ez összeköttetés létrejöttét. Ti kétségbeesve tusakodtatok afölött, hogy mit tegyetek? Szándékotok volt együtt megszökni. Erről levert benneteket a sokszorozott figyelem, mely a leány lépteit őrizé. Mikor aztán nem volt semmi menekülés, akkor egy rettenetes sötét eszme fejlődött ki közöttetek: magatokat megölni, egyszerre, egy napon, egy akarattal. Több napon keresztül tanakodtatok a kivitel felett. Itt már nagyon óvatosaknak kellett lennetek a kifejezésekben, nehogy a leíró testvér valamit megsejtsen a szándékból. Előtte is el kellett azt burkolni. A leány egy természettudományi könyvet kért tőled. Te megküldéd neki. A leánygyermek kikereste abból, hogy miféle mérgeket tudna az ember könnyűszerével önmaga előállítani. Úgy bölcselkedett, mint egy természetbúvár. Két napig tanakodtatok rajta, hogy lehetne gyufára szert tenni, aminek a villója leghatályosabb méreg. De hiába, nagy uraknál csak a cselédek kezén forog a gyufa, nem lehetett szerezni; végre talált a lyánka valamit. Ha rézkrajcárokat egy üvegszelencében jó erős sós ecet közé tesznek, az rézoldatot képez, s ez aztán méreg. Ebben állapodtatok meg; a lyánka készített saját magának mérget, s megtanított rá téged, hogyan készíts azt te is… Óh, én jó istenem! Miről gondolkoznak a gyermekek!