TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A Gratulin Lidia levele

Minden a legszebben ment. A főkapitány úr azonnal kihallgatta a Lidi kisasszonyt, s miután a Paczal János konstábler értesítését is átvette, meleg szavakkal fejezte ki megelégedését a kisasszonynak azért, hogy a közerkölcsiség dolgában ily érdeklődést tanúsított, s nem kímélte a fáradságot. És azonnal kiadta a rendeletet, hogy egy rendőri orvos rögtön menjen ki a „zöld paradicsomba”, orvosi vizsgálatot tartani a Ribiczáné testi-lelki állapota fölött; esetleg az elmeháborodott asszonyt a Rókus-kórház megfigyelő osztályába szállítani. – Azalatt a feljelentést tevő kisasszonyt megkínálta a kanapéra üléssel. – A szolgálattevő drabantot utasítá, hogy hozzon két bérkocsit: egyet az orvos, a rendőrtiszt és konstábler számára; másikat pedig a kisasszonynak. Az nem ülhet egy kocsiban három idegen férfival együtt.

A „zöld paradicsomba” megérkezve, legelébb az orvos ment be a kertlakba, addig más mindenki kívül maradt.

Időjártával kijött az orvos, s azt mondá a konstáblernek, hogy híjon két hordárt.

Míg az előkerült, az orvos megírta a látleletet a Kaporék szállásán az öregasszony mibenlétéről. Legnagyobb fokú hisztérikus őrjöngés volt megállapítva a Ribiczánénál. Rég fel kellett volna már jelenteni. Jó szerencse, hogy eddig is magára nem gyújtotta a házat. Annak a kisleánynak is az eddigivel ellenkező életmódot kell követni; mert ha így folytatja, néhány év múlva állandó tanulmánytárgya lesz a kórházaknak.

Amint a konstábler visszaérkezett a két hordárral, az orvos kihozatta velük karszékestül a vénasszonyt a filagóriábul. A páciens ocsmányul szitkozódott, káromkodott, s elhalmozta csúfnevekkel az egész társaságot, kijutott belőle az orvosnak, a főkapitánynak s az átkos kormánynak is, de legbővebben elláttatott alacsony kvalifikációkkal a Lidi kisasszony; aki mind ennek az erőszaktételnek az okozója. A János egyre intette, hogy ne handabandázzon, mert bizony ráhúzzák a kényszerzubbonyt. – A Csicsonka pedig ott áll a filagória ajtóban, egy kopott szőnyegdarabot csavarva a teste körül, s a küszöbnek támaszkodva sírt keservesen.

Az őrült nő nem akarta engedni, hogy a bérkocsiba betegyék. Utoljára csakugyan rá kellett adni a kényszerzubbonyt. Akkor aztán feltették. A János melléje ült; úgy hajtottak a Rókushoz.

Az egész háznép meg a fél utca mind kiszaladt a csodára. Mikor aztán az öregasszonyt elszállították, a Lidi kisasszony bement a Csicsonkához: felöltöztette a leányt a tisztességes ruháiba, s átvitte magához. A gyermek egészen agyon volt sírva. Lidi kisasszony odaadta neki az egész kávéját. Attól aztán a kislány kiengesztelődött. Ő maga nem volt éhes. Ez a nagy izgalom, felháborodás minden étvágyát elvette.

– Szegény nagymamám! Mi lesz a szegény nagymamámbul? – siránkozott a gyermek egyre. Azt már elfelejtette, hogy az imént összekínozta, hogy csúf nótákat akart vele énekeltetni, aztán meg, hogy virágokat és virágbimbókat árultatott vele. Azért mégis öreganyja volt!

– De mi lesz az öreganyádnak az unokájábul? – dörmögé Zsuzsa asszony.

– „Aki az ég madarait táplálja, aki a mezők liliomait felruházza” – idézte a szentírást Lidi kisasszony.

– De kisasszony! Bizony kegyednek a lelkére maradt ez az ég madara meg a mezők lilioma. Mert mi nem fogadhatjuk fel. Minket vagy bevesznek a szegények házába, vagy a háziúr dob ki innen; mert nem tudjuk fizetni a házbért. Velünk nem maradhat ez a leány. Ami cókmókja a nagyanyjának van, azt lefoglalják a házbérbe.

– Akkor nálam fog maradni.

– Hiszen kegyednek magának sincs szállása, amint mi innen kimúlunk.

– Majd ád az Isten.

Egy óra múlva már a Csicsonka nem búsult a nagyanyjáért. Ósszeült a Vigyázzal játszani. Volt a nagyanyjának egy pirosvirágos, cifra capuchonja; azt felkötötte a Vigyázznak a fejére. Szakasztott olyan volt, mint a vén Ribiczáné! Olyan jóízűt lehetett nevetni rajta. A Vigyázz ugatott, a Csicsonka pedig összetett kézzel könyörgött neki: „Kérem szépen, sohasem teszem többet!”

Ilyenek az ég madarai!

A Zsuzsának ismét el kellett menni a háztul, ruhákat hazahordani. Lidi magára maradt a Csicsonkával.

Kopogtatnak az ajtón. A postakihordó lép be. – Gratulin Lidia kisasszony itt lakik?

– Én vagyok az.

– Egy ajánlott levél van a számára.

– Az én számomra? – kérdé a varrónő.

– Ha kegyed a Gratulin Lidia, akkor a kegyed levele. A levél borítékján látható írás férfikézre vallott.

– Tessék aláírni a vevényt.

– Én írjam alá? – szólt a varrónő tétovázva.

– Hát nem is más. Talán nem tud írni?

– Azt igen. De nincs írószerem.

– Van én nálam. Mikor a Retek utcába hordom el a leveleket, azt is hozok magammal.

S azzal kezébe adta a varrónőnek a tintába mártott tollat. Aztán megmutatta neki az ujjával, hogy ide írja a nevét, ne amoda.

Reszketett a keze a kisasszonynak.

Tudta, hogy ez nem megengedett dolog: idegen nevet írni nyomtatvány alá, ami okiratul szolgál, a sajátja helyett. Már megvolt.

A postás odább ment.

A varrónő pedig csak állt ott a kis kamrája közepén, a kezében tartott levélre bámulva.

Ez a levél a Gratulin Lidiának szól. De az a Gratulin Lidia nem ő.

Meglehet, hogy annak valami rokona ír. Vagy talán a hűtlennek vélt imádottja. Ha ő ezt a levelet felbontja, megsérti vele az élőket és a halottakat. És a törvények szerint is vétket követ el. Ő csak bitorolja ennek a levél tulajdonosának a nevét. A térti vevény visszakerül ahhoz, aki a levelet ide intézte, s az meglátja, hogy az aláírás idegen kéz vonása. Reklamálni fogják a levelet. S ha az akkor fel lesz törve! – Ő neki pedig – saját személyére – ki küldhetne levelet? Hisz senki sem tudhatja, hogy ő e cím alatt rejtőzik.

Ezalatt odajött hozzá a Csicsonka.

Kíváncsian, mint a rigó, megnézte a levél címét.

– No hát mért nem bontja fel a levelet, Lidi néni? Olyan túlokos, merész tekintettel nézett fel rá a gyermek.

– Tudom ám én, hogy mért nem bontja fel maga ezt a levelet. Mert attul fél, hogy valami vétket követ el vele. Hiszen maga nem a Gratulin Lidia. Azt én sokszor láttam. Egészen más arca volt. Én is tudom, a Zsuzsi néni is tudja, az Ádám bácsi is tudja, hogy maga más valaki. De én még a nagymamámnak se szóltam felőle semmit: s ha megölnének, se mondanám meg senkinek. Mert én magát nagyon szeretem. S csak arra kérem, hogy ha megint tovább fog futni, hadd fussak én is együtt vele. Én olyan leszek magának, mint a Vigyázz kutya a gazdájának, hogy tudtán kívül koldul a számára.

A varrónő leült az ágyára; a Csicsonka odaguggolt eléje, a fejét a Lidi ölébe hajtva.

– Hát mondok én magának valamit. Másnak szóló levelet felbontani vétek. Ezt én is tudom. De azt is tudom, hogy tizenkét esztendőn alul levő gyermeket vétekért megbüntetni nem szabad. Én még csak két hónap múlva leszek tizenkét éves.

– Ki tanított téged erre?

– Hát ki más, mint a nagymama? Oh, többre is tanított engem! Mi szabad, mi nem szabad egy leánynak tizennégy esztendős koráig. S azzal, ami nem szabad, hogy lehet egy embert olyan kelepcébe ejteni, amiből csak busás fizetés mellett szabadulhat ki. Hát annak a másiknak hadd vegyem most hasznát. Én felvágom a levelet, kegyed pedig elolvassa. Vagy elolvasom én magam. Kegyedet az se terhelje.

Azzal nem várva a beleegyezést, kikapta a varrónő kezéből a Gratulin Lidia levelét, s felszakítva a borítékját, az ablakhoz futott vele.

– No, lássa, kegyednek szól a levél. A divatárus cég főnöke írja; itt van.

Holnaptul kezdve elfoglalhatja kegyed a vezető kisasszony állását. Díja, a szálláson és ellátáson kívül havonkint hatvan forint.

A varrónő leborult az ágyára és zokogott.

– No, látja, milyen jó, hogy egy ilyen rossz leányt magához vett – monda a Csicsonka. – Ha én most nem lettem volna itt, aki maga helyett egy vétket el mer követni, akkor maga, amilyen becsületes, azt írta volna erre a levélre, hogy „retur”.