HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
„Necessitas” mester s egyéb titkok, amiket nem szabad továbbadni

A felolvasás idejét azonban nem töltötték a leányok hivalkodással. A holnapi nevezetes nap sok tennivalóval látta el őket. A Gagyuláné virágos merino ruháját át kellett alakítani az „arany menyasszony” termetéhez. Azt a Csicsonka szétfejtette, a Lidi újraszabta, s aztán a darabokat ismét a Csicsonkának kellett összevarrni. A Lidi ezalatt maradék selymekből a főkötőt illesztette össze.

A Csicsonka kezében nagyon lassan ment az öltögetés. („Nem szokta cigány a szántást!”)

– Ha nekem is adna Lidi kisasszony tűt, cérnát, meg gyűszűt, hát talán én is tudnék segíteni a varrásban. – Ajánlkozék Makár úr.

Lidi kisasszony nevetett rajta. Már csak a tréfa kedvéért is megtette, hogy előadta Makár úrnak a kívánt varróeszközöket.

De hát nem lett azon mit nevetni. Makár úr olyan szabályszerűen tudta a tűzögetést, öltögetést, agyonvarrást, sebesöltést, mint a legeminensebb szabólegény.

Lidi kisasszony nem titkolhatta el efölötti csodálkozását.

– Hát már ezt ki tanította önnek?

– Hja! Derék majszterem van nekem! – Az több legénnyel dolgozik, mint a Nagy-Kristófbeli nagy szabó. Majszter „Necessitas”-nak híják.

– Sohse hallottam a nevét! Hol van a műhelye?

– Ohó! Ezer műhelye van! Minden utcában van. Csakhogy persze nincs cégére kiakasztva, mert nincs engedélye a várostul.

– Akkor az nagyon gazdag lehet.

– Nem gazdag az, mert ingyen dolgoztat.

– Hogy én azt nem ismerem.

– Dehogy nem ismeri a kisasszony! Hát mikor egyszer-egyszer kezdem már magam is észrevenni, hogy a posztókabátom nagyon kopott már, a kollégáim nagyon csúfolnak miatta, akkor tanácsot tartok Necessitas mesterrel. Azt mondja: „Édes Szüköl Makár! Te tanultad a kétszer kettőt, tudod, hogy kilencet a semmiből nem lehet kivenni: kölcsönkérni pedig veszedelmes dolog. Tudod mit. Ennek a te egyetlen szalonkabátodnak csak a külseje van megkopva, a belseje vadonatúj, ha megfordítanák, egészen új kabát lenne belőle. Csakhogy az ilyen műtétért megint a szabó fog igénybe venni feltalálhatatlan számú forintokat. Vedd a tollkésedet, fejtsd szét a kabátot, aztán végy tűt, cérnát és varrd össze szépen magad.” Szüköl Makár megfogadja májszter Necessitas bölcs tanácsát, s így teremt magának az ócska kabátból új kabátot, egy forint ára új bélés hozzáadásával.

– Már most tudom, hogy ki az a „májszter Necessitas” – monda Lidi kisasszony, amin aztán mind a ketten nevettek.

És valóban nagyon jó segítség volt Lidi kisasszonyra nézve látogatójának közreműködése. – Ejh! ha az divatba találna jönni, hogy a teaestélyre meghívott gavalléroknak tűt, cérnát, varrnivalót adnának a kezükbe a bájos delnők, hogy ne unják magukat!

A kakukkos óra azonban már háromnegyedet huhukolt tíz felé, Lidi kisasszony gyöngéden figyelmezteté a vendégét.

– Nem aggasztja önt a kapuzárás közeledése.

Tudta jól, hogy annak a kapunyitásért járó összeg sem áll a „dies nefastus”[1]-on rendelkezésére.

– Oh, az engem nem aggaszt. Én a kapunyitásért nem fizetek. – Ingyen teszi meg a házmester?

– Ingyen nem. De viszonosság alapján. – Miféle viszonosság lehet az?

– Hát a házmesternek van egy nyomorék fia, aki nem járhat iskolába, én azt tanítom írni, olvasni. Ezért aztán kapok viszonszolgálat fejében szabad mosást, takarítást és kapunyitást.

(„Do, ut des, facio, ut facias”. „Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy”.)

Lidi kisasszony egészen helyeselte ezt a jogelvet. Ez képezi a szegényeknek a gazdagságát, „Teszek, hogy tégy”.

– Hanem bátor vagyok tiszteletteljesen figyelmeztetni a kisasszonyokat, hogy ezek felől az én mellékes működéseim felől ne méltóztassanak senkinek beszélni, mert ha ezek kitudódnak, én a „hivatalos tekintélyt lealacsonyító üzelmek” gyakorlásáért akkora hivatalos orrot kapok, hogy pályázhatok az állatkerti elefánttal.

S azzal vígan folyt tovább a munka.

A mai est az egész „zöld paradicsomban” igen hosszúra nyúlt. Mindenkinek adott valami foglalatosságot a holnapi nevezetes ünnepség, a Kaporék lakodalma. A Gagyuláné sütötte a perecet. A Ritka Panna kukoricát pattogatott. Zsuzsa asszony az Ádám tisztáját vasalta. (Az öregnek korán le kellett feküdni, mert a kabátját elvitték a szomszéd szabóhoz, hogy új gallért varrjon rá, a csizmáját pedig a csizmadia komához, aki azokra új talpat fog önteni. Reggelre minden meglesz.)

Éjfél felé a Zsigáék is hazakerültek, azok aztán odalenn a pincében elpróbálták az új népszerű nótát: „Hallod-e te, kőrösi kislány, kőrösi kislány! kőrösi kislány!”

Amint ezt a nótát meghallotta a Ritka Panna, mindjárt utána kezdte dalolni, az elragadt a Gagyulánéra, az ilyen fülbemászó nótának ördöge van, még Zsuzsa néne is el hagyta magát általa csábítani, ami aztán a Csicsonkának teljes jogot adott, hogy ő is hozzákezdjen a danoláshoz, maga után rántva Makár urat, ki szörnyű hamis hangon, de becsületes jóakarattal kísérte a dallást, míg elvégre maga a Lidi kisasszony is belevegyült, szelíd pianó zengésű hangjával, s úgy énekelte az egész „zöld paradicsom”, hogy „Jaj, jaj, jaj! Jaj az átkozott! Úgy szeretett, majd megevett, mégis elhagyott!”

Fogadni lehet rá, hogy a távollevő Frányó és két tucat kebelbarátja szintén ugyanezt a nótát harsogtatták végig az utcán, míg egy jóltevő konstábler valamennyit be nem kísérte az áldott dutyiba, ahol olyan jól lehet aludni – és ingyen.


[1] dies nefastus = házbérfizetés napja.


VisszaKezdőlapElőre