Még akkor vasutak nem voltak a hazában. Pesttől Erdély belsejéig jó egy hétig lehetett utazni, még előreküldött váltott fogatokon is. Esküvő utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt; csak azt az egyet kérte, hogy nagyon korán induljanak (amikor még senki sem jár az utcán). Az idő is elértette kívánságát, mert elindulások órájában úgy szakadt az eső, hogy be kellett vonni a hintók bőrernyőit; nem látott semmit a városból, melyet elhagyott: ismerős utcák, ablakok nem szomorították búcsúvételeikkel; csak a kerekek más forma gördüléséből veheté észre, mikor már elhagyták a kövezetet, s az országútra értek. Túlél ám az ember sokat, amiről azt hitte, hogy bele fog halni.

Két hintóval voltak; az elsőben ült a menyasszony és Clementine, ki addig könyörgott a családnak, míg eleresztették kisasszonyával; szegény, azt hitte, ott jobb sorsa lesz. Bizony nem is Henriette kedveért kéredzkedett. A második kocsiban ült a báró és Margari; ki, amint kitűnt, egészen a bárónak való ember: egy olyan írástudó, akit egyúttal házi bolondnak is lehet használni; nehéz már ilyeneket kapni mai időkben, a tanult ember mind kevély.

A delet vendéglőben töltötték; ott mind a négyen nagyon keveset beszéltek: „nagy a sár” az volt a jelszó. Henriette már 24 óra óta volt felesége Hátszeginek – és még nem tudta, hogy milyen színe van a szemeinek.

Henriette nem mert semmit kérdezni; sem azt, hogy messze mennek-e még, sem azt, hogy hol fognak éjszakázni, sem azt, hogy itt kell-e maradni, olyan idegennek érzé magát azok között, akik körüle voltak. Férje egyébiránt igen udvarias és előzékeny volt hozzá; nem volt terhére.

Délután megint külön két kocsiba ülve, utaztak tovább: alkonyatkor egy faluban megálltak itatni, ott Hátszegi leszállt, s odamenve neje hintajához, beszólt hozzá az ablakon.

– Egy óra múlva megpihenünk. Egy régi barátom kastélyában fogunk éjszakára megszállni, Satrakovics Gerzsonnál; ő már értesülve van, és vár bennünket; a lovászát idáig előreküldte.

Henriette-nek jólesett, hogy idegen ember házához szállnak, nem vendégfogadóba. Úgy bízott mindenkiben, aki idegen.

Az ígért egy órából szinte kettő lett. Itt rossz út következett, a süppedékes homokba a nehéz hintó kerekei mélyen levágnak; ahogy a szél befújja a röpülő homokkal a tekervényes utat, vezető nélkül nehéz is volna idegennek helybe találni. Az egyforma buckákat, mik a láthatárig mint egy hullámokat hányó homokóceán alakulnak, benőtte az árvafenyő; ez szomorú törpe erdő, bozót inkább, egyhangú változatlanságban fogja közbe a bukdácsoló utat; nem látni tőle sem falut, sem tanyai házat. Közeli nádasokból lármás vadlúdfalkák vonulnak át az égen, melyet a lemenő nap sárgára feste. „Itt nem szeretnék lakni”, gondolja magában Henriette, de nincs akinek elmondja. Clementine-nek mindenütt jó, ahol urak laknak.

Végre nagyszerű kopócsaholás tudatja a hintóban ülökkel, hogy udvarba jutottak, a kocsi ajtaját kinyitják. Henriette-et kiemelik. Az új asszony azzal a kíváncsisággal tekint körül, amivel egy hosszú börtönre ítélt rab, kit messze várfogságra visznek, szokta vizsgálni az állomásokat: a kültárgyak benyomásai sohasem oly erősek, mint mikor belső aggodalmat visz magával a lélek.

Nagy, téres, kővel kerített udvar közepén állt egy régi modorú úri lak: elöl négyszögletes oszlopokkal osztályozott tornáccal, melyhez lépcsőkön kellett fölmenni, s melynek tégla mellvédje igen alkalmas volt arra, hogy egyfelől a vendég urak, másfelől a hajdúk lelógázzák róla a lábaikat, mikor jól akarnak mulatni; egypár helyet kedvenc agarak foglaltak el; most azonban egyszerre elhagyja mindenki ezt a kedvenc sütkérező helyet, amint a hintók megállnak a tornác előtt, s fut mindenki eléjük: úr, vendég, hajdú és agár.

Legelső a kocsiajtónál egy sajátságos ember, kinél viszontagságtól roncsoltabb alakot alig lehet képzelni; ötvenes lehet a férfi, de ezt nehéz volna orcájáról megbecsülni. Az régi sebektől összevissza van hasogatva, a szájából egy darab hiányzik, valószínűleg egypár fog is, de azt eltakarja a szürkével tarka bajusz; a száj ép felén nincs bajusz, úgy látszik, mintha az onnan le volna tépve. Ugyanazon az oldalon egy szem is hiányzik, s a fél arc sűrű fekete pontokkal van tetovírozva, mint akinek szétszakadt lőfegyver a lőport szeme közé szorta. Az orra félre és tömpére van ütve, tán nagy, erőszakos esés miatt. A jobb kezén csak három ujja van, a másik kettő irtóztatón megcsonkítva, a bal keze pedig a borzalomig ki van hozva természeti állásából, könyökkel befelé, s csuklóinál mozdulatlan; amellett egyik lába rövidebb, mint a másik; – hanem azért az összetört férfiú oly fürge, hogy mindenkit megelőz az udvariasságban, s első, aki kezét nyújtja a kiszálló delnőnek, ki szinte összeborzad, midőn annak béna ujjait érinti.

– Nőm! Gerzson barátom! – siet Hátszegi őket egymásnak bemutatni. A háziúr nagyon örül a szerencsének, megszorítja barátja kezét azzal a három ujjával; másik karját, azt a nyomorékot, a delnőnek nyújtja, ki csak aggódva támaszkodik reá, mintha azt hinné, hogy az annak fáj.

A háziúr kacag ez aggodalmon:

– Csak támaszkodjék rá, nagysád, nem törik az el; olyan erő van azért abban, mintha vasból volna. Pfuj, Fecske! (Egy agár szörnyen iparkodott örömét azáltal kifejezni, hogy Henriette vállára ugrált.) Nagyon örülök, hogy szerencsém van nagysádtokhoz. Jó, hogy előre megírta Lénárd barátom. Tiszteletükre holnapra nagyszerű rókavadászatot rendeztem; ezek itt mind rókavadászok; reményljük, hogy nagysád is részt fog venni.

– Én nem tudok lovon ülni! – felelt a gyermekasszony őszintén.

– Óh, azt majd meg fogja tanulni, nekem van egy jó, szelíd paripám, olyan mint a bárány. Addig nem eresztjük tovább nagysádat, míg azt meg nem tanulja.

– Ahogy férjemnek tetszeni fog.

A terembe érve, egy csomó tűrt csizmás, pitykegombos ifjabb, vénebb urat számláltak sorba Henriette-nek; ő biz annak egynek sem tartotta meg a nevét egy percig sem; örült, mikor szobájába vitték, s Clementine-nel maradhatott.

Amint úti köntöséből átöltözött, nemsokára hítták vacsorára. A nagyteremben volt terítve, egy széles, kerek asztalon; több bor, mint tányér: szarvas- és őzág nyelű kések, villák, hideg vadpecsenye, paprikás pörkölt, tepertős galuska.

– Biz ez csak vadászos vacsora, kedves nagysád – menté magát Gerzson úr az asztalhoz vezetve Henriette-et, melynél ő és Clementine voltak csupán a nők. – Hiába! Nincs asszony a háznál; az ilyen agglegény csak úgy szolgál, ahogy őt szolgálják.

– De ugyan miért is nem házasodol már egyszer meg? – kötődék vele Hátszegi.

– Hiszen akartam én egyszer, de elmaradtam belőle. Volt már mátkám, ki is volt tűzve a lakodalom napja. Igen derék, szép leány volt a menyasszonyom. A határnap előtti estén, nehogy elfelejtsem a dolgot, mondám a hajdúmnak, hogy reggel az új fényes csizmámat tegye az ágyhoz, ne a bagariát; – hát reggel, amint még az ágyban fekszem, hallok nagy kutyaugatást a kert alatt; kiszólok, mi az ott? Mondják hogy egy hiúzt szalasztottak ki a kutyák a bozótbul. Uccu, hiúz! Ez ritka állat ezen a tájon; felrántom a fényes csizmákat, ragadom a falról a puskát, megyek a pagonyba; nyomra akadok, üldözöm a hiúzt; a kutyák mindig beljebb vezetnek az erdőbe, én mindig nagyobb tűzzel megyek a vad után: – egynéhányszor ugyan érzem, hogy valami nyom, mintha valamit otthon felejtettem volna; tapogatom magamat, lőportartó, kupaktartó, dohányzacskó, acél, kova mind nálam van; megint csak megyek odább: megint csak háborgat valami, de a hiúz nagyon feldühített már, hol elbújt, hol megugrott; estére csakugyan kézre kerítettem a bundáját, s mentem haza vele; de akkor megint elővett az a nyomás, mintha valami hiba volna valahol a világon, amit nekem kellett volna elintézni. Csak este, mikor az új csizmákat lehúztam a lábamról, akkor jutott eszembe, hogy hisz énnekem ma az esküvőmön kellett volna jelen lennem. Az biz elmaradt szépen. Menyasszonyom megharagudott rám a feledségért, s mindjárt hozzá ment valami szolgabíróhoz. Jól tette, különb embert kapott, mint én vagyok, hanem azóta nem volt kedvem megkérni valakit. A társaság vígan kacagott ez adomára; az öregúrról el lehetett hinni, hogy ez valóságos igaz.

A jókedv helyreállt, a férfiak hatalmas étvággyal láttak a patriarkális vacsorához, a bort sem igen nagyon kellett kínálni, Henriette természetesen egy falatot sem evett; máskor is nagyon keveset fogyasztott, most pedig éppen nem volt hozzá való kedve, amivel Gerzson urat egészen kétségbe ejté.

– Jaj, kedves nagysád, ha ilyen keveset eszik, akkor még én is el tudnám tartani, ha napszámos volnék is.

A társaság nagyon kacagott ez ötleten. Olyan kezekkel és lábakkal napszámba járni!

– De mi is lelte a te bal kezedet, mióta nem láttalak? – kérdé tőle Hátszegi.

– Ezt ni? – szólt Gerzson úr, felemelve nyomorék karját. – A minap az angol kopókat akartam kipróbálni, hogy mennyire lehet őket használni a síkon? Az Abdelkader arabomon ültem; amint vágtatva nyargaltam, mint a szél, egy helyett valami angyalhullás volt előttem. Tetszik tudni nagysád, mik azok az angyalhullások? Olyan mély gödrök a homoksíkon, amiket messziről nem lehet észrevenni; az Abdelkader egyenesen beleesett a gödörbe a két első lábával, én pedig fel a levegőbe két ölnyire, onnan meg bukfencet vetve fejtetőre le; szerencse, hogy ezt a kezemet magam elé tartottam, mert különben a nyakam tört volna ki, így pedig csak a karomnak lett egy kicsit szokatlan formája, ami nem tesz semmit. Legnagyobb baj az egészben az, hogy miután a jobb szemem hiányzik, kénytelen vagyok a ballal célozni; s ilyenkor a bal karomat nem húzhatván összébb, kénytelen vagyok a jobb kezemmel elrántani a fegyver ravaszát, ami nagyon nevetséges állás.

Henriette-en hideg borzongás futott végig ez elbeszélésre, amin a férfiak olyan hangos hahotával tudtak kacagni.

– De holnap csak nem fog ön lóra ülni ismét? – kérdé gyermekes aggódalammal a tépett embert. (Azt hitte, hogy kocsin fog a rókavadászatra menni.)

– Óh, azóta mennyit ültem már nyeregben. Ez engem nem akadályoz; azért a bal kezemmel igen jól tudom kormányozni a lovat, s emez a három ujjam éppen annyit ér, mintha mind az öt megvolna. Igaz, hogy az egyik lábam rövidebb, mint a másik, mert egyszer hanyatt esett velem a ló a jégen, s akkor három helyen eltörött; hanem ezen könnyű segíteni, csak az egyik kengyelszárat csatoljuk feljebb; mindjárt megvan. Aztán estem, zúzódtam én már, mégis itt vagyok.

– De ha én önnek leánya volnék, mégsem engedném, hogy azt tegye.

A víg embert ez a szó elkomorítá: ha ez őneki leánya volna! Biz az meglehet, hogy akkor minden egészen másként lenne.

– De hát lássa, kedves nagysád, ez már nekem egyetlen szenvedélyem. Nagyon fiatal koromba megverte ábrázatomat a ragya, két első fogamat kirúgta a ló; fél szememet kiütötte a szétrepedt fegyver; lóversenyen összetört a paripa, medve megtépett, bölény összegázolt; nem képzelhettem magamban, hogy asszonyoknak ilyen alakkal tetszeni fogok; háborúra nem volt kilátás, békességben katonáskodni pedig nem volt kedvem; mit tehettem egyebet, mint hogy vadásztam, és újra vadásztam, paripa, agár, erdő és fenevadak, ez lett mindennapi örömem.

– Nem voltak közügyek?

Gerzson úr meg volt akadva. A gyermekek sokszor tesznek olyan kérdéseket, amikre az öregek nem tudnak megfelelni.

– Azokhoz meg nem volt kedvem, nem tudok sem szolgálni, sem parancsolni. Most meg már egészen vadember lettem. Nem esik jól az álom, ha reggeltől estig nem álltam odakinn a lesen, nem vágtattam lóháton nyaktörő helyeken keresztül, kivált ha még egy kis szakadó zápor is jön hozzá, az a gyönyörűség, az az élvezet; ahol más embernek a haja borzad, ott vágtatva nyargalni keresztül, meredeken lefelé, árkos-bokros avarokon, hegypárkányon, hullott erdőn. Hát még mikor Lénárd barátunk erdélyi havasai közt a medvére járunk, ami küzdelemmel, életveszéllyel jár; ahol a férfinak minden hidegvérére, ügyességére, néha erejére is van szüksége; egy olyan nap valódi szakaszt képez a vadász életében.

– Különösen, akinek a mackó úgy a homlokára írja fel az emlékmondatot, mint neked – szólt tréfálózva Hátszegi.

– Jaj, az nagyon szép est volt, kedves nagysád, azt el kell mondanom; mikor néhány év előtt Hídváron voltunk, Lénárd barátom kastélyában, két hetet töltöttünk künn a havasok között.

– Éjjel-nappal? – kérdé Henriette bámulva.

– De éjszakára csináltunk némelykor gunyhókat fenyőgallyakból; ha pedig eső nem esett, akkor csak ott tanyáztunk az őrtűz mellett, s betakaróztunk bundánkkal. Óh, az pompás mulatság volt. Két nap, hogy az eleségünk elfogyott, nem éltünk egyébbel, mint áfonyabogyával és sült medvehússal.

– Az rossz lehet.

– A talpai delíciák, csakhogy nemigen lehetett megsóznunk, mert sónk nem volt.

– Miért nem tértek haza?

– Nem lehetett; négy nap egymás után vadásztunk egy vérmedvére. Tetszik tudni mi az a vérmedve? A medve igen szelíd, ártatlan állat különben, beéri mézzel, bogyóval és gyökerekkel, de ha egyszer belekóstolt a vérbe, akkor aztán pusztít, mint az oroszlán, s különös elsőbbséget ad minden vér fölött az emberi vérnek. Egy ilyen vén gonosztevő akadt a hajtásunkba négy nap egymásután. Mindannyiszor kitört. Egypár golyót elvitt a bőre alatt, az neki annyi, mint semmi, a rosszul célozó vadászokat megpofozta, utoljára egy hajtójának a fejéről lehúzta a bőrt s megint a rengetegbe menekült. Lénárd barátom és a többi urak már abban akarták hagyni a hajtást, ki voltunk éhezve kegyetlenül; ruhánk lemállott rólunk a sok eső és sziklamászás miatt, de én erőszakoltam őket, hogy még holnap tegyünk egy kísérletet; hajtsuk meg még egyszer az erdőt, én bizonyosan tudom, hogy itt kapjuk a medvét. Valamennyien ellenem voltak; Lénárd barátom erősködött, hogy azt már meg nem kapjuk, mert az nem marad ott, ahol megsebesítették, hanem fut éjjel-nappal; azóta átment Oláhországba; az idén nem beszélünk vele. „No, hát fogadjunk, hogy itt van közel, és holnap rábukkanunk”. Lénárd azt mondta, hogy tízet tesz egyre. „Jól van, én száz aranyat fizetek neked, ha holnap meg nem talájuk a mackónkat.” – „Én pedig ezeret teszek rá, hogy nem! Semmi esetre sem – kiabáltak a többiek is –, tehetnél ellenébe akár tízezret”. A fogadás állt; másnap korán reggel nagy, sűrű ködben nekiindítottuk a hajtókat, míg magunk a vadjárta réseket álltuk el; mi ketten Lénárddal egy vízmosásos hegyszakadékban foglaltunk állást, s vártuk türelmetlenül, míg a köd felszakad. Déltájban tisztulni kezdett, már akkor a hajtók jó közel jártak; őz, farkas elég baktatott el előttünk, mi nem lőttünk rájuk: most csak medve volt a jelszó. A hajtás csaknem vége felé járt már; mi csak ötven lépésnyire álltunk egymástól Lénárddal, s kezdtünk bizton átbeszélgetni. „Kezdem sajnálni a száz aranyadat” – szólt Lénárd. – „Jobban sajnálom én a medvebőrt”. – „Azóta az Moldovában jár!” – A hátam mögött, tíz lépésnyi távolban tőlem volt egy szűk üreg nyílása, amilyen száz is van ott a hegyek között. – „Ejnye – mondék –, ha az én medvém csak itt volna elbújva ebben az üregben”; s azzal, minthogy úgyis vége volt már a hajtásnak, meg az üregben úgysem nagy hangot ad a lövés, mint valami pajkos kisfiúcska, beletartanám a puskám csövét, s egymásután belelőttem mind a kettőt. Erre irtózatos bömbölés támad az üregben: a fenevad az egész hajtás, lárma, ordítozás alatt ott volt a hátam mögött, és hallgatott; gyönyörű nagy állat volt: nálamnál két fejjel magasabb, olyan agyarai voltak, mint egy vadkannak. A fenevad egyenesen rám rohant, s nekem mind a két lövésem kárban; most végem van! Mi egy ilyen pompás állatnak egy olyan nyomorult figurát ízről ízre széttépni, mint én vagyok? Két lábra állva jött rám, a vadászkésemet egy ütéssel összetörte, s rettenetes karjaival átnyalábolt, míg fogaival az arcomat iparkodott összemarcangolni. E végső pillanatban Lénárdnak kiálték; „Pajtás, lőj közénk, akármelyikünket találsz!” Inkább akartam golyó által meghalni, mint széttépetni; a következő pillanatban egy dördülés hangzott, s azzal én csak azt vettem észre, hogy amint össze vagyunk ölelkezve, gurulunk lefelé a vízmosás fenekére, ott, amint feltartott bennünket a sűrű borókabozót, vettem észre, hogy az én medvém tökéletesen el van készítve; a golyó éppen a fülén ment keresztül; amiről meg kell vallani, hogy remek lövés volt Lénárdtól, ötven lépésnyiről, olyankor, midőn a medve feje az enyimhez éppen a csókolódásig közel volt.

Henriette fázni kezdett ezektől a meséktől. A lelke elszorult ezen emberek közelében, akik oly nagy veszélyekkel tudnak játszani, s azt jó mulatságnak nevezik.

– Az volt pedig a legszebb Lénárdtól, hogy ő kockáztatott értem egy lövést, amidőn, ha enged becsülettel összetépetni a medvétől, ezer darab aranyja marad meg. Így elvesztette a fogadást; se nem volt elég, hogy megszabadított, hanem ezer aranyat fizetett azért, hogy megmenekültem.

– Ez gavallérvonás! – mondá mindenki. – Ilyenekről ismerni igazi lovagérzésű emberekre.

– Nagysád meg fogja látni Hídváron azt a pompás medvebőrt, mely valódi drágaság egy vadászra nézve; huszonhat régi lövés van rajta, volt benne apróbb-nagyobb golyó, vasszeg, ólompityke, láncdarab, amivel oláhok megsebzették, s miket mind el tudott vinni. Valóban, ha választásom lett volna, inkább a medvebőrhöz állok, mint az ezer aranyhoz, s rám nézve is jobb lett volna a csere, mert az most is megvolna, míg az ezer aranyat Dévánál szépen elcsikarta tőlem az a fránya Fatia Negra.

– Ki az? – kérdezé Henriette kíváncsian.

– Egy híres rablóvezér a Havasokon, akit nem bírnak soha kézre keríteni.

Henriette aggódva tekinte széjjel.

Hátszegi hidegvérrel veregetve villájával a tányérát, monda Gerzsonnak:

– Csak nem akarod a nőmet zsiványkalandokkal agyon ijesztgetni?

– Igazad van. Erről nem beszélünk többet.

Hátszegi azután más tárgyra vitte a beszédet; lóidomításra, kopófalka-vezetésre tért át a társalgás, az urak szerettek volna már pipára gyújtani; Henriette észrevette, hogy jelenléte kényszeríti őket tartózkodásra, s azzal mentve magát, hogy az úttól fáradt; üdvözölte a társaságot, s hálószobájába távozott. Azok mulathattak tőle reggelig: – Hátszegivel együtt.

A férfitársaság még csak azután lett vígabban, hogy a hölgyek eltávoztak; a harmadik szobáig is keresztülhangzott néha a kórusban kitörő hahota egy-egy víg adoma után: a magyar élete ilyenekben gazdag; mindig gondoskodott a sors jó mulatságáról, ha néha ő fizette is annak az árát.

Henriette egész éjjel nem aludt. – Ott égette a gyertyát az ágya előtti asztalon, s hallgatózott; néha Hátszegi erős hangja kihallatszott a férfizajból: a gyermeknő olyan kíváncsian figyelt rá: milyen a hangja annak a férfinak, aki őt nőül vette? Míg aztán Clementine el nem kezdett neki könyörgeni, hogy oltsa el a gyertyát, mert ő el nem bír tőle aludni; akkor meg az ablakon keresztül úgy fénylett az égről egy csillag, úgy ragyogott szeme közé; talán éppen az a szép Mesarthim, talán más szemei is ilyen álmatlanul nézik annak tündérragyogását e szellemjárás órájában, talán szemrehányást tenni világít az ide, amért elárulta nevét?

Ilyen volt Henriette első éjszakája, menyegzője után. – Legalább az a boldogsága megvolt, hogy férjét nem kellett látnia. Hajnal felé aludt el, s mire fölébredt, akkor már az egész társaság régen a fenyéren volt, kergette a rókát; onnan nem is tértek elébb vissza, mint késő este, jól kifáradva, átázva, átizzadva; Henriette azalatt egy elárvult könyvtárt fedezett fel a vadásztanyán, melyben egypár diák könyv lézengett, azokkal mulatta magát, amennyire lehetett a hiányzó lapok miatt, miket innen-onnan fidibusznak kitépegettek.

A kifáradt vadászok köztudomás szerint a legunalmasabb emberek a világon. Henriette-et nem érte nagy veszteség, midőn férje oda utasítá, hogy jó lesz korán lepihenni, mert holnap jókor indulnak útra. – Henriette áldotta magában azt a rókát, azt a vadászostort, még azt a mezőt is, mely így elvonja a férfiak figyelmét az asszonyokról. Már két napot jegyezhetett fel naplójába, mely után azt írhatná: ez a nap az enyim volt.

Másnap olyan korán indultak, hogy az öreg házigazdán kívül senki sem volt ébren a vadásztársaság közül. Az ismét hintajáig vezette nyomorék karján fiatal vendégnőjét, ismét felsegíté háromujjú kezével ülésébe; Henriette úgy borzadt most is attól az összetört kéztől, hogy a legszokásosabb udvariasságokról is megfeledkezett; alig köszönte meg a szállást, s egészen elmulasztá a viszonti szívesen látást megígérni Hídvárott; pedig Hátszegi érthetően hívá meg Gerzson urat az őszre medvevadászatra. – Hiába! Gyermek ez még!

Igen szép nap volt az utazásra; a hintó ablakait mindkét felől leereszték, Henriette láthatta maga előtt a tájékot. Sohasem járt még erre, egészen idegen volt rá nézve még a vidék jelleme is; a sík róna, kövér vetéseivel; itt-ott kerek erdőcskék közepéből kifehérlett egy-egy mezei tanya; Henriette valahányszor egy olyan kis tanyát látott, mindig az jutott eszébe, hogy milyen jó volna abban ottan elmaradni! Néha egy-egy népes helységen hajtottak keresztül; a falu közepén csinos, kertekkel szegélyezett úri lakok szoktak lenni, nyitott redőnyökkel, viráglepte ablakokkal: Henriette mindig arra gondolt, hogy milyen boldog emberek lehetnek, akik azokban laknak.

Clementine sopánkodásaiból megtudta, hogy még három nap járójuk van hazáig, s hogy jövő éjszakára gróf Kengyelesy kastélyában fognak megszállni. Így beszélték a kocsisok Margarinak, az meg őneki. Hogy az a gróf Kengyelesy igen furcsa ember. Hogy báró Hátszegi úrral mindenben ellenkeznek, hanem azért egymásra soha meg nem haragusznak, s egymást mindig fölkeresik. A grófnak van felesége is, aki elég fiatal még, de aki a grófot nem szereti. Ezt a cselédek már egymás közt beszélik.

Henriette-nek pedig igen mindegy volt, akármit beszélnek gróf Kengyelesyről és a feleségéről.

Délután öt-hat óra közt érkeztek meg a gróf kastélyába, mely a falun kívül, gazdag dohány- és repceföldek közepett feküdt, három oldalról pompás angolkert által körítve, a házberendezése jó ízlésről, a gazdaságé jó tiszttartóról tanúskodott.

Hogy a gróf előre értesülve volt Hátszegiék jöveteléről, azt bizonyítá az is, hogy az ebéddel megvárták őket. Kengyelesy alacsony, szikár férfiúcska volt, nagyon világos szőke hajjal és fehér szempillákkal, erősen hegybe menő álla még hegyesebbé vált a megnyúlt kecskeszakáll által. A grófnak nagyon tetszett, ha bizalmas körökben azzal hízelegtek neki, hogy tökéletes szatírarca van.

Neje egy fiatal, gömbölyű képű, eleven hölgy, nevető kék szemekkel, bánathoz nem szokott arccal, kit férje egy bécsi bal paré alkalmával meglátott, megszeretett és elszöktetett, mert a hölgy atyja, egy nyugalmazott tábornagy – különben is odaadta volna. – De regényesebb volt így.

A grófné elhalmozó szívességgel fogadá vendégnőjét; azonnal keresztnevén szólítá, s kérte ez is úgy nevezze őt, és tegezzék egymást. Egyszerre otthonossá tette őt magánál, s vitte külön lakosztályába, „a mi férfiainkkal úgy sincs mit mulatni, mert azok nagyon unalmas emberek!”

Ez a jó fennhangon adott vágás Hátszeginek is szólt, amit a grófné egy oldalpillantással még inkább értésére adott.

Azonban Henriette-nek mégis elég ideje maradt eltávozása közben meghallani, amit a gróf mondott felőle Hátszeginek, úgy félig hallhatólag:

– Une jolie petite machine, pour manger de la monnaie! (Csinos kis pénzevő gépecske!)

Hátszegi valami mentő választ súghatott rá, amire Kengyelesy nevetve, és egész fennhangon kiáltá fel:

– De isz az enyim gőzerőre fogyasztja a pénzt!

Többet a hölgyek nem hallottak; otthagyták őket; a grófné körülhordozta új barátnéját egész kastélyában, megmutogatta neki ritka virágait, párizsi bútorait, japáni furcsaságait, zongorázott előtte, beszéltette a papagáját, s örök emlékül mindjárt egy szép nagy opálgyűrűt húzott az ujjára.

– Ön nagyon boldog – szólt fél-kérdezés hangján Henriette.

– Mért nem tegezesz? Mondtam már, hogy tegezz! Ahogy vesszük – minthogy akarom, tehát az vagyok. Ha csak úgy rábíznám magamat a jósorsra, hogy tegyen velem, amit nekem tetszik, talán nem volnék az.

Ezt Henriette nem értette.

A grófné megfogta a gyermeknő kezét, s hálószobájába vezette: annak a falán függött egy szép nagy csatakép; bécsi mester remek olajfestménye.

– Ugye, pompás egy kép? – kérdezé a grófné nyílt mosolygással.

– Az – felelt rá Henriette szórakozottan.

– Hogy tetszik neked az a középett lovagló hős, aki a zászlót tartja kezében?

– Az is szép. De úgy tetszik, mintha helyzetéhez nagyon mosolygós volna az arca.

A grófnő nagyot nevetett rá.

– Az egy fiatal huszártisztnek az arcképéről van lemásolva, aki nekem sokáig udvarolt; az arcképet úgy magában nem tarthatnám a szobámban, mert arról mindjárt megtudnának mindent, hanem egy csataképet festettem hozzá, s senki sem gyanít felőle semmit; óh, barátném, ha az asszonyok leleményesek nem volnának, nagyon szerencsétlenek lehetnének minden helyzetben. Hanem ez titok! Nehogy eláruld valakinek.

Henriett elcsendesült. Neki is volt ilyen titka; de ő azt be nem vallaná senkinek, még halálos ágyán sem. Neki is van egy soha le nem törölhető arckép szívében, de kettőjük között két végtelenség eszméje áll; – az egyik egy elárult csillag, aminek neve Mesarthim; a másik egy el nem árulható név, aminek neve: „női becsület!”

– Le dîner est servi! – jelenti a vállrojtos inas. A grófné Henriette-et karjára véve tér az étterembe, hol az urak már várják.

Kengyelesy még egypár szomszéd földesurat hívatott magához ebédre, de azok nem érkeztek el, ki tudja mi dolguk akadhatott, pedig pompás kis ferblipartit lehetett volna rendezni ebéd után. A grófnak e fölötti balkedvében az a szabadelvűségi raptusa támadt hogy ő az üresen maradt helyekre Hátszegi titkárját és Hátszeginé társalkodónőjét fogja ültetni. Hiszen azok is emberek, s talán történt már meg máskor is, hogy egy gróf, meg egy báró, meg egy titkár egy asztalnál ebédeltek. Csak az a titkár olyan furcsa ember ne volna. Mint tudjuk, ez Margari.

A jeles férfiú annyira meg van döbbenve, midőn azzal híják be, hogy ő is a teremben fog ebédelni, hogy mentegetni próbálja magát, mintha ő erre nem volna érdemes, míg zavarának véget nem vet Hátszegi, helyet mutatva, Clementine mellett.

– Ide üljön, Margari.

– Margarinak híják? – szól hozzá hirtelen Kengyelesy.

– Margari Ferenc ugye? Hiszen ismerem én magát már régen!

Margari alázatosan feláll megint a székről, ahova már egyszer leült; ez nagy megtiszteltés volt rá nézve.

– Számtalanszor olvastam az újságokban a nevét! – folytatja Kengyelesy, mire Margariban az a gondolat támad, hogy ő talán álomjáró állapotban verseket vagy miket szokott írdogálni, s maga sem tudja, hogy milyen híres ember?

– Margari hírlapokba ír? – kérdé Hátszegi is nagyot bámulva.

– Nem, nem! – magyarázá Kengyelesy –, hanem van Pesten egy fatális sérvkötőkészítő mester, aki minden héten kétszer közli a lapokban mestersége szüleményeit, az illető attestátumokkal együtt, amikben az ő sérvkötői által kigyógyult tisztelt egyéniségek bizonyítják köszönettel, hogy nekik milyen jót tett; azok között van Margari úr is. Olvasnom kell, mert két év óta minden harmadik nap látom a hirdetményt.

Persze, hogy erre minden embert ellepett a nevetés, csak Margarit nem, aki nem tudta hogy leüljön-e mármost, vagy elszaladjon? Csakugyan fatális dolog azon az úton celebritássá válni jámbor embernek, hogy valami kézlábhelyretevőnek megköszöni egyszer a szívességét, s ez aztán hét esztendeig, hét országon keresztül folyvást kürtöli a köszönetét minden hírlapban.

A grófné alig tudott magához térni a nagy kacagásból; azután nagy naivul ráütött Kengyelesy vállára:

– Maga nagy ostoba! Maga mókus! – Mintha mindig őrá haragudnék meg azért, hogy valahányszor Margarira tekint, kénytelen elnevetni magát, ami nagyon kellemes mulatság lehet azon jámborra nézve, akinek vigyázni kell, hogy azzal a szokatlan alakú grófi villával minden falatot a nyakravalójába ne rakjon.

Ennyi hölgy előtt ilyen bolond módra mutatni be az embert! No, iszen a gróf is számíthat rá, hogy Margarinál a fekete könyvben van beírva.

Csak Henriette nem vett részt a közjókedvben; az ő szívén még sok visszafolytott könny fekszik, s minden visszaverődött kóranyag között ezé a legmakacsabb szenvedés.

Olyan keveset eszik, mint egy kismadár. Férje menti, hogy nagy beteg volt esküvőjök előtt.

– Ez nem nagy bók rád nézve – veti oda Kengyelesy tréfás észrevételét.

– Maga mókus, maga hallgasson – feddi őt ezért a grófné –, maga mindig balgaságokat mond. Maga neveletlen gyermek; ha én nem volnék, ki tudja, mi lenne belőle?

És folytonosan naiv szívességgel ostromolja; kínálgatja, tányérára szed, mint anya kisfiának: válogatott falatokat nyújt neki villájára szúrva: „no kis mókuskám, ha engem szeret!”; gyümölcsöt hámoz neki, s azt erővel szájába tömi; szétborzolt haját elsimítja homlokáról: „így nem áll jól; tegye fel a házisipkát; meg ne hűtse a fejét, nem haragusznak meg érte a vendégek; ugye Henriette, te megengeded? Azért nem akarja feltenni, mert én csináltam”. Mikor aztán feldisputálta a fejére az aranybojtos hímzett sipkát, akkor igazgatni valót talál rajta, „így tegye, félre a bal szemére; ne húzza le a homlokára; így ni, betyárosan; maga kis betyár!”

Kengyelesy nem győz ellene tiltakozni.

– Hagyjon nekem békét! Ne híjon engem mókuskájának. Mondja, hogy medve vagyok. Ne tömjön engem: nem vagyok én kisgyermek! Maradjon már vesztég! Tán azt gondolja, hogy én játékbábu vagyok olyan gyermekek számára, mint maga? – Végre elfordul tőle, s Hátszegihez dörmög félhangon:

– Fatális dolog, mikor az ember után így bolondul a tulajdon felesége.

Szegény tatár! Mikor ez sem használ, komoly megintéshez folyamodik.

– Viselje magát szépen! Illik is ez vén házasokhoz, mint mi vagyunk. Lássa, a báróné milyen illedelmesen ül, pedig ők még az első mézes hétben vannak. Pedig bizonyosan jobban szereti a férjét, mint maga engem. Ugye, Lénárd?

– Azt nem tudom – felelt Hátszegi hideg mosolygással.

– No, azt majd megtudod egy óra múlva!

– Jól van! – felelt rá Hátszegi, s arra mind a két férfi nevetett.

Henriett-nek e perctől fogva nem lehetett szavát venni; nem ügyelt többé sem a grófné agacériáira, sem a gróf szarkazmusaira; nem látta meg Margari ügyetlenségeit, nem tudta, a többiek min nevetnek; el volt kábulva egy szó rejtélyétől.

Gépileg fölkelt az asztaltól, mikor a többiek fölkeltek; meg hagyta magát csókolni a grófnétól. Valaki kezet csókolt neki, s dicsérte szép fehér kacsóját; már nem tudta, hogy a gróf volt-e az, vagy férje, vagy Margari?

A grófné észrevette Henriette elszórtságát, s amint a férfiak eltávoztak, jó éjt kívánva átkarolá, s megkérdezé:

– Miért lett egyszerre olyan rossz kedved?

Henriette nem bírt tovább magában küzdeni azzal a gondolattal. Nagy félénken suttogá:

– Mit értettek ők az alatt, hogy „majd megtudod egy óra múlva”?

– Ah! – szólt felkacagva a grófné. – Ez alatt azt értették, hogy most leülnek kártyázni, s amelyik szerencsétlenebb lesz a játékban, az megtudja arról, hogy szerencsésebb a szerelemben! Példabeszéd ez, kedvesem, talán te is ismered? Henriette kedélye meg volt gyógyítva egy kissé.

Még azután sokáig elmulattatá a kedélyes kis grófné fecsegéseivel. Elmondott előtte sok olyat, amit fiatal hölgyek csak legbizalmasabb barátnéikkal szoktak közleni. Hogy a mókuska milyen féltékeny; őt sohasem viszi magával sem Bécsbe, sem Pestre, mert sejti, hogy valaki érdekli őt ott, magának pedig sokszor van ottan keresete hosszabb ideig; – levelezés sem mehet, mert okos asszonynak van annyi esze, hogy írást nem ád magáról soha; mindent lehet dezavuálni: tanúkat, cselédek árulkodásait, csak egy kézre került levél ellenében nincs segedelem. Azért ő hogy segít a dolgon? Mikor a mókuska Bécsbe megy, kezébe ad egy jegyzéket, mely egy ottani bizonyos piperésznőnek szól; bele vannak írva kalapok, fejékek, karmantyúk s más egyéb megrendelt áruk. A mókuska tízszer elolvassa a jegyzéket, nincs-e benne valami gyanús utasítás. Semmit sem talál. Az az egy rendesen kikerüli a figyelmét, hogy a jegyzék keltén (dátum) micsoda nap van felírva. Ő maga sem tudja soha, mi nap van ma; oda pedig a levél keltének napja helyett rendesen az a nap van feljegyezve, ameddig ő Bécsben fog mulatni! Ezt a jegyzéket a mókuska maga elviszi a divatárusnőhez, az közli az illetővel, s akinek azután mágnes van a szívében, arra nézve a Kengyelesy-Puszta nincs a világ végén.

Henriette ámult, és bámulta azt a tudományt, aminek ő az alfabetjét sem fogja megtanulni soha.

Még lefekvés után is sokáig eltűnődött rajta, hogyan lehet az, hogy amitől egyik embernek megtörik a szíve, a másik abban egy életre elég örömöt találjon?

Másnap későn keltették fel; az urak sokáig fenn voltak az éjjel, nehezen ébredtek. A reggeliző teremben találkozának mindannyian; Hátszegi és hozzátartozói útra felkészülten.

A gróf megkérdezte ifjú vendégnőjétől, hogy mit álmodott, mert amit idegen helyen álmodik az ember első éjszaka, az be szokott teljesülni.

Henriette nem szeret álmairól beszélni. Bele vannak azok szőve az ébrenlétbe.

– Hát maga, nagy korhely, álmodott-e valamit felőlem? – kérdé a grófot enyelgő neje.

– Óh, igen, kedvesem. Azt álmodtam, hogy a jövő telet Bécsben fogjuk tölteni. Ugyan, ne tegyen annyi cukrot a teámba.

– Hogyne, mikor ez nagyon kedves álom! Valóban, teljesülni is fog?

– Minden bizonnyal, szép csapodárom, a fürdőidény után egyenesen odaköltözünk.

A grófnénak volt annyi önuralkodása, hogy efölötti örömét el bírta fojtani.

– Apropó! – szólt Kengyelesy Henriette-hez fordulva. – Hogy tetszik nagysádnak a Kengyelesy-puszta?

– Szép – felelt ő – egy szótaggal.

– És a kastély?

– Az is.

– Nem találja nagysád mulatságosnak, hogy tegnap nagysádtok voltak a mi vendégeink, most pedig mi vagyunk nagysádtok vendégei anélkül, hogy kimozdultunk volna a házból?

– Hogyan? – kérdé Henriette elcsudálkozva, mialatt egy vékony molnárostyát (Hohlhippen) mártogatott teájába.

– Úgy van biz az, hogy ma reggel megalkudtunk Lénárd barátommal a jószág felett, ő megvette az egészet mindenestől; – no, magát nem, szép asszonykám (ez feleségéhez volt intézve), csak a paripákat és teheneket, s mától fogva nagysádtok vannak itthon.

Henriette szemei véletlenül az asztal végén ülő Margarira tévedtek e pillanatban, ki oly maliciózus vigyorgással tömte magába a nem szegény ember gyomrába való üres süteményeket, négyet-ötöt markolva össze, mintha nagyon jól esnék neki valami, amit ő még ezen fölyül is tud.

Henriette-nek valami homályos sejtelem foglalta el szívét úgy, hogy a vékony ostyalemezkét sem volt képes elfogyasztani.

Férje ezúttal rendén látta őt súgva figyelmeztetni:

– Ne felejtse el a grófnét meghívni Hídvárra szüretre. Henriette erőt vett magán, s midőn a reggelitől felkeltek, szelíd alázatossággal kéré ki magának azt a szerencsét, hogy a grófi családnak szíves barátságát Hídvárott viszonozhassa.

– Óh, azt mindenesetre igénybe fogjuk venni! – sietett felelni a szép delnő. – Mókuska el fog engem hozzátok vinni az ősszel, ott leszünk egy egész hónapig; én azalatt majd megtanítalak, hogy kell a megsárgult csipkéket ismét fehérekké tenni. Értsd: megsárgult csipke alatt rosszkedvű férjeket.

A meghívást Kengyelesy is udvarias köszönettel fogadá, s azzal Henriette kicsi kezét összetett két keze közé fogva, hogy csak ujjai hegyét csókolhassa meg; furcsa könyörgő hangon mondá neki:

– Hanem akkor, nagyon kérem: szeresse egy kicsit jobban Lénárd barátomat, mint most.

Henriette egész testében valami zsibbadást érzett erre a szóra. Nehéz volt neki a levegő itt ebben a szobában, s csak akkor érzé magát jobban, midőn ismét a hintóban ülhetett. De ott is megtalálta valami névtelen, valami kimagyarázhatatlan gyötrő sejtelem, amiből még kellemetlenebbül veré fel egyszerre Clementine megszólalása.

– Bizony csak jó földe van ennek a pusztának.

Mi baja ennek a jámbornak azzal a jó földdel? Nem mindegy-e az rá nézve?

– Kétezer hold egy tagban, csupa első klasszisú föld.

– Honnan tudja azt, Clemmy?

– Margari mondta. Ő tette fel a szerződési okiratot. Ő is írta alá, mint egyik tanú, hogy látta a pénz letételét és fölvételét, pedig biz ott semmi pénz sem tétetett le.

– Mit ért ön az alatt?

– Hát nem értette el nagysád, amire a gróf legutoljára példálózott, hogy „de azután egy kicsit jobban szeresse férjét, mint most”?

– Mi közöm nekem e balgasághoz?

– Hát azt értette, hogy aki szerencsétlen a szerelemben, az szerencsés a játékban; az éjjel a báró úr a gróf úrral együtt kártyázván, fixundfertig elnyerte tőle az egész Kengyelesy-uradalmat.

Henriette úgy érzé magát, mint akit a boa constrictor ölelése fog körül, s nem bírja védeni magát. Ezt sejté ő.

Clementine-nek nagyon tetszett a felvett pletykatárgy.

– Mert tudja, nagysád, a gróf meg a báró úr régóta versenygenek egymással, mindegyik azon erősködik a másik ellen, hogy azt tönkretegye. No, de tudja, csak úgy barátságból. Ezt Margarinak beszélték a szobaleányok, ő meg nekem. „Addig nem nyugszom, pajtás – ezt szokta mondani a gróf a báró úrnak –, amíg egyikünkről vagy másikunkról az utolsó kabát le nem marad! Amikor aztán egyikünk koldussá lett, azt a másik tartozik eltartani úri módon, holta napjáig!” Furcsa emberek ezek!

A kisasszony mégis veheté tán észre Henriette zila tekintetéből, hogy valami nem tetszik neki az előadásban, mert azután iparkodott szelídíteni a hatást azzal, hogy azért maradt ám a grófnak még másik uradalma is, csakhogy azon nincs olyan szép kastély; aztán emezt is visszaválthatja harminckét esztendő múlva, ha lesz pénze.

– Kérem, Clementine, nagyon fáj a fejem! – szólt Henriette, hogy elhallgattassa a hívatlan csevegőt, s maga fűzhesse tovább gondolatait.

És minő gondolatokat! Ilyen esetekről neki fogalma sem volt. Hogy az lehető legyen, hogy két ember, aki egymást jó barátnak nevezi, ilyen hidegvérrel tönkretegye egymást. Hogy egy ember beszálljon este vendégszerető ismerőjéhez, s reggelre elnyerje annak lába alól a földet és feje fölül a házat! – Minden idege fájt, minden csepp vére lázongott, ha ezen végiggondolt. – És mindehhez hozzá kell szokni!

Egész nap folyvást azon az eszmelankasztó síkon utaztak végig, melynek végtelen lapálya semmi változatossággal sem foglalja el a lelket, mely nézésébe hamar belefárad, s aztán vissza van űzve saját gondolatai közé; a kültárgyak egyetemessége nem ad menekülést. Azok a hegyek, azok az erdők elfelejtik a gondot, de ez a véghetetlen róna még azt is megnehezíti. Estefelé még jólesett, hogy legalább felhők jöttek; valami újat mutatott legalább az örök egyforma ég.

Hanem a felhők rossz szokása az, hogy azok hozzák a zivatart; a zivatar pedig az alföldi rónán rossz útitárs. A város tornya, melyet el kellett volna érni, még a messze láthatáron látszott; rendes idővel is későre értek volna oda; a holdvilágra számítottak, hanem az már nem fog feltűnni ez éjjel, hanem jön helyette haragos, villámlós fergeteg; messziről hallatszik már a bömbölése, amint hajtja maga előtt a porfelleget; azt a folytonos sajátszerű dübörgést hallatva, mely olyan, mintha valami rettenetes orgona klaviatúráin szakadatlanul játszanék egy óriás kéz. Akiket valaha jégesős zivatar kapott útban, azok ismerik ezt a hangot, mert ez a jégviharral jár.

Hogy valamerre félre kellett előle térni, annyi bizonyos volt; Henriette csak azt vette észre, hogy egy percre megáll a hintaja, s azzal Hátszegi kocsija eléje kerül a báró maga fogta kezébe a lovak gyeplűjét, s a hintó kocsisára kiáltva, „vágtass utánam!” letér a töltésrül neki a mezőnek, merre semmi út sem vezet, s azután hajtanak árkon, völgyön, néha tengelyig érő vizeken keresztül, hogy Clementine sokszor felsikolt, azt hiszi, mindjárt ott vesznek.

Nem kell semmitől tartani. Hátszegi ügyes kocsis: megtalálja az utat ott is, ahol semmi út sincs. Egy negyedórányi távolban látszik valami kútgém, azon túl fehérlik egy kis hosszúkás tanya; oda kell menekülni a viheder útjából.

Mi lehet ott? Pusztai csárda talán, vagy laktalan szállás, talán szegénylegények tanyája? – Mindenesetre födött hajlék, ahol nem éri az embert szél és zápor.

Éppen csak akkorra érnek az udvarra be, midőn az első jégmogyorók koppannak meg a hintók ablakain.

– Gyorsan, gyorsan, be a házba! – A báró maga segíti le nejét és Clementine-t, s sietteti be őket a házernyő alá, mely görbe ágasokon előre kinyúlik a konyhaajtó fölött, mint rossz szemű ember homlokernyője.

Az érkező kocsidörejre előjött a konyhából a házi menyecske, piros kendővel a feje, pálmavirágossal a dereka átkötve; nem fiatal már, de piros, egészséges, villámszemű, gyors szava és tevés-vevése, amit úgy hínak nálunk, hogy tűzrőlpattant.

Amint az érkezőket meglátta, összecsapta a kezeit.

– Uram, ne hagyj el! Nini, biz a nagyságos úr! Jaj, be régen láttuk, tán csak megházasodott? Melyik a felesége, lelkem, nagyságos úr? Csak nem ez az egyik? (Itt Clementine-re mutatott) Ez már öregecske a lelkem; ez a másik meg még csupa gyerek.

A báró belevágott a hívatlan beszédbe.

– Lelkem, csárdásné, ne trécseljen most, mikor a nyakunkba esik a jég, hanem vezesse be az asszonyokat a szobájába, s lássa el tisztességgel. Kérem, Henriette; menjen be az esőrül.

A csárdásné nagy familiáritással csókolgatá meg Henriette kezét, nagy sopánkodással mondogatva: „Oh, be gyönge teremtés! Hogy tudták már ilyen korán férjhez adni. Hát maga lelkem, hogyan tiszteljem? Ifjasszony vagy leányasszony (mármint Clementine), minek maradoz hátul? Megveri a jégeső; pedig azzal nem lesz szebb az ábrázatja.

Clementine aggódva figyelmezteté a bárót, hogy odabenn a csárdában zajos férfihangokat hall.

– Vannak itt most? – kérdezé a báró odavetőleg a csárdásnétól.

– Igenis. Három legény meg a Ripa. Most szabadult ki a szegény öreg az aradi tömlöcből; nem is tudom, kitöltötte-e egészen az idejét. Tessék besétálni, kérem.

– Nem zsiványok azok? – kérdezé Clementine húzódozva.

– Nem, édes lelkem. Zsiványok nincsenek a mi vidékünkön, csak szegénylegények. Zsiványok csak a Bakonyban vannak. Azok az igazi zsiványok. Ezek nem bántanak senkit; kiváltképpen asszonyságokat; biz a vén Ripa hozzájok sem mer szólni, sem az a másik három. Más, ha a fekete pofájú itt volna, mert az nagy gavallér; az még mulatságot is csinálna az asszonyságoknak. Tudja lelkem, nem fekete annak a képe, hanem mindig fekete bársonnyal van betakarva, csak a szeme meg a szája van ki belőle, hogy meg ne ismerjék.

Ilyen szép biztatásokkal végigvezeté a szűk folyosón Henriette-et és Clementine-t a csaplárosné. Innen a hosszú ivószobán keresztül kellett a belső szobába menniök; a vendégasztal mellett ült három csikóslegény, meg egy vén, ripacsos képű, ravasz szemű betyár, aki csak úgy a többiek poharaiból iszogatott, s tartotta őket beszéddel.

– No! Ripa! Pattanj hát! – kiáltá a vénre a csaplárné. – Nem zsidóasszony ám ez. A báró felesége, a Hátszegié; köszönj szépen, ha tudsz emberséget!

A vén betyár ravasz alázattal áll fel a lócáról, s kétfelé törülve ősz bajuszát, szépen kezet csókolt Henriette-nek, azután Clementine-nek is akart, de a csaplárné nem engedte:

– Azt hagyja kend, az csak cselédféle.

Azzal bevezeté a hölgyeket a benyílóba, hol magas nyoszolyák a gerendáig voltak vetve tarka dunnákkal; ágyak, ládák és szekrények szépen kifestve tulipánokkal és basarózsákkal; az ablakokban terebélyes muskátlik és rozmarinbokrok; egyik láda előtt állt a szöszös guzsaly, melyen a csaplárné fonja télen-nyáron azt a szép fonalat, amiből azok a tarka kendők szövetnek, mik az ajtófél hosszában lelógnak. Senki sem hinné, hogy annyi úri kényelemre találjon ily pusztai csárdában.

A csaplárné szépen leszedé Henriette-ről az úti ruhákat, csinált neki vánkosokból puha ülést egy karszékben, zsámolyt tett a lába alá, s egy lélegzet alatt tízféle ételt számlált el előtte, hogy mit szeret, mit főzzön neki? Szalonnás tarhonyát, jó paprikás tokányt, vagy jobb szereti a savanyú vetrecét? Kell-e levelensült? Éppen ma sütötte, mindjárt elé is adta, megterítve az asztalt szép csíkos abrosszal. Clementine azt súgá Henriette-nek, nincs-e ebben méreg, amire Henriette azzal felelt, hogy egy darabot kivett a cifra tálból, s igen jóízűnek találta, bár nem ismerte, hogy mi az, aminek aztán a csaplárné végtelenül örült.

Ezalatt Hátszegi is bejött, ki a hintókat helyezteté el az udvarról száraz helyre. Tudomásul sem vette a szegénylegényeket; csak hirtelen száraz ruhát kért, mert át volt ázva, azután megcsodálta Henriette-et, hogy falatozni látja; az egész úton most látta először jóízűen enni. Henriette azt mondá, hogy jólesik neki az a parasztsütemény; pedig Clementine azt állítá, hogy csepeg a zsírtól, okvetlen kilel tőle minden embert a hideg.

– Kardosné, aztán csináljon a hölgyeknek éjszakára ágyat – szólt Hátszegi a csaplárnéhoz.

– Lesz elég! Van tollam elég! – ígérkezik a jámbor asszony. – Szolgálhatok akármilyen úri vendégnek. Nyoszolya is van elég; ez lesz a nagyságos úré, az a nagyságos asszonyé; ez meg a leányasszonyé.

– Lassan, lassan. Én nem hálok idebenn.

– Nem-e? – kérdé elcsodálkozva a pusztai némber. – Hát micsoda?

– Majd találok helyet valahol odakinn az ivószobában; nem leszek itt. – Ez utóbbi szó nejéhez volt intézve; úgy hangzott, mint valami biztatás.

– Hát ez így szokás a nagy uraknál? – szólt Kardosné asszonyom, nagyon rángatva a vállait. – No, ezt ugyan sohasem hallottam.

Clementine aggódva selypíte közbe:

– De nagyságos úr, ott a betyárok nem fogják majd bántani?

– Engem? – kérdé Hátszegi. – De mi az ördögöt bántanának rajtam!

– Hát azok nem rossz emberek?

– Bánom is én, akármiféle emberek! – Azzal hidegvérrel kiment, mégpedig, ahogy Clementine észrevevé, a zsebpisztolyait is kirakta a szobában az asztalon.

– Nem kell a nagyságos urat félteni az ilyen emberektől – vigasztalá a hölgyeket a csaplárné, miből azok azt gyaníthatták, hogy Hátszegi bizonyosan képes egymaga olyan négy betyárocskát gúzsba csavarni ha megtámadják; míg a csaplárné utána nem mondá az elgondolt mondás végit: –, tud ő azoknak a nyelvén beszélni.

Henriette meg nem foghatta, hogy mit tesz ez. Tud a zsiványok nyelvén beszélni! Hát azoknak valami külön nyelvük van, mint a „Párizsi titkok” zsebmetszőinek? Olyan kíváncsi volt meghallani, hogyan beszél majd Hátszegi a zsiványokkal azoknak a nyelvén!

A csaplárné tudta már a rendet, kulacsot töltött tele a báró úr számára, odaállította az asztalra: Hátszegi nagyot húzott belőle, megtörlé a kulacs száját, s odatolta a vén betyár elé, az megbillenté rá a süvegét, s ivott belőle egy kicsinyt; azzal továbbadta a többiek felé.

– No, öreg, hát jó-e a bor?

– A bor mindig jó.

– Van-e elég?

– Elég soha sincs.

– No, hát adjon isten, ami nincs! Fúj-e még a szél az aradi tömlöc ajtaja alatt a hasadékon?

– Fúj, akinek fúj. Aki nem szereti, ne hallgassa.

– Születik-e még sok fia a várnagynak? (Mikor új rab kerül a tömlöcbe, azt mondják: a várnagynak új fia született.)

– Születik bizony, de meg is keresztelik. (Értsd bottal.)

– Hát a köteles lyánya nem ment-e férjhez az idén? (Szép virágos kifejezés az akasztásra.)

– Csak a Csendes Marcit magasztalták fel.

– Mit beszélt ki a jámbor? (Azt nem kérdezte, hogy „mit vétett?”, de hogy „mit vallott?”)

– Bolond volt. Magára vállalta két pajtásának a bűnét, hogy azokat kiúsztassa; porontyos emberek voltak, neki meg senkije sem volt; pedig azok fogták az üres pisztolyt a zsidóra, a zsidó maga is amazokra vallott, de ő csak esküdött, hogy ő volt az, aki megijesztette, még a fiskárusnak is azt mondta.

– S eltették télire?

– El biz azt; de nem sokat törődött ám vele. Mikor a siralomházba kitették, sem búsult egy cseppet is, csak annak örült, hogy most már szalmazsákon hálhat. Előtte való órában odahívatta magához, akik rendes szomszédjai voltak a kóterben, én is az voltam egynek. Ott szépen búcsút vett tőlünk, megmondta, hogy a helyére ne eresszünk holmi kapcatolvajt, s a tarisznyaszögét eltestálta a Fekete Jancsinak; az legjobb helyen van, mert ott nem penészes a fal. Nekem meg elhagyta a bundáját. Ez a tied lesz, Ripa, mihelyt engem szellőztetni visznek, héj, jó lesz télen, úgyis rossz helyen fekszel, ahol az ajtó alatt legjobban bedúdol a szél. (Hiába raktuk ám be kövekkel, mégiscsak bedúdolt! Igaz a!) Eljött azután a tisztelendő is, mondta neki, hogy gyónjék meg, de a Marci csak nem hagyta magát sztrengára fogni; fenyegette az ördöggel, hogy elviszi. Nem akarta hinni a Marci az ördögöt: „sokat jártam én már erdőn, berken keresztül, nappal is, éjjel is, sohasem láttam én se fiát, se anyját, de még csak fészkét sem!” De aztán csak addig kopogtatta a pap szemenszedett szóval, míg utoljára megadta magát, s szépen imádkozott; hanem mikor azt kérdezte tőle, hogy mondja meg hát, nem nyomja-e valami a lelkét, csak azt mondta, hogy nem nyomja egyéb, mint hogy nagyon szeretne egyszer még életében kedvére jóllakni igazi paprikás gulyáshússal, ahogy a vén Ripa szokta azt csinálni odakinn! Megadták néki. Nekem kellett felmennem a porkoláb konyhájába, s elkészítenem a jó gulyáshúst, ahogy ismertem már a szája ízit; jóizűen evett belőle a lelkem; engem is váltig kínált, hogy egyem, de énnekem olyan szűk volt a torkom, mintha az én nyakamról vettek volna már mértéket, egy falat kevés, annyi le nem ment volna rajta. Mikor aztán előállt a szekér, mondták neki, hogy készüljön, odaadott egy húszast a porkolábnak: „ugyan, édes keresztapám, futtasson el valakit ide a szomszédba egy ital borért; lehetetlen, hogy le ne nyomtassam valami itallal azt a zsíros ételt, megvárnak addig ezek az urak az alkalmatossággal, nem hagynak engem itten!” Meg is várták szépen, míg a borral előjöttek, azt felhajtotta; két-két hajdúnak, aki mindétig kísérte, adott egy-egy ezüst húszast, megköszönte a porkolábnak hozzá való szívességét; „már többet nem szállok ide” azzal szépen felült maga a szekérre a pappal szembe, s ráhagyott mindent, amit az mondogatott neki. Akik azután látták, a hajdúk, azok beszélték, hogy odaki érve, amint felállt a szekérbe, odafordult a nagy sokasághoz; szép magas, nagy szál legény volt, piros két orcája, fekete, hosszú haja; megköszönte szépen, hogy őt kikísértették, hogy utolsó tisztességére kijöttek; szép, erős hangja volt, akár egy káplánnak, – azután leszállt, levetkőzött csinosan, ahogy kellett; odafordult a főpostamesterhez, aki az embereket elevenen szállítja fel a másvilágba: „No, Gábor mester, ugye, csak szép nap van ma? No, látja: pedig azt mondják, hogy olyankor, mikor valakit akasztani visznek, mindig zivatar támad!” A hóhér nem tudott neki rá mit mondani, mert furcsa szó is volt az! Én már úgy ki nem találtam volna, pedig én is sokat gondolkoztam rajta, hogyan csinálnám, ha ott lennék. Utolsó szava az volt, hogy: „no, iszen, én is utoljára látom ezt a szép napvilágot.”

A vén betyár egész a szeméig lenyomta erre a süvegét, s kellett neki, hogy a kulacstól kérjen tanácsot.

Odabenn a csaplárné szemeit törülte, félrefordulva …

– Talán ismerte, akiről szó van? – kérdé tőle Henriette, egészen elámulva e sajátságos felfogású meséjén egy olyan történetnek, amiről nem szokás gondolkozni.

– Hogyne ismertem volna – felelt a menyecske –, nagyon is jól ismertem. Híres dalos volt! Minden nyáron, meg mikor jókedve volt, csak úgy folyt az ajkáról a szép nóta, nem lehetett azt elképzelni, hogy hol veszi. Ezelőtt tíz esztendővel még én is fiatalabb voltam, engem is megvert a két szeme; akkor csinálta azt a nótát: „Mikor ez a rozmaringszál kivirít: akkor leszek kedves rózsám a tiéd!” Egy szál rozmaring volt a kalapja mellett, azt nekem adta, én azt elültettem cserépbe, ablakba tettem, megöntöztem, meg is eredt. Lássa, nagyságos asszonyom, milyen nagy bokor lett belőle. Hanem nagy volt benne a csalfaság. Tudja, nagyságos asszonyom, a rozmaring sohasem virít; csak nől, csak zöldül, de nem virít. Hanem azért én mégsem hagynék belőle csak egy ágacskát is letörni, ha mindjárt betegnek kellene is orvosságnak; s azért én mégiscsak megsiratom, mikor felőle beszélnek.

Milyen különös! – gondolá Henriette. – Egy ilyen pusztai csárdában, egy pusztai betyárért, egy pusztai árvaleány ugyanazon ábrándos eszmét táplálgatja, mely a paloták úrnőjének oly nagyon fájt, és oly jólesett. Hogy ez éppen úgy ápolgatja, öntözgeti az örökzöld rozmaringbokrot, a falusi menyasszonyok egyszerű virágát, mint ő az egzotikus asclepiast …

– A nagyságos úr sokszor danolta őt maga előtt – folytatá könnyeit letörülve, s ismét vígan mosolyogva a csaplárné –, ha a hegedűje vele volna, nem is hiszem, hogy elő ne venné, mert a vén Ripa is tudja a nótáit. Tetszik tudni, hogy a nagyságos úr igen jól hegedül?

Ezt Henriette valóban nem tudta.

– Óh, igen szépen tudja; nincs az a cigány, aki kitenne rajta. No, az sokat megríkatja majd a nagyságos asszonyt.

Lénárd valóban erre a tárgyra vitte a beszélgetést a vén betyárral.

– Nem maradt-e valami új nótája a Marcinak?

– Maradt biza, amit a tömlöcben csinált; a verse is gyönyörű annak:

„Nyújtsd be rózsám, nyújtsd be
Fehér keszkenődet,
Hadd törülgetem le
Sűrű könnyeimet. „

Te, Bandi, fújd el a nagyságos úr előtt a tilinkódon, megtanítottalak már rá.

E szóra egyike a fiatalabb legényeknek előkereste dolmánya ujjából a kis bodzafa sípot, mely hat lyukával annyiféle változatot tud adni, mint egy pacsirta torka, s minden művészi mentegetőzés nélkül elfújta a nagyon szomorú nótát.

Lénárdnak igen megtetszett az; kikiáltott Margarinak;

– Keresse elő a hegedűmet a hintóból, s hozza be.

A szegény Margarit majd a hideg lelte ki erre a parancsszóra. Ez ideig folyvást a kocsiszínben kucorgott, szentül azt hivén, hogy itt a zsiványok úgyis mindenkit le fognak gyilkolni az éjszaka; legalább ő el fogja tagadni, hogy hozzájuk tartozik; azt mondja: szegény vándorló legény, s így megmarad. S most ezt a tervét egészen semmivé teszi a báró azzal, hogy kényszeríti előjönni. Még majd a zsiványok azt fogják hinni, hogy ő is nagy úr. Óh, az rettenetes helyzet, mikor az embernek először van száz forint a zsebében tegnapelőtt óta, akkor is első alkalomra mindjárt egy zsiványokkal tele csárdába vetődni.

De mi a patvart is akar most az a báró azzal a hegedűvel? Aztán milyen is az a hegedű? Hisz az ember, mikor fél, rá sem igen ismer. Be is vitt neki első próbatételül mindjárt valami hosszúkás bádogtokot, amiben a kengyelesi jószág mérnöki térképe állt, hogy ez-e az?

– De, ugyan, Margari, legyen esze! Hát hol férne el ebben egy hegedű? Hát sosem látott még hegedűt? Eredj te, Bandi, keresd meg a hintóban.

De már ezt Margari nem engedte! A hintóhoz közel jönni a betyárnak! Hogy ott valamit megkeressen! Ez a nagyságos úr tisztán búcsút vett az eszétől. A hintóban van Margarinak az újdonatúj, huszonkilenc forintos köpönyegje, az bizonyos, hogy azt ellopná a betyár. Inkább megkeresi maga azt a hegedűt.

Valahogy aztán rá is talált; de nem mert vele bejönni az ivószobába, csak úgy az ajtón keresztül nyújtotta a tokot a bárónak. Biz ő nem kockáztatja az életét, mert az őneki csakolyan drága, mint akármelyik méltóságos úrnak a magáé. Azzal megint visszaszökött a fészerbe; pedig oda meg mindenütt csurgott be a zápor a tető hiányosságain. De mikor élni olyan szép, ha már az embernek egyszer háromszáz forint bizonyos fizetése van.

Lénárd báró elővette a marokentokból a pompás Straduariot, hírhedett megholt művésznek drága pénzen megszerzett egyetlen hagyományát, s a betyár tilinkója után rögtön utána húzta azt a szép, búskomor dallamot, melyre már a harmadik eljátszáskor annyi gyönyörű változatot tudott rácifrázni, hogy az bámulatra való volt!

Még a vén Ripa is lelkesedésbe jött rá, s bele-beledanolt elbúsultan, pedig kevés öröme lehetett a hangjában, nagyon rekedt volt az.

A báró, mikor már egyszer kezében volt a hegedű, nem érte be egy nótával, egyik dallam a másikat csalta elő, azok a búskomor hajdani dallamok, miket cigány nem is tud már húzni, miket csak úri virtuózok ismernek még, s nagyon ritkán elhúznak mások előtt; Bihari, Csermák, Lavotta, Fáy andalgó szerzeményei egymástól ébredve keltek nyirettyűje alól, a legremekebb változatokban. Fejedelmek nem hallanak ilyen hangversenyt, mint ez a rongyos csárda.

Henriette fekhelyén felemelkedve, mélázva hallgatá e csodás dallamokat. Ha valami, úgy ez a pillanat volt az, melyben férjét olyan delejes fénykörben látá maga előtt, mely ellenállhatlanul csábít, hódít, megveszteget.

Csak az volt előtte különös, felfoghatatlan, hogyan találhatja örömét egy előkelő úr, ki a szalonok légkörében nevelkedett, abban, hogy egy rongyos csárda ivószobájában, félig ittas betyárok előtt bravúráriákat hegedüljön? Mi gyönyörűsége telik ebben? Máskor is szokta ezt? Vagy vannak még mások is, akik hasonlóan cselekszenek? Úri mulatság-e ez, vagy csak Hátszeginek különös, bizarr ötlete ez alkalomra?

Mikor már a szegénylegények nagyon bele kezdtek énekelni a zenébe, Hátszegi abbahagyta a hegedülést; elcsukta a hangszert ismét hosszú ládikójába; elővette a tárcáját, azt szemük láttára kinyitva, hogy csak úgy repkedett a sok ezres bankjegy benne, kiválasztott belőle mindenik számára egy-egy tízpengőst, mint mondá, azért a szép nótáért, amire őt tanították, s azzal rájuk parancsolt, hogy menjek ki az ivószobából, mert az asszonyság már aludni fog a mellékszobában, s a zaj találja riasztani; ők lássák, hogy hol találjanak fekvőhelyet a háznál.

A betyárok ellenvetés nélkül megitták a maradék bort, eltették a bankjegyeket, nem is nagyon köszönték meg, de szót fogadtak, felkeltek helyükből, s jó éjszakát kívánva, elhagyták az ivószobát. Odakinn aztán felkeresték a fészert, annak a padlására felfeküdtek; Margarinak egész éjjel vacogott a foga. Ő ott volt elbújva egyik hintóban, s ki nem merte reggelig ütni a fejét a köpönyegek közül.

Hátszegi pedig azután, hogy az ivók eltávoztak, leterítette az úti bundáját a hosszú asztalra, s arra feküdt, és csendesen elaludt.

Még csak az ajtót sem zárta be belülről, még csak a pisztolyait sem rakta ki maga mellé.

A mellékszobában pedig a csaplárné a ládán ülve, elővette kerekes guzsalyát, és elkezdé azokat a tüneményes regéket mesélni a nagyságos asszonynak, amiknek vége-hossza nincsen, pusztai kalandokról, betyárok viszontagságairól, szegény leányok boldogtalan szerelméről. A guzsalykerék egyhangú pörgése mellett úgy érzé magát Henriette, mint egy kicsi gyermek, kinek dajkája mesélget ágya mellett, hogy jobban aludjék. – Hetek óta nem aludt olyan csendes álmat, mint itt a pusztai csárda födele alatt …

Másnap reggel Clementine-t, miután látta, hogy biz itt senkinek sem vágták el a nyakát az éjszaka, rávitte a kíváncsiság, hogy megkérdezze, vajon miféle viszony köti a nagyságos urat mégis olyan különösen ehhez a csárdához, hogy már olyan nagyon ismeri itt minden ember? Erre azután megtudta, hogy ez a csárda itten, meg a körülfekvő puszta itt mind a nagyságos úré, hogy attól igen mérsékelt haszonbért fizetnek, s hogy a nagyságos úr nem a haszonért tartja ezt, hanem a pompás nádas tavak miatt, amikben minden évben nagyszerű vadászatokat szokott tartani vízimadarakra, vidrákra és farkasokra, s hogy ezentúl már egész hazáig, ami pedig kétnapi járás még idáig, mindenütt, ahol délre vagy estére be fognak szállni, azok mind a nagyságos úr jószágain levő házak és vendégfogadók. A nagyságos úr olyan móddal utazhatja végig az egész országot, Dévától Pestig, hogy mindenütt otthon van, s csak egyik házából a másikba megy által.

Másnap véget ért a magyarországi róna, mindig közelebb jöttek az erdélyi havasok, estére egy kisded bányavárosban szálltak meg, melynek hámorai ki voltak világítva az érkezők tiszteletére. Henriette megtudta, hogy e hámorok is férje tulajdonai. A bányásztisztek transzparentekkel fogadták az ifjú úrnőt.

Harmadnap korán reggel volt még, midőn átlépték az erdélyi határt. A táj gyönyörű, mosolygó, hanem az emberek arca sötét, titkolózó. Henriette olyan nehéz szorongást érze, midőn e haragos képű emberek között itt-ott meg kellett állniok, akik olyan nyelven beszélnek, amit ő sohasem hallott életében.

Az utakon minden mérföldnyi vonalban jön elő négy-öt durván faragott kereszt, teleróva ügyetlenül faragott betűkkel, amik szinte nem hasonlítanak a nálunk ismertekhez. Clementine megkérdezte egyszer a kocsistól, hogy mit jelentenek azok a keresztek. Hanem azután nagyon megbánta, hogy kérdezte. Azon helyeken valami szerencsétlen utazót ütöttek valamikor agyon; a babonás kegyelet az ilyen balesetek emlékét így szokta örökíteni; azoknak a története van felírva a jelfákra. Az utazó csupa szomorú regények közt halad végig.

A völgyek mindig összébb szorulnak, az út sokszor meredeken visz föl, azalatt a beszédbe belehozott kocsis annyi mindenféle rémséges kísértetes történetet tud elmondani, amik e tájakhoz, e kövekhez, romokhoz vannak kötve. Itt minden völgynek megvan a maga rémregénye, a maga nyomasztó kísértete.

Néhol hallgatag házak maradoznak el az út mellett, amik közül egy sem bír olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen akármilyen fekete éjszakán bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerendaalkotmányok, ólnak hinné őket az ember, csak egy szobára szabva mindegyik, abban lakik a család és a majorság együtt. A templom néhol messze a falun kívül, mintha két helységhez tartoznék.

Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedik az út, ahol csak elszórva állt meg egy-egy bokor a gyetőn, még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy felrakta azokat egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket.

Néhol tomboló hegyi patakok szelik át az utat, mik fölé nem épült híd, hanem a sekélyeken szokás szekérrel, hintóval keresztülhajtani, az erdős hegyoldalokból távoli hámorok vérvörös fénye világít messzire, s a gépies zörgés egyhangú kongása veri fel a csendet, mely tovább ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyül el.

Henriette minden mérföldnél jobban érzé, hogy mennyire egyedül van ebben az idegen világban, melynek óriás hegyei még a kilátást is elrejtik szemei elől azon táj felől, ahonnan jött, hogy oda vissza ne találjon, s melynek lakosai felelni sem tudnak kérdésére, ha azt akarná tőlük kérdeni: „merre az út vissza, hazám felé?”

Késő éjjel holdvilágnál utaztak tovább. Hídvár nem messze volt már; amint egy szűk völgykanyarulatnál a táj kétfelé nyílik, a két sötét bükkerdővel ruházott hegyhát között, egyszerre mint valami sötét keretbe foglalt kép, tűnt elő a hídvári hastély alakja; hegyes kúpjaival, egyedül, magányosan, egy halom tetején; dobogó hídja alatt hegyi patak fut keresztül. A hold éppen ott állt a vár tornya felett, mintha annak a hegye tartaná odatűzve, s olyan szép színűre feste mindent, tornyot, bástyát, patakot és völgyet – csak a menyasszony szívét nem.