TIZEDIK FEJEZET
A hajmás, a klárinétos meg az ibolyás

A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A Ritka Panna jött rá szembe, a hajmaáruló menyecske; tíz keményített ráncos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.

A „szívem Malicskámnak” az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a menyecske gömbölyű céklapiros orcáját meg ne csípje a két ujjával: amiért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös hátára.

– Aarmaany adta buta tót Franyója!

– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította meg nekem.

A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy állított be a Kaporné konyhájába.

– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele visszacafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.

– Hát talán már vége a hagyma szezonnak?

– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell latnom, hogy spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon. Eddig is csak dereek jaó képviselő úr tartotta benne a lelket, aki mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csípte az orcaamat mellee, aztóan tiz krajcaarral többet adott eerte, mint maas. Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott nipet fognyi.

(Valószínűleg választási előintézkedést értett alatta.)

– Hát csak hagyja itt a hagymáját, kis menyecske. Elférünk tőle.

– De aztaan meg ne egyeek a cigaanyok, mert szerbiai hagyma.

– Hisz akkor meg éppen nem is tudnának vele beszélni a cigányok.

– Aujnye de treefaas kedveeben van ma a nagyasszony.

– Bizony van okom rá.

– Haat megtette-e maa a vaaros Kapor uramat kaodisnak?

– Éppen abban jár most az öregem.

– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.

Ez is elment.

Ekkor elkezdtek odalenn a pincében kászolódni. A cigány család került elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután bukdostak fel a gádorbul; mindegyiknek a hóna alatt volt a „szerszáma”.

Az öreg Zsiga jött legelől valamit mondott a rajkóinak cigányul. Azután pedig magyarul.

– Csókoljatok szépen kezet a nagyságos asszonynak, ti fekete rigók.

Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig éppen egy sleppes plisszirozott alsószoknyát vasalt; aminek nagy része a földreterített lepedőn hevert. Kergette is a fiúkat onnan.

– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt ruhámat.

Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, ahol maga a kocsmáros is mezítláb, papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, amiket imitt-amott ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahhoz valók voltak. Amit a volt gazdája spencernek viselt, az a Miska gyereken mencsikov volt. Hanem nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk köthette csomóra, s azóta nem volt kioldva.

Hanem nagy fekete szeme volt mind a kettőnek. – No hát Zsiga, hová mentek ma muzsikálni? (A cigányt minden ember „te”-nek szólítja.)

– Ha én azt tudnám? Beütött a nagybőjt. Sehul sem táncolnak. A „kis pipában” sem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A bumszti pincét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.

– Tudom kalendárium nélkül is. Ma van szent Bazilius napja.

– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a Szent Györgynek. S az a háziurak pátronusa; de nem a lakóké.

– Hát összemuzsikáltátok-e a farsangon a házbért?

– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent elrontott a zikcene-zakcene nóta.

– Hogyan rontotta el?

– Hát ha valaki azt kívánta a kocsmában, hogy húzzuk el a zikcene nótát, akkor is azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, akit úgy hínak, hogy Basilius. Az a mi háziurunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki a házbért.

– Ugyan húzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a pénz. Csupa gavallérokra meg színésznékre mosok, s azok nagyon szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.

– No hát majd elhúzzuk neki az „is-is-is” nótát, Zsiga cigánynak nincs pénze, Kapornének is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, „is, is, is”. Jáj, de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához. Amíg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pincében az kis gyerek, akinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép gyerek, akár csak egy diófábul faragott angyalka. Nem adnám egy tarisznya piculáért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon nyivákol odalenn, amíg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.

– Meglesz, Zsiga. Hát valami pép-félét nem kellene neki adni?

– „Kóficot?” Jaj, nem kell a cigánygyerekeket olyan nagy urasághoz szoktatni; ha még kóficot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirinc. Elég a cigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik, vizet iszik, attul lesz olyan szép fehér foga.

S azzal bandukolt az öreg cigány, fél lábára sántítva az ajtó felé.

– No, utánam, rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a nagyságos kisasszonynak! – Hogy a devla rugjon meg!

Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, aki nem oda nézett, ahova lépett, s a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára. – A nagyságos asszonyt is!

– A nagyságos kisasszonyt is. – Sivított a két gyerek.

Az apjuk aztán egy-egy jószánadékú pofonlegyintéssel előrebocsátá a két reményteljes magzatot.

Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utcán is folytatták), amidőn bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kisgyerek korában ő maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)

Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal. Szépen pukedlit csinált, s jóreggelt kívánt, kezet is csókolt mind a két hölgynek.

– No, hát ilyen későn kellett fölébredned? – zsémbelt rá Zsuzsa asszony.

– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibújni a pokróc alul, mert nagyon hideg van abban a mi filagóriánkban.

– Hát nem tudsz befűteni?

– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok meg az ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyátul szabad meleget kapni. Aztán minek is mennék korábban még most nem járnak az uraságok a Váci utcán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petróleumlámpánál a kávét a nagyanyámnak.

– Hát mit csinál az öreg?

– Mozogni nem is igen tud, de annyit mégis tud, hogyha megkaphat, hát megcibálja a coflimat.

– Hát hogy tud megkapni?

– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba; olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle. – Bizonyosan rászolgálsz a verésre.

– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a huncutkáimból sexereket? Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.

Erre a Lidi kisasszony is közbeszólt.

– Ne is tedd azt. Látod: énnekem még most sincs a homlokomra húzva a hajam, se huncutkám, pedig már húsz esztendős vagyok.

– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni, mint ahogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot árulni, ahogy a nagymama biztat.

A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint aki nem tudja az értelmét annak, amit beszél.

Hanem a Zsuzsa asszony mégis felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy mérgesen.

– No hát mért jöttél ide? Itt a Grand Hotel?

– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy amíg én odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval: különben megfüllednek a virágaim.

– Jól van. Meglesz.

– Aztán öntözzék meg egy kicsit a jácintokat.

– Parancsolatodra. Van-e még valami kívánság?

– Csókolom a kezét néni.

– Nincsen kezem. Látod, hogy dologban van. Lódulj.

A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csúfondárosan utána csinálta a bókocskát.

– Ezt megtanultad. Pukedlizni!

S még mikor a kisleány eltávozott, akkor is zsémbelt rá.

– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a kínaiak még okosabban cselekesznek, amikor a fölösleges számú leánygyerekeket mindjárt a születésük órájában a nagy vízbe dobálják.