Volt ezelőtt nem sok idővel Erdélyben egy nagyon elterjedt hamispénzverő társulat, mely, mint most már bizonyosan tudhatni, közel félszázadig felfedezetlenül űzte hívatlan mesterségét. Eszerint apákról fiakra szállt a tudomány, beleházasodtak, beleszülettek az emberek, örököltek benne, s azon megosztoztak, mint tisztességes hagyományon; gondos szülék belenevelték a fiaikat; egész életmód volt az, amin az ember pályáját végigfuthatta, s ha takarékos volt, meg is élhetett belőle tisztességesen.

Hogy ily hosszú idő alatt fel nem fedezték őket, hogy soha nyomukba nem jöttek, hogy a hatóság és a község szemei előtt rejtve tudtak maradni ötven esztendeig, annak igen egyszerű magyarázata van.

Ezek az emberek aranyakat vertek.

Igazi, teljes értékű aranypénzeket, valódi huszonhárom karátos aranyból, több idegen érc hozzávegyítése nélkül: úgyhogy azokat a körmöciektől vagy gyulafehérváriaktól megkülönböztetni nem lehetett. Ha ötvös keze alá kerültek olvasztásba, az sem lelt bennük egy fél szemernyi ezüsttel sem többet.

Óh, ezek hát nagyon együgyű hamispénzverők voltak, ha teljes értékű pénzeket készítettek.

Igaz, hogy ebből a közönségnek kára nem támadt, de annál nagyobb volt a kincstárnak.

Ez a vidék itt Zalatnától Verespatakig mind viselős azzal a nemes érccel, amit valami bohó „csak chimérának” nevez.

A bányákat magányosok míveltetik, mindenfelé a patakok mentében egész sorozatait látni az érctörőknek; egyik csinosabb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva hullatja kopogó kallóit, a völgyek oldalait századok óta felhordott kőhányások fedik, amikben mind arany volt valaha.

Még a rómaiak kezdték el a bányákat megnyitni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; elébb megtüzesítették a követ, azután ecetet öntöttek rá, úgy porhanyították, a többit végezte a rabszolga vésűje és kalapácsa.

E bányákból nyert arany felmegy jelenleg évenkint tizenkét mázsára. A magányvállalkozók tartoznak a kilúgzott aranyat az abrudbányai vagy gyulafehérvári pénzváltóknál átadni; ott kapnak értük pengő arany- és ezüst pénzt.

Mintegy ötven évig egyfolytában alig ment évenkint hat mázsára e két aranybeváltónak átadott érckészlet. Legalább hat eltűnt, de azt gyanítani sem lehetett.

A kincstár egy font poraranyért fizet a bányásznak négyszáznegyvennégy forintot, ugyanaz pedig kivert pénz képében ér hétszázhúsz forintot, minden ázsió nélkül.

Tehát a bányászok azt gondolták ki, hogy ők majd ezt a pénzt maguk verik ki, s úgy bocsátják forgalomba. Így készítettek saját termesztésű aranyukból igazi hamis pénzt, és volt rajta hasznuk évenkint, jó időben, rossz időben 150-200 ezer pengő forint.

Maguk az érdeklett felek végezték a műtét körüli munkát; belőlük telt ki ércvésnök, gépkovács, olvasztó: gazdag jövedelmet húztak belőle; így egészen megmagyarázható, hogy maradhattak e veszedelmes üzletükkel annyi ideig titokban. Még csak létezésükről sem tudott senki semmit, mint aki maga is érdekelkve volt – nagy haszon reménye és nagy bosszúállás félelme által.

Abrudbányától felfelé indulva Bucsumnak, a sötét égerfákkal benőtt patak mentén, amik úgy szeretik lábaikat a vízben föröszteni, két lovagot látunk a hegyek felé haladni, az egyik egy őszhajú, öles termetű oláh férfi, a másik egy fiatal, délceg nő.

Az öreg férfi szőrével kifelé fordított báránybőr ködment visel, fejébe nagy, hegyes báránybőr süveg van szemöldökig lehúzva, derekát széles, csatos tüsző köríti pongyolán, a régi római thoraxokra emlékeztető; gazdag ősz fürtei vastag tekercsekbe fonva, széles válláig leérnek, hófehér bajusza, mint két csüllőszárny csüng alá ajkai felett. A nyeregben egy durva zsák van előtte keresztülvetve, mindkét vége megtömve valami súlyossal, a zsákon keresztbe fektetve van egy hosszú lőfegyver.

A lovagló némber kisded, bozontos mokány paripán ül, mely szüntelen dicséretes törekvést árul el az előtte menőt megelőzhetni, lovagnője alig győzi visszatartani. Ez egyike a hírhedett oláh szépségeknek; arcvonásai, ajkainak metszése, telt álla, az antik szobrok bármelyikének mintaképeül állíthatnák oda; s hozzá azok a villogó szemek, az az életpiros szín, azok a szénfekete szemöldökök valódi ideált alkotnak belőle.

A festői viselet még emeli az alak szépségét: kettős tekercsbe font fekete haja lángvörös szalagokkal van átfűzve, feje hátulján kisded, kerek gyöngyös kalpag ül, míg elöl azt egy füzér aranypénz fonja át, mely márványsima homlokáig leér. Finom patyolat inge tarka virágokkal s arany cifrákkal van kivarrva, melynek tapadó redői kérkedni engedik a termet szoborszerű idomait, nyakától le egész kebléig tízsoros aranypénz füzér van keresztül kötve; elöl tallérnyi nagyságú füles aranyok, a felső sorban apró bizánciak.

Amint lovaglás közben (a hölgy férfi módra ül a nyeregben) az eleven színekkel csíkozott katrinca feltüremlik, látni a piros szattyán csizmát, s annak szárából kivillogó ezüst veretes török kés nyelét. A nyeregkápából mindkét oldalon egy-egy duplacsövű pisztoly elefántcsont agya mosolyog elő.

Amint egy nagy fekete palaszirt tövében a kibugyogó forrásnál az elébb lovagló öreg megállítja lovát, hogy a forrás mellé tett pománával megkínálja a fátát, s azután lovaikat is megitatja zablán keresztül, megszólal a leányhoz:

– Anica, mikor beszéltél a Fatia Negrával?

– Éppen egy hónapja múlt; akkor is holdtölte volt, mint most. Akkor azt mondta, hogy elutazik igen messze.

– Pedig már két nap óta itthon van. A jel ott volt az ablakomban.

– Az lehetetlen! Az nem lehet – szólt közbe indulatosan a leány.

– Mi nem lehet? Azt gondolod, hogy én hazudok vagy álmodom.

– Ha itthon volna, hozzám jött volna elébb.

Az öreg vállat vonított.

– Márpedig nem ment. Hanem tegnapelőtt éjszaka ott találtam a három bagolytollat az ablakomban.

– Szél vitte azt oda!

– Nem a szél hozta oda, mert az ólomba voltak tűzködve az üveg mellé. Ezt pedig csak mi tudjuk hárman, hogy mit jelent. A Fatia Negra beszélni akar velünk, s mi megyünk hozzá a Lúcsiába.

– Az nem lehet, az sehogy sem lehet; három nap óta itthon volna, és énhozzám ne jött volna el! Énhozzám!

– Ki tudja? – szólt az öreg hidegvérrel, nyeregszorítóját szűkebbre csatolva. – Egy egész hónap hosszú idő, a hold is négyszer változik azalatt. Sok szép leány van a hegyen túl is.

– Ah, nem. Olyat nem talál ő, mint én vagyok – szólt kevélyen a leány, a rezgő víz tükrébe nézve, mely ziláltan tüntette vissza délceg alakját. – Aztán tudja ő azt nagyon jól, hogy én megölném őt, ha azt megtudnám.

– Ah, ah! – gúnyolódik az öreg. – Fél is tetőled a Fatia Negra! – Azzal fiatal gyorsasággal veté fel magát nyergébe. – Nem fél a fekete pofa senkitől. Nem fél az a fehérvári kommendánstól sem, sem a krasznai főispántól, pedig azoknak sok katonájok, hajdújok van. Nem fél az az ördögtől sem.

Azzal indulásra nógatá szürke lovát; az megindult nagy gondolkodva, utána a leány paripája nagy tüszkölve.

– Ne is féljen senkitől sem – felelgetett rá a fáta –, ne féljen a nagy uraktól, ne féljen az ördögöktől, de féljen a leánytól, akit szerelmessé tett, ha megcsalja!

– Hát azt hiszed te, hogy az téged valami nagyon szeret? – kérdezé tőle az öreg hátraszólva.

– Megesküdött rá.

– Kinek? A papnak?

– Dehogy! Nekem.

Az öreg nevetett rá: „bolond leány!”

– Hát mármost aztán, ha az esküvését megszegi, elviszi az ördög?

– Óh, nem.

– Vagy megrontják a boszorkányok, elszárad, felpuffad, a béle összezsugorodik?

– Nem.

– Mi lesz hát a büntetése, ha olyan esküt szeg meg, amire se a pap, se a boszorkányok gondot nem viselnek?

– Akkor megölöm.

– Igen, ha ráismernél. De te még sohasem láttad az arcát. Ha egyszer elveti a fekete bársony maskarát a képéről, te sohasem ismersz rá.

– De azt ő nem vetheti el, mert csak azáltal hatalmas.

– No, te igazán bohó leány vagy. Szerelmes vagy egy emberbe, akinek még csak a képét sem láthatod soha.

– Ismerem a hangjáról, a szíve dobbanásáról.

Az öreg oláh kacagott erre a szóra. Mikor az oláh kacag, abban van valami szomorú, mint a nótájában; kevés oka van a nevetésre. Inkább gúnyolódás az, mint hahota.

– Már ha én szeretője volnék egy embernek, vagy éppen esküdt társa, ahogy te állítod, hogy megesküdtél vele (a gyertyánfánál!), azt csak megkívánnám tőle, hogy legalább a képét mutassa meg; ne járjon hozzám maskarában.

– Nem teheti ő azt; fogadása tartja. Amint a maskarát leteszi a képéről, meg van rontva az egész hatalma, többé nem fogadnak neki szót sem az ördögök, sem a jólelkek.

– Az igaz – felelt rá az öreg csendesen. Ha már egyszer démonokról volt a szó, akkor nem szeretett ellenvetéseket tenni. – Mikor akarja, láthatatlanná tudja magát tenni; valahányszor űzőbe vették, katonák, pandúrok, egész vármegye: mindig eltűnt előlük. Azt hitték már, hogy fogják. Körülfogták, bekerítették, ő pedig sutty, elrepült vagy elsüllyedt. Hanem azért én, ha asszony volnék, mégsem állhatnám meg, hogy a képét meg ne lássam.

– Azt mondta, hogy akkor szörnyethalok, ha meglátom.

– Szörnyethalnék, mégis megnézném. Bizonyosan valami csúf lehet.

– Nagyon szépek a szemei; úgy égnek, mint a parázs.

– Mint a parázs. Talán éppen maga a dráku?

– Óh, nem a dráku!

– Próbáltad vele megcsókoltatni az amulétot, amiben Szent György képe van a sárkánnyal?

– Megcsókolta, nem érezte meg.

– Próbáltad a három ujja hegyét rátetetni a rézfeszületre?

– Rátette, nem égette meg az ujját rajta.

– Ki tudja mondani rázkódás nélkül a „Domnye Zeut?” (Uram isten!)

– Százszor is elmondja; azzal köszönt mindig, ha jön, ha megy.

– Én mégis azt mondom, hogy ez nem valami halandó ember.

– Ha más nőt talál szeretni, esküszöm, hogy halandó lesz.

E beszélgetés alatt egészen leértek a völgybe a lovasok, s amint a hegyi patak itt ismét keresztülszelte az utat, többé nem folytatták a járt ösvényen a haladást, hanem félretérve, a patak medrében léptettek tovább.

Ez igen jó út azoknak, akik nem óhajtják, hogy járásuknak nyoma maradjon, a sebes víz eltakarja utánuk rögtön falevéllel és görgeteg kövekkel a lópatkó nyomta jeleket.

A völgyvágány mindig szűkebb, mélyebb lett, a patak itt-ott apró zuhatagokat képezett már, miken ugratni kellett a lovakkal: azok már bele voltak tanulva, végre egy hirtelen mélyedésnél egyszerre négy ölet esik a víz, s ahogy ott a lovasok megállapodnak, tűnik ki, hogy a hegyoldalba egy malom van építve, melynek kerekét a sebesen lezuhanó víz hajtja.

Ha idegen ember látná ezt a malmot, azt mondaná rá, ejnye, de bolond ember lehet ennek a molnárja, aki ezt ide építette; először azért, hogy úgy el van rejtve sűrű égerfák közé, hogy keresve is alig lehet rátalálni, másodszor, hogy éppen oda a vízesés alá van építve, ami olyan sebesen hajtja a kerekét, mint egy rokkáét, lehetetlen, hogy a kő alatt minden liszt agyon ne égjen, és harmadszor azért, hogy ilyen furcsa út vezet hozzá vízmeder hosszában, s ahol az elvégződik, keskeny, kőbe vágott ösvény kanyarog le az ajtajáig, lóval nem járható; mindent vállon kell le- és felcepelni. No, ennek kevés őrletője akadhat itt!

A két lovag ideérve, leszállt lovairól, azokat egy kis száraz égerfás szigetbe vezetve, s kötőféknél fogva a gallyakhoz kötve; azzal az öreg leoldá a nyeregből a zsákot.

– Segítsd a vállamra, Anica.

Az öreg kolosszusi termetéről alig hinné az ember, hogy azon általvető zsák emeléséhez még segítségre is legyen szüksége, valamint a zsák tériméjéről azt, hogy az olyan nagyon lenyomhassa a vállát, hogy még a kezét is neki feszítse a csipejének a nagy tartásban.

A leány azután leszedte a kápából a pisztolyokat, azokat övébe dugta, a hosszú puskát vállára vetette, s egy merész ugrással a szigetből a partra szökellve, délceg léptekkel haladt a görnyedező öreg után azon a keskeny úton lefelé, mely a leírt malomig vezet.

A malom ajtajában állt egy fiatal férfi, közönséges fekete gubában, az ajtóféltől félig eltakarva: egyik kezében kétcsövű puska, ami nem egészen szükséges eszköz a molnármesterséghez.

Az öreg messziről megszólítá őt:

– Cse timpu e? (Milyen az idő?)

– Luna plina. (Telehold.)

(Sajátságos neme volna a köszöntésnek, ha nem hasonlítana inkább valami összebeszélt jelszócseréhez.)

Azzal a két jövevény belépett a malomba, melynek közepén egy rozzant gépezet őrült kalimpálást vitt végbe; a kerék, a korong táncolt a középen, a középkeréknek egypár foga hiányzott már.

– Van-e sok őrlő, Pável? – kérdezé az öreg.

– Elegen vannak.

– Segítsd le a vállamról ezt a zsákot!

– Ugyan nehéz – monda ez, míg a zsákkal birkózott. – Mennyi lehet?

– Egy mázsa nyolcvan font.

(Ez nem törökbúza.)

– Állítsd el a kereket!

A megszólított szót fogadott; egy vasrudat dugva a gerendelyen keresztül, perc alatt megállítá a gépezetet, melynek garadjából éppen semmi lisztféle sem látszott előkerülni.

Arra kiakasztá a középkorongot, mely a malomkővel vala összeköttetésben, egy vasláncot, mely a gerendely körül volt csavarva, beleakasztott a malomkő karikáiba, s mikor ez megvolt, feltette a zsákot a garadba, mindenestül.

(Vajon a zsákkal együtt őrlik itt a gabonát?)

Azután pedig az öreg maga ült fel a garadba, s kezét nyújtá a leánynak.

– Ugorjál fel, Anica.

A leány segítség nélkül is fel tudott oda szökni; könnyű volt, mint a zerge.

– Pável! – szólt az öreg a legényhez. – Nem ment itt előttünk a Fatia Negra?

– Még itt keresztül nem ment ma és tegnap. Két nap óta én vagyok a soros.

– Látod, hogy nincs itt! – monda bizonyozva a leány.

– Azért mégis itt van.

– Már, Onuc – szólt bele Pável –, ha láthatatlanná tud is lenni a fekete pofájú, de tudtomon kívül itt át nem mehet.

– Mit tudsz te ahhoz – felelt neki az öreg, elhelyezve magát a garadban. – Ereszd el a malmot!

(Tehát csakugyan meg akarná magát ott őrletni.)

Amint azonban a gerendely újra fordulni kezdett, a malomgépezet állva maradt, hanem a malomkő, garadjával együtt, elkezde csendesen süllyedni lefelé, a benne ülőkkel együtt, s néhány perc múlva egészen eltűnt velök valami sötét üregbe; a lánc csikorogva tekeredett még egy darabig utánuk. Egyszer aztán több ölnyi mélységből hangzott az öreg szava: hó! Arra Pável újra megállítá a malmot, a láncot más karikába akasztá, s az ismét megindított gépezet újra fölemelé a malomkövet; Pável hozzá igazítá a korongot, s ismét elkezde az bőszülten pörögni, hogy csak úgy szikrázott bele. Jöhet, akinek őrletnivalója van.

Ahová pedig Onuc és Anica leszálltak, az egy roppant nagy föld alatti üreg volt, melynek magas boltozata beláthatatlan sötétségben veszett el.

A barlang fenekén ugyanazon hegyi pataknak egy része folyott keresztül, mely a malmot hajtá, s oda facsöveken által volt vezetve, s itt szabályosan vájt mederben futott végig, meg-megvillanva két olajlámpa fényétől, melyek egy kis vashíd két végénél lobogtak, ami a patakon átvezetett.

A barlang hátterében állt egy sajátságos kőépület, minden tető nélkül, melynek két kis gömbölyű ablaka, mint az örök éber föld alatti féreg szemei világított elő, szembántó veres fénnyel, míg a palával fedett kémény minden résén keresztül szikrával elegy füst tódult ki a föld alatti éjszakába.

Az épület belsejéből nehéz csattogás, őrlés hangjai neszeztek elő, mintha munkában levő gépek volnának ott szakadatlan mozgásban, s időközönkénti taszítások miatt a sziklatalpazat rezgését lehete érezni.

A hídnál ismét állt egy fegyveres férfi, kivel az érkezők jelszót váltottak, a kőépület ajtajánál szinte; ott megállítá a leányt az öreg.

– No, most te, Anica, amíg én odabenn leszek, ülj le a kőpadra, és várj itt reám.

A leány nyűgösködve kérdezé:

– Miért nem mehetek egyszer én is be ide a házba?

– Annak csak hagyj békét; idejövünk minden esztendőben egyszer, megkérdezed minden esztendőben egyszer, hogy be szabad-e menned. S én mondom minden esztendőben egyszer, hogy nem lehet. És nem lehet. Addig van.

– De hát miért nem szabad éppen nekem? Miért másnak?

– Miért? Bolondos! Azért, mert leány vagy.

– Nos aztán? – szólt büszke szemvillogással a leány. – Kinél vagyok azért rosszabb?

– No, csak hagyj békét. Odabenn nincs az asszonyfélének semmi keresete; az asszonyok rendesen kíváncsiak, mindent meg akarnak tudni; aztán pedig semmi sem áll meg náluk, mindent kifecsegnek; az asszonycseléd ilyen.

– De én nem!

– Aztán mikor ide valaki belép, annak rettenetes esküvést kell mondani, borzasztó átkozódást, hogy semmit ki nem fog beszélni abból, amit látott. Nekem magamnak is a hideg fut át minden bőrömön, mikor azt el kell mondanom, az nem asszony szájába való.

– Ejh! Félek is én az esküvéstől! – kiálta dacosan a leány. – Elmondom én, amit ember elmondhat.

– Legyen eszed, Anica, és ne bolondulj; nem jöhet ide be leányféle, mert itt minden embernek le kell vetkőzni az őrök előtt az utolsó kapcáig, mikor bemegy, s le kell vetkőzni, mikor kijön. No, hát!

Ez a nehézség legyőzte a leány vasakaratát.

Ily próbára csakugyan nem lehetett magát elhatároznia. Lábával dobbantott mérgében, s nagyon emlegette a „dráku”-t, aki pedig oláhul senki sem más, mint maga a nagyságos ördög.

Az öreg Onuc meg az ajtóőr nagyon nevettek rajta, most még aztán ők biztatták:

– No, ha van hozzá kedved, hát gyere be.

E pillanatban felnyílt az épület vasajtaja, s a leány elsikoltá magát örömhangon:

– A Fatia Negra!

Onuc és az őr hirtelen lekapták fejükről süvegeiket; valóban a Fatia Negra volt az.

Hogy került ide látatlanul valamennyi őrön keresztül, azt ki tudná, s kinek volna bátorsága megkérdezni?

Még Anicának sincs, őneki sem jut e percben eszébe más, mint odarohanni a rejtélyes szeretőhöz, nyakába borulni, s elhalmozni csókokkal ajkát és szemeit, amiket az álarc nem takar.

– Hagyjátok Anicát bejönni – szól a fekete álarcos –, én jótállok érte, s felmentem az átöltözés alól, ami engem sem kötelez.

– Jól van, domnule – szólt az őr –, de legalább az esküt mondasd el vele, amit mindenkinek mondani kell; átkozza el ő is az eget és földet, saját vérét és csontjait, koporsóját és a másvilági tüzet, ha valamit abból kibeszél, amit meglát.

– Készen vagyok rá! – szólt merészen a leány.

– Nem, Anica – monda a fekete álarcos –, te nekem erősebb esküvést fogsz tenni; te nekem esküdjél – örök szerelmünkre.

A délceg hajadon gyöngyörtől tikkadtan rogyott erre a szóra a Fatia Negra lábaihoz térdre, s egyik kezével annak kezét szorítva szívéhez, a másikat esküre tartá fel, s szép szemeit, mikben az ablakok izzó fénye ragyogott pokolbeli visszsugárral, a sötét boltozatra emelve, ott, az ég nélküli űrben, megesküvék örök szerelmére kedveséhez, hogy soha, a kínpadon sem fog elárulni egy hangot, egy látott képet is abból, amit ez órában meg fog tudni.

Az öreg Onuc fejét vakarta.

– Domnule, ez mégsem okos dolog; leányzót ilyen hiába való dologra esketni meg, hisz ez csak olyan, mint mikor két garast fog az ember a markába esküvéskor, azt tartja fel, aztán arra esküszik; nem köt az senkit.

– Nekem ez elég – szólt az álarcos –, pedig az én fejem sem olcsóbb, mint a tietek. Aki nem bízik hozzám, ne jöjjön ide.

Azzal, ahogy átkarolva tartotta a lyánt, bevitte magával az épületbe; míg az öreg Onucnak elébb odakünn tetétől-talpig más ruhába kellett öltözni, a magával hozottat pedig kívül hagyni. Visszatérve, ismét amazt fogja levetni odabenn, s ezt veszi fel idekinn. A csempészet itt lehetetlen.

A Fatia Negra, karját a lyán nyaka körül fonva, sorba vezette őt a föld alatti épület rejtélyes szobáin, mikben a föld felettiek bálványa, az aranypénz készül.

Az első terem volt az olvasztó.

Az izzó tűzből, ami a két külső ablakon keresztül a barlangba világított, itt semmi sem látszék, a szoba egyik szegletében volt csupán egy henger idomú vaskemence, mely hőséget terjeszte maga körül, s annak tetejébe volt téve egy kerek grafittégely, felülről is befedve, s oldalán csappal ellátva.

– Itt olvasztják meg az aranyat, ami már a tisztító kemencéből kikerült – szólt Fatia Negra a hozzátapadó leány nak. – Azelőtt egész katlanra és ölfára volt szükség, hogy ezt megolvasszák, mióta e kis hengerkemencét idehoztam, tíz perc alatt fél mázsát meg lehet olvasztani.

– S honnét jön ebbe a tűz? – kérdezé a leány kíváncsian.

– A föld alól, szerelmesem.

A leány összeborzadt, pedig hiszen nem a poklot értette az alatt Fatia Negra, hanem azt a kemencét, melynek erős fújtatói a kettős hengerbe hajtják az ércolvasztó hőséget.

A Fatia Negra órájára nézett; a percek betöltek; egyszeri sípolásra két munkás lépett be, vállig fölgyürkőzve a melegben; mindegyik hosszúkás vasmintákat hozott kezében, s azokkal kétfelől a katlan mellé guggolt.

Erre a Fatia Negra egy vasfogóval félrefordítá a tégely csapját, s azon percben sápadt fény kezde elömleni a szobán; az arany csurgott ki vékony sugárban a tégelyből; az világított!

Valóságos jó, tiszta arany, tűzben folyóvá téve, mint egy pohár bor, s izzó fehér fénnyel világítva maga körül. A két munkás egyenkint tartotta alá a mintákat; a leány lélegzetét visszafojtva nézte a jelenetet. Nem hasonlított-e az valamihez: amint ama fekete arcú alak tölti az olvasztott aranyat, lábainál heverő démonok csészéibe, akik oly kíváncsian vigyorognak fel rá?

Mikor azonban a munkának vége, a fekete arcú ismét visszatér hozzá, megöleli, megcsókolja: „látod kedvesem, így olvasztják meg az aranyat”; a leány rámosolyog; kár, hogy az a fekete álarc nem tud mosolyogni.

Ekkorra az öreg Onuc is előjön ki zsákját odakinn a tisztító kemencénél átadta.

– Mennyi volt zsákodban? – kérdi tőle a Fatia Negra.

– Egy mázsa és nyolcvan font.

– Majd meglássuk, mennyi belőle a tiszta arany.

– Tesz egypár fontot az agyag, ami közé volt keverve.

– Milyen finom?

– Bizony gyarlón volt tisztítva, csak huszonkét karátos.

– Nem tesz semmit. Porosz aranyakat fogunk belőle verni.

– Hol vesszük hozzá a mintát?

– Hoztam magammal, ma a gépbe is tesszük. Minden ezer forintnál száz forintot nyerünk.

Ezért a találmányért az öreg Onuc kezet csókolt a Fatia Negrának.

– Te derék ember vagy, domnule. Amióta vezérünk lettél, másfél annyi a nyereségünk, mint azelőtt, s olyanok az aranyaink, hogy nem lehet a császáriaktól megkülönböztetni.

A leány maga is bódulni érzé fejét e helyen, ahol nem beszélnek egyébről, mint pénzről, aranyról, nyereségről!

– Jer, Onuc, nézd meg az új gépeket! – monda az álarcos az öregnek.

– Mikor hozattál ide új gépeket?

– Már régen, azóta sok pénzt kivertek már. Hamarább megy, és kevesebb ember kell hozzá.

Egy alacsony ajtón át, melyen minháromnak meg kellett hajtani a fejét belépéskor, a szomszéd szobába mentek át, ott egy roppant csavargép működött, melynek hengerei közé rakták az aranyrudacskákat, amik alatt azután ezek oly vékonnyá lapultak el, aminőnek éppen szükséges egy aranypénznek lenni.

– Látod, Onuc, eddig sokat vesztettünk amiatt, hogy az aranylemezeket úgy metszettük ki, ahogy a mintába ömlöttek, néhol a lemez vastagabb volt kelleténél, s az a mi kárunk lett; most ez a gép egyformára lapítja valamennyit. Csak tízezer forint volt az ára.

– Nagyon olcsó! – kiálta fel a vén, ki tört báránybőr ködment viselt, s tízezer forintot egy furcsa hengergépért olcsóságnak nevez.

Az álarcos felvett egyet a fényes aranylemezek közül.

– Tudod-e, kedvesem, mi ennek a neve?

– Nem hallottam.

– Ennek a neve „Zain”. Hogy el ne felejtsd, fonjuk karod körül.

Azzal könnyeden, mintha csak kemény papírszelet volna, a leány kézcsuklója körül foná az aranylemezet, két végét egymásba csavarva acélerejű ujjaival. – Ne felejtsd el, hogy ez „Zain!” és hogy azt tőlem kaptad.

A leány kétkedve nézett rá, mintha kérdené, hogy „neked mindent szabad itt elajándékoznod tetszésed szerint?” Az öreg nem is állhatta szó nélkül.

– Jaj, jaj, domnule, csak készítetlen aranyat ne ajándékoznál valakinek, inkább marékkal szórnád a kivertet; erről még nyomunkra jön valaki. Aztán ez már tanú!

– Jó helyen van. Anica kezén: ott pedig hallgatni fog. Anica tíz csókkal felelt e mondásra. Eltalálta: éppen tíz kettős aranyat ért az a karperec, aztán a csók is kettős.

Az öreg Onucnak mind a tízszer a nyelve hegyén volt az a szó: „vajon; domnule, feleséged neked az én leányom, vagy mi?” de egyszer sem volt bátorsága azokba a sötét szemekbe tekinteni, amik oly félemlítőn villognak ki a fekete álarc réseiből.

A Fatia Negra ismét új géphez vezeté őket, mely az alátolt zainokból kerek, pénz nagyságú darabokat metél ki, a Fatia Negra megmutogatta a leánynak, melyik orsó, melyik csavar hova működik, mi kényszeríti a szivattyú köldökét alá s fel taszítódni; hogy támad légmentes űr a lemez alatt, melyre aztán a külső légnyomás súlyával ütődik a kerek metszőhenger; s hogyan mozgatja az egészet kívülről jövő gőzerő; az egészet csak egy ember kormányozza, ki egy forgantyú segélyével a gép mozgását gyorsítja vagy megszünteti.

Anica itt is csak azon föld feletti erők működését látta, amiknek eredetét felfogni nem bírja, s amikkel a Fatia Negra ismerős, őket előidézi, s velük parancsol.

– Domne Zeu! – sóhajta fel a vén Onuc –, ha meggondolom, hogy mi még ötven év előtt mindezt kalapáccsal és üllővel végeztük! Két nap izzadtunk abban a munkában, amit most egy óra alatt elvégez ez a csoda. S mennyi emberkéz kellett hozzá! Hogy féltem, mikor a legelső tizenhat lat aranyocskámat a kohóba tették, hogy sohasem látom többet.

– Annyival kezdted, öreg?

– Bizony nem többel, s azóta felszaporodott egy mázsa és nyolcvan fontra!

Ezt olyan büszkén mondá! Nem jutott eszébe, hogy most a föld alatt van, ahol minden ember alázatos legyen; mert nem tudja, jut-e valaha föl. Az valóban csodálatos büszkeség is lehet, mázsaszámra beszélni az aranyról!

Azután ismét másik géphez jutottak; az egy kis asztal volt, melynek célkerekei az aranyakat elébb megrovátkolák, mielőtt azok a sajtó alá kerülnének; szüntelen mozgó rugók egymás után tolták előre, forgatták körül és peckelték odább az aranyakat; az ember nem látott egyéb mozgató erőt, mint egy nagy kereket, mely körül széles szíj tekergőzött; a szíj lejárt a padlat alá; oda alant lakik, aki azt mozgatja.

Az öreg nagyot sóhajtott:

– Mit ki nem találnak már a világon!

Anica pedig babonás félelemmel simult a Fatia Negra ölébe, kinek mind e néma csodák szót fogadnak és szolgálatot tesznek.

Végre hat kőlépcsőn felfelé haladva, lejutottak magába a pénzverdébe.

Egy roppant csavarsajtó, Gengembre mintája szerint alkotva, állt az alacsony boltozatú terem közepén; a csavar fején hosszú lódítórúd keresztüldugva, melynek két végére két nehéz ólomgomb volt alkalmazva. E bunkók végeit kétfelől izmos legények taszíták előre; a lóduló gömb súlya alányomta a csavart, s az egy perc alatt odasajtolta a két acélminta közé az alája tolt aranyat, az egyik minta volt a boldogságos Szűzanya képe, a másik a fejedelem páncélos ábrája. A nyomás után a két acélminta ruganyos lökése magától feltaszítá ismét a csavart, az izmos két férfi mellével nekifeszülve, taszított ismét rajta. Egy kis acélgyűrű rögtön kilökte helyéből a sajtolt aranyat, s másikat tolt a minta alá. A vert arany magas halomban hevert már a gép előtt; a munkások lábaikkal tolták azt félre, ha közel gurult. Valami bűbájos van ebben a látványban!

Két szegény ember, ki tán a mindennapi kenyérért dolgozik; hogy veri halomra azt a szemfényvesztő ércet, amibe mindenki szerelmes odafenn a földön, s amiért olyan sok ember eladja azt, amije van odafenn az égben.

Egy harmadik néha falapáttal kisded vászon erszényekbe töltögeti a pénzt, melynek olyan különös, rekedt a hangja. Nem harangnak való, ami az embereket imára hívja.

– Ne verjünk mi is egy-egy aranypénzt egymásnak emlékül? – kérdezé a Fatia Negra Anicától.

A leánynak tetszett az ajánlat.

A munkásokat félreállíták a gép mellől, s a két ólomgomb végéhez Anica és a Fatia Negra álltak. Az álarcos figyelmezteté kedvesét, hogy vigyázzon, nehogy a visszatérő gép mellét megüsse; mert az halálos ütés. Mire a leány, mintegy büszkén kérkedve erejével, nem várta be hátrahajolva, hogy a gép rúdja egészen visszajöjjön, hanem azt fele útján megragadva izmos karjaival, ismét visszalökte, aminek az lett a következése, hogy az acélrugó nem lökte ki a mintában fekvő kész aranyat, hanem csak egyet fordított rajta úgy, hogy az arany még egy nyomást kapott, s mármost kettősen volt meg rajta mind a Szűz Mária-kép, mind a fejedelmi alak.

A vén Onuc odaugrott Anicához, és haragosan elrántotta onnan:

– Eredj innen, bolond! Még elrontod a gépet; nem a te kezedbe való az.

A Fatia Negra pedig fölvevé a most már kiugrasztott aranyat, s nevetve mutatá Anicának az eredményt.

– Nézd, most már kettős kép van rajta.

A leány kíváncsian forgatá ujjai között.

– S mi történik mármost ezzel?

– Ismét az olvasztóba jut.

– Ah! Ne rontsd el. Add ezt nekem.

E kérésre már az öreg egészen dühbe jött.

– Elment az eszed, hogy ilyesmit tudsz kérni? Egy hibásan nyomott aranyat, amit, ha meglátnak nálad, az egész gubernium a nyakunkon van! Domnule, olyan bolond ne légy, hogy azt az aranyat kiadd. Ha neki nincs esze, legyen neked. Mindnyájunkat elveszthetsz vele.

– Hiszen nem fogja azt Anica sem a fején, sem a nyakfüzérén viselni, hanem zsinegre akasztja, s szíve fölött fogja viselni, ott pedig kívülem senki sem találja azt meg.

Onuc gazda nagyon szerette volna megmondani, hogy „ott ugyan, domnule, neked sincs semmi kereseted; mert nem beszéltél még afelől a pópával”, de csak nem merte még ezt az egyet előhozni.

Anica pedig hálateljesen csókolá meg a Fatia Negra kezét, mint egy ajándékot kapott gyermek: nem azért az aranyért, hanem a határtalan bizalomért, amiben annak szerelme nyilatkozott, s rögtön előhúzva kis török kését, lyukat fúrt vele az aranyon, és felfűzte azt a vékony fekete zsinegre, a kis feszület mellé, melyet keblén viselt, s mindkettőt visszarejté oda.

– No, domnule – szólt Onuc elbúsultan –, mármost, ha a fejeinket odatettük a leány kezébe, ugyan iparkodjunk ám, hogy meg ne haragítsuk magunkra!

Erre bejött a próbamester, egy fekete palatáblán cifra számadást hozva elő, melyen pontosan ki volt hozva, mennyi tiszta aranyat adott át Onuc a pénzverdének, mennyit fog ez érni kivert pénzben, s ebből a pénzverde számára levonva három százalékot költségül, mit kell neki kapni érte?

– Csak olvasd te, domnule – szólt Onuc a Fatia Negrához –, tudod, hogy én nem ismerek semmi írottat, de majd a fejemben kiszámítom, csak mondd meg előttem a számokat.

– Százhetvennyolc font színarany, huszonegy karát kilenc grán tisztaságú, három százalék a költségekre. A mi aranyaink nemes tartalma huszonhárom karát, hat grán.

Ezen bonyolódott számtani feladványt szépen megforgatta fejében az öreg, felnézve a padlásra, s szemöldökét felhúzva homlokára, s mire a Fatia Negra keresztülment az írott számadáson, ő is elkészült a fejében összevetettel, s a kimondott összeg az utolsó töredékig összetalált a táblára írottal.

Azzal egymás tenyerébe csaptak, az alku rendében volt. – Mármost számláltasd ki a pénzedet a számvevőmesterrel, Onuc.

– De te is itt fogsz lenni ugye?

– Csak számláljátok ti ketten; nem csaltok ti meg engem.

– De uram – erősködék az öreg –, pénz olvasva, asszony verve jó; légy jelen a kiszámolásnál.

– Nem leszek biz én, öreg, ha felét nekem adod is a pénzednek, én nem hallgatom aranyaid pengését, mikor leányod szavát hallgathatom.

(Vinne el a bányarém! – dörmögé magában Onuc. – Hiszen éppen az a nagy baj; csak ne félnék olyan nagyon tőled!)

Azonban mégis jobban féltette utoljára aranyait, mint Anica két szemét, s ott maradt a pénzt számlálni a biztossal, mialatt Anica és a Fatia Negra egy kis mellékszobába félrevonultak. Míg annyi aranyat darabonkint megolvasnak, azalatt sok szerelmes történetet elmondhat két ember egymásnak.

– Hol jártál egy egész hónap óta? – kérdé Anica, a kalandorfőnök térdén ülve. – Tudod-e, hogy milyen hosszú egy hónap? Holdfogyta, újhold, holdtölte, utolsó negyed; ezt én mind végignéztem, és egyszer sem láttalak. Hol voltál?

– Külföldön voltam, ezekért az új gépekért, ezt nem bízhatja az ember másra.

– Vannak-e külföldön is szép leányok? Nem lettél-e szerelmes beléjük?

– Eredj! Ezt nem szokták kérdeni férfitól.

– Miért nem?

– Azért, mert férfi nem szokott rá felelni.

– De ha akad leány, aki ezt tudni akarja?

– Rosszul jár vele. Aztán már mit akarnál felőlem megtudni? Azt akarnád tudni, hogy én olyan szenes tuskó vagyok, akin rajtad kívül senkinek sem akad meg a szeme? Vagy azt akarnád hallani, hogy remetének öltözve vándoroltam végig hét országon, ahol asszonyhangot hallottam, lesütöttem a szememet, ahol rám mosolyogtak, keresztet vetettem magamra, és elfordultam? Vagy azt kellene hogy elmondjam: hogy itt egy szép szőke fehér állát csipkedtem meg jókedvemben; amott egy pár kék szem kacsintása után felejtettem magamat, meg emitt egy barna ölébe hajtottam le mámoros fejemet – s végre azzal tértem vissza, hét országon nem találtam szebb leányt az én bűbájos Anicámnál?

A leánynak nem volt módja válaszolni és válogatni, mert száját lezárták csókkal, s ilyenkor az asszony is örömestebb hallgat.

– Mert látod, én nagyon féltékeny vagyok – szólt, midőn szóhoz jöhetett. – Én nem úgy szeretek, ahogy más, hogy másról is tud gondolkozni. Én nem tudok egyébről gondolkozni, csak a te szerelmedről. Én nem vagyok soha sem éhes, sem szomjas, csak szerelmes; én nem vagyok soha fáradt, s észre sem veszem a munkát egész naphosszant, mert mindig szerelemről dalolok; én nem is álmodom soha egyébről, mint terólad; s nem kívánom soha tudni, mi történik az egész világon, csak azt, ami teveled történik.

– Hát én gondolok most egyébre, mint terád? Nem százezrekkel megronthatnak most a másik szobában?

– Igen. Tudom, hogy szeretsz, hogy az enyim vagy, mikor itt vagy. De annyit vagy távol! Hányszor nem látlak hetekig, egész hónapokig? Olyankor majd megőrülök; ki akarom találni, hogy hol jársz, mit csinálsz most, kivel beszélsz, aztán majd megbolondulok belé.

– Bizony pedig azt, kedves lyánkám, nem jó volna megtudnod, hogy én olyankor merre járok, mert többet járok felvont puskák csövei előtt, mint szép leányok mosolygása között.

– Te rablóvezér vagy, havasi csempész vagy harámbasa?

– Valami a sok közül.

A leány sebesen járó lélegzettel szólt:

– Végy fel engem is a csapatodba!

A Fatia Negra megdöbbent.

– Vígy magaddal; én meg akarom veled osztani a veszedelmet, amelyben élsz, az éjszakai zivatart, melyben bujdokolsz, a sziklai odút, ahol leskelődve pihensz. Én oltalmazni akarlak, ha megtámadnak; ápolni, ha sebet kapsz, s veled együtt elkárhozni, ha te pokolra mégy.

– Az nem lehet, Anica! Erre ne gondolj. Velem nem viszlek soha.

– És miért nem? – kérdezé a leány, párducként villogó szemekkel.

– Mert akkor én is féltenélek téged, s az aztán rossz volna mind a kettőnkre nézve. Csak maradj te apád házánál, ott jó helyen vagy magadnak is, nekem is.

A leány kivonta kebléből az imént kapott aranyat és a feszületet.

– Hallod, Fatia Negra! Apám azt mondta, hogy e hibásveretű pénz életedet kezembe adja. Tudod-e, Fatia Negra, hogy ez a feszület az, amelyre megesküdtem, hogy ha engem egyszer megcsalsz, én nem keresem, hogyan, mi úton, de eszeveszetten megöllek. Te fekete arc, fekete szem; érzed, hogyan ver ez a szív itt arcodhoz közel? Ezen a szíven nem jó feküdni két ilyen veszedelmes tárgynak; nesze, neked adom mind a kettőt.

– Miért teszed ezt, Anica?

– Csak te vedd el azokat, s tartsd magadnál, mert az őrangyalra mondom, azok rossz helyen vannak nálam; te engemet nem ismersz még.

A leány sírva fakadt; a Fatia Negra csókkal, engeszteléssel alig bírta elcsillapítani, midőn az öreg Onuc bedugta az ajtón ősz, bozontos fejét, s közbeszólalt:

– Én már ki vagyok fizetve, domnule, hát te ki vagy-e?

A Fatia Negra megsimogatá a leány haját, orcáit, s fülébe súgá, hogy legyen nyugodt.

Az öreg román türelmét nem állta már tovább a folt, biz az szétszakadt.

– Domnule? – kérdé a főnöktől. – Vajon emlékeznél rá, ha szépen kérnélek, mikor volt annak a napja, hogy te férje lettél az én leányomnak?

A Fatia Negra egy percig meglepetve állt, azután csendes, dörmögő hangon felelt neki:

– Ha még egyszer eszedbe jut ezt a kérdést hozzám intézni, a fejed egy órával hamarább fog hazaérni, mint magad.

Az öreg nem válaszolt erre semmit, megfogta a leánya kezét, s vitte magával; minden szemközt jövő munkásnak adott egy-egy aranyat borravalóul, s azon az úton, amelyen jött, ismét visszajutott a malomba.

Lovaikat meglelték az égerfás szigetkében, s újra felültek rájuk. – Szép világos éjszaka volt; a Göncöl egészen megfordult már.

Onuc azt mondá leányának, hogy lovagoljon elöl; paripája jobban szeret sietni; a vert aranyat most már kétfelé osztották.

Mikor újra a Tyiatra Kalmanuj alá értek, az öreg halkan szólítá Anicát.

A leány hátranézett, s látta, hogy az öreg hosszú puskáját éppen az ő fejének irányozza.

Megrémülten tartá kezét arca elé:

– Mit akarsz!

– Ne félj semmit. Csak azt az aranyat akarom tőled visszakapni, amit a Fatia Negra adott. Az én fejemmel bolondok ne játsszanak.

A leány rosszabbat sejtett, most már nyugodtan felelt:

– Ne búsulj, visszaadtam azt már a Fatia Negrának. El sem hoztam.

S mutatta apjának az üres zsinórt nyakán.

– Azt okosan tetted – szólt az öreg, leeresztve puskáját. – Mehetsz odább.

Hajnal hasadt, mire hazaértek. Amint Anica szobájába belépett, a szentkép alatt, mely ágya fejénél függött, találta már felakasztva mind a hibás aranyat, mind a keresztet, amit két órával elébb a Fatia Negrának adott.

Ennek tehát csakugyan ördögökkel kell cimborálnia, ha látatlanul meg tudta őket előzni! (Vagy pedig más bejárását kell ismernie a barlangnak, s jó tolvajkulcsokkal ellátva lennie.)

Anica nem szólt efelől senkinek; ismét elrejté a két amulettet keblébe, s most már büszke volt a Fatia Negrára.