Hinné-e azt nagyságod, itt a meleg kandalló mellett ülve, születésétől fogva azon úri kényelemhez szokva, hogy minden parancsszavát külön cseléd siessen teljesíteni, minden szobája szőnyegezve legyen, s minden ételhez, italhoz másféle kést, villát és poharat lásson felterítve, hogy vannak emberek a világon, akik nem tudják, hogy mi az a födél alatt alvás, akik nem ismerik a vetett ágyat, nem ismerik az evőeszközöket, de még a kenyeret sem, és talán mégis boldogok?

Pedig itt közelünkben élnek; nem kell miattuk az óceániai szigetek vad lakóira gondolnunk; elégszer látjuk őket; nagyságod hallhatja innen erkélyéről búskomor furulyáik dalát, kivált esténkint, mikor a kecskenyájak a mély völgyekbe térnek vissza.

Az ilyen pásztorember sohasem él födél alatt; sem télen, sem nyáron; földesura kecskenyájaival minden tavasszal beszámol, ami szaporodás van benne, annak fele az övé, azontúl nem beszélnek egymással, hogyan él meg ott a havasok közt nyájaival együtt, mivel táplálkozik, hogyan védi magát zivatar, hófergeteg ellen, s azután az erdők fenevadai, a medvék, farkasok ellen, szenved-e, s van-e, aki ápolja ott, miről gondolkozik tenger időkön át, álmodik-e valamiről éjjel, vagy talán még szerelmes is, arról nem tudakozódik senki.

Ez a Juon, akit nagysád meg akar ismerni, ilyen kecskepásztor. Valaha talán többet is fogunk felőle hallani, mert az ő élete nagyon regényes.

Csak egy esetet mondok el belőle.

Volt itt a vlaskucai határban egy gazdag pakulár, ki valami verespataki bányarészből valaha sok aranyat összetakarított, nem is nevezték másnak, mint a „gazdag Misule”.

Ennek volt egyetlenegy szép leánya, Marióra, arról már van nagysádnak fogalma, hogy milyenek az oláh szépségek. Szobrász nem gondolhat ki magának szebb ideált. A Hátszegvidék különösen gazdag ilyenekben, s ha ennyi szép alak között egynek mégis kitűnően híre futamodik, azt azután még a szomszéd vármegyékből sem restellik a magyar urak felkeresni, s ha lehet, szót váltanak vele; de nem mindig lehet, mert az oláh, mikor kaputos idegeneket lát az utcán, a csúfját állítja ki az asszonyainak az ajtóba, hogy mentül hamarább menjenek odább.

Marióráról mindamellett beszéltek még Aradon is; s ha jöttek távol földről való urak a Gyecárt vagy Krivádiát látogatni, félretértek Vlaskucára is, hogy az öreg Misule házánál megpihenhessenek, ahonnan pedig éppen semmi szép kilátás nem volt, csupáncsak Marióra szép szemeibe.

És ez a csodaszép leány nem szeretett mást, mint a szegény kecskepásztort, Juont, akinek egy szűrén, egy baltáján kívül semmije sincsen.

A gazdag Misule természetesen tudni sem akart e szerelemről, hanem volt neki egy hatalmas komája, Külső Fehér vármegyében, Tóbica Gligor, nemes ember, falu hadnagya, ahhoz akarta adni a leányát.

Juonról azt híresztelték el, hogy boszorkánymester. Persze Misule felesége költötte rá, amért úgy meg tudta igézni a leányát. A sok mendemonda között azt is ráfogták, hogy a fenevadakat meg tudja babonázni, ért a nyelvükön, s tud velük mindenféléről beszélni, s nem fél tőlük. Hogy sokszor látták farkasokkal, medvékkel beszélgetni a gubájára letelepedve, ő ült az egyik végén, a medve a másikon.

Az volt benne az igaz, hogy Juon egyszer, amint kecskéit őrzé, egy barlang szűk nyílásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az, s talált ott egy nagy anyamedvét, mit valami távoli hajtóvadászaton halálra sebzettek, s mely az ónnal vérző belsejében idáig elhurcolta még magát. A vén medve mellett volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta.

Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát, s midőn másnap már nem hallatszott a fájdalmas nyögés a barlangból, bement érte: ott találta akkor is megdermedt anyjának hullája mellett kuporogva; bizonyosan ott veszett volna az is. Akkor Juon pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve, egy szelíd kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelíd állatok tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenceket hányt előtte, amikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel, leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka ott aludt mellette, s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy minden második falat sajt az övé. Azt is megtette, hogy a bogrács alá fát is hordott a tűzre, mikor kukoricapuliszka főtt benne, s elég volt neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, amihez finom szaglása van, s rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a gúnyáját, egy bundával több vagy kevesebb, nem tett rá nézve különbséget. Juonnak nem volt más, akivel beszélne, mint a medve, s ha az ember az állatokkal egész komolyan beszél, azok utoljára megértik. Amellett azt is tapasztalhatá a medve rosszkedve perceiben, hogy Juon ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netán háládatlanul lázadást merne megkísérteni ellene.

Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért, s ha akarja, ha megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirállyá, s úgy csatangolja be a havasok rengetegeit.

És ezt az embert szerette Marióra.

Van ezen a vidéken egy sajátságos népszokás: a leányvásár.

A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. A mély völgyeket patakok járják, miknek menetét kiismerni a haragoszöld égerfa pagonyokból, a hegyoldalak rengeteg bükkerdőkkel vannak terítve, feljebb szálfenyők kezdik elfoglalni a tért, utóbb ezeket is felváltja a mostohább rokon, a borókafenyő, mentül feljebb, ez is annál alacsonyabb, mindjobban a földhöz lapul, utóbb csak az áfonya csenevész még az ormokon, végre az is elhagyja a tért, s nincs más a tetőn, mint aszú fű, mely esztendőben csak egy hétig zöld, azontúl vagy száraz, vagy hó alatt van.

Bizonyosan mondhatom, hogy ezen a helyen még madár is ritkán jár.

Hanem az olyan magamforma ember nem hagyja azt látatlanul, kivált fiatal, gondtalan éveiben, mikor még elég megtudnia azt, miszerint van valami csodálatos hely, ahova nagy fáradsággal juthatni el, hogy azt felkeresse.

Itt találkoztam több év előtt Juonnal. Ő maga naphosszant eláll ott a hegytetőn, botjára támaszkodva, míg medvéje a völgyben málnát szed, s a kecskéket őrzi, nem elszökéstől, hanem más fenevadaktól.

A kilátás valóban fölséges innen. Egyfelől a vulkáni hegyláncot látni, másfelől Kolozsvár környékét, a gyulai havasokat, nyugotra pedig előttünk terül a sík Magyarország, ködös rónáival mintegy beleolvadva az égbe.

– Mit nézesz itten naphosszant, Juon? – kérdezém egyszer a kecskepásztort, kit reggel és este, jövet-menet ott találtam egy helyen állva.

– Milyen sok ember lakik itt alant – felelt ő –, és az mind be van zárva.

Képzelni, milyen fejedelemnek tartja ő magát, aki nincs négy fal közé bezárva soha.

– Vannak a síkon is emberek – mondám én neki –, akik a szabad ég alatt élnek.

Fejet csóvált a pásztor.

– Rab az, aki a rónán lakik.

Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szent Iván-napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás csobolyóikkal, és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hírhedett leányvásárt.

Távolról, közelről összejönnek a leányos anyák felcicomázott eladó lyányaikkal, akik egyúttal minden hozományokat is bemutatják; felfűzött arany, ezüst pénz nyakukban, cifra szövött kendőik a lovak oldalára akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem bírtak megegyezni. Némely leányt nagyon rátartanak, másikat az első kérőnek odaadják, s akinek párja akadt, azt azután szép furulya- és csimpolyaszóval lekísérik a legközelebbi kalugyerig, aki aztán hit szerint szentesíti ezt a frigyet.

Nagysád mosolyog e szokás felett, itten pedig ez nagyon természetes magyarázattal bír; a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el szomszédjához. Amellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak egyszer látja egymást esztendőben, a geinai leányvásáron. A férjes asszonyoknak már aztán szabad a búcsúkra is eljárni, de a leány otthon marad.

Persze, hogy az olyan hírhedett szépségeknek, mint Marióra, nem lett volna szükség éppen a Geinára vándorolni, hogy férjet kapjanak, kivált miután az már ki is volt választva előre; hanem ezt már aztán úgy hozza magával a gazdagság büszkesége. A parasztok között is vannak, akik büszkék arra, hogy ők gazdagabbak, mint más. Misule nem szalaszthatta volna el az alkalmat, hogy a geinai búcsún az ő lyányát kiáltsák ki legszebbnek, az ő poroszka lovait legtüzesebbeknek, valamint a felesége sem élhetett volna anélkül, hogy Marióra arannyal hímzett ingeit ki ne rakhatta volna a sátor alatt, s vagy tíz kérőt el ne utasított volna büszkén.

Tóbica Gligor is megjelent ugyanakkor a vásáron Rézpatak felől jőve tizenkét hátas paripával, hat cigány muzsikussal, felkendőzve, pántlikázva minden ló és süveg; volt is aztán dínomdánom. Ittak a pajtások, később egy-egy kicsit verekedtek is. Tóbica beverte egypár kötekedőnek a fejét, aztán megint kibékültek, s még szélesebb kedvük lett, csak a menyasszony volt szomorú.

Tóbicának egyszer az jutott eszébe, hogy jó volna neki tán Mariórától egy csókot kapni.

A leány eltolta őt magától:

– Nem vagyok én még kendnek felesége.

– De ha Juon kérné, annak nem mondanád azt ugye?

A leány megvallotta igazán, hogy nem!

Erre Tóbica méregbe jött.

– Jöjjön hát ide, ha szeret, ha különb akar lenni, mint én. Üssön el a kezemről, ha jobb legény. Ezzel ütöm agyon őt, ni.

Azzal egy hosszú kecskebőr zacskót vont elő tüszűjéből, melynek feneke tömve volt aranyokkal, s azt forgatá feje körül, mint egy csatacsillagot, s lekiabált az erdőbe:

– Gyere elő, te rongy Juon, te koldus kutya! Most van a leányvásár, most vedd el Mariórát, gyere elő, gyáva kutya, hadd üsselek agyon! Arannyal ütlek agyon! Aranypénzzel töröm be a fejedet! – Hogy kacagott és ujjongott ezen az ötleten az egész sokaság.

Amint ott legjobban hetvenkedik, egyszerre nagy sivalkodás támad az erdő felől, a sátrakból szalad a nép a lovak felé, ládát, hordót felforgatnak, asszony visít, férfi káromkodik; s egyes rémületes hang kiáltja:

– Jön a medve! – Itt jön Juon a medvével!

Több biztatás senkinek sem kellett.

Medvével találkozni igen elhatározott vadásznak van csak kedve, mert az még halálos sebet kapva is, bosszút tud állni; nyílt téren szembeszállni vele nem tanácsos. Az a nehány lakodalmas puska, mit a legénység puffogtatni hozott magával, különben is csak vakra volt töltve, aztán meg ilyen esetben a sok asszonynép elrémíti még a legjobb férfit is, egy perc múlva hanyatt-homlok rohant minden lélek a Geina tetőről a túlsó erdőbe, otthagyva menyasszonyt, hozományt és ivószerszámot, úgyhogy midőn a medve és Juon kiugrottak a borókaerdőből, már akkor senki sem volt a Geinán. De valaki mégis maradt ott: Marióra, ő nem futott a futókkal, hanem elbújt a sátorban.

Futott előlük Tóbica is, de minthogy lábai a méhsertől nehezen vitték, hogy Juon utol ne érje, s azzal is könnyebb legyen, elhajítá a hosszú bőrerszényt, a sok arannyal. Juon pedig felkapá azt, s megcsóválva a levegőben, mint egy parittyát, utána hajítá rákiáltva:

– Nesze a pénzed, nagyszájú! Végy rajta magadnak feleséget; te pénz nélkül senki sem vagy; de én Juon vagyok egy baltával a kezemben is.

Azzal odament Mariórához, megölelé, megcsókolta, megkérdezé tőle, akar-e felesége lenni, vele menni, erdőn lakni. S midőn az igent mondott rá, ismét megcsókolá, s azután elvitte magával szabad erdejébe, semmi aranyat, semmi drágaságot az otthagyott martalékból még csak meg sem nézett. Csak Marióra volt ránézve aranyból, más semmi.

A medve azalatt szelíd pusztítást követett el a feldöntött mézes pogácsákban, egyéb veszedelmet nem okozott.

S mondhatom nagysádnak, hogy ez a nő, kinek férjén kívül nincs egyebe, de az valóban az övé: – most is nagyon boldog.