Mikor a pályaházbul kiléptek, éppen egy olyan szélroham sepert végig az utcán, hogy meg kellett állniok. Az esernyőt, amit a leányzó kifeszített, egyszerre kifordította a szél, s a szoknyáit nagy rendetlenségbe hozta, amin nem tudott segíteni a kezében tartott bőrönd miatt.
– Abbul az esernyőbül nem lesz prédikációs halott – monda az öreg vasúti. – Hagyjunk fel most minden teketóriázással. Adja ide a kisasszony a bőröndjét, majd én viszem; tudom, hogy nincs tele arannyal. Az esernyőt csapja a hóna alá, aztán az egyik kezét akassza a karomba, a másikkal fogja a szoknyáját, aztán hunyja be a szemét.
A hölgynek el kellett fogadnia az ajánlatot.
Azzal elkezdődött az expedíció. Méternyi magas volt a hó, amin keresztül kellett gázolni, s a szél szembefútt.
– Csak addig tart ám ez a gyilkos szél, amíg a Stáció utca szegleténél bekanyarodunk – dörmögé az öreg.
Odáig egész gőzerővel kellett dolgoznia.
Egyszer aztán elérték az első házat: ott megállhattak lélegzetet venni.
– Csinos kis szelecske – mondá az őr. – No mármost ki lehet feszíteni az ámbrélát. Várjon, majd én tartom a feje fölé. Aztán csak egész bátran tegye. Szóljon hozzám, hogy „Ádám bácsi”. Kapor Ádám a nevem. Tegyen úgy, hogy az emberek azt gondolják, hogy régi ismerősök vagyunk.
– Hát találkozunk mi itt most még emberekkel?
– De még sokakkal. Vannak emberek, akiknek bolond passziójuk ilyen hóförmetegben sétálni az utcán éjfél után egy órakor. Majd meglátja.
Az öreg egy kis nevető dünnyögést is hallatott e tréfához. A leány mindjárt elkezdte a bizalmaskodást.
– Ádám bácsi! Az a rendőr csakugyan az eltűnt mamzellnak nézett engem? Hasonlítok hozzá?
– Nem tudom biz én, édes lelkem, mert én nemigen nézegettem a fizimiskáját. Tudja, én ritkán kerülök haza. A János konstábler is úgy van, hogy csak egy-egy fráj-napon jön ki a szállására, s akkor aztán örül, ha felfekhetik a padlásra. Aztán az a Lidi mamzell olyan szemérmetes volt, hogy ha férfihangot hallott, nem forgatta a fejét hátrafelé, mint a nyaktekercs, hanem belefeküdt a hímzőrámába, úgy öltögetett. Abbul biz a János nem látott egyebet, mint a kontyát.
Egyszer csak valami zsivaj támadt az utcán.
A leány kitekintett az esernyő alól, s látta, hogy az Ádám csakugyan igazat mondott. Tréfás volt, de igaz volt a mondás. Csakugyan vannak emberek, akiknek elhatározott szándékuk ebben a dühös hózivatarban az éjjeli órákat az utcán tölteni el. A havat lapátolják össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokróc, lyukas zsák, ponyvafoszlány a derekukra kötve; a kalapjaikat álluk alatt megkötött zsebkendővel biztosítják a szél ellen; de boldogabb, akinek olyan süvege van, hogy a két fülét betakarja; a lábaik idomtalan gubókká bugyolálva, pokróc és rongydarabok közé; két ujjú daróckesztyűk a kezeiken, vaslapát a markukban.
– No itt van az a sok ember az utcán, akit mondtam. Ezeknek most van az aratásuk! Egy forint ötven krajcárt kapnak a magisztrátustól egy éjszakára. Sohase volt ilyen szüretjük a huncfutoknak!
Vígan is vannak, egymást csúfolják. Szegény embernek az is mulatság.
– Itt jön az Ádám apó a mamzelljével – kiált az egyik rongyos. – Dobre ráno! Sztará baba! Gye igyes azzal a Katkával?
– Megálljon, Ádám bácsi! Majd elmondom a Zsuzsa néninek, hogy szép leányt vezetget éjszaka az utcán!
– Nye krics! Te gyezsepogyes! – vág vissza Ádám apó, s a tokoszászlóval a fejére suhint az egyik csúfondároskodónak, az ki akarja kerülni az ütést, s hanyatt bukik a felhányt hóhalomba, társainak nagy hahotájára.
– Hahá! A sipotár! Beleesett a hóba! A leány meg van rémülve.
– Ezek gorombáskodni fognak velünk.
– Nem kell félni, mamzell, jó gyerekek ezek. Mind az én fiaim. Liptói fiúk. Mind ott laknak velem együtt a „zöld paradicsomban”.
– Zöld paradicsomban?
– Az ám. Úgy híjják azt a házat. De nem azért híjják úgy, mintha ott lakott volna valaha Ádám és Éva, mikor még ők is zöldek voltak, hanem azért, hogy valamikor vendégfogadó volt, s egy nagy zöld paradicsomalma volt kifestve a címerére.
– Az valami nagy ház lehet, ha ennyi ember elfér benne.
– Hát elférnek, ahogy a szegény ember malacai. A bizony csak olyan bogárhátú ház. Mindjárt meglátjuk. Ott világít egy ablaka. Az az én féleségem mosókonyhája. Felkelt már az asszony. Sok a mosnivaló. Annál jobb, mert akkor tűz is van rakva. Csinálhat nekünk egy kis magyar teát. Szereti maga a magyar teát?
– Nem tudom, milyen az?
– No majd meglátja, milyen jó!
A Vigyázz előreszaladt, s a kivilágított ablak előtt elkezdett a maga nyelvén jelt adni.
Erre elébb kinyílt az ablak, s rövid szóváltás támadt egy női hang meg egy kutyacsahintás között; azután felnyílt a kis ajtó. A Vigyázz visszaügetett, jelezve, hogy szabad az út.
– No mármost majd én elöl megyek – monda Ádám. – Mert itt egy mély árok van az utcán végig: azt most betakarta a hó. Csak egy keskeny híd vezet át rajta. Aki eltéveszti, nyakig esik a hóba. Hát csak mindig az én lábam nyomába lépegessen a kisasszony. Így ni!
Az asszony a kapuban várta az érkezőket. Mind a két karja könyökön felyül fel volt tűrve, mert a mosóteknőtül jött ki. Ő már szokva volt mindenhez. Amit egy mosóasszony kiáll, attul egy regement férfi az ispitályba kerülne.
– No asszony, meghoztam a Lidikét. Az asszony összecsapta a kezeit.
– Hát előkerült? No, hála Istennek, csakhogy nem ölte el magát.
– Hanem most már csinálj nekünk iziben egy kis jó magyar teát, mert a lelkünk is meg van fagyva.
– Mindjárt meglesz. No csakhogy előkerült, Lidike! Hát csak vigye be a szobájába a ládikóját, s húzzon frissen más cipőt, harisnyát.
Sölét is volt, a hölgynek az arca kendőkkel be volt bugyolálva; lehető volt az elnézés.
– Csak tessék előre menni, édes Zsuzsa néni – szabadkozék a leány.
– No, már nem akar elöl menni! Mindig így bánt velem a Lidike. Mintha valami nagyságos asszony volnék. Vagy mintha édesanyja volnék.
Pedig bizony nem annyira a becsülettudás volt erre a fiatal hölgynél az indok, mint az, hogy nem tudta a járást a „zöld paradicsomban”, kivált sötét éjjel.
A mosóné aztán előrement, a kisasszony utána, azt követte az Ádám apó, leghátul a Vigyázz. A kis ajtót az Ádám zárta be. Először egy sötét folyosóba jutottak, melynek végéből nyílt a Kapor Ádámék lakása. Annak a külső ajtaja nyitva volt, a belső üveges ajtón keresztül világított a mosókatlan veres tűzfénye. Mikor kinyitotta az ember az üvegajtót, egyszerre tódult ki a hajlékból a forró gőz, abban a percben hópehellyé válva a hideg levegőn.
A mosott ruhának, szappanynak és szódának a párázata uralkodott a helyiségben; mérsékelve a kőszéngőz által, aminek a füstje ilyen nagy hóesésben leverődik, s kellemesen fűszerezve egynémely vereshagyma illatától, ami nem rontotta el a polcon szárasztott kenyérélesztőkorpa szelíd savanyúságát.
– No, de jó meleg volt – s ez a fődolog.
Az ifjú hölgy már tudta, hogy melyik az ő lakása. Egy kis alacsony ajtó nyílik a konyhából a kamrába: az az ő otthona. Még két másik ajtó is látható a mosókonyhában. Az egyik hanyattdülő helyzetben, az a pincébe vezet le; a másik a gerendák között: ahhoz meg lépcső visz fel.
A mosókonyha tágas: téglával van padlózva, a falai embermagasságnyira fénylenek a salétromtul, különben ki vannak meszelve. Egy nyoszolya, vánkosokkal, dunnával, egy hárságy, egy festett ruhaszekrény s egy gyalult konyhaalmárium, egy asztal, nehány szalmaszék és egy nagy karosszék képezik benne a komfortot, mindenféle lúgzók, teknők, mosókatlan, vasalódeszka meg egy nagy mángorló a hivatás eszközei. Egy nagy fekete tábla a falon, teleírva nevekkel és számokkal, jelzi a pontos ügykezelést. Annak a szegletére van akasztva a kalendárium.
A Zsuzsa néne egyenesen a tűzhelyhez sietett, a jövevény leány pedig bement a holmijával a kamrába, nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy világosságot kapjon.
Akkora helyiség volt az, hogy egy ágy elfért benne, meg egy hímzőasztal. Ruhatartóul egy lefüggönyözött fali polc szolgált. Az ágy tisztába volt húzva, volt benne egy tengerifűvel töltött derékalj, egy vánkos meg egy paplan. Az ágy fölött egy Máriakép.
Amikor az átöltözködéshez kezdett a hölgy, mégis betette a kamra ajtaját. Bőröndjéből előszedte a ruháit, cipőit. Amik rajta voltak, azokra rá volt fagyva a hó.
Arra gondolt, hogy milyen furcsa meglepetés lesz az, amikor ő előjön, s a világosságnál meglátja a Zsuzsa asszony, hogy „Nini, hisz ez nem a Lidi mamzell!”
Mire készen lett az átöltözéssel, kopogtattak az ajtóján. A Zsuzsa szólt:
– Ki lehet már jönni. Készen a magyar tea.
A leány kinyitá az ajtót, s kilépett a világosságra.
De a meglepetés nem a mosóné részére került, hanem az övére.
A Zsuzsa asszony semmi csodálkozó felkiáltásra sem ragadtatott, mikor ezt az idegen arcot meglátta maga előtt.
Úgy tett, mintha mindennapos ismerőse volna. Pedig ép szemei voltak.
Még úgy is nevezte.
– No, Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar tea. Nézze: az uram ugyan várja ám – balkézzel.
Az öreg bizony leült az asztalhoz, s nem várta a vendégét, hanem hozzálátott a maga angáriájához.
Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabarva, s fahéjjal fűszerezve.
A leány kiszürcsölte azt az utolsó cseppig.
– No ugye, hogy jó ez a magyar tea – szólt sunyítva az öreg apó.
– Egészen fölmelegített. Nagyon köszönöm.
A leány aztán viszonszívesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket, s azokkal kínálta meg a házigazdáját.
– De hát azt mondja a szentírás, hogy: „Nemcsak kenyérrel él az ember”… – szólt az öreg –, hanem szalonnával is. – Ezt a feleségének mondá.
– Ej, ej! öreg ember, nem kell a szentírással tréfálkozni.
– Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásrul, hékám!
A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasúti lámpát, meggyújtotta, s felment a lépcsőn a padlásra.
– Evett-e már fagyos szalonnát paprikával a kisasszony?
– Sohasem ettem. Azaz hogy: ettem, ettem! Dehogynem ettem.
– Bizony sohasem evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja, mi fán terem.
– Ádám bácsi. Mondja csak, hogy lehet az, hogy a Zsuzsa néni, mikor engem meglátott a világosságnál, egy cseppet sem volt megütődve?
– Hm! Hát ez úgy lehet, hogy azalatt, amíg a kisasszony odabenn a kamrában átöltözött, én beszéltem a feleségemmel, s elmondtam neki mindent, amit tudok.
– De hát mit „tud” ön?
– Hm, hm – dörmögött az öreg, borostás állát körülkaparászva.
– Hát tudja a kisasszony: ott a vasútnál a trafikásné újságot is árul. Aztán ami újság estig el nem kel, az már másnap csak makulatúra. Azt eladják kiló számra hét krajcárért. Hát az ilyen bitang újságbul szokott nekem mindennap juttatni a trafikásné, hol egybül, hol másbul. Én szeretem tudni, hogy mi történik a világban. Ma éppen egy képes újságot kaptam. Olvassa el csak, mi van benne, belül a harmadik oldalon, mindjárt ott a Kwizda gyógybalzsamának a hirdetése alatt.
A hölgy átvette a negyedrétű lapot, s hamar rátalált a ritkított betűs cikkre.
„Szenzációs családi dráma!”
„Nem nevezzük meg a helyet és a személyeket, kik e regényben szerepelnek, mely egy Zola tollára volna érdemes. Egyike a magyar arany fiatalság legkiválóbb tagjainak, aki gyönyörű négyes fogatáról s egzotikus vadászatairól ismeretes, életrehalálra udvarolt a bájairól úgy, mint szellemi míveltségéről ismeretes X. X. grófkisasszonynak. A szerelmi pályázat nem maradt viszonzás nélkül. A család egyetlen leánya ifjú szívének egész hevével fogadta a nyíltan tett ömlengéseket. E napokban az ifjú Endymion végre formaszerű nyilatkozattal jelent meg a grófi háznál, s megkérte X. X. grófkisasszony – mamájának a kezét, Y. Y. grófnőét. S az eljegyzés ennek értelmében meg is történt. Y. Y. grófnő még mindig igen szép és fiatal arra, hogy még a leányával szemben is ő maradhasson a győztes; s előnyeinek döntő súlyt ád azon körülmény, hogy ő a birtokosa annak az egész három milliót érő uradalomnak. – X. X. grófkisasszony az eljegyzés napján nyomtalanul eltűnt a grófi kastélyból. Most mindenfelé keresik. Attul lehet tartani, hogy valami végzetes tettre határozza el magát.”
A leánynak az arca olyan merev lett, mint egy márványszobor. Szemei még azután is nézték azt a méregkeverő lapot, mikor már az „első hazai orfeum” programja következett benne.
Ebbül az álomjáró mélázásbul egy sajátszerű beszélő hang zavarta fel.
A hang az asztal alól jött, s ezeket a német szavakat mondá:
„Frau… Komm chausz… Gib flájsch…”
A leány ijedten ugrott fel a székéről, s az asztal alá nézett. Ki bujkál oda alant?
Azonban kénytelen volt egyszerre kacagásra fakadni, amint e beszéd okozóját meglátta.
Az egy szarka volt. Ott állt az asztal hídján, a csőrével felemelve az abroszt, s aztán a fejét féloldalra fordítva, s egy szemével felsandítva azt mondá:
„Frájla…Gud móring.”
S azzal egyet hibbanva, nagy hirtelen fenntermett a leány által üresen hagyott széken, s onnan papolt egyre, hogy „Komm chausz, – gib flájsch”.
Ádám apó nevetett.
– Ugye, megijedt a kisasszony, mikor meghallotta, hogy valaki megszólal a lába alatt? Azt gondolta, valami kísértet. Hát pedig csak a Pikusz. No gyere, ide Pikusz! Ugorj ide az asztalra. Mutasd meg, hogy hogyan kell a krajcárt kivenni a pohár vízből.
A Pikusz engedett a felhívásnak. Felrepült az asztalra. Ádám apó eléje tett egy pohár vizet, abba beledobott egy krajcárt. A szarka elébb megpróbálta belenyúlni a pohár száján keresztül; de amint az orrába ment a víz, hirtelen kikapta a fejét és nagyot prüszkölt. Utoljára kapta magát, ráugrott a pohár szélére, a pohár feldült, a víz kifolyt, a krajcárt aztán félkapta s elrepült vele. Alig akarta visszaadni.
– Önnek mind olyan okos állatjai vannak – monda a leány.
– A kutyája is olyan eszes állat.
– Hát mit csináljon a szegény ember? Mikor nap nap után egy helyben kell ülnöm, mintha szurokba ragadtam volna. Az sincs, akihez egy szót szóljak. Ha ez a kutyám nem volna, rég meg kellett volna gárgyulnom. A szarkát meg a feleségem tanította be: azért beszél németül. Ez meg az ő egyedüli mulatsága. Ez a mi teátrumunk, a mi cirkuszunk. A Vigyázz különben nem az én érdemem. Ez úgy maradt rám örökségben egy vak koldusról, aki rám hagyta, amért megengedtem neki, hogy ott ülhessen a pályaház mellett. Ez a kutya olyan okos volt, hogy a szájába vett egy kis fatányért, s azzal sorba járta az uraságokat, akik odajöttek ácsorogni, s koldult a gazdája számára. Amit kapott, odahordta neki. Azt mondom, kisasszony, hogy különb lélek van ebben a kutyában, mint sok rossz emberben.
Ezalatt lejött az asszony a padlásrul egy darab szalonnával. Tányért is tett késsel, villával a kisasszony elé.
– Hahaj! Ki látta azt: tányérrul enni a szalonnát, villával? – Protestált az öreg gazda. – Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna tetejéről a hájas részét (aki teheti!). Akkor azután egy késhegy paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt egyszerre a szánkba tesszük. Ugye hogy milyen fölséges? Valamennyi hercegnek a híres szakácsa mind összeverheti a fejét, mégsem talál ki olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel. Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig minden csemegének az íze! Akinek egy darab szalonnája van, s azt meg tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzcédulája. Hát még aki a bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzávaló fogam.
S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő vágott, hol a kisasszony szelt belőle, hogy utoljára „mores”-nek való sem maradt a darab szalonnábul.
A lakmározástul természetesen a két kedvencnek sem lehetett elmaradni. A Vigyázz odaült a gazdája mellé a két hátulsó lábára, a két első pracliját illedelmesen lefelé hajlítva, de néha megtaszítá az egyikkel a gazdája térdét.
– Jó, jó! Nem feledtelek el: csak várj.
Aztán mikor egy darab szalonnát elfogyasztott az öreg, s annak csak a levágott hájas része és a lefaragott bőre maradt: akkor a hájdarabot odatette a bertáfoló kutyának az orrára. De mielőtt a szegény pára bekaphatta volna, egy perc alatt ott termett a fején a Pikusz, „Keszt ausz!” monda, s elkapta a kutyának az orráról a hájat. Az csak fájdalmas szemmel nézett utána.
– Látod, kutyám! Ez a világ sorja. Ő a te feljebbvalód, mert repülni tud; te pedig négykézláb jársz. Ő tud németül, te pedig csak ugatni tudsz. Ezért az övé a szalonnábul a hája; tied pedig csak a bőre. Ez a világnak a rendje.
S a kutya belenyugodott egészen ebbe a szép világi rendbe. – No mármost Lidi kisasszony – monda Zsuzsa néne –, jó lesz alunni menni. Ez után a mai keserves út után. Majd holnap aztán – beszéljünk a magunk dolgárul.