A világ előtt olyan megfoghatatlan sokszor, midőn azt mondják: ez a férj és ez a nő nem szereti egymást! Pedig milyen derék, szép emberek; hogy lehet az, hogy mégsem szeretik egymást? Egy-egy közbámulásban részesülő férfi saját házánál nincs szeretve. Hogy lehet az?

Laknál csak egy fedél alatt vele, aki ezt kérdezed, látnád mindennap, hallanád mindazt, amit mond, látnád egészen közelről!

Kevés nő az, aki házasság után nem veszt illúzióiból; üres lelkek megszokják ezt a veszteséget, vagy kölcsönbe veszik; a nemes lélek tűr vele és hallgat. Mi, férfiak, olyan kevéssé vagyunk hiúk a házasság után apró hibáinkat rejtegetni, pedig azok mindegyikének fölfedezése a nőre nézve egy kis csendes mártírium. Az önzés az ember húsával együtt él, annak éppen úgy nem lehet parancsolni, hogy újra ne nőjön, mint a körömnek, arra azonban gondunk van, hogy a kinőtt köröm ne legyen fekete, mert más ember szemét sérti, de az önzés körömfeketéjét elfeledjük tisztogatni. Észrevétlenül, akaratlanul úgy intézzük teendőnk, mulatságaink egész napi rendét, hogy az „én” az első személy, a „te” a második; nem gondolva arra, hogy ha mindenikünk kölcsönösen azt akarná, hogy a „te” legyen az első személy, az „én” a második, az milyen szép élet volna. Mint a rejtelmes páros csillagok járása, amiknek egyike nem a másik körül, hanem mindketten egy képzelt központ körül forognak. Talán ez a központ a szerelem.

Hiszen a szerelem el is takargatja az apró bajokat, amik fájnak; de hát ahol az nincsen! Hol a gyermeket sírva vitték az oltárhoz, kétségbeesve a vőlegényi házhoz, undorral a közös „mensa et toro” mellé, aki aztán mentül közelebb jut az elválhatlan tárgyhoz, csodálatos természeti paradoxonképp annál nagyobb űr van kettőjük között.

Hátszegi minden bensőség nélküli ember volt; udvariassága neje iránt nem volt egyéb, mint azon közhelyek ismétlése, miket jóravaló ember restell már nőnek elmondani, tudva azt, hogy azokat nagyon sokszor elmondták már.

Igen ritkán is volt odahaza; néha hetekig sem látták Hídvárott, s mikor hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, akikben Henriette éppen semmi mulatságát sem találta. Ilyenkor aztán, hogy nejének kedvét találja, pompás ékszereket hordott számára, s Henriette-nek végtelenül fájt az, hogy őt ama mindennapi lények egyikének hiszik, akiknél a pompa minden vágyat kielégít. Sohasem tett fel egyet is azon ékszerek közül, járt közönséges, egyszerű ruhában, mint egy szegény polgárnő, s maga sem tudta akkor, mi végzetes ösztön sugallta szívébe az ellentétes lemondást.

Azon hosszú napokban, midőn Hídvárott egészen magára és korán letarolt lelke gondolataira volt hagyva, néha késő estig elsétált egyedül a várkert alatti park árnyékos útjain, hallgatva a mezőn dolgozó leányok danáit.

A park végében volt a templom, azon innen egy kis tisztás hely, karókkal bekerítve, ami káposztáskertnek volt használva. Valami szegény emberé lehetett.

Ez a szegény ember volt a pópa.

Henriette sokszor látta őt, egy magas, ősz szakállú férfit, hosszú fekete talárjában, a kis kertbe sietni; ott a tisztelendő férfi hosszú kabátját levetve, kapát vett elő, és dolgozott késő estig.

Henriette eleinte azt hitte, hogy ezt tán csak dietétikai mulatságból teszi, hanem azután, hogy másnap és harmadnap és a nap minden órájában ott találta, ahogy látta, mint törli az izzadtságot forró délutánokon homlokáról a pópa, hogy szakasztja félbe a munkát kifáradtan, kapájára támaszkodva, míg kipiheni magát, akkor meggyőződött róla, hogy ez a munka nem mulatság, hanem keserves napszám.

Ez előtte egészen új tünemény volt, hogy a lelkész is kézi munkával törje magát; kinek a lelkek táplálékáról kellene gondoskodni, az saját teste táplálékáról gondoskodni legyen kényszerítve.

Sokszor szerette volna ezt megtudni tőle; de hiszen ő itt idegen volt, nem értett annak a nyelvén; míg egyszer a pópa, észrevéve az úrnőt a kerítésen át, igen szép tiszta magyarsággal jó napot kívánt neki, s azáltal tudatta, hogy ő érti az urak nyelvét.

Henriette kérte az öreget, hogy hagyja abba a munkát, s jöjjön át hozzá.

– Az nem lehet, nagyságos asszonyom, a nagyságos úr megtiltotta az udvarán megjelennem.

– Miért?

– Mert mindig alkalmatlankodom neki.

– Mivel?

– Mindenféle koldulásokkal. Majd a templom tetejét bontja meg a szél, majd a harangláb törik ki; egy esztendeje már, hogy az iskola leégett, azóta a falait benőtte a bogáncs, a dászkál is odábbállt, nincs, aki a gyerekeket tanítsa; aztán felnőnek zsiványoknak, tudatlanoknak; csak az uraság vallja kárát.

– De hát miért nem hozzák mindazt rendbe?

– Mert a köznép renyhe, iszákos, a nagyságos úr pedig fösvény.

Henriette nagyot bámult e szónál az öregre.

– Úgy van, fösvény. Én nemigen válogatom a szót, mert én pap vagyok, és tudok koplalni. Aki pedig koplalni tud, az fel van mentve a hízelkedés terhétől, megmondtam én azt a nagyságos úrnak szemébe is; azért is tiltott ki a kastélyból.

Henriette nem bírta a beszélgetést tovább folytatni a pópával, annyira felzavarta kedélyét az a gondolat, hogy Hátszegi fösvény. Az, aki százezreket fáradság nélkül beseper, és könnyelműen ismét szétszór, tud visszautasítani embert, ki az Isten háza, a népnövelde számára koldul. Jaj annak, aki a közügyeket koldulni hagyja! A pap napszámbul él, a nép azután természetesen rablásból.

A hölgy hirtelen félbeszakítá a beszédet, jó éjt kívánt a pópának, s visszatért a kastélyba.

Este fölkeresé férjét; az fáradtan jött meg éppen akkor a vadászatról.

– Egy kérésem volna önhöz.

Hátszegit meglepte ez a szó. Első kérése volt ez a nőnek a férjtől.

– Parancsoljon velem. Minden, amit kigondolt, már annyi, mintha teljesítve volna.

– Én szeretném ennek a népnek a nyelvét megtanulni, mely közt lakunk. Olyan vagyok itt közte, mintha süketnéma volnék.

– Az nem nehéz. Az oláh nyelv könnyen ragad, kivált arra, aki franciául vagy latinul ért.

Henriette mélyen elpirult, nem tudta, célzás volt-e ez, tud-e Hátszegi valamit arról, hogy ő latinul ért.

– Óhajtanék mestert járatni hozzám, ki útba vezessen; a helybeli pópa alkalmas volna erre.

Hátszegi szemöldei egy percre összevonultak.

– Nem szegem kedvét. Az az ember ugyan egyetlenegy a világon, aki nekem megtorlatlan gorombaságokat szokott mondani, házamnál és házamon kívül, ahol elöltalál; aki néha megteszi, hogy kastélyom falára veres krétával egész mondatokat ír fel Nehémiás prófétából; akit én innen örökre kitiltottam; és szavamat adtam rá, hogy ha udvaromra beteszi a lábát, az ablakon vettetem ki; de hogy lássa ön, mennyire szófogadó szolgája vagyok, még csak le sem beszélem e kívánságáról, azt sem mondom, hogy válasszon más nyelvmestert; hanem rögtön küldök érte, s meghívatom magamhoz. Lássa minden ember, hogy az én házamnál – nőm az úr.

Lénárd kezet csókolt nejének, és távozott.

Henriette azon kezde gondolkozni, hogy e férfinak talán mégis van szíve, s e szív fölött neki hatalma.

Másnap reggel már hívatva volt a lelkész. Margari közölte vele a nagyságos asszony kívánságát, ki a román nyelvet óhajtja megtanulni, s majd torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondania, hogy ezért száz pengő forintot fog kapni havonkint. Száz pengőt havonkint egy olyan nyelvért, amit csak a parasztok beszélnek!

Rubán Tódor, ez volt a lelkész neve, rögtön ott termett a hívatásra; bevezették az úrnőhöz. Derült, őszinte arcú öregember volt a pópa; szép hosszú fehér haja tömött fürtökben borult egyszerű fekete ruhájára, mely nagyon viseltes volt már.

Henriette nem bírta megakadályozni, hogy az öreg lelkész kezet ne csókoljon neki.

– Nem a szolga alázatossága ez úrnőjéhez – monda a lelkész –, hanem a nép pásztorának tisztelete az angyalok iránt, kiket az ég, ingyen kegyelméből leküldöz hozzánk néha a földre. Ne vegye ezt bóknak, nagyságos asszonyom, avval én nem vagyok nagyon adakozó, de kénytelen vagyok önt e néven nevezni: én jól tudom, hogy engem nem azért tisztelt meg ily nagy jövedelmű és kevés fáradságú hivatallal, mintha a kívánt tudományra különös szüksége volna, mert hisz a nép nyelve ingyen is ráragad az emberre, megtanulják azt az urak tanító nélkül is, de elismertem az áldást hozó jóakaratot, ily módon segíthetni elárvult népünk lelki mívelődésén; mert én bizonyára ezután sem fogom egyszerű málékenyeremet ízletesebbel felcserélni, hanem nagyságod ajándékát fordítom arra, ami Istené és a népé, akik minálunk a legszegényebbek.

E nap óta azt hivé Henriette, hogy neki magasabb hivatása van Hídvárott lenni; hogy a végzet azért törte meg szívét, azért hagyta megfagyni érzelmeit, azért küldte őt ide, ahol számára nincsen élet, hogy védangyala, megmentője legyen egy elhagyatott népnek; s azontúl nem talált kedvesebb mulatságot, mint faluról falura járni néha a pópa társaságában, máskor csak egy csatlóstul kísérve; akárhányszor pedig egészen egyedül, ott sorba látogatott templomokat, lelkészeket, mint valami esperes; kikérdezte bajaikat, segített rajtuk, pénzt adott iskolák építésére, szent könyveket osztogatott ki; összeszedett mindenféle elhagyott árva gyermekeket, azokat hazavitte, oktatásban, ápolásban részesíté; egész kisdedóvót alapított a vidék apróságai számára Hídvárott, s arról nagy szenvedéllyel szokott értekezni a pópával; ahhoz nagy bajjal alkalmas nevelőt szereztek, Margari barátunk ajánlatát erélyesen visszautasítva, ki ezt a hivatalt is képes lett volna betölteni – illendő honoráriumért; és mind ez a nemes emberbaráti szenvedély Hátszeginek roppant sok pénzébe került; de aki azért soha szót nem tett miatta.

– Gyermek még, hadd játsszék. – Ezt szokta válaszolni, ha Margari vagy Clementine árulkodtak előtte Henriette-re, hogy már megint zálogba küldte Fehérvárra az ékszereit, hogy néhány oláh poronttyal többet tanítson meg kesztyűben járni.

Még maga a báró utasítá a tőzsért, kihez Henriette ékszereit zálogba szokta küldeni, hogy rendesen négyszer annyit adjon rájuk, mint amennyit érnek, ő megtéríti. S azután ismét új ékszereket hordott nejének.

Hisz ez valódi szeretetre méltó ember.

Egy napon Henriette a szomszéd Ravacselbe lovagolt át, hogy ott egy szegény beteg oláh asszonyt meglátogasson, kinek azelőtt néhány nappal orvosságokat is küldött. Ezeket persze az be nem vette, hanem a kuruzslóval kenette meg a gyomrát valami jótékony kenőccsel, aminek az az erős sikere lett, hogy belehalt; mire Henriette odaérkezett hozzá, már akkor végvonaglásaiban vala. Henriette magánkívül volt; mint mikor egy valódi orvos gyógyrendszerébe mások belekontárkodnak; segíteni ugyan nem tudott rajta, mert a nő mégiscsak meghalt, de legalább gondoskodott illendő végtisztességtétele felől, s eközben úgy elkésett, hogy már akkorra szépen fenn volt a holdvilág, mire Hídvár felé visszafordult.

Egyedül volt lóháton; mindössze egypár óra volt a távolság a két helység között, ilyen rövid útra nem tartotta érdemesnek kísérőt hordani magával; különben is mitől félhetett: hisz amióta ő e vidéken él, azóta nincsen itt rossz ember; aki csak találkozik vele úton-útfélen, mind kezet csókol neki.

Ismét egyedül indult hazafelé. Az út kanyarogva visz a völgyben mindenütt, azért hosszabb, mintha torony irányában menne a hegyeken keresztül. Hogy azonban Hídvárnak Ravacseltől van egy rövidebb útja, melyen öszvérek és poroszkalovak is szoktak járni, azt többször hallotta a parasztoktól, s ezúttal jónak látta ezt az utat keresni fel, nehogy az éjszaka ott lepje a völgyben.

Csakhogy ami út jó az öszvérnek és a poroszkának, azt nagyon válogatja a jóféle angol paripa, mely nem szereti az egyik körmét a másik nyomába rakni; azután meg száz lépés a síkon sokkal rövidebb út, mint huszonöt a meredeken. Ezt erősen tapasztalá Henriette, mire a hegyi út tetejére felért, mert paripája egészen átizzadt, és reszketett a nehéz fáradságtól. Hegyi utakra nem ilyen lovakat szokás használni; valami kis mokány paripa tréfának vette volna az egészet, s szót sem tett volna érte.

Pedig az út terhesebb része még a lejtőn kezdődött, egyiránt fáradságos lóra és lovagra nézve; az ösvény meredeken hanyatlik alá, rohanó záporoktul mélyen kimosva; a görgeteg kő csúszik, gurul a ló lábai alatt, s előtte, utána csörtet nagy robajjal, néhol félöles rovátkokon kell aláugratni; Henriette vette észre paripáján, amint az füleit hegyezé, serényét felborzalta, s nyugtalanul prüszkölt és rázkódott, mennyire osztja az úrnője félelmét.

Végre egy gonosz helyre jutottak, hol az út egyik oldalán éktelen mélység nyílik meg, míg másik felől meredek sziklafal emelkedik, annyira közel az ösvényhez, hogy a nyeregben ülőnek félre kell hajtania a fejét, hogy a kőbe ne ütközzék, s a keskeny ösvényen a lónak éppen csak az egyik lábát letenni van hely.

Egy percre a paripa megállt, mintha átallna e veszélyes ösvényre lépni; azonban visszafordulni éppen nem lehete, s előbbre kelle mennie.

Henriette borzadozva néze le az alatta tátongó mélységbe, mely felett, féloldalt ülve a lovon, egészen függni látszott, s nagyott sóhajtva mondá magában: ha ide le találnánk bukni!

Alig gondolta ezt ki, amidőn a félénk paripa hátulsó lába megcsúszik, s abban a pillanatban ló és lovagnő lebukik a mélységbe.

Henriette tisztán eszméleténél volt az egész esés alatt; látta azt a rövid percig tartó rohamot, mely alatt paripája az örvény sziklafalához súrlódva csúszott alá; a sebes súrlódásban leszakadtak a nyereg hevederei; egy percig valami kinyúló bokor fenntartá a rohamot, a másik percben a nehéz paripa terhével keresztültörte azt, s még alább zuhant. – Azonban Henriette egyszerre mindkét kézzel megragadá a bokor gyökereit, s ott maradt rajta.

A ló még alább esett, s hanyatt fordulva két szikla közé szorult, ahonnan azután szerencséjére nem bírt kivergődni, mert ha még alább esik, agyonzúzza magát.

Henriette még mindig eszméleténél volt.

Két kezével a bokor gyökerébe kapaszkodva érezé, hogy ereje nem soká fogná kitartani e feladatot; azonban bal lába szerencséjére még mindig a kengyelben volt, s a nyereg és kengyel szinte fennakadt a bokor csutakjain, mik azt a paripa hátáról letépték; e kínos helyzetben az jutott eszébe, hogy ideje maradt imádkozni, Istennek ajánlani lelkét, s azután nyugodtan nézni a halál szemébe. Innen úgysem menekülhet meg, mert a hely távol van minden emberjárástól; éjszaka következik; a bokor lassankint engedni fog terhe alatt; az elveszés bizonyos.

Azonban ha az úrnő elmulasztá segélyért kiáltani, annál hangosabban tevé azt a megszorult paripa. Hanyatt fordulva, beékelt helyzetéből ki nem tudva szabadulni, folytonosan hallatá azt a rémületes bőgést, melyet a kevésszavú nemes állattól olyan ritkán hallani, csak nagy, borzasztó veszély közepett; akik ilyen állati vészkiáltást hallottak paripától, azok el fogják ismerni, hogy az borzasztóságban fölülmúl minden emberi rémordítást.

Néhány perc múlva úgy tetszék Henriette-nek, mintha a mélység fenekéről emberi kiáltás visszhangzanék fel, s alátekintve, a holdfénynél egy sötét alakot pillanta meg, ki szikláról sziklára ugrálva, mint a zerge, majd ismét egyik rovátkról a másikra kapaszkodva közeledett a veszélyes ponthoz, ahol ő függött.

Lehetetlennek tartá az ember törekvését. A meredek falon alig volt egy-egy látható hasadás, melybe megkapaszkodhassék, s ha eljuthatna is hozzá, mit segítene rajta vele, hogy szabadítaná meg onnan?

A férfi azonban egyre közelebb ért; már ki lehete venni kecskebőr ködmenét, széles, magas süvegét, borotválatlan arcát, mikről a havasi kecskepásztorra ismerni. Bámulatos volt ügyessége és testi ereje, amint néha lábujjhegyre felállt, hogy egy magasan feje fölött látszó sziklarepedést elérjen, melyet alig bírt ujjai hegyével megragadni, s a következő pillanatban már felhúzta magát fél kézzel, s lába hegyét illesztve a párkányba, új lépcső után nézett.

Egy ölnyire Henriette alatt éppen egy jókora kiálló kőszeglet volt, melyen egy egész emberláb bízvást elférhetett. Henriette egy perc múlva azon a helyen látta állni a pásztort. Éppen egy öl magas volt a férfi, fejével elérte Henriette kengyelét.

Nyájasan mosolyogva tekinte fel rá, mintha csak lováról lesegíteni jött volna ide.

– Norok bun, domna! (Jó estét, asszonyom.)

(Még eszébe jutott neki abban az állapotban jó estét köszönni.)

– Egy kicsit félrelépett a ló, asszonyom, de már nem tesz semmit. Kérlek, lépj ide a vállamra; ez a bokor nem soká tart, mert csak boróka; gyönge a gyökere.

Henriette tétovázott. Tán csak nem képzeli az az ember, hogy őt a vállán leviheti.

– No, lépj ide, asszonyom, ne félj semmit. Leviszlek én innen könnyen. Óh, hányszor teszek én ilyen utat a mélységbe esett gödölyéimért, egynek sem szabad ott veszni; s te nem vagy nehezebb egy kecskegidónál, én tudom.

Henriette önkénytelenül engedett; leszállt a férfi vállára; – arra az fél karjával átölelte, s úgy emelte le, hogy a delnő vállára ülhetett.

– De hogy akarsz velem együtt innen lejutni most?

– Csak bízd azt rám, asszonyom. Lejutni könnyű, csak feljönni mesterség.

Azzal szabadon maradt kezével felnyúlt az összetört bokor maradványáért, Henriette bámulva látta, hogy a bokor, melynek gyökerei az ő terhe alatt le nem szakadtak, a férfi kezének egy csavarintására elválnak a sziklarepedéstől. Mit akarhat azzal?

A pásztor csak arra kérte a delnőt, hogy ne féljen semmit, mert hiszen semmi bajuk sem történhetik, s azzal a kitépett bokrot, mint egy paripát maga alá véve, s fél kézzel a sziklához nyomva, hátát a falnak vetette, s hirtelen két lábát szétterpesztve, alá hagyta magát csúszni a meredek falon.

Henriette most elsikoltá magát, azt hitte veszve van. A másik percben már szilárd helyen állt a pásztor, s mosolyogva tekinte fel rá:

– Ugye, nem történt semmi bajunk? Óh, sokszor utaztam már én így, ez csak játék, csak szánkázás!

Szánkázásnak nevezte egy fenyőbokor segélyével öt ölnyi mélységű sima falon alárohanni!

Onnan már könnyű volt az örvény aljára levinni az úrnőt, a mélység alja eleven pázsittal volt benőve; oda leülteté őt.

– Így, domna, ne félj, nem lesz semmi baj. Mindjárt visszajövök megint.

Azzal ismét felkapaszkodott a beékelt paripáig. Henriette bámulva nézett utána: vajon mit akarhat azzal?

A férfi odaérve a kétségbeesetten kapálózó paripához, elébb annak lábait egyenkint elfogdosá, azután gúzzsal mind a négy lábát jó erősen összekötözé. Akkor az összekötözött lábaknál fogva nyakába ölté az állatot, s egy hatalmas rántással kirántá gyámoltalan helyzetéből; – és lehozta azt is a völgybe. Ott kioldá lábait, talpra állítá, megveregeté, s mosolyogva monda Henriette-nek:

– Derék egy úri ló! Kár lett volna ott hagyni veszni.

– Te elbírtad azt a válladon? – kérdé Henriette csodálkozva.

– Nem nagy dolog! Aligha van négy mázsa. A múltkori medve ötödfél volt; aztán azt elébb agyon is kellett verni; úgy hazavinni. Hiszen tudod, asszonyom, én vagyok az erős Juon: – Juon Táre!

Ezt olyan önérzettel mondá a pásztor, mintha a világ minden részéből odejövőnek kellene azt tudni hírből, hogy itt lakik az erdők között az erős Juon.

Henriette bámulatából azonban vevé észre, hogy ő még nem hallott felőle semmit.

– Te nem tudod még, domna, hogy én ki vagyok, de én tudom, hogy te ki vagy. A dumnye barbatu, az urad sokat találkozott már velem, az ismer jól. Az még csak olyan erős ember a világon, mint én vagyok. Sokszor birkózott velem itt a gyepen, – fogadásbul. Egyikünk sem bírta a másikat földhöz vágni. A nagyságos úr mélyebben tudja a fába vágni a fejszét, mint én, de én meg többet tudok emelni, mint ő; a nagyságos úr ököllel le tudja ütni a bivalyt, de én meg agyon tudom fojtani a medvét: hanem egymással nem bírunk. Sokat verekedtünk: Tudod, asszonyom, csak tréfábul, csak játékbul; – az nem jó volna, ha mink egyszer haragbul verekednénk: az rettenetes volna.

E beszéd közben Juon ügyesen összetoldozá a szétszakadt nyeregszerszámot és kantárt; felnyergelé a paripát, mely még mindig reszketett mind a négy lábán; lemosta fejéről a véres tajtékot, megtörlé a zsúrlódás okozta sebeket, s biztosítá úrnőjét, hogy ismét lovára ülhet; innen egy negyedóra alatt kivezetheti a járt útra, s félóra alatt Hídváron leend.

A völgy rejtekeivel ismerős pásztor, a ló kantárát fogva elöl, bizton vezeté ki úrnőjét a hegyek nyílásaig, ahol a járt úttal ismét összetalálkozának.

Ott a pásztor megcsókolá úrnője kezét, s elvált tőle.

– Nekem innen vissza kell mennem, mert várnak reám.

– Kik?

– Kecskéim és feleségem.

– Nőd is van? Szereted?

– Szeretem-e? – szólt büszkén a pásztor: s halkan tevé utána: – Olyan szép, mint te vagy! – Buna nopte, domna!

Azzal nem várva több kérdést, visszafordult az erdőbe, s sebes ugrásokkal eltűnt, szökellve.

A paripa igyekezett hazafelé. Egyre nyerített; tán menekvési örömében.

Henriette mélázva gondolkozott az elmúlt óra eseményeiről: halálveszélyes helyzete, a csodálatos segítő és az asszony, akit olyan szépnek mond az erdők lakója!

Csak midőn kapuja előtt állt, akkor jutott eszébe, hogy megmentőjét minden jutalom nélkül bocsátá el magától, még csak egy „multiemescut” (köszönöm) sem küldött utána.

Férje nem volt honn. Nem kellett tartani terhes kérdezősködésektől, amikre leginkább paripája sebei, szétszaggatott szerszáma és saját tépett öltönyei sok okot szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről senkinek. Hanem alig várta, hogy jöjjön a reggeli óra, melyben Rubán Tódor fel fog jönni a kastélyba, hogy tőle a Juon Táre felől kérdezősködhessék.