HUSZONHATODIK FEJEZET
Tarafás Bazilius uram

Köztudomású nemzetgazdászati adat, hogy a fővárosokban nem a háromemeletes bérpaloták jövedelmeznek legjobban, amikben a „legfelsőbb tízezer” lakik, hanem a földszinti házak, amiket a legalsó tízezrek foglalnak el.

„Necessitas” mester sok legénnyel dolgozik.

Tarafás uramnak hét háza van a külvárosban, s azok legalábbis hoznak annyi évi jövedelmet, mint amennyiért nyilvános árverésen elkeltek: vagy amennyibe az építésük került. Mivel hogy vannak ócska „új” házak is. Ez mindjárt nem lesz paradoxon, ha a körülményeket felderítjük.

A belvárosban vagy az Andrássy úton vagy az Erzsébet körúton új palotát akarnak emelni. A telek helyén van egy régi épület: azt le kell hordani. Aki a szétbontásra, elhordásra vállalkozik: az kapja az ócska épületanyagot ingyen. Abból Tarafás uram építtet a külvárosban új házat. Minden ablakráma, minden ajtó, minden salugáder, ami újra bemázolva ott pompázik a trottoir nélküli utcákban, valaha boldogabb napokat látott az aszfaltozott és megkeramitozott bulvárok során. – Így konzerválja az ember a hazai régiségeket. – A saját maga lakta háza Tarafás uramnak négy különböző városnegyed emlékeiből van összeállítva: valóságos monumentális zsibvásár.

Tarafás uram nem tartozik a bevett fogalom szerinti zsugoriak osztályába, akik sovány termetükkel, kopott ruhájukkal a gazdag éhenhalást képviselik. Ő azt a tökéletesített elvet vallja, hogy mindenki iránt fösvénynek kell lenni, de saját maga iránt bőkezűnek. Nincs az a vakmerő drámaíró; aki ilyen Harpagont merne színpadra hozni, ezzel a gömbölyű termettel, ezzel a kihízott ábrázattal, keményen kifent fekete bajusszal és eresznek induló szemöldökkel; begombolva vadmacska-prémes bundafelöltőbe, agancsfogantyús nádpálcával a kezében. Aztán a hangjával sem szokott takarékoskodni. Azt is bőven kiadja, kaphat belőle mindenki.

– Áh, áh! – kiálta, amint a Kaporék konyhájába belépett, a nádpálcájával tárva ki maga előtt az ajtót. – Ez nagyszerű! Mi van itten? Bankett? Céh-lakzi? Képviselőválasztás? – Házbért nem fizetnek, hanem vendégeskednek. Kuglófok! Pecsenyék! Boros battériák! Egész kazal tormás virsli! Pogácsa! Minden! Még kávé is van. Hisz itt hercegek laknak! Hercegek, akik hencegnek. Éppen jókor jöttem! Aztán micsoda pompás uraságok! Nem ismerek rátok. Te vagy az a szegény mosóné, akinek a két keze kisebesedik a mosástul, ezekben a fehér kesztyükben! Kend meg az a kicsapott vasúti, akinek nincs több „egy” kabátjánál. Hanem annak bársony a gallérja, s még óralánc fityeg a zsebéből. Nagyszerű ez! Merinó ruha! Majd elrepül a sok pántlikától, fodortól! – Pomádét, azt kent mindenik a hajára, hanem hogy tegnap volt Szentgyörgy-napja, azt senki sem kente a füle mögé. – Majd újra öltöztetlek én benneteket mindjárt. – Mindent lefoglalok.

A fenyegetésnek még nagyobb nyomatékot adott Tarafás uram pudlija, fúrtös fülű fejét a gazdája lábszárai között kidugva, s élénk duettet folytatva a Vigyázzal, aki szerencséjére meg volt kötve az ágy lábához.

Zsuzsa szelíd alázattal igyekezett megengesztelni a haragos uraságot.

– Édes nagyságos úr, hiszen megfizetünk mindent becsülettel. De hát nekünk is tartoznak mások. Hiszen tetszik tudni, hogy mindenkor volt készségünk a fizetésre.

– Én nem tudok semmit. A „volt”-ra nem ád a zsidó semmit. – Van pénzetek, vagy nincs? – Ha van, fizessetek; ha nincs, ne vendégeskedjetek. – Ugye: palotában szerettek lakni? de fizetni nem szerettek! Ugye: ha beesik az eső a padlásról a szobátokba, akkor szaladtok a háziúrhoz; de ha arany esnék be a padláson keresztül, akkor nem szólnátok róla? – Azt gondoljátok a háziúr lopta a házát? Nekem kell fizetnem államadót, községi adót, házbérkrajcárt, keresetadót, pótlékadót, csatornaadót, lámpásadót, trottoiradót, vízvezetékadót, kéményseprőadót, szemétadót, közmunkaadót, boltadót, kutyaadót. – Nekem kell télen havat kihordatnom, jeget trottoiron felvágatnom, ha valaki elesik a jégen a házam előtt, öt forintot fizetnem! Nyáron trottoirt öntöztetnem. Nekem kell, házat biztosítanom, vakoltatnom, meszeltetnem, zsindelyeztetnem, fertőzteleníttetnem; ha záporeső megtölti a pincét, kiszivattyúztatnom! Nekem kell katonát elszállásoltatnom: adóívet kitöltenem: vizes kádat, csebreket, lajtorját tűzi veszedelemhez készen tartanom. Nekem kell, ha egy falam kidűl, az újraépítésért a közmunkatanácshoz bélyeges beadványban folyamodnom. Azt gondoljátok, hogy az nekem mind mulatság?

Valóban belefáradt az érdemes úr az expektorációba, mely a háziúrnak nevezett mártírok sorsát oly élethűen tárta elé. Mikor már nem tudott többet, akkor Ádám apó vette fel a szót.

– Édes nagyságos úr! Elismerjük mi, hogy jogos az a kívánsága, hogy aki födél alatt lakik, fizessen meg a maga nyugodalmáért a hajlék gazdájának. Meg is fogunk fizetni. De hát most éppen a legnagyobb szükségben vagyunk. Én hivatalomat vesztettem, nem a magam hibájából, hanem mások által okozott szerencsétlenségek miatt. Fizetésem elmaradt, amiből máskor a házbért biztosan kifizettem. A feleségem, bár egész héten reggeltül éjfélig dolgozott, mégsem tudott pénzt kapni az uraságoktul. Mihelyt megkapja, azonnal fizetni fog. Legyen nagyságos úr egy kis várakozással. Gondolja meg, hogy ha az Úr Isten is türelmetlen volna, s meg akarná velünk fizettetni rögtön a bűneink zsoldját: egyikünk sem maradna élve a világon.

Tarafás uram szélmalmot csinált az öt ujja között a nádpálcájával.

– Másrul beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. – Nem kell nekem nagybőjti prédikáció! Ha nekem prédikáció kell, megyek a páter Klinkowströmöt hallgatni. – Nekem pénz kell! Azt mondja kend, hogy nincsen pénzük. – Hát ez a nagy traktamentum!

– Ezt mind jószívű emberek adták össze. Éppen úgy a ruhaféléket is, amiket rajtunk lát a nagyságos úr: amikor megtudták, hogy ma egybekelésünk napja van.

Tarafás uramnak megállt a szélmalom a kezében.

– Mi az? Kend házasodik? Vén bolond létére?

– Igenis. Megyek egybekelni az én jó öreg élettársammal, akivel már ötven esztendőt töltöttünk együtt, búban és szeretetben.

– Mit? – kiálta Tarafás uram, hátratéve mind a két kezét a bottal együtt. – Kendtek nem voltak törvényes házastársak? Ha ezt tudtam volna, régen kitettem volna a szűrét kendteknek a házamból. – Micsoda szégyen ez a „zöld paradicsomra”!

– Hát hiszen éppen azt a szégyenfoltot akarjuk most letörölni, azért rendeztük ezt a mai menyegzői ünnepséget.

– Hát én nem bánom, rendezzenek kendtek, amit akarnak, de én a házambul kidobom kendteket.

– A retyemutyáikat lefoglalom. Itt van a bútorszállító szekér. A traktájukat is elviszem. A cifra ruháikat is levettetem. Aki nem tud fizetni, ne járjon selyemben, bársonyban: ne hordjon óraláncot, meg gyűrűt az ujján.

– Selyemruha, óralánc, jegygyűrű mind Isten nevében lett nekünk ajándékozva irgalmas emberektől. Elismerem, hogy az úrnak…

– …Az „úr”-nak?

– A nagyságos úrnak – joga van ezekhez; mert most már ez mind a mienk. Át is fogjuk adni. – Amint visszajövünk a szentegyházból, lerakjuk a tisztességes ruhát, felvesszük a kopottat: én még ezt a velem együtt élő órácskámat is itt hagyom, aki annyi éjszakát virrasztott át velem. Még a lakomához terített asztalt is itt hagyjuk. Üljön mellé maga a nagyságos úr és lakjék jól. – De elébb elmegyünk a templomba, így, ahogy vagyunk és állunk: Isten engem úgy segéljen.

– Kendbül most a pálinka beszél.

– Nagyságos uram! Én olyankor, amidőn az Isten házába készülök, nem iszom pálinkát. – Ami belőlem beszél, ami ez órában megerősít: az az én kötelességem. – Hetven éves vagyok; mindig kötelességet tanultam. – Voltam katona, voltam vasúti szolga: hozzászoktam a kemény regulához. De most csak egy regula van előttem: csak egy kötelesség. Ennek az én hűséges társamnak megadni a becsületét, amit ötven éves hű szeretetével tőlem megérdemelt. Ezt a kötelességemet teljesíteni fogom: – s nincs az a földi hatalom, aki engemet ebben megakadályozzon!

Az öreg szolgaember valódi hős alakká domborodott ki, mikor ezt mondta.

Zsuzsa asszony elbámulva rebegé:

– Ilyennek még nem láttam az Ádámot soha.

Tarafás uram valami kolerikus nevetést döcögtetett ki a kövér tokájából erre a mondásra.

– Nincs az a földi hatalom? Talán még a muszka császár sem? No hát én majd megmutatom kendnek, hogy van olyan földi hatalom, még pedig a legeslegkisebbik hatalom a földön, amely kendet ráncba fogja szedni. Itt van nálam a lefoglalási rendelet a nemfizető lakók ellen. Konstábler úr! Tessék! Fogja a rendeletet és hajtsa végre, ami abban parancsolva van.

No megijedt erre Paczal János.

– Micsoda? Hogy én hajtsam végre az elkobzást a Kaporékon?

Tarafás uram balanszírozó rúdnak fogta a két kezébe a gólyafejes botját.

– Hát micsoda csoda van ebben? Soh’ sem volt még a konstábler úrnak ilyen kellemes megbízatása?

– Volt rá eset elégszer, hogy asszisztálnom kellett erőszakos ellenállás miatt a lefoglalásnál. De már most éppen én vagyok a Kapor Ádámék násznagya.

– Hát bánom is én, hogy micsoda hivatala van még az úrnak a konstáblerségen kívül.

– De hát hozzon az úr más konstáblert. Ott áll egy a templom előtt. Miért akarja, hogy éppen én legyek annak a rendeletnek a végrehajtója?

– Expresse az urat választottam ki erre! Mivelhogy az én házamnál van a szállása, s kéznél található.

– No most meg vagyok lűve! – dörmögé szomorúan Paczal János.

Lidi kisasszony odalépett hozzá:

– Csak nem fogja ön ezt a rendeletet végrehajtani?

– Mit tehetek? Nekem ez az egyenruha parancsol.

– Hát én inkább ledobnám azt az egyenruhát, s mennék zsákot hordani, mint hogy én akárminő rendeletre elinduljak a koldusokrul letépni a rongyot: olyan koldusokrul, akik jó barátim.

A konstábler nagyot gondolkodott e szóra, aztán azt mondá Tarafás uramnak:

– Uram! Engedjen nekem tíz percnyi időt a meggondolásra.

– Tessék! Igazítsuk össze az óráinkat. Az enyimnek a kismutatója hetesen áll. Mikor a kilencesre ér: itt leszek.

Azzal a kabátja zsebébe csúsztatta a rendeletet.

– Addig körülnézem a szállásokat: miféle károkat tettek a lakók bennük? Hogy azalatt ebbül a szobábul semmi el ne tünjön, senki el ne távozzék: azért ön fog felelni, konstábler úr.

– Felelek érte – mondá Paczal János, s azzal föltette a kalapját.

A Ferke cigánygyerek azonban e szóváltás alatt szépen kihúzta Tarafás uramnak a zsebéből azt a veszedelmes irkafirkát. Tarafás uram a pincegádor felé indult.

– Jájh! – sápitozék a klarinétos.

– A mi szállásunkon kezdi. Ha meglátja, hogy papirossal van beragasztva az ablak, s téglábul van a vaskályhának az egyik lába!

A Frányó odasettenkedett a konstáblerhez, egy-egy kés volt mindenik kezében.

– Konstábler úr! Mit kapok én, ha ezt a bicsakot ennek a hausherrnek az oldalbordájába fúrom? Nem ezt a nagyobbikat: hanem csak ezt a kisebbiket.

– Három esztendei fegyház.

– Az nekem sok.

– Hát ha kimegyek a fáskamrába, meggyújtom a szalmát: csinálok egy kis friss tüzecskét, hogy hausherr elszaladjon.

– Négy esztendei fegyház.

– Az nekem még sokabb.

– De ne tégy én előttem ilyen merényletekre célzó nyilatkozatokat, mert akkor nekem kötelességem téged letartóztatni, megvasalni és bekísérni.

Frányó átlátta, hogy ennek fele se tréfa.

– Hiszen nem akarom én ezt megtenni, csak úgy kérdeztem, hogy nem volna-e jó?

Azzal visszavonult.

Ezalatt azonban a klarinétos odalopódzott a pincelakás bejáratához, s annak az ajtaját betéve, lezárta azt és lehúzta a kulcsot, azzal odabicegett a konstáblerhez: ravasz vigyorgással mutogatva a kulcsot.

– Rázártam az amáró bóró-ra^[1] a pinceajtót. Most nem tud kijönni. Azalatt a nemes kompánia odább állhat.

De a János nem volt fogékony e tréfára most.

– Eredj vissza – parancsolá szigorral a klarinétosnak. – És nyisd fel az ajtót rögtön. – Még most rendőr vagyok!

A Zsigának szégyenszemre megint fel kellett nyitni a pinceajtót. Pedig milyen jó tréfa lett volna: egy fél napra bezárni a Tarafás uramat a pincébe; s azalatt elvégezni az esküvőt, elkölteni a lakomát; s nagy áldomásokat inni a háziúr egészségére; amíg az a gólyás sinkójával dörömböz a pinceajtón.

Az apja helyett most a fia lopakodott oda a Jánoshoz.

– Nini, János bácsi! Kiloptam a háziúr zsebéből azt a kutyakaparta írást. Duga el frissen a kalapja alá!

– Ejnye te pernahajder – riadt rá a konstábler –; hát még itt az én jelenlétemben lopsz? – Én nem vagyok „János bácsi”, mikor a kalapom fel van téve; hanem „konstábler úr”. No megállj! Elviszlek Aszódra.

A cigánygyereknek nem tetszett ez a biztatás. Azt már tudta, hogy Aszódon van az a nevelőintézet, ahol a gyermek-gonosztevőkbül köszörülnek jobb erkölcsű gyémántokat.

Az asszonynép ezalatt összedugta a fejét, s valami követ fúttak. Mindenki a Csicsonkához beszélt, s az meg látszott érteni a dolgot. Elvállalta a rábízott szerepet. Amiért aztán a Lidi kisasszony megcsókolta az orcáját.

Csak az öreg Ádám apó viselte magát e nehéz perc alatt egész szenvedőlegesen. Olyan volt, mint egy álmodó. Magában dünnyögött.

– „Rum-rum-rum.” – Már hallom a dübörgését. – A villamos csengettyű is szól: – „Kin-kin-kin-kin”.

– Most ér az utolsó őrházhoz: a jeladó harang szól, háromszor egymásután: „Kiláng-kiláng-kiláng”. Én itt állok a két sín között, és nem tudok megmozdulni, – ólombul van a lábam.

Tarafás uram visszajött a pincegádorbul.

– No hisz itt van mit lefoglalni! Egy meztelen poronty! Mindegy! Az albérlőért a szállásadó a szavatos.

– No hát konstábler úr! Nézzük meg az óráinkat. A tíz perc megvan. Végrehajtja ön ezt a rendeletet?

Akkor hült el aztán, mikor a szebébe nyúlva, azt üresnek találta.

– Hehej! Kilopták a zsebembül!

– Már megkerült. Itt van nálam – monda János.

– Derék rendőr! – szólt elismerőleg Tarafás uram. János nagyot feszített a mellén.

– Kikérem magamnak az észrevételeket a magamviseletéről! Dicséretet csak az előljáróimtól fogadok el.

Ekkor a Csicsonka állta el az útját Tarafás uramnak, letérdelt eléje, és összetette a két kezét könyörögve.

– Édes kedves, aranyos Tarafás bácsi! Áldja meg az a csillagszemű úr Jézus. Kegyelmezzen meg az én szegény fogadott szülőimnek, a jó Kaporéknak. Lássa: nekem se apám, se anyám; a nagyanyám is a tébolydában. Ha ők pártul nem fognának, a szeméten kellene elvesznem. – Az Isten meg fogja azt önnek fizetni. Önnek is van bizonyosan kisleánya vagy kis unokája, az is juthat még árvaságra. Gondolja meg, hogy az Isten úgy fogja meghallgatni annak a könyörgését, ahogy kegyed meghallgatja most az én kérésemet.

Tarafás uram e vakmerő beszédre még fel is fújta a pofáit, hogy a megpukkadáshoz közellétét kifejezze.

– Púh! – Hát még te is itt vagy? Még te is megszólalsz? Te virágáruló leány! Hát mért nem mész gyöngyvirágot árulni?

– Gyöngyvirágnak meg gyöngyleánynak mindig van keletje. Mit tartod én elejbém a két tenyeredet? Hát mézeskalácsos vagyok én, aki félkrajcárért két puszedlit ád? Takarodj előlem nagy hirtelen! Mert ha én segítek rajtad, ott marad a csizmatalpamnak a fotográfiája a szép fehér ruhádon.

– Jaj! Megesz – hüledezék a Csicsonka gyorsan elkotródva Tarafás uram közeléből.

Most aztán maga Lidi kisasszony tette meg az utolsó kísérletet: odalépett Tarafás uramhoz, szépen körülcirógatta.

– Édes jó Tarafás úr! Kegyedet az Isten megáldotta jó móddal; nincs arra szorulva, hogy a szegény emberek könnyeivel öntözze a szép birtokát. Legyen nagylelkű ez alkalommal. Majd meglássa, milyen jólesik az az ember szívének, ha a nyomorultak áldását viszi el magával.

Ez meg már éppen vaddá tette Tarafás urat.

– No csak három lépésnyire tőlem, frajla! Nekem semmi érintkezésem sincsen az olyan personákkal, mint maga.

– „Personákkal!” – ordíta fel e szóra dühösen a konstábler. Az úr personának merte nevezni a Lidi kisasszonyt? No hát szervusz egyenruha!

Azzal hirtelen levágta magáról a kabátját.

– Nem vagyok konstábler többé; hanem vagyok Paczal János; aki elégtételt követel azért a pimasz megbántásért, amit egy tisztességes hölgyön elkövettek. Hogyan akar az úr velem megverekedni? Karddal vagy pisztollyal? – Nekem mindegy. Tarafás uram el volt szörnyedve. A botját hátratéve, abbul harmadik lábat csinált magának, s úgy állt ott, mint egy feldönthetlen tripósz.

A Zsuzsa pedig jajveszékelt.

– Jaj Istenem! Ennek rossz vége lesz! Kisasszony ne engedje, hogy kegyed miatt verekedést támasszanak.

– Nagyszerű! – Debacchált Tarafás uram. – Eredeti! Mondhatnám, hogy unikum! – Egy konstábler pisztolyra, kardra provokálja azt a felet, akinek az ügye rá van bízva! – Ázsiai állapotok!

A Frányó odasúgott a Jánosnak.

– Nem szereti az ázsiait! Talán amerikai kell neki. Amerikai párbaj! Kövecset kell húzni. Amelyik fekete kövecset kihúzza, felakasztja magát akácfára.

– Ne féljen János bácsi! Én fehér kövecset megmelegítem, maga húz először.

– Hát én nem vívok sem európai, sem ázsiai, sem amerikai párbajt; hanem majd megmutatom, hogy milyen az a Retek utcai párbaj.

S azzal az ajtó felé indult.

Ádám apó motyogott ébren-álmában.

– Zuhogás, zuhogás, zuhogás!… Már itt van!… Már látom a két tüzes szemét közelítni… Most mindjárt fütyülni fog. Tarafás uram nádpálcájának agancsfogantyúja madárfejjé volt kifaragva, olyan elmés szerkezettel, hogy annak a csőre sípnak volt használható. Az ajtót felnyitva jelt adott az utcára ezzel a síppal.

– Már fütyült – monda Ádám apó.

Erre a füttyszóra egyszerre rohant be a konyhába négy markos teherhordó fustélyokkal és istrángokkal ellátva.

Tarafás uram diadalmaskodó tekintettel monda.

– Szokott rá gondom lenni, hogy magammal hordjam a nyomatékos argumentumokat. – Legények! – Aki ellenkezik, azt le kell ütni, aztán megkötözni. – Ilyen a Retek utcai párbaj!

Ez meg már aztán egész vad oroszlánt csinált a Paczal Jánosból.

– Mit nekem ezek a rongyos csirkefogók? Valamennyit mind káposztának aprítom gazdástul együtt egy magam.

S azzal kirántotta a kardját.

Nosza rögtön ott termett mellette a Frányó, mind a két kezében egy villogó hegyes késsel.

– Ne félsz magad János bácsi! Én is voltam katona. Ketten megvagyunk vitézek! Én meg hasítom belőlük karmonadlit.

– Csak ne fájna a lábam, majd megmutatnám én is, hogy ki vagyok – kiabált a Zsiga cigány, s avval bebújt az asztal alá. De még a Vigyázz is elszakítá a madzagát, amivel az ágy lábához volt kötve, s az meg a Tarafás uram uszkárjának esett neki, s belekapaszkodott a fülébe.

Tarafás uram felfutott a padláslépcsőre; onnan kiabált a négy hordárra.

– Nem kell félni! Védelmi állást kell elfoglalni.

Az asszonynép sikongatva veté magát közbe, mint hajdan a rómaiak és sabinusok összezördülése alkalmával. A Zsuzsa meg a Lidi a János karjaiba csimpajkoztak, a Panna meg a Gagyuláné a Frányót fogták el, míg a Csicsonka a marakodó kutyákat igyekezett szétválasztani; miközben a harcvágyó férfiak dühösen kiabáltak, hogy ők ma vért akarnak inni!

A Zsiga cigány, négykézláb az asztal alatt, kibukkanó fejével a veres abroszt felemelve, hörgé gyászjóslatú szóval.

– Most mingyá kiüt a ribillió.