HATODIK FEJEZET
A nagy grácia meg a nagy szerencse

Ettül a naptól kezdve Kapor Ádám minden este hazajöhetett a vasúttól. Az elöljárói azt mondták, hogy aludja ki magát kedvére.

Zsuzsa asszony egészen el volt érzékenyülve: „Milyen kegyesek azok a jó uraságok”.

– Nem szeretem én ezt a nagyon nagy gráciát! Valami lóg ki ebből – dörmögé Ádám apó, s a Vigyázz is egészen ezen a véleményen volt; mert egész nap az ajtót kaparta: mehetnékje volt a vasúthoz.

Azok a hírlapok pedig csak nem hagynak az embernek békét. Könnyebb a lelküknek, ha mindennap hozhatnak egy vasúti szerencsétlenséget. Itt összerohant két szembejövő gyorsvonat; vagonok összetörtek, meggyulladtak, – amott beszakadt a vonat alatt a híd; minden kocsi a hullámokban tűnt el; – azután meg három vonat rohant egymás hegyébe. S milyen kannibáli gyönyörűséggel tudják leírni a halálnemeket, amik az utasokat kivégezték! – Persze mindenütt a váltóőr volt a hibás.

– Ugyan nagy szerencse, hogy ez mind a külföldön történik, nem minálunk – vigasztalkodék Zsuzsa asszony.

– De csak nem szeretem én azt a nagy szerencsét! – mondá Ádám apó. – Azt tartja a cigány közmondás, hogy „Három dologtul őrizzen meg bennünket az Úr Isten: a nagyon cifra ruháktul, a nagyon drága italoktul, meg a nagyon nagy szerencsétül”.

Lidi kisasszony követelte Ádám apótul, hogy magyarázza meg, mi ennek az értelme? (Amióta meg lett előtte fejtve az a szó, hogy „Rossz idők járnak a nagy urakra, akik harminc éves korukban már hetven esztendősek”, meg hogy „amen” helyett az van az imádság végén, hogy „mehet”, azóta kezdte sejteni, hogy az Öreg ha valami furcsát mond is, annak van valami értelme.)

– Hát, édes kisasszonyka, nagyon cifra ruhák azok, amiken nagyon sokféle színű foltozás van; nagyon drága italok azok, amik a patikában készülnek, s nagyon nagy szerencse az, mikor az ember felfordul a szekérrel, s csak a lábát töri ki: holott a nyakát is kitörhette volna. Attul tartok, hogy még engem is utolér ez a szerencse.

Egyszer aztán itt is beütött a vasúti mennydörgős mennykő. Valamelyik vidéki nagy állomáson elaludta a vonat érkezését a váltóőr; csak a fütyülésre ébredt fel, akkor aztán álomijedelmében hamis vágányra igazította a váltót. Jó szerencse, hogy a mozdonyvezető észrevette a hibát, s nagy hirtelen dörzsfékezett, kontragőzt bocsátott, halálveszedelem nélkül történt meg a katasztrófa.

– Jaj, de nagy szerencse, hogy nem a mi állomásunkon történt ez a veszedelem – hálálkodék Zsuzsa asszony.

Nagyon jó sejtelme volt az öregnek, amikor ezt a nagyon nagy szerencsét előre is deprekálta. Másnap este nagy búsan bandukolt haza a kutyájával együtt. Nem hozta magával se a drótozott lámpást, se a tokos zászlót.

– Hát a zászló, meg a lámpás hol van? – kérdezé a Zsuzsa. – Ott maradt. Elvették tőlem.

– Miért?

– Azért, mert elcsaptak.

– Mit vétettél?

– Azt, hogy átugrottam a hetvenedik esztendőt. Azt mondták, hogy öreg vagyok már, nem való vagyok váltóőrnek.

– Hát aztán mit mondtak?

– Azt, hogy alá is út, fel is út. Mehetek a kutyám után. Zsuzsa asszony sírva fakadt.

– Szent Isten! Mi lesz belőlünk?

– Én tudom, hogy mi lesz! Az uraknak olyan igazságuk van, mint a napfény. Nem lehet az ellen rugódozni. Inkább én pusztuljak el, mint száz meg száz ártatlan ember az én hibám miatt. Adsza azt a dupla pisztolyt.

– Édes uram.

– Hiszen nem idehaza; nem te előtted; kimegyek a Dunapartra, a hídon túl, ahol senki sem jár.

– Akkor tudom, hogy én is elölöm magamat.

– Az Isten legyen neked is kegyelmes.

– A Lidi kisasszony éppen arra nyitott be a konyhaajtón, mikor a két öreg búcsúzott egymástól. A konfekciós boltbul jött haza. Csak elbámult.

– Hát maga Ádám bácsi mit akar azzal a mordállyal a kezében?

– Hát – csak agyon akarom lőni a kutyámat.

– A szegény Vigyázz kutyát? Mért akarja meglőni?

– Hát, hogy majd ne őgyelegjen gazdátlanul a világban.

– Micsoda? Hát talán magát is el akarja ölni azzal a pisztollyal?

– Nekem is marad belőle.

S a Zsuzsa nemhogy csitította volna, de még ő is keserítette.

– Én pedig, itt van ez a lugeszencia, kiiszom az egész üveggel.

– De hát az istenért, mi történt önökkel?

– Semmi nagy dolog nem történt; csak engem csaptak el a hivatalombul.

– Az nagy baj lehet. De hát azért nem kell mindjárt az öngyilkosságra gondolni! Nézzenek meg engem! Esett-e le valaha valaki úgy a mennyországból a pokolba, mint én? És még sem öltem meg magamat.

– Mondja meg a kisasszony, mi tartotta vissza? Mert én azt tettem volna.

– Hát az a gondolat, hogy aki öngyilkosul hal meg, azt se az ég, se a pokol be nem fogadja, annak a lelke az örökkön örökké tartó időkig bújdosni fog, s még a feltámadás napján se fog új életre kelni.

– Hallod, asszony? Még a másvilágon sem lesz majd ingyen kvártélyunk! – szólt az öreg, s nevetett hozzá.

– Bánom is én! – veté oda a Zsuzsa. (Az asszonyok elhatározása makacsabb.)

– Még egy más gondolat is tartott vissza – mondá Lidi; – az, hogy az öngyilkost odaviszik a boncterembe, s ott a fiatal medikusok szabdalják a testét, s az egész vizsgálatot, hogy mit fedeztek fel, kiírják az újságba.

– Ez borzasztó gondolat! – monda a Zsuzsa, az arcát a kötényével eltakarva.

– Legyenek Istennel! s ne gondoljanak ilyen szörnyűségre; urak ölik meg magukat, akik félnek az ínségtől; nem szegény emberek, akiknek a szükség régi ismerősük!

S azzal kiszedte a kezükből a mordályt és méregüveget, bevitte a saját kamrájába: ott már jó helyen lesznek. Ő nem fél már tőlük. S aztán megint kijött a két öreghez.

– De hát mitévők legyünk, ha a világon megmaradunk? Én már öreg csont vagyok. Kinek kell az én rozoga testem, az én homályos lelkem – szólt Ádám apó.

– Én sem győzöm már a munkát – monda Zsuzsa asszony.

– Mikor esős idő van, minden csuklóm úgy fáj, hogy inkább szeretnék éhen-szomjan elfekünni, mint a mosóteknő mellé állni.

– Hát ha összetesszük hárman az eszünket, majd csak gondolunk ki valamit. Én úgy tudom, hogy van itt a fővárosban egy szegények háza, ahol a munkaképtelen tisztességes embereket befogadják, ellátják holtig és jól bánnak velük.

– Hisz az igaz. Én is gondoltam arra. Az bizony nyugodalmas élet volna, nekem is, a feleségemnek is. De hát – édes kisasszony – protekció kell ahhoz, hogy oda bejusson a szegény ember.

– Hátha nem kell. Én amit az újságbul olvasok, mind azt értem meg belőle, hogy a főváros elöljárói emberszerető, jószívű férfiak. Aki Kapor Ádám apót, meg Zsuzsa asszonyt meglátja, lehetetlen, hogy meg ne essék rajtuk a szíve.

– Csakhogy az ám a nehéz dolog, édes kisasszony, hogy meglássanak. Mert vannak szegény emberek, akik odaállnak a járókelők útjába, aztán meg vannak olyan szegény emberek, akik elbújnak a nagy urak, a jó emberek szeme elől, akiknek a torka összeszorul, mikor azt kell mondani, hogy „kérem szépen”. A nagy urak, a jó emberek pedig azokat nem keresik fel. Nem tudok én könyörögni, kisasszony; sohasem tanultam. Inkább koplalok, inkább rongyoskodom.

– Azt nem teszed! Amíg nekem van egy falat kenyerem.

Majd dolgozom ezután kettő helyett – monda az asszony, átölelve az öreget.

– De azt ugyan nem engedem. Agyon nem dolgozod magad. Gondoltam már ki valamit. Egyszer egy tehervonattal egy kis kirándulást tettem a bicskei vasúton. Egy helyen láttam egy csoport rongyos embert, aki horgas botokkal turkált a szétteregetett szemétkupacokban. Arra még jó leszek. Elmegyek szemétkaparónak.


VisszaKezdőlapElőre