TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A varróleány éjszakája

Lidi kisasszony hímzés közben rájött, hogy van egy kellemes érzés, amit ő úrhölgy korában nem ismert: az ambíció.

(Az „ambíció” szót minden nyelv úgy tartotta meg, ahogy a latintul örökölte, misem szolgálhatunk mással. Van szinonim szó elég: „dicsvágy, becsvágy, nagyravágyás, feltörekvés”, de az egy sem fejezi ki az ambíciót.)

Ambíció az, amikor egy budapesti varróleány felteszi magában, hogy ő fog olyan finom ízlésű virágokat hímezni eredeti felfogással egy darab krepdesinre, mint akármelyik párizsi divatművésznő.

Az ambíció igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény emberek monopolizálják. Ha az ambíció a magasabb szférákba kerül, ott már elfajul nagyravágyássá. Olyan, mint a retek: lapályon termesztve édes ízű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.

Az ambíció több várost fölépített, mint amennyit a nagyravágyás lerontott.

De hát ezúttal csak egy krepdesinről van szó, meg az arra hímzett csodaszép orchideákrul, passiflorákrul és arabeszkekről.

Lidi föltette magában, hogy egész éjjel fönnmarad és reggelre elvégzi a rábízott munkát.

Zsuzsa asszony megtudva ezt a szándékát, még lefekvés előtt szenet rakott a tűzre, s azt tanácsolta a varrónőnek, hogy hagyja nyitva a hálókamrája ajtaját, mikor bemegy dolgozni, hogy a meleg bejusson.

Milyen jó érzés az, mikor egy dolgozó ember magára maradhat!

A munkában nem hosszú az éjszaka. Csak úgy repülnek az órák. A kakukkos óra minden negyedet meghuhukol.

Ádám apó még napfénynél lefeküdt a hárságyra. Sok volt a mai nap fáradsága az öregnek. Aztán jól is lakott. Bort is ivott. Hát még a lelki versenyfuttatás! Neki is volt ambíciója. S az már teljesüléséhez közeledett. Az a szép díszes szegények háza ott a város szélén!

Nyolc órára elvégezte a munkáját a Zsuzsa asszony, az egész ruha be volt vasalva. Holnap csak haza kell hordani. Nem is fog holnap négy órakor felkelni. Kialussza magát. Csak hat órakor kel föl.

Nyolc órakor hazakerültek a napszámos legények. Olyan lármával jöttek, mintha veszekednének. Pedig csak beszélgettek. De hát ők nem tudnak halkan értekezni. Nemsokára tele volt velük a fáskamra, s lassankint a lárma elcsillapult odabenn.

Egy vasajtó becsapódása az utca felől jelenté, hogy kilenc az óra. A lúdfertályos nő bezárta a boltot.

Az utcán a nehéz üres társzekerek csörömpölnek végig, amik egész nap szenet, téglát szállítottak; azok mind ebben az utcában tanyáznak.

Tíz órakor a kapu nyílik, hintó gördül be az udvarra. A konfortáblis érkezett meg. Az kifog, beviszi a lovat. A paripa egy kis ideig röhög a zabra, aztán az is elpihen.

Csendesség lesz a háznál. Csak mint egy távol fűrészmalom dorombolása szűrődik át az éjszakán a mindenféle kaliberű torkoknak a horkoló versenye.

Ekkor kinn a kerti lak körül elkezd egy andalgó macskapár egymással szerelmi nyilatkozatokat váltani. A macskafüleknek az bizonyosan kellemetes ének. Milyen nagy regiszterű hangterjedelme van a kandúrnak! Két oktáván keresztül bírja.

Ez még jó volna. De a macskamernyákolásra meg a Vigyázz ébred fel. Az előrohan az ágy alól, s bomlottul ugat, és az ajtót kaparja. Erre Ádám apó tápászkodik fel, s odacammog az ajtóhoz, kinyitja a kutyának. A Vigyázz nagy morogva rohan ki a kertbe, s szétriasztja az éjjeli ábrándozókat, azok prüszkölve szaladnak fel a padlásra.

A Vigyázz mérges, hogy oda nem szaladhat utánuk, s sírva csaholva panaszolja a keservét.

– Keszt herein! Bejössz mindjárt! – kiabál rá az öreg, s mikor végre be tudja idézni a Vigyázzt, jót húz a hátára a nadrágszíjjal.

A Vigyázz aztán nem is bújik az Ádám ágya alá többé; hanem bemegy a Lidihez, s annak a lába elé kuporodva, panaszolja el nyöszörögve a mostani cudar világ romlottsága felőli nézeteit. Különösen ezek a macskák!

Ádám apó megint lefekszik. De már nem tud újból elaludni. Tizenegy óra felé elkezdi egészen csendesen a maga zsoltárját énekelni.

Perelj uram perlőimmel,
Harcolj én ellenségeimmel!
Te paizsodat ragadd elő:
Én segedelmemre állj elő.

Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el!
Mondjad azt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegítlek!

Ettül aztán megenyhül a lelke, s ismét elalszik.

Fél óra múlva két kocsmalátogató jön végig az utcán hangos disputát folytatva. A Kaporék ablaka alatt megállnak; mert ott az utcaszeglet. Ott el kell válniok. Minden szavukat meg lehetett hallani.

Az volt a vitás kérdés, hogy el lehetett volna-e Gurkót fogni a Sipka-szorosban, vagy nem? Az egyik turkofil volt, a másik russofil. Mind a kettő nagy stratéga. Egyik sem engedett a maga álláspontjából egy lábnyomnyit sem. Reggelig ott folytatták volna a háborút, ha az egyikért érte nem jött volna a felesége. Annak aztán meg kellett magát adni kényre-kegyre. Azt vitték hadifogságra. De még a túlsó utcából is visszakiabált, hogy: „Éljen Gurkó!”, amit az ellenfél hasonló stentorral torolt vissza: „Éljen Ozmán Gházi!”

Tizenkét órakor rendőri szabály szerint minden kocsmát bezárnak.

A kizavart borozók jöttek nagy danolással végig az utcán. Versenyeztek egymással, hogy melyik tudja a másikat rekedtté ordítani abban az elkeseredésében, hogy „Volt nekem egy daruszőrű paripám; De eladta a szegedi kapitán”.

Ezek alig haladtak el, jön egy másik marhacsorda; aztán meg sertéseket hajtanak végig az utcán. Ezek is úgy énekelnek, ahogy tudnak.

Majd meg a cigányok érkeznek haza: a Zsiga a két rajkójával. Addig csoszogva lépegetnek, amíg a konyhán keresztül mennek; hanem odalenn a pincében kezdődik el a hadd el hadd. A Zsiga szidja a nagyobbik fiút, amint a „tányérolt” pénzt számba veszi. „Hát te bibast, hogy tudtad elvenni a fületlen gombot pénz helyett? – Hát e micsoda? Hisz e meg tavalyi kutyabélyeg! Csupa újpesti hatosok! Minek veszel el mást, mint rézpénzt, ha szamár vagy? Hát már most én kit csaljak meg vele?”

Azután már csak a tolvajok járnak az utcán. Gyanús füttyök hangzanak fel itt-amott, amik titkos jeladások lehetnek. Valaki lassú léptekkel közeledik, s megáll a zsidóasszony boltajtaja előtt: kulcsot próbálgat a zárba. A boltban lárma támad: a betörő elszalad.

Azután elkezdenek az átelleni kovácsműhely ajtaján dörömbölni. Bizonyosan a májszter érkezett haza, de nem bír lelket verni az inasba, aki a műhelyben alszik. Üti bottal, kővel az ajtót; csak úgy hangzik bele az egész utca, míg egyszer csak beeresztik.

Három óra felé asszonysikoltozás riasztja fel az utcát. Segítségért kiabálnak.

Erre mozgás támad a padláson, a János konstábler szalad le nagy dobogással a lépcsőkön. Nem tekinti, hogy még tart a fráj-nap, erőtvesz rajta a hivatás buzgalma: rohan ki az utcára. Hangzik az éles síphangja, amivel jelt ád a távoli rendőröknek. Odakinn dulakodás támad: többen vannak, akik kiabálnak: de a János hatalmas hangja uralkodik a lármán. Ó most a „Lohengrin”. Megszabadítja az üldözött ártatlanságot. Ő a megtorló igazság lovagja. Bekíséri a gonosz cselszövőket Odin haragja elé.

Végre, hogy semmi se hiányozzék az éjszakai élvezetek repertoárjából, négy óra tájon nagy trombitaszó hangzik az utcán. Vágtatva csörömpölnek a tűzoltó szekerek. „Tra-ri!”

A kertre nyíló ablak egyszerre megvilágosodik. Valami nagy épület gyulladt ki: a felhőkig ér a lángja.

A veres fény betölti a szobát. A varrónő kénytelen a nagykendőjével lefüggönyözni az ablakát; mert a tűzvilágítás egészen elveszi a színérzékét. Akkor aztán dolgozhatik csendesen: nem háborgatja semmi. A falióra is megállt. Néha eszébe jut megpihenni. Öreg már az is.

Csak arról tudja meg, hogy vége az éjszakának, mikor a város végén levő gyárak gőzkürtői elkezdenek mammut-bőgéssel jelt adni a munkásaiknak a felgyülekezésre: „búh, bőh!” vastagon és vastagabban, aminek az indulni kész gőzhajó leviathán-üvöltése kontráz „huhúh!” Erre aztán elkezdődik az átelleni kovácsműhelyben is a pörölyök csattogása: a szenes társzekerek mind nekiindulnak a munkának, megelevenül az utca; a szemetes legény csenget kapuról-kapura.

Mikor leveszi a varróleány a nagykendőt az ablakáról, már akkor az a része az égnek, mely éjjel a tűztől veres volt, mostan fekete a füsttől, s az átelleni része tűzveres. Itt jön fel a nap.

Átvirrasztotta az egész éjszakát, s meg volt vele elégedve. A hímzet teljesen elkészült.

Hát… gondoljuk, mintha most volna vége a kotillionnak.


VisszaKezdőlapElőre